VI. A KIS TÜNDÉR HÁZA

A boldogult Tarnóczy Mihály életében egyike volt a legjobb gazdáknak. Jó karban tartott vagyona megért kétszázezer pengőt. Teljes életében irtózott az adósságtól; soha semminemű kötelezvény, váltó vagy egyéb adóslevél azon megtiszteltetésben nem részesült, hogy az ő nevét leírva viselje; sőt e névaláírási iszonyat annyira ment nála, hogy ha valami ártatlan bizonyítványt vagy egyéb levelet kellett aláírnia, nevét mindig oly szorosan a végsorok alá írta, hogy a benne levő hosszú betűk szárai beleolvadtak a felettük levő írásba, ilyenformán biztosítva magát az ellen, hogy névaláírásából váltót ne csináljanak, melyre, mint sokszor gyűlölettel mondá, a legkeskenyebb fidibusz is alkalmatos.

S lám, hogy elesik az alma a fájától; egyetlen figyermeke, Béla, éppen nem ütött e tekintetben apjára. Ő már huszonhárom éves és tizenegy hónapos korában revokált mintegy negyvenezer forint adósságot, s igen valószínű volt, hogy azután sem felejtette el a nevét leírni.

Ez a jó fiú mindazon fázisokon keresztülment, amiket a fiatal tékozlók meg szoktak érni; ruháit eladta, ha megszorult; adósa volt minden embernek, akivel valaha három szót váltott; el-elszökött, úgyhogy hírét sem lehetett hallani; engedte magát újságokban hirdettetni; bujósdit játszott egy csomó váltóügyvéd, pincér, mesterember, mosóné, vendéglős és más egyéb fogdmegekkel esztendőkig; ha pedig pénzt kapott, az éppen csak addig tartott nála, amíg senkivel sem beszélt, egy jó szóra kiosztotta azt a legelső bolondok és semmiháziak között. Ha ma kifizették minden adósságát, egy hó múlva megint annyi volt neki, mert az tökéletesen mindegy volt rá nézve, hogy a kapott száz forintért ezret írjon-e alá vagy tízezret.

Ilyenformán legokosabb dolog volt őt sorsára bízni és nem törődni vele. Az öreg Tarnóczy a leghiggadtabb flegmával hallotta fia bohóságait, miket olykor hírül hoztak neki, s teljesen meg volt nyugodva abban a jövendő kilátásban, hogy majd mikor ő meghal, ezt az ő szépen rendezett birtokát milyen egyszerre dobra fogják ütni, hogy vezeti egyik üzér erre, a másik arra ökreit, lovait kötőféknél fogva; Béla fia ott fog állni a kerítésen kívül egy rossz köpönyegben, egy kölcsönkért köpönyegben.

Pedig milyen szép, milyen daliás fiú volt! Mikor az országgyűlésen járt, minden leány, minden asszony utána volt bolondulva, mennyi szerencsét csinálhatott volna életében, ha nem olyan szeles bolond.

Hanem már ennek mind vége van. Ezen segíteni nem lehet.

Mikor az öreg úr érezte közelgő halálát, odahívta betegágyához leányát, Irént.

Akkor még ez nem volt idősebb tizenöt évesnél; de már akkor is oly okos, oly figyelmes teremtés; anyja halála óta ő vezette az egész házi gazdaságot, éspedig az öreg úr teljes elégültségére.

Az ember a ránézésnél fogva alig merte volna ezt róla feltenni; hisz alig látszott idősebbnek tizenkét éves gyermeknél, oly finom, oly parányi volt; apró kezecskék, lábacskák, mikről alig lehetett elhinni, hogy arra legyenek rendeltetve, mikre más ember keze és lába; oly pici kis száj és oly ártatlan, halovány arc; hacsak ezek a nagy, komoly, eleven szemek nem hirdették volna, hogy az, akit mi gyermeknek néztünk első pillanatra, komoly, tiszteletreméltó delnő, akivel okosan kell beszélni és meggondolni, hogy mit mondunk előtte, mert ha balgaságot találunk kiejteni, ő bizonyosan megigazít, s ha valamit nem tudunk, ő tudni foga és megmagyarázza.

Midőn betegágya elé hívatá Tarnóczy Mihály okos leánykáját, megmagyarázá neki, hogy egész vagyoni állapotja mennyiben áll. Előkeresteté vele az illető okiratokat, ott azokat elrendezve, csomagokba kötözteté, s azután tudtára adá, hogy azok között melyik a legutolsó végrendelete. Kötelezvényekben közel kétszázezer pengőforintja volt; ez tisztán keresmény. Ezt az egész összeget Irénnek hagyta, hogy azt halála után rögtön minden gyámnoki őrködés nélkül kezéhez vehesse, vele rendelkezhessék szabadon. Négyszemközött elmondá azután leányának, hogy ez a szép jószág, mihelyt az ő szemeit befogják, Béla kezére jut, mint ősi; azt pedig egy év alatt elfoglalják tőle azok, kik annyiban rosszabbak a sírban lakó férgeknél, hogy az eleven embert eszik meg. A birtok, a kastély, a szép kertek kótyavetyére fognak jutni. Irén ne engedje azt idegen kézre szállni, hanem vegye meg. Így az ő szerzeménye leend az. „Legalább te akkor nem fogod engedni, hogy szegény, szerencsétlen bátyád az útfélen haljon meg.”

Ez volt az öreg Mihály úr szava.

És minden akként teljesedett be. Amint ő meghalt, egyik idézőlevél a másikat követte a tarnóci ház kapuján, s nemsokára eladó lett jószág és ház, s Irén azt atyja hagyatékából magához váltá, miáltal alig tizenhét éves korában a tarnóci uradalomnak teljes hatalmú úrnőjévé lett.

Tizenhét éves leány, tündéri szépséggel és a mellett szabadon rendelkezhető nagy birtokkal nemigen maradhatott titokban a környék ifjai előtt. Az ilyen árvának örömest akad gondviselője.

Hanem Irén nem olyan könnyen választott magának pártfogót, akit a jó magyar nők ezen megtisztelő címmel szoktak nevezni: „Az én uram”. Aki neki ura akart lenni, annak őt előbb meg kellett hódítani.

Ennek következtében soha Gyimóton és Karádfalván annyi kosarat nem kötöttek, mint amennyit ez a kicsi parányi tündér kiosztogatott jók és gonoszak között. Utoljára elnevezték kis Turandotnak, aminek ő nagyon örült, mert legalább kevesebbet alkalmatlankodtak neki.

Ő odahaza is igen jól találta magát. Tökéletes ura volt tetteinek, saját tetszése szerint választhatta házi körét.

Hajdani nevelőnéje, Madame Rayon, beszármazott lengyel nő, kinek férje Franciaországban esett el a júliusi napokban, most rendes gondnoka, felügyelője, barátnéja, mindenese. Ez pörlekedik helyette ahol kell, ez lót-fut gazdaság, cselédség után, elfogadja, mulattatja a vendégeket, nyáron kirándulásokat rendez füvészeti, bogarászati nemes élvekkel összekötve, télen hangversenyeket rendez jótékony célokra, és magasztalja a maga kedves tündérkéjét boldogok, boldogtalanok előtt.

Azután van a háznál egy Cenci kisasszony; született siketnéma, akit még Irén nagyanyja fogadott fel, s aki ereklyeként szállt leányról leányra; most már sokkal idősebb, mint hogy évszámai után tudakozódni udvariatlanság ne lenne. Igen mulatságos teremtés. Arca csaknem múmiaszerű már, ezer ráncra alkalmazva, azonban ezen ráncok mindegyike mosolyog; s miután a hölgyekkel közös vágy, a gondolatnak másokkal közlése iránt, benne a legnagyobb fokra van kifejlődve, a szokott orgánum azonban hiányzik hozzá, emiatt a néma beszéd legfurcsább játékaival szokta rendesen meglepni a reá figyelmezőt, minden ujjával, szemével, arcfintorításával iparkodva megértetni vele közlendő eszméit. Az idegen rendkívül jól mulathatja vele magát. Hanem Irén igen komolyan, a legszívesebb tisztelettel szokott vele bánni, néma beszédén nem szokott mosolyogni, s másoktól is rossz néven veszi, ha abban mulatságot találnak.

E két hölgyön kívül még egy csaknem mindennapos látogatója van Irénnek, a szép Dobokyné; igaz ugyan, hogy ez asszonyságot már huszonkét év óta hívják szépnek, hanem azért valóban szép ő most is, s nem kis igényt tart rá, hogy bájai elismertessenek; ha hozzájuthat, bele is szövi a beszélgetésbe azon históriai tényeket, miszerint L’Enclos Ninon ötvenéves korában tartatott legszebbnek, s Cleopatra hatvan felé járt, mikor Antoniust meghódítá.

A szép Dobokyné egy sajátszerű szenvedélyéről ismeretes a környékben.

Milyen boldog sorsuk volt a klasszikus költőknek, akikre nézve meg volt határozva a hét főerény, a hét főbűn, a hét főszenvedély; csak embert kellett találniuk, akit beleillesszenek, s készen volt a klasszikus mű, csak kommentátorok kellettek hozzá.

Pedig Dobokyné szenvedélye akkor is bizonyosan ismeretes lehetett már; hanem talán nem ütötte meg a klasszicitás mértékét –, sokkal mulatságosabb ez, mint hogy vétek lehessen és sokkal gyászosabb, mint hogy erénynek nevezzük: a derék asszonyságnak a házasságszerzés volt uralkodó szenvedélye.

Nem létezhetett miatta békével fiatal férfi és leány, hogy valami úton beléjük ne kötött légyen; mielőtt észrevették volna, összebeszélte őket, hanem azután hibái jóvátevéséül ugyanannyi házasságot el is rontott. Előbb megcsinálta, azután elrontotta; ilyenformán rettegés volt reá gondolni mind a házasságon kívül, mind az azon belül élő férfiaknak és némbereknek.

S hogy ez a törekvés tisztán szenvedély volt nála, azt ő saját magán is bebizonyította. Tíz év óta volt özvegy; ezalatt legalább ugyanannyiszor járt jegyben, s ugyanannyiszor bomlott fel leendő házassága, néha már éppen az oltárnál mentek széjjel. Vagy szerette a férfit, akit választott, de nem becsülte, vagy becsülte, de nem szerette; vagy szerette, de az nem szerette őt; vagy becsülte, de az nem becsülte őt – az Isten őrizzen, hogy tovább folytassam ezt az összeállítást, ami hasonlatos volna a kulcs nélküli lakat teóriájához!

Hogy eszerint, valahányszor megjelent a Tarnóczy-kastélyban, mindig volt valakije in petto, magyarul mondva „a begyében”, azt előre lehet gondolni; a környék valamennyi fiatal embereinek a neveit sorra próbálta már e kulcs nélküli szívhez, de egyik sem nyitotta azt fel. Irén nem akart semmiről hallani, s ha valakit nagyon dicsért előtte szép rokona, azzal tréfálta vissza, hogy ha olyan derék ember az, miért nem megy ő maga hozzá.

Azon az estén, hogy a három táblabíró körútját végezve a környékben, Tarnócra mint végső állomásra betért, éppen jelen volt Dobokyné kis rokonánál; hanem ezúttal nagyon rosszkor jött, mert az udvar, a pajta, a pitvarok mind tele voltak éhen holt tótokkal, akikkel a háznép minden tagja rendkívül el volt foglalva, maga Irén ott működött mindenütt, hogy ételükről, ruházatjukról gondoskodjék, s ha Dobokyné felkereste, csak annyit nyert vele, hogy a kezébe nyomott vagy egy irtóztató nagy ollót, hogy segítsen neki ingeket, mellényeket szabni a szegény emberek számára, egész vég vásznakból varrta az egész házi cselédség, vagy konyhán állította dologba, rábízva egy-egy nagy főzőkanalat, mellyel irtóztató üstökben fövő gombócokat kellett rendben tartania, vagy felkérte, hogy az ételkiosztást segítse végrehajtani, mely rendkívüli munkáktól a derék asszonyság egyre ájuldozott.

Ha neki ezeket a nyomorult parasztokat így kellene látni napokig, ő nervózába esnék, őrajta még a mágneskúra sem segítene, ő teljes életére szerencsétlenné tenné magát.

Pedig ez a látvány mindennap szaporodott, nemhogy fogyott volna; a szegény ínséges nép csak oda tartott, ahol enni adtak neki; Irénnek alig volt már annyi helye a kastélyban, mennyin maga és vendégei megszorulhassanak, alig jutott ideje olvasásra, s gyakran megesett, hogy saját maga, hozzátartozandóival együtt, csak késő este jutott az elhűlt, elázott ebédhez, a nagy szolgálat miatt.

Hanem azért Dobokyné nem hagyta el a házat, sem ideglázba nem esett; most megint volt valakije, akit mindenesetre elő kellett hozni Irén előtt, egy derék fiatalember, akinek annyival több kilátása lehet Irén hajlamát megnyerhetni, minthogy az instellácionális bálban táncolt is vele, s mint az ifjú ember maga dicsekszik, egy bokrétát kapott is Iréntől emlékbe, melyet szüntelen szivartárcájában hordoz, neki is megmutatta.

Erről azután van mit hallani Irénnek. Nem állhat meg, nem ülhet le egy pillanatra, hogy Dobokyné valami furcsát ne mondjon neki a derék Csejti Gazsiról, aki milyen ügyes, derék fiatalember, milyen kvalifikált ifjú, micsoda karrierje van neki, máris tiszteletbeli főjegyző, fölségesen lovagol. Azután következnek a féltréfás példálózások a bálban töltött kedves órákra, bizonyos ottfeledett bokrétákra, mik miatt a szegény kis leánynak egy pillanatig sincs helyben maradása.

Késő este végezte el a takarítást Irén, kinek ilyen roppant nagy családról kellett gondoskodni, s miután meggyőződött róla, hogy házán belül senki sem maradt éhen, éppen akkor érkezett egy új csoport udvarára, kiket egy megyei hajdú vezetett odáig.

A hajdú engedelmet kért, hogy a kisasszonnyal rögtön szólhasson. Felvezették hozzá. Néhány perc múlva maga lejött Irén az udvarra, az újan érkezett csoportok közül kiválasztotta azt a kis hatéves leánykát, öregapjával együtt, s felviteté őket saját előszobájába, ott ágyat vettetett számukra, a többieket elhelyezteté a még üresen álló csűrben.

Dobokyné most kezdett még csak az igazi ájuláshoz. Ez a leány már az előszobába is behordja a koldusokat, az ember ki sem mehet anélkül, hogy keresztül ne lépjen rajtuk, az ajtón keresztül kénytelen hallani nyöszörgéseiket, sopánkodásaikat; ha vasból volna az ember idegzete, mégsem állaná ki. Ez a három némber itt a háznál, ez mind más, ezek kiállják: Irénben éppen semmi érzékenység sincs, az a volt nevelőné még orvosi tudományokat is tanult, tehát szinte érzéketlen, Cenci kisasszony pedig nem hall semmit; de oly szenzitív hölgy, mint a szép Dobokyné, képes halálra ijedni, ha valami ilyen borzas fejű koldus azt találja neki mondani éjszaka, hogy – adjon egy darab kenyeret.

Hanem azért mégsem szökik meg a háztól. Fülheggyel kivette a hajdú beszédéből, hogy éjszakára a megyei körutazó küldöttség ide fog betérni, s másnap itt fog határozatot hozni a rögtöni teendők felől. Itt Dobokynénak okvetlenül jelen kellett lenni. Ha Dobokyné soha egy regényt sem olvasott volna életében, pedig sokat olvasott, mégis igen természetesen így kellett okoskodnia: a küldöttség tagjai között van egy fiatalember, derék, okos, férfias ifjú, ez meg foga látni Irént, Irén meg fogja látni őt, egymásba szeretnek, s azzal a regény be van fejezve.

Óh, ebből semminek sem szabad lenni! Hát akkor a szegény Csejti Gazsi hová legyen? Dobokyné annak szánta Irént, és most más konstellációkat nem szabad az ő számításai közé keverni.

Azonkívül még egy különösebb ok is volt, le nem feküdni addig, amíg a küldöttek meg nem érkeznek, hanem fennvirrasztani Irénnel együtt és ájuldozni attól a gondolattól, hogy ennyi meg ennyi vég vásznat mind maguk a háziak varrjanak fel, ingeknek rongyos emberek számára. A küldöttség elnöke, az alispán, ezelőtt tizenhat esztendővel az ő nyilatkozott imádója volt. Akkor még nem volt alispán, hanem csak kezdő tiszti ügyész. Dobokyné igazán érzett iránta hajlamot mint ifjú leány, hanem aközben megkérte kezét Doboky úr, ki igen nagy birtokú volt és főbírói hivatalt viselt, s biz ő elfelejté a fiatal ügyészt a főbíró kedvéért, s annak lett nejévé.

Később elégszer megbánta ezt. Doboky úr egy tisztújítás alkalmával kimaradt hivatalából, erre következett az, hogy miután befolyását veszté, osztozatlan testvérei, kiknek osztályrészét bitorolta, beperelték, egzekválták, csak a saját harmadrésze maradt neki. Lippay ellenben mindig magasabbra lépett, főügyész, majd másodalispán, végre első alispán lett, megnyerte őseinek egy régi zálogos perét, mely rögtön nagy uradalmakhoz juttatá, s első tekintély vált belőle a megyében.

A szép Dobokyné nagyokat sóhajtott, hogyha erre gondolt, s midőn ez alkalommal megtudá, hogy Lippay ide fog jönni, az a gondolatja támadt, ha nem lehetne-e tizenhat évet kifelejteni az élet sorából s ott kezdeni, ahol félbenszakadt.

Lippay az ő férjhez menete után még csak kísérletet sem tőn a nősülésre; nem volt legkisebb híre, hogy valaha bárkit megkért, megszeretett, vagy még csak biztatott volna is. Ez jelent valamit. Itt szikra van a hamu alatt.

Éjfél körül lehetett már az idő, midőn az udvarra begördülő hintók zörgése hirdeté, hogy a várt vendégek megérkeztek. Néhány perc alatt lekászálódott mindenki a szekerekről, s Leonora (ez volt a hajdani nevelőnő neve) a három táblabíró úr kíséretében feljött a kastélyba.

Következett a kölcsönös bemutatás. Leonora elbeszélé a történteket, amiket egyszer meghallani is, úgy hiszem, elég unalmas volt az olvasóra nézve. Dobokyné láttára Lippay alispán úr azt mondá, hogy mi már régi ismerősök vagyunk, amire Dobokyné sóhajtva jegyzé meg, hogy óh, nagyon régiek!

Irén szokott szívességgel fogadá vendégeit, öregét, fiatalát, s rájuk bízta, hogy helyezzék magukat kényelembe.

Már most tisztességes regényi eljárás szerint az következnék, hogy Fenyéry és Irén, mint a két legjámborabb jellem a többi között, amint megpillantják egymást, rögtön egymásba szeressenek; ebből támadnának illendő jelenetek titkos sóhajtozással és obligát holdvilággal illusztrálva; regényhős és regényhősné szenvednének sokat, míg végre a szerző, ha annyi papirost teleírt, amennyire szerződve volt, megszánná őket, s összeadná kihirdetés, diszpenzáció s egyéb ceremoniálék nélkül. Hanem ezt a mulatságot nem köszönnék meg a mi becsületes táblabíráink, akik tizenkét óra óta egy falatot sem ettek, s el vannak fáradva és csigázva; az ilyen holdvilágos jelenet nagyon gonosz tréfa volna rájuk nézve.

Irén talán három szót sem váltott Fenyéryvel, hanem ment a konyhába és az ebédlőbe, a vacsorát elkészíteni, feltálaltatni; Fenyérynek pedig esze ágában sem volt, hogy szívéhez kapjon, elénekelve: „Látni téged és szeretni pillanatnak míve volt”, hanem előkeresteté íróeszközeit, s egy szögletbe leülve, nagy sietséggel megírá a bizottmánynak e napról szóló jegyzőkönyvét.

Lippay és az öreg főjegyző azalatt Dobokynéval mulattak, ki mindenáron szerette volna a társalgást valami szentimentális térre átvinni, de ahonnan minduntalan elűzték az alispán örök adomái, miken Cenci kisasszony nevetett legtöbbet, pedig a jó lélek egy hangot sem hallott belőlük.

A friss, párolgó gulyáshús már az asztalon volt, sőt a túrós galuskát is hozták, Fenyéry mégsem volt készen az írással, csak néhány sort engedjenek még; utoljára Leonorának kellett ahhoz az erőszakos eszközhöz folyamodni, hogy elvegye előle a kalamárist, s így kényszerítse abbahagyni az írást. Pedig tessék elhinni, hogy nagyon siet.

Az asztalnál szemközt kell ülniük Irénnel. Ez igen alkalmas helyzet egy gyöngéd viszony megkezdésére; de mikor az ember nem ér rá: Irén minden percben kénytelen felkelni az asztaltól, hogy háziasszonyi tisztjét teljesítse, mert Leonora ért ugyan az elmélethez s eltartja beszéddel az egész társaságot, de tálaltatni nem tud, Dobokyné pedig százszor jobban affektál most, mint egyébkor. Irén és Fenyéry az egész vacsora alatt tán annyit sem néztek egymásra, hogy számot tudnának adni róla, ha megkérdené valaki: milyen színűek szemeik.

Amint Fenyéry letette a villát, rögtön megint szaladt az íróasztalhoz, s mert nagy válogatás nem volt most a szobákban, ott kellett jegyzőkönyvét bevégeznie, ahol ebédeltek, úgy látszott, hogy egy kicsinyt még bosszantja is, hogy körülötte olyan hangosan beszélnek.

Vacsora után a delnők még egy kis ideig együtt maradtak vendégeikkel, Fenyéry egyre írt és nem sokat ügyelt Lippay mulatságos adomáira, Leonora tudós értekezleteire, Dobokyné patetikus emlékezéseire; Irén szerény, csengettyű hangocskája csak néha-néha szólt közbe. Egyszer-másszor azon is rajta kapta magát Fenyéry, hogy ásítani kezdett, s alig bírá azt a vágyat magába visszafojtani. Negyedik éjjel nem aludt már, éjjel-nappal úton, munkában, izgatott lélekállapotban volt. S mikor az ember még fiatal, a természet nagyon szigorúan követeli adóját. Egyszer huzamosabban kellett valamin gondolkoznia, ami nem elég tisztán jutott eszébe; evégett hátradűlt karszékében. A keresett tárgy helyett egyre-másra mindenféle zavart eszmék jelentek meg agyában, egyszer csak kiesett a toll a kezéből, s midőn Dobokyné észrevéve, hogy Fenyéry már nem ír, odafordult hozzá, a legédesebb hangon sipogva: – Ön is visszatér hozzánk már, ugye Fenyéry úr? Hát az egész érzékeny társaság meglepetésére akkor vevék észre, hogy Fenyéry – alszik!

Ott abban az ülő helyében elaludt, a mulatságos delnők közepett, akik között egy szép özvegyasszony, egy tudós dáma és egy bűbájos tündérke is volt jelen; és Fenyéry valamennyi szeme láttára aludt, behunyt szemmel, félrehajtott fejjel, ahogy aludni szokás.

No, ez derék gavallér! Ez ugyan nem lesz veszedelmes vetélytársa Csejti Gazsinak, aki hét éjjelt végigtáncol egymás folytában, s ő az utolsó, aki a bálból elmegy. De elaludni ennyi delnő társaságában!

Dobokyné nem bírt magához térni a szörnyűködésből.

Még Leonora is skandalizálva volt egy kissé e váratlan eset által; csupán csak a kis tündér maga találta ezt igen természetesnek: az urak sokat fáradtak, nyugalomra van inkább szükségük, mint mulattatásra.

– Kívánjunk egymásnak csendes jó éjszakát.

Fenyéry még erre sem ébredt fel; a hölgyek eltávoztak, a cselédek ágyakat, pamlagokat rendeztek fekhelyekül, azután azok is elmentek lefeküdni.

Lippay megrángatá az alvó kabátját.

– Mit álmodtál, öcsém? Zabban a lovak!

A fiatal ügyész felnyitá szemeit, s azon mámorosan, ahogy szokott az ember lenni, ha első álmából felébresztik, felállt nagy nehezen, körülnézett s meglátva, hogy ágyak vannak vetve, nagy flegmával vetkőzéshez fogott.

– Talán álmos vagy? – tréfálkozék vele az alispán.

– Nagyon.

– Meg sem vártad, hogy elmenjenek.

– Kik?

Az alispán nagyon nevetett. Ez még azt kérdi, hogy „kik?”.

Fenyérynek az volt a legnagyobb gondja, hogy lefeküdjék. Ott pedig, amint letette a fejét, úgy elaludt. Még kérdezett valamit az alispántól, hogy mennyi az idő, de amit az felelt neki, már azt nem hallá.

Még csak azt a fáradságot sem vette magának, hogy a padlásra fölnézzen s megszámlálja a gerendákat (amik ugyan nem voltak), hogy azután amit azon a helyen álmodni fog, ahol legelőször alszik, beteljesüljön.

Még csak álmodni sem volt kedve.

A felettük levő szobákból Dobokyné és a többi hölgyek egészséges kacagása hangzott alá. Bizonyosan azon a lovagon kacagnak, aki jelenlétükben Morpheusz karjai közé szenderült.

Ilyen volt az első találkozás Irén és Fenyéry között a Tarnóczy-kastélyban.