Ezen a világon minden attól függ: hogy tudja az ember bolondítani egymást.
Ismertem olyan gazdag embereket, akiknek vagyona felért egy kis
hercegséggel, de akik nem tudták azt eléggé kimutatni, örökké falujukban ültek,
s nagy ritkán jöttek be a fővárosba, bemutatni a tíz esztendővel
ezelőtti divatot, akkor is a legócskább vendégfogadóba szálltak, beérték a
legszerényebb szobával, ahová őket a pincér utasította, színházban most is
csak a parterre váltottak jegyet, miként jurátus korukban, egy csézán eljártak,
amíg el nem szakadt, s ruhát sohasem varrattak mással, mint a zsellér falusi
szabóval, ki kontóban rótta le a haszonbért; az ilyenek azután mikor hirtelen
megszorultak, mert roppant jövedelmeiket tán lelkiismeretesen kifizetett fekvő
birtokba verték, futhattak fűhöz-fához száz bankó forintért anélkül, hogy
valaki mert volna nekik adni.
A másik pedig első gavallérja a fővárosnak, felesége divathölgy,
szeretőjei még inkább; valamennyi előkelő klubban ő a
tónadó, esztendőnként négyszer is változtatja előfogatait, ma
broughamban, holnap calessben, délelőtt phaetonban, délután batárban
látjuk kocsikázni; páholyt tart mind a két színházban, palotában lakik, melynek
bejáratát bundás kapus őrzi; és ennek tárva-nyitva van mindenki ládája, erszénye,
hitele korlátlan, aláírása készpénz; csak a nevét kell mondani, és mosolyognak
előtte bankárok, tőzsérek, nemzeti bank és takarékpénztárok örülnek,
ha váltóit láthatják – pedig ha megkérdené valaki, hol van hát az a birtok,
amit ez a név képvisel, szétnéznének az emberek a levegőbe és nem találnák
azt sehol.
Ismertem olyan okos embereket, akik tudományos ismeretek gyűjtésében
megőszültek, akik félrebúttak egy odúba, hogy ott lelkük minden erejét egy
kedvenc szakma kiművelésére fordítsák; orvosokat, kik mély tudománnyal
hatoltak be a természet örök titkaiba, kik jóltevői voltak a szenvedő
emberiségnek, s tapasztalataikban egy századot érő kincseket bírnak;
lángeszű teremtő lelkeket, kik tíz remekművet hajítanak tűzbe,
míg egyet kiadni bátorságuk támad; és ezekről mit sem tud a világ, nem is
mernének ők előállani; de ha előállnának is, szerényen,
vonakodva, ahogy szokták, ki hallgatna rájuk? Azután ismertem másforma
egyéniségeket, kik a kávéházban végezték tanulmányaikat; megvitatták, amiket
hírlapokban olvastak, csináltak maguknak közönséget maguknál együgyűbb
emberekből, valami úton-módon közlönyre tettek szert, és most nagy
embereknek tartatnak, és ítélnek elevenek és holtak fölött. Ismertem orvost,
akit rendes akadémiai tagnak választottak, amiért egy másik rendes akadémiai
tagnak a tyúkszemét operálta – (és még az is kétséges, hogy szerencsésen
operálta-e); ismertem irodalmi tekintélyeket, akiknek érdemeik egypár merészen
elkötött plágiumon túl nem terjedtek; és íme ezek mind nagy férfiak, mind rendkívüli
emberek, akiknek arcképeit kőbe, fába és szappanba metszik, s az utókorra
bízzák, hogy szép tulajdonaikat fedezze fel.
Ismertem derék, jószívű embereket, kik valódi mintaképei a keresztyén
erényeknek, mind magán-, mind közéletükben a jóság és bölcsesség munkáit
művelték, kik egy erejüknek megfelelő körnek, egy megyének vagy egy
városnak, vagy tán egy intézetnek, vagy csak egy családnak jóltevő
nemtői voltak és akiket, midőn megholtak, szépen elfeledtek, vagy tán
még akkor sem emlegettek, mikor még életben voltak; mert lételük megszokott
volt már az emberek előtt, s jóságukban éppen úgy nem találtak semmi
rendkívülit, mint hogy nyáron meleg, télen pedig hideg van.
Nem ez a hírszerzés mestersége, jámbor felebarátaim! Kürtölni kell mindent!
Kürtöld, amid van, kürtöld, amit tudsz, kürtöld, amit adsz; és ha ez nem elég,
kürtöld azt is, amid nincs, és amit nem tudsz, és amit nem adtál. Ahol nem
látják, ott légy fösvény, ott pazarolj, ahol látatja van; magadról beszélj és
beszéltess, ahol lehet; szólj hozzá mindenhez, akár érted, akár nem; ha
hallgatsz, azt hiszik az emberek: tudatlan vagy; ha beszélsz, azt hiszik:
ők a tudatlanok. Ne adakozzál ott, ahol zaj nincsen; amit áldoztál, minden
hírlapban kürtöltesd, s ha megvettél egy jótékony albumot, külön ívre írd a
nevedet; hagyd meghalni éhen a rongyos koldust kapud előtt, cselédedet
koplaltasd; hanem ha jó alkalom nyílik, indítványozz nagyszerű
hangversenyeket, ezüst sorsjátékot, filléres adót, éhséggel küszködők,
tűz-, vízkárvallottak, árvák és betegek javára: ez neked mibe sem kerül.
És ez az út a hírhez.
Hanem csak az a kérdés, hogy mit nyertél vele azután, ha elérted…
A brenóci kastélyban egy hét alatt minden megváltozott. Az esett bőrök
eltűntek a márványkorridorokról s pompás veres és arany szőnyegek
takarták el a rajtuk esett csorbákat, az udvarról eltűntek a véres tócsák
és posványok, a trágyagödrök helyén zöld pázsit és kőbe rakott álaébokrok
díszlettek, a folyosók bejárását gazdag repkények folyták be, mik közül fehér
galambok repkedtek elő; a vakablakok színes üvegeken át vetettek fényt a
termekbe, miknek ódon boltozataival újdivatú szőnyegek és ragyogó
csillárok tagadtatták meg éveik számát.
A lépcsőkön ezüst vállzsinóros, kék egyenruhás inasok, komornyikok
szaladgáltak alá s fel, a konyhában a szurtos szakácsné helyett fehér
gyolcsruhás úr parancsolt, fehér tányérsipkával felkenve szakácsnak; az
istállóban négy délceg almásszürke röhögött a zabra, s a tágas kocsiszínben
ezüsttől ragyogó batárd csillogott újdonat újan.
A folyosó egy része télikertté volt átidomítva, telve a legpompásabb
dísznövényzettel, egy kertésznek egyéb dolga sem volt, mint arra felügyelni; az
úri termekben görnyedt minden asztal az ezüst virágtartók, borhűtők
és egyéb látványra kirakott edények súlyától; a sok kés, villa és kanál csak
úgy halomra öntve állt egy üvegsifonér alatt, hogy káprázott a szeme, aki reá
nézett. Minden ezüstneműn a nagyságos árendás úr címere a fatális gólyával
és ékesen összefont névelőbetű, az ötágú nemesi korona alatt.
És – mindez csak hazugság, világbolondítás, szemfényvesztő kápra.
Amit itt látunk, az semmi sem való. A bársonyszőnyegek, az aranyozás
mind papiros, a repkénynek, mely oly szépen zöldül az oszlopokon, nincsen töve,
most szedték az erdőn, egy hét múlva száraz lesz, s kidobják; a szép
márványszobrok a kertben fazekasművek, a zöld pázsit most van rakva, ami
pedig valóban értékes tárgy, az nem tulajdona a mutogatónak, az csak kölcsön,
csak bérbe van véve: a nagyságos árendás úr csak haszonbérbe vette ezt a dicsőséget.
Bérben van a szakács; lakoma végeztével összeszedi üstjeit és lombikjait és
szalad. Bérben van a négy paripa és a sujtásos kocsis és az ezüstös hintó;
mikor vége lesz az ünnepélynek, egyik a másikat befogja és együtt elszaladnak;
elszalad a télikert is kertészestül együtt, mert ők is csak bérben vannak
itt határozott időre; még az inasok is árendába vannak, amint a legutolsó
vendég után becsapták az ajtót, vetik le harisnyáikat, ezüstös frakkjaikat,
csapják a földhöz, s szalad, ki merre lát. Még az ezüstserlegek, medencék,
kések és kanalak is futnak hazafelé, amint az ebédet végezték, s otthon a bécsi
ötvös kivakarja belőlük a címert és nevet, miket árendába vésett oda.
Így áll a dolog Krénfy úr házánál.
A nagy pompa, a nagy sütés, főzés, zajos előkészületek között
azért ő ott jár mindenütt és perlekedik az emberekkel óra hosszat
két-három krajcárért, nézi a támadó tortákat, a pácban álló vadsülteket, a
spékelt fogasokat, az illatos ananászokat, mik, óh fájdalom, nem voltak bérbe
kaphatók, és amellett titkos szobájában egy kis ciberelevest ebédel, abból sem
mer enni eleget, s felszedi a morzsákat asztaláról, és elteszi a kenyérhajat
vacsorára.
Takarékosnak kell lenni…
Akik Krénfy urat ismerték, el nem tudták gondolni, hogy mit sejtsenek e
szokatlan változások alatt? Lakodalmához készül-e, vagy újabb hetes évszámba
lép, amikor az ember természete megváltozik? Korteskedni akar-e a jövő
tisztújításra, hogy magát alispánnak választassa? Vagy valamelyik brenóci
ősanya ijesztett rá kísértet képében, s most annak a kedvéért súroltatja
ki a szobákat?
Krénfy úrnak pedig az a jó szokása volt, hogy ha tetteinek oka felől
tudakozódtak, azt sohasem mondta meg, vagy ha megmondta, az nem volt az igazi
ok.
Azonfelül ez alkalommal még egészen bizonyos sem lehetett felőle, ha
vajon e fényes előkészületek sikere be fog-e következni; kedvezőtlen
esetben jó volt nem vezetni nyomra a kíváncsi közvéleményt.
Vajon megalázzák-e magukat a büszke brenóci grófok, hogy
haszonbérlőjüket saját ősi kastélyukban meglátogassák? Vajon igazán
oly szoros körülmények között vannak-e, hogy midőn egy oly felkapott
emberrel, mint ő, dolguk van, megbocsáthassák neki, ha az meghívásukra
viszonmeghívással felel; sőt szót fogadnak neki, s azt mondják: hogy ha a
hegy nem akar jönni Mahomedhez, akkor a Mahomed megy a hegyhez? Ha már egyszer
eljöttek, akkor minden meg van nyerve, mert akkor bizonyos, hogy nagyon rá
vannak szorulva.
Egy levél eloszlatta kétségeit. Bécsből jött, István gróf saját
kezű kalligráfiájával, ki sajátszerű büszkeségét helyezte abban, hogy
ő is úgy írjon, mint legelső őse Jeruzsálemi András király
idejében, aki még úgy tudta, hogy ökölre kell fogni a tollat; a brenóci grófok
mind sokat tartanak arra, hogy aki írásaikat olvasni akarja, beleizzadjon a
fáradságba.
Krénfy úr nem hiába izzadt. Kívánatai minden reményen felül teljesültek,
nemcsak István gróf fog eljönni Brenócra, hanem még Illés gróf is; sőt ha
lehet hinni írott betűknek, még Cynthia grófnő is szerencsésíti
Brenócot látogatásával, kinek most nagy kedve akadt az elegáns szalonok helyett
kősziklákat és fenyőerdőket látni.
Krénfy úr szakállát dörzsölte örömében. Az a rossz szokása volt, hogy mikor
valami indulat bántotta, mindjárt a szakállának esett.
A levél utóirata azt ígérte, hogy a további tudnivalókról majd Illés gróf
pitvarnoka fogja értesíteni a haszonbérlő urat.
A levél igen gyorsan volt küldve a kérdésre; amely nap Krénfy úr levele
érkezhetett Bécsbe, aznap küldetett vissza rá a válasz.
Ez minden jót jelent.
Másnap a komornyik levele is megérkezett. Ebben tudatá Krénfy úrral, hogy a
méltóságos grófok holnap útnak indulnak, két nap alatt ott lesznek, mert
éjszaka is szoktak utazni. Brenócra éjjel fognak megérkezni, ahogy az állomás
számra pontosan ki van számítva. Visznek magukkal ennyi és ilyen cselédséget, s
ott fognak mulatni három nap.
Krénfy úr e tudósításra azután bátran előállt tudomásaival. Most már
bizton kihirdetheté, hogy a grófok lejönnek Bécsből az ő
látogatására, az egész méltóságos család; itt fognak nála mulatni és hogy
mindez áldozat az ő kedvükért és az ő tiszteletükre történik.
A cselédségnek meghagyatott, hogy tisztára megmosakodjék, s amely éjszaka a
méltóságos vendégek megérkeznek, ott legyen a kapuk előtt őket
elfogadni, akár béres, akár kocsis, akármi egyéb a tatár, mind ott legyen.
A méltóságos úri vendégek számára elkészített szobák hallatlan pazarlással
már alkonyatkor kivilágíttattak. Az útra zsellérek állíttattak ki
szurokfáklyákkal egész a szomszéd állomásig. Maga Krénfy úr is el akart menni
vendégei elé, hanem azután eszébe jutott, hogy tán ez mégsem divat, s
illendőbb otthon fogadni el őket. Jó lett volna tudni, hogy melyik
tartozik inkább a bontonhoz. Ha nem szégyenlette volna, megkérdezendé
valamelyik bérbe fogadott inasától.
Mégis inkább csak otthon maradt. Hisz ott több szükség volt reá. Készen tartani
a tűzijátékokat, vigyázni a kivilágításnál, hogy a lámpákkal valamit meg
ne gyújtsanak és a mozsaraknál, hogy a fojtás valami kazalra ne essék; nyolc
órától kezdve egész sötét éjfélig lótott-futott a jámbor a kastély egyik
helyiségéből a másikba. Hiszen minden jól el volt rendezve; a palota
homlokzatán öles betűkkel ragyogott a VIVAT, lámpákból kirakva, a
fenyősétányon végig piros meg sárga olajos papiros lámpák csalták a
szemet, s a faluvégen egész máglyák lobogtak szurkos fenyőkből.
Mindezt gyönyörűség volt látni, de csak jöttek volna hát már a
vendégek, hogy lássák; a parasztság éjfél után unni kezdte magát s
hazaszédelgett; az ispán alig bírta őket visszafogdosni, hogy legyen, aki
vivátozzon a méltóságos uraknak.
Végre, éjfél után két óra felé, hangzottak az előőrsül kiküldött
futárok puskalövései, s nemsokára nagy fáklyafény között látták alászállani a
dombról lekerülő országúton a három úri hintót, melyre megszólaltak a
kastély bástyáira kiállított mozsarak, elgyújtattak a röppentyűk és tüzes
kerekek, melyek ünnepélyes szikraözönt prüszköltek a csendes fenyőfák
közé, s midőn a három hintó négyes postafogataival behajtatott a
dübörgős felvonóhídon a várudvarra, elég hangos „vivát” fogadta azokat
minden oldalról, melyet maga Krénfy úr is segített szaporítani, hogy a
lelkesülés azzal is többnek tessék.
Azzal örömrepesve futott a legelső hintóhoz, hogy annak üveges ajtaját
kinyissa, ami azonban az öröm vagy a sietség miatt neki éppoly kevéssé sikerült,
mint Boros uramnak a második hintó irányában elkövetett előzékenysége; míg
végre a harmadik hintóból kiszállt nagy ásítva egy inasforma egyéniség, aki
álomtól bosszús fővel tudósítá Krénfy urat, hogy sose nyitogassa azokat a
hintóajtókat, mert azokban nem ül senki.
A méltóságos urak még az állomáson túl leszálltak, kedvük telvén benne,
hogy a rövidebb gyalogúton jöjjenek előre Brenócig. A kisasszonynak
különös kedve telik a gyaloglásban.
Ezóta réges-régen meg is érkeztek már, s beszálltak a vendéglőbe, és
bizonyosan alusznak is, kivéve Illés grófot, aki meghagyta neki, hogy a
naplójával utána menjen a vendéglőbe.
Krénfy úr úgy érezte magát, mint aki álmában pénzt talált, s aztán
felébresztették.
Ő annyi költséggel, fáradsággal készül az ünnepélyes elfogadáshoz,
illuminál, futárokat küld előre, tűzijátékot süttet, vacsorát
készíttet, éjfél után két óráig űzi, hajtja a fél falut, vivátot ordít
maga és cselédjei három üres hintó elé – míg vendégei azalatt régen lefeküdtek,
és alusznak is már a vendégfogadóban.
– Oltsátok ki a lámpákat! Takarodjék minden ember haza! – kiálta Krénfy úr,
ki közel volt hozzá, hogy ríva fakadjon… Mennyi gyertya, mennyi olaj, mennyi
sütés-főzés és a vendéglőbe szállanak!
Vajon nem lehetne-e ezt a vacsorát holnap mint reggelit feltálaltatni
nekik? (Ez utóbbiakat már nem mondta, csak gondolá magában.)
– Tiszteletemet a méltóságos grófoknak! – szólt a pitvarnokhoz fordulva, ki
akkorákat ásított előtte, hogy majd elnyelte, s utána Krénfy úr cselédjei
mind ásítottak. – Elvárom a méltóságos urakat holnap szerény lakom…
lakunk… lakjukba, azazhogy úri lakjukba… (A patvar! Még az inassal is
milyen nehezen megy a beszéd.) Hány órakor szoktak a méltóságos urak
reggelizni?
– Az különböző – felelt a pitvarnok, ki szörnyen keresett a hintóban
egy könyvet, ami már a kezében volt. – Az öreg gróf éppen nem reggeliz; a
grófné tizenkét órakor, Illés gróf pedig tízkor szokott.
Krénfy úr háromszor is utánamondta magában e tudósítást, hogy el ne
felejtse.
Végre meglelte a pitvarnok a naplót, amit a kezében tartott, s anélkül,
hogy valakit köszöntene, futott vele a fogadóba. Krénfy úr egy darabig
utánaeredt, hogy még egyszer a nyakába kösse legmélyebb tiszteletét a brenóci
grófurakhoz.
Azután szétkergette az embereket az udvarról; ráparancsolt a cselédségre,
hogy lefeküdjenek, és ne égessék a gyertyát, s maga is hasonlót cselekedett.
Az éjszakai izgatottság, az éhen maradt kedély és gyomor sokáig nem
engedték elaludni, s amint elszenderült, álmában legelső dolga volt
Cynthia grófnét látni, amint azt a hírhedett, ölnyi hosszú fekete haját
lebocsátva, déli tizenkét órakor reggeliz, s hófehér kezével egy szem szamócát
kínál Krénfy úrnak. Éppen olyan szerencsés akar már lenni, hogy azt szájával
elvegye, amidőn fölébreszték.
Saját inasa volt az, Jakab, egy hülye fickó, akit mindig kérni kellett,
hogy fogja be a száját, mikor nem beszél.
– A brenóci grófoktól vannak itt! – szólt a fiú suttogva, mintha nem akarná
nagyon fölébreszteni gazdáját, hanem csak egy kicsinyt.
– Óh, hadd jöjjön! – kiálta Krénfy úr hirtelen kiugorva az ágyból, s egy
perc alatt hálóköntösében termett; mire Jakab beereszté a jövevényt, már fel
volt öltözve.
A komornyik jött. Egy pompás aranyóra volt a kezében.
– Tiszteli a tekintetes urat Illés gróf, azért küldi az óráját, hogy
igazítsa hozzá a magáét a tekintetes úr, mert ő percre pontos szokott
lenni.
Krénfy úr egy kicsinyt vakarta a szakállát, hanem azért szépen
összeigazította az óráját Illés gróféval, s újra megküldé neki tiszteletét.
Rendkívüli ember ez az Illés gróf.
Ismét lefeküdt, ismét elaludt. Most már ötven emberrel is álmodott, akik
közül mindegyik azt állította, hogy ő Illés gróf, és mindenik az órájához
akarta igazíttatni az övét, és mindegyiké másképpen járt, az övé pedig éppen
visszafelé járt.
Még szerencse volt rá nézve, hogy ebből a kétségbeesésből újra
felébresztették.
– A brenóci grófoktól vannak itt – susogá Jakab, tátva feledett szájjal.
– Jöjjön be, no – mondá Krénfy úr, de ezúttal fel sem kelt az ágyból.
A pitvarnok jött megint.
– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, hogy a hátulsó kaput tartsa
nyitva, mert ő nem szokott a főkapun ki- s bejárni.
Krénfy úr meglepetve csóvált fejet erre a sajátságos üzenetre, s midőn
másodszor is fejére rántá paplanát, elgondolá magában, hogy milyen sajátságos
úr ez az Illés gróf, milyen jó volna ennek hosszas ideig házigazdájának lenni.
Ismét elaludt, de álmodni már nem ért rá, mert Jakab megint ott volt az ágynál,
és rángatta alóla a lepedőt.
Krénfy úr izzadtan és ijedten riadt fel:
– Mi kell? Mi baj? Mit akarsz?
Jakab tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, mert őt is az
ágyából verték már fel, s nagyon fázott.
– A brenóci grófoktól van itt valaki.
– Ereszd be! – kiálta Krénfy úr, s vánkosai közé dörmögött egy teringettét.
A pitvarnok megint beállt.
– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, küldjön neki egy üveg
phosphorsaures hydrokalisublimatot.
– Mi a török csodát küldjek én a grófnak, he?
– Egy üveg phosphorsaures hydrokalisublimatot.
– Mi az? Dörzsgyufa?
– Nem, hanem olyan szer, amit ha az egerek lyukaiba töltenek, azok
megfulladnak tőle. A gróf otthon feledte a magáét, azért kéret innen.
– Hát azt gondolja a gróf, hogy én patikárius vagyok vagy alkimista? –
kiálta Krénfy úr apródonként dühbe hozva.
– Hát nincs? – kérdé a komornyik.
– Nincs.
– Hm, hm.
Azzal nagy hmgetve elballagott a derék követ, Krénfy úr nem állhatá meg,
hogy utána ne kiáltson:
– Hallja! Így megy ez maguknál minden éjjel?
A pitvarnok hivatalos komolysággal mondá, hogy: igenis, így megy.
Amint behúzta az ajtót maga után, Krénfy úr odaintette az ágyához Jakabot.
– Tartsd ide a füledet.
Jakab azt gondolta, hogy valamit súgnak neki, s odatartá a fülét; Krénfy úr
pedig megfogá azt két ujjával és jól megrángatta, hogy el ne felejtse, amit
mond neki.
– Ha te énnekem reggel kilenc óráig akármiféle üzenethozó embert
bebocsátasz, hát én neked kétfelé hasítom a füledet. Jakab hüledezve futott ki
a szobából, s csak odakinn kezdett róla elmélkedni, hogy mit vétettek az ő
fülei, amiért azoknak kell kiszenvedniük.
Krénfy úr legalább pihenhetett valahára. Egy darab ideig nem tudott ugyan a
sok bosszúság miatt elaludni, hanem azután elkezdte magában a
kétszerkettőt végig sokszorozni, aminek tökéletesen az a hatása van, ami
az ópiumnak, a hétszerhétnél már horkolt.
Lehetett hajnali négy óra, mire harmadszor el hagyták aludni, hét órakor
már szépen sütött be a felkelő nap az ablakredőnyök között.
Mint tudva van, nincs kellemesebb a hajnali álomnál; megéneklik ezt a
népköltők is és méltán; ekkor jönnek a legkedvesebb álomlátások, ekkor
nyeri vissza test és lélek különös tündéri erőkből tegnapi
villanyosságát, egy órai hajnali álom édesebb az ébrenlét minden
gyönyörűségeinél.
Ezt az édességet, ezt a gyönyörűséget rabolta el Krénfy úrtól Jakab.
Még csak akkor harangoztak a rorátéra, amidőn újólag rángatta valami
dzsin Krénfy úr feje alatt a vánkost, és úgy tetszék neki, mintha álmában
valami rém azt suttogná: „A brenóci grófoktól vannak itt!”
– Mi kell már megint? Mit költögetsz fel? Mondd, hogy várjanak! Aluszom.
Jakab kotródott. Krénfy úr szavait pedig a mellékszobában is lehetett
hallani. És éppen nagyon rosszkor lármázott pedig, mert ezúttal nem a pitvarnok
volt ott, hanem maguk a brenóci grófok mind a ketten, kiktől Jakab úgy
megijedt, hogy kiabáló urának dacára, tessék-et