Könnyű most ügyvédnek lenni. Mai világban csak jó emlékezőtehetség
kell hozzá, a paragrafusok bő ismerete, megfelelő stylus curialis, jó
két talp, mely nem fárad el a járás-kelésben; a többi mellékes dolog.
Hajdan művészet, virtuozitás volt az ügyvédség, a pör hasonlított egy
gyönyörű lovagjátékhoz, egy szellemi tornához, hol ügyesség, merészség,
tárgy- és helyismeret nagy előnyöket adtak; mikor már lováról le volt
verve a hős, még akkor is felülkerülhetett, s megesett, hogy az alperes
egzekválta a felperest, ha ügyvéde bátor és nevének megfelelő dalia volt.
Az igazi ügyvéd kezében jó eszköz volt minden világi tényező, a
tisztújítástól kezdve fel az országgyűlésig; a kitérések, kifogások,
mellékutak gyakorlatában alkalma volt remekelni; egyszóval, minthogy már benne
vagyok a klasszikus hasonlításokban, a hajdani ügyvéd oly viszonyt képez a
mostanihoz, mint a négy szilaj paripát kormányzó kocsis nyaktörős utakon a
lokomotívon ülő tendervezetőhöz, kinek egyéb gondja nincsen, mint
hogy ki ne menjen a kerékvágásból.
A Krénfy contra Fenyéry per olvasása valódi gyönyör lehetne egy igazi
ügyvédre nézve. Mindkét fél ügyésze remekelni akart e válságos ügy
eldöntésében, melyben a rokonszenv, az emberi jogok, a becsületesség
kétségtelenül Fenyéry részén voltak, de a kérlelhetlen törvény még világosabb
jogot adott a felperesnek.
A bírák szíveik szerint mind kénytelenek voltak Fenyéry tettét helyeselni,
de a jog szerint el kelle őt ítélniük. Lippay maga aláírta a tanúvallomást
azon ember ellen, kit az életben tán legjobban becsült, legjobban szeretett.
Az első bíróság rokonszenve csupán annyi jót tehetett irányában, hogy
szigorú ítéletét szabadlábról engedé neki feljebb vinni a hétszemélyes táblára.
Jószágai elvesztését nem gátolhatta meg. Azokat még azon évben elfoglalá a
brenóci uradalmak birtokosa, s többé a nagy kiterjedt uradalmat nem háborítá az
a közbetolt földdarab, melyért a brenóci ősök annyi áldozattal, haraggal
és erőszakkal küzdöttek valaha, és mindig sikertelenül.
Fenyéry pöre ezzel a felsőbb régiókba vitetett át.
A kérdés második pontja volt a személyét illető büntetés.
Ezalatt azonban egy szerencsés eset jött közbe.
Minden oldalról szerencsésnek lehet azt nevezni, nemcsak azért, mert
véletlen, de mivel nagy jótékonysággal hatott mind a mi ügyeinkre, mind azon
emberekére, kiket e regény folytán nem fogunk megismerni.
Ugyanazon évben, amidőn a felső megyéket az éhhalál ostromolta,
hazánk alsóbb megyéiben nem csekélyebb csapás fenyegeté a közjólétet.
A mi kedves Dunánk, kit a vers „hazánk szíverének” nevez, ugyanazon vers
sóhajtása szerint „be sokszor megárad”. Duna melléki elméncség ilyenkor azt
mondani, hogy „kicsiny a Duna”, tudniillik nem fér belé a víz. Ami pedig belé
nem fér, az kiönt a vidékre, s elpusztít húsz-harminc falut, s egynéhány ezer
embernek megint nincs kenyere.
Ismét kenyérről van szó! Erről a kimondhatatlan prózai tárgyról,
melynek olyankor eszünkbe sem kellene jutni, amikor regényt írunk és olvasunk.
Ez a rettentően leverő tanúbizonysága az ember földi származásának,
szellemi kisebbségének. Az emberi büszkeség semmi előtt sem lehet annyira
megalázva, mint a kenyér előtt.
A jámbor táblabírák szinte tudták azt, hogy a kenyér milyen nagy szerepet
játszik a földi tényezők között, s egyik közép megyében, melynek vidékén a
kenyérpusztító elem minden évben garázdálkodott, összeültek a nemes rendek,
megvizsgálva a megye térképeit, elhatározák, hogy a nemes folyót eddig
szabadalmaiban megszorítandják, s ahol túlságosan regényes kalandor hajlamból
illetlen kanyarulatokat képez, ott egy szép átmetszést követnek el rajta, s
kényszerítik azontúl egyenes úton járni.
E bölcs terv annak rende szerint határozatba is ment, az átmetszés
kijelöltetett a térképen vörös tintával, a költségvetés is megtétetett; hanem…
… ekkor azok a tisztelt hazafiak, akiknek a földén keresztül kellett volna
húzatni az átvágásnak, felemelék az ő pálcáikat és azt mondták, hogy
ebből ugyan semmi sem lesz.
Volt közöttük egypár nagybirtokos, egy csoport kisbirtokos, ezek nem
engedték jogaikat, ellenálltak, pörlekedtek, mérnököt, küldöttséget
megugrattak, a jelpóznákat feltüzelték, gyűléseken civakodtak,
perlekedtek, a sok perből, perorvoslatból kényelmesen gát készülhetett
volna már mind a két partján a kérdéses folyamnak, mely évről évre nem
szűnt meg azontúl is a nemes közbirtokosság szénáját, szalmáját a pörben
forgó félszigetről betakarítani; hanem azért egy hajszálnyit sem engedett
senki a maga jogaiból.
Nem is igen bátorkodott már minden gyenge szívű ember e per
bolygatásához fogni, mert annyi volt már abban az egymással ellenkező
ítélet, parancsolat, határozat, hogy aki tisztába akart volna vele jönni, semmi
hatalom sem mentheté meg, hogy az öt érzékét oda ne veszítse.
A mondott évben új veszéllyel fenyegette a jövő tavasz az alvidéket. A
felföldön roppant havak estek, amiből gyanítani lehete minden prófétai
ihlet nélkül, hogy rendkívüli árvizek fognak aláomlani, s lesz ismét siralom
országszerte.
Volt azon időben az említett megyének egy vasszívű alispánja, aki
az előre sejtett veszélyen törődve, egy szép napon parancsot adott ki
a járásokban, hogy kétezer szekér húszezer emberrel jelenjen meg a vitatott
félsziget előtt.
Azon a napon ő maga odavezérlé az egész sereget, s anélkül, hogy a
birtokosoknak csak jó reggelt is kívánna, helyet méretett az ásandó új medernek
a félszigeten keresztül, nekiállított embereket, szekereket, s meghagyta
mindenkinek, hogy ha az ég rájuk szakad, se hallgassanak senki szavára, hanem
ássák, hordják a földet, míg benne tart.
A meglepett közbirtokosság félreverte a harangokat a rettentő
erőszakra, protestált, opponált, teljes tehetsége szerint;
fenyegetőzött törvényekkel, visszatorlásokkal; senki sem hallgatott rájuk,
s húszezer embert lehetetlen volt birtokukról kihajigálni.
A sérelmet vallott felek nosza futottak Bécsbe-Budába, fellármáztak minden
törvényhatóságot orvoslatért a rajtuk elkövetett istentelen, égbekiáltó erőszak
ellenében. Mint rendén is volt, egypár hét alatt meg is kapták, amiért jártak;
a magasabb hatóságoktól kiadatott parancsolat az alispánhoz, hogy amíg a kérdés
mibenléte bővebben megvizsgáltatik, addig ne merje folytatni az
erőszakos folyamszabályozást.
Arra az időre éppen készen is volt az alispán a munkával. A Duna már
akkor szépen folyt a félszigeten keresztül. Tessék ezt repellálni.
S e vakmerő tény által, melyben ily sérelmesen megbántotta a birtok
igaz jogait, megmenté az egész vidéket örök időkre a szokott
istencsapásától.
Ez analóg esetben sok mellékes körülmény hasonlított azokhoz, amik Fenyéry
perében előfordultak.
Az alispán a megye határozatát foganatosítá; ezt cselekedte Fenyéry is.
Amaz törvényellenes hatalmaskodást követett el a nemesi szabadalmak
ellenében; Fenyéry bűne is éppen ez volt.
Ott az országos csapás elhárítása volt a merész tett indoka; Fenyéryt is
ugyanaz buzdítá.
A megtörtént tett sikere ott is teljesen igazolá a heroikus orvosi
műtét helyességét; itt szinte úgy.
E hasonlítások váltak Fenyéry ügyének nagy egészségére. Azt ugyan a
törvénykiszolgáltatás legfőbb piacain sem neki, sem az alispánnak nem
engedheték el, hogy a közjog tályogaiba olyan merész keresztvágásokat mertek
tenni, az alispánnak alkalmasint fel kellett mennie ad audiendum verbum, mely
állapot a közéletben veszélyes krízis fogalmául volt feljegyezve. Fenyéry is
megkapta ítéletét, miszerint az általa sértett birtokos, ha fejváltságával
megelégedni nem akar, egész birtokát lefoglalhatja. Hanem azért az alispán orráról
senki sem mondta azt, hogy hosszabb lett, mint azelőtt volt; s Fenyéry
minden egyéb büntetés alól teljesen fölmentetett, visszakapta ügyvédi
oklevelét, s neve nemcsak megyéjében, de az egész hazában az ünnepeltek közé
lőn sorozva.
Az, hogy vagyonát elveszté, bánatra nem érdemes bohóság. Huszonöt éves
korában, eleven ésszel, tele szívvel minden ember gazdag!