II.

Az én festőiskolámnak nem volt sok tanítványa. Akik voltak, azoknak erős próbákat kellett kiállni. Festőnél nem elég a lángész, a tehetség, annak munkakedvvel is kell bírni. A festő ne gondoljon egyébre, mint a készülő művére. A lélegzete lehet a tüdejeé; de már a szívverése a képeé. A gyomrára pedig éppen ne gondoljon a festő! Szép is volna! A tizenkét órai harangszóra félbehagyni a munkát, mint a kőműveseknek, s menni a korcsmába! A festők kolóniájában pedig nem is hangzik harangszó (ott nincs templom), csak a gyárak gőzkéménye bömböli a delet, az pedig a gépkovácsoknak szól, nem nektek, piktorok, pictrixek: ti csak dolgozzatok; a déli óra hozza a legkedvezőbb világítást: ezt nem szabad elpánizálni!

Szigorú voltam, akár csak Doré Gusztáv, aki nádpálcával a kezében dirigálta a tanítványait.

Így gyakoroltam én azt még kecskeméti rajztanító koromban. Mert az is voltam valaha.

Amikor még azt a nagy épületet az Alföld nevezetes városában kollégiumnak hítták.

Akkor ott az a rendszer dívott, hogy a kis- és nagydiákoknak a rendes iskolai tantárgyakon kívül még rendkívüli leckéik is voltak: ének, zene, tornászat, szavalás, tánc, francia nyelv, rajzolás.

Ehhez, a mai kor fogalmai szerint, kell hét tanár. Azoknak fizetés, tandíj!

A hajdani vademberöltőben pedig mindez kitelt a maga foltjából. A felsőbb klasszisokban mindig akadt egy diák, aki valamelyikéhez e feladatoknak értett. Azt a többiek megválasztották tanítónak. Aki érzett magában hajlandóságot, odajárt hozzájuk, vagy együtt a kollégiumba, s megtanultak énekelni, muzsikálni, tornázni, szavalni, táncolni, parlírozni, rajzolni ingyen.

Azazhogy dehogy ingyen! aki nem vette be jól a tanítást, azt a tanító megdögönyözte.

Én is így tettem a tanítványaimmal, én voltam a rajztanító. Püfölés nélkül a leckeóra nem végződött. De meg is tanultak azok mind rajzolni, szépen.

Ezt a rendszert alkalmaztam a festőiskolámban is. A tanítványaim imádtak, mint az emberfaló Hiclipuclit az inkák.

Az én iskolám nem volt akadémia, ahol tojásból kikelt sárkánycsirkéket tanítanak gipszszobrok rajzmásolására, nem is elméleti tanterem, ahol a felkamaszodottaknak a századok festészeti rendszerét verik a fejébe, megismertetik a festékvegyítés titkaival: minő színeket használt Rubens azoknak a ragyogó húsoknak az előállításához, mire prédálta Makart az aszfaltot, amivel olyan nagy hatásokat ért el, hogyan tudott Velazquez két színből egy egész emberi testet élethíven előállítani (ami ugyan nem is olyan nagy virtus, tudnak már manapság „egy” színből egész tájképet festeni: spenótzöldből, pipacsvörösből, vagy sáfránsárgából), hogyan lehet a világosságot festék helyett kaparókéssel előidézni; hogyan csinálja Verescsagin a fehérrel fehérbe festett keleti képeit borotva segélyével, hogyan fésüli meg Pállik a bégetésig élethű juhait acélvillával, mint uralkodik Böcklin a kobalttal és ultramarinnal minden kortársai fölött? Hát mindezt az én iskolámban nem lehetett megtanulni.

Énhozzám csak kész tehetségek jöhettek „tovább” tanulni. Nem bántam, hogyha úgy ugrottak is elő, mint Minerva Jupiter fejéből. (Az is derék állapot lehetett! A tudományosság istenasszonya, négy polgári iskolai osztály végzéséről szóló bizonyítvány nélkül!)

Nem kérdeztem, hogy jártak-e az akadémiába? Ha nem jártak, az ajánlat volt rájuk nézve. Az addigi munkáikat kértem elő tőlük. Azoknak az áttekintéséből ítéltem meg, hogy érdemes-e velük tovább bajlódni, vagy sem.

Tekintettel voltam az életkorra: leányoknál tizenhat, férfiaknál tizennyolc volt a legalsó határ.

Azt mondanom sem kell, hogy a feministák közé tartoztam. Én a nőt minden életpályára hivatottnak tartom. Még a fegyverviselőre is. Láttam én már gyáván megfutamodó férfiseregeket, s mindhalálig ellenálló amazon-csapatokat az életben eleget. Esze annyi van az asszonynak, mint a férfinak, némely dologban több is. Egy általam nagyon respektált hölgyről azt az emlékezetes mondást hallottam, hogy „minden asszonynak van még a kontyán is egy szeme, hogy hátrafelé is lát”. Ejh, de igaz. Hát még hallani hogy tudnak! Két füllel kétfelől egyszerre két különböző beszédet meghallani. Két asszony egyszerre tud beszélni folyvást, s hallani és felfogni azt, amit a másik beszél. Sőt, tud a szemével beszélni, s a szájával annak az ellenkezőjét mondani.

Én tehát a gyakorlati életben is egyenjogúságot adok a nőknek a férfiakkal.

Hát még a művészetben! Itt meg csimborasszói magasságban állnak a szakállas nem fölött.

A színpad egén csak nőt neveznek „csillagnak” (Star). A férfi csak „üstökös”.

A költészetben csak az tartja a nőket hátrányban, hogy szégyenlenek olyan őszinték lenni a revelációikban, mint a férfi írók; de hogyha egyszer leküzdik ezt a tartózkodást, valamennyi férfi író mind elkotródhatik a versenypályáról előttük.

Miért ne foglalhatnák el hát a nők a képzőművészet terén is az őket megillető helyet? Különösen a festészet országában nagy előnyükre van az erős megfigyelőtehetség, a színek harmóniája iránti érzék. Hiszen a férfiszem is meglátja ugyanazt, de a női szemnek fogamzó képessége van; az meg is tudja a látottat őrzeni.

Ezért én mindenkor nagy előszeretettel viseltettem a nők festőművészi kiképzése iránt.

Az én modorom egészen arra volt utalva. Ebben ki volt zárva a férfikezet követő széles ecsetkezelés. Az én képeimet mind finom mókusfark ecsettel festették, mint az akvarelleket. Ahhoz nagy türelem kellett, ami nem a legények velük született tulajdona. Éppen olyan ez, mint a tűvel hímzés; én még nem láttam férfit, aki hímzéssel foglalkozott volna. Leány kell ahhoz, ábrándozó leány, aki álmait, reményeit öltögeti bele a kereszttűzésekbe. De még inkább hasonlíthatnám azt a gobelin-szövéshez, ahol az alkotó művésznek ihlettel, emlékezettel és türelemmel kell a százféle fonálból összehozni az igazságot.

Magától értetődik, hogy a leánytanítványokkal is olyan szigorúan bántam, mint a fiúkkal. A művészvilágban nem számít a nemkülönbség: ott mindenki semleges.

S a festőnőknek a szíve hideg.

Amit legjobban észre lehet venni egy „akt”-festéskor. A festőnő összehúzza a szempilláit, úgy figyeli meg a faun izomzatát, de eszében sincs elpirulni.