|
Haj, boldog idők!
Haj, szép fiatalságunk évei!
Mikor ifjak voltunk, úgy
szégyenlettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk, hogy bárcsak már vének volnánk,
bár megérnők a bölcsesség éveit, ne hívnának bennünket gyermekeknek többé;
és íme eljött az öregség, őszülő hajával, keserű tapasztalásaival,
időjós bajokkal minden tagjaiban; itt is fáj, ott is fáj, semmi ízecskénk
sem szolgál bennünket úgy, mint azelőtt; megárt a harag, megárt a
mulatság, vesződünk a hipochondriával, ezzel a kellemetlen prókátorral,
kit a halál küldött a nyakunkra, hogy egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen
rajtunk. Ilyenkor azután felsóhajtunk: haj, boldog elmúlt idők, haj, szép
fiatalságunk évei!
Csak még egyszer
gyermekek lehetnénk! Pedig eljön az is: a vénség gyermekkora. Mindennap egy
nótát felejtünk, s utoljára is elfelejtenek nótáinkkal együtt.
Lehet annak tíz
esztendeje, hogy egy ismerős pesti vendéglőben volt egy nagy kerek
asztal, mely régi törzsvendégek számára volt lefoglalva. Ott ültek delenként a
főváros ismerős táblabírái, ifjabb és vénebb szónokok, tisztviselők,
vén poéták, tudósok; nyájas, jó, derült arcok, kiknek még haragjukban is több
szeretet volt, mint más emberek nyájasságában, kiknek vitatkozásait hallgatni
gyönyörűség volt és tanulság, s kik ott naponként úgy jöttek össze, mint
egy család tagjai, s ha egyik elmaradt egy nap, az után valamennyi
kérdezősködött, sajnálkoztak rajta, ha baja volt, s ellátták százféle
tanáccsal, hogy bajától szabaduljon.
Nekem is szorítottak egy
kis helyet ennél a kerek asztalnál; akkor még fiatal legény voltam, s attól fogva
mindig híve maradtam a kerek asztalnak.
Pár év múlva azután már
könnyebben elfértünk a kerek asztal mellett, később még több hely jutott
egy embernek; az ismerős arcok eltünedeztek, a hangos viták elhallgattak;
az ember jön, leül, gallérja mögé hányja az ételt, fizet és megy. Még tavaly
akadtam néha-néha egyre a régi ismerők közül, kitől a többiek
felől sorban kérdezősködhetém. Most már sokszor megesik, hogy magam
ülök az asztalnál.
Olyanforma érzéssel
veszem kezembe a tollat, mint aki arra gondol, hogy ideje lesz már megírni azt
a testamentumot.
Mik voltak hát azok a
táblabírák? Jelent ez a szó valami egyebet is, mint a puszta csúfolódást?
Igazán lett volna idő, mikor az ember ezt a címet a neve mögé írta,
anélkül, hogy mások mosolyától féljen? Tettek volna ezek az emberek még valamit
egyebet is, mint hogy átaludták a munkaidőt, ragaszkodtak a maradáshoz,
tartóztatták a sietőket, s éltek a gondtalan uraságnak? Ki tudja hát
megmondani, mik voltak a táblabírák? Ezek a bebalzsamozatlan múmiái egy piramidtalan
kornak, ezek az eleven petrefaktumai és fosszíliái egy özönvíz előtti
világnak, mely úgy elsüllyedt, mint Solon szerencsés szigetei, mint a mesés
hyperboraeok országa?…
…Óh, az valóban
sajátságos világ volt!
Még akkor a
gondviselésnek nem volt olyan közvetlen érintkezése az emberi ügyekkel; sok
volt rábízva a magányosokra, egy jó szív, egy bölcs fő, egy erős kéz
sokat ért akkor a világban.
Ha közvész, ha Isten
csapásai látogatták az országot, folyók kiáradtak, mostoha évjárás volt,
jégeső, tűzvész, ragály rémíté a népet, kiknek szívét szólítá fel a
könyörület áldozatokra? Kikhez fordult a közfélelem vigasztalásért?
A régi jó táblabírákhoz.
Ha ércakarattal,
törhetlen lélekkel kellett küzdeni e rokontalan nép nemzeti lételéért, ki
pazarlá erejét a tettek legfáradságosabb mezején?
A régi jó táblabírák.
Bölcsességgel – kevés
pénzzel – sok becsülettel ki igazgatta a közügyeket, ki ügyelt az igazság
szentségére, ki torolta meg a magánsérelmeket?
A régi jó táblabírák.
Ki őrizte meg a nép
szűz erkölcseit, mívelődési hajlamát, szent honszeretetét? Ki járt
legelől vallás, tudományok, erények utain?
A jó öreg táblabírák.
És végre kik voltak
azok, kiknek köszönheti a magyar, hogy a nyolcszáz évi viszontagság alatt el
nem olvadt, mint a völgybe gördült hófuvatag, hanem midőn főurai
elhagyták, köznépe elfogyott, vagy mit sem számlált, mégis megélt, felvirult,
megerősödött?
Mind, mind ezek a
kitréfált, kinevetett, elpusztult, örök nyugalomra tett ódon táblabírák.
A táblabíró volt az
ország közigazgatása, közgazdászata, mérnöke, vízszabályozója, törvényhozója,
bírája, ügyvéde, orvosa, költője, tudósa, könyvcsinálója és
könyvmegvevője.
Most mindezekre külön
ember születik: a jó régi táblabírák az emlékezetből is elmúltak már.
Adagiummá, gúnyos
példaszóvá vált a táblabíró elnevezés. Így nevezi a közvélemény azokat, kiket
ki akar gúnyolni, s tréfás adomákban örökíti fogalmukat…
…„Victrix causa diis
placuit, sed victa Catoni”.
Én ugyan nem vagyok Cato,
de azok sem dii, akiknek tetszik a táblabírák fölött elménckedni.
Azért, ki a „régi jó
táblabírák” címe alatt mulatságos anekdoton-gyűjteményt vél találni,
mely az újabb kor tréfás felderítésére van szánva, az meg fog bennem
csalatkozni, s idejét rossz helyen kapitalizálja.
Azonban arról legalább
senki sem fog vádolhatni, hogy meg vagyok vesztegetve; mert hiszen a „régi jó
táblabírák” sokkal szegényebbek, sokkal hatalomtalanabbak és sokkal
indolensebbek, mint hogy az ő barátságukat keresni valakinek érdeke
lehessen.
|