A szív mártírjai: STELLA
I.

Ismét itt vagyok. Élek. Látom magamat.

Az vagyok, ami gyermekkorom eszményképe volt: világhírű festő. Egész iskolát alakítottam magam körül: a miniatűrfestészetét. Az volt ifjúkoromnak is a szenvedélye. Arasszal mérhető keretekbe festeni meg a képet, élethűen, gondosan kidolgozva a legapróbb részletekig: a tájképeken láthatók voltak a falevelek, a sásdákosok, a virágok, a szőlőfürtön a bogyók hamva, a madarakon a tollazat zománca, az arcképeken az arc pihéje.

Amellett nagyobb alkotásaim is voltak: jelenetek a történelemből, a szentírásból, a mitológiából. Fantáziám kifogyhatatlan volt. Különösen szerettem festeni a szép női testet. A biblia parancsa: „Ne vétkezzél a te szemeiddel” – nem a festőknek szól.

Képeim híresek voltak az ó- és Újvilágban: úttörők a tanítványaim számára.

Nekünk nem volt szükségünk templommagasságú festőtermekre, óriási vásznakra, amikhez hágcsón kell felkapaszkodni a művésznek, pajzs terjedelmű palétával a bal kezében, egész puzdrájával az ecseteknek, s kenni, pamacsolni jóhiszemben, s mikor megvan a munka, akkor a karzatra felfutni, onnan nézni, hogy mi lett belőle? – s azt látni, hogy lehetetlen óriások vannak a háttérben, akik az előtér alakjait agyonnyomják; s aztán újrakezdeni az egészet.

Az én metódusom ettől megszabadít. Az egész alkotást egy kartávolnyira magam előtt látom; száz alak elfér egy négyszögméternyi vásznon. Mindig ura vagyok a festményemnek; az elrajzolási hibákat kimutatja egy kézitükör.

Az a kiváltsága is van a festői rendszeremnek, hogy az én kis keretű képeim minden szobában elhelyezhetők. Nem kell a számukra múzeum, közpalota, díszcsarnok, nagy, üres falak; elférnek az úrnők budoárjában, az amatőrök kabinetjeiben; egy legyezőn.

Oh, mily boldog voltam én, mikor az ecset volt a kezemben, nem az írótoll. A toll kínoz, az ecset enyhít. A toll munkája után fáradtak vagyunk, az ecseté után felfrissülünk. Amit leírtunk, bánjuk elolvasni; amit megfestettünk, attól alig tudunk megválni, mindig gyönyörködünk benne. A leírt munkáról mindig tudja a szerző, hogy rossz, a megfestettről mindig azt hiszi, hogy jó.

Az írón is megesik, sokfelé lekötötte az ígéretét, hogy egyszerre két, három, négyféle munkán dolgozik. (Mintha ismertem volna egyszer ilyen embert.) No, az pokolbeli fáradság lehet! Egy Sisiphus, aki egyszerre két-három követ hengerít föl a hegyre! A festő mindig több képen dolgozik egyszerre; ha az egyikbe az idegei belefáradtak, a képzelete kimerült, akkor a másikhoz fordul, azon megpihen, azon új részleteket fedez fel a kidolgozásra, s mikor megint visszatér az elhagyott festményéhez; egyszerre megtalálja benne a hibát, amin fennakadt, ami elkedvenítlené, s kijavíthatja.

A festészetet szeretni kell. – A festészetet lehetetlen nem szeretni.