III. CSAK EGYEDÜL?

„Miként lehet meggazdagodni?”

Alig van eleven fantáziával bíró ember, akinek ez az eszme, a kivitel különféle eltérő változataival meg ne fordult volna képzeletében. Száz meg száz ó és új költő remekelt már e feladat legragyogóbb megoldásában.

…„A hősnek gazdag unokabátyja halt meg Mexikóban, ráhagyta millióit.”

Vagy pedig:

…„Elásott kincset lelt véletlenül, melyre csodálatos utakon akadt rá.”

Ez is szép és mindenekfölött regényes. – Azután meg ez:

…„Katonává lett, harcba ment, felvitte fővezérségig, hercegséget kapott, nagy úr lett belőle.”

Ez is igen szép alkalmat nyújt rendkívüli hőstettek és kalandok leírására. – Jobb még a következő:

…„Elutazott, hajótörést szenvedett, egy macskával megmenekült, a macska megmentette a nagymogul birodalmát az egerektől; ezért a hős kapott akkora gyémántot, mint az öklöm.”

Igen érdekes etnográfiai leírásokat lehet csatolni hozzá. Továbbá:

…„Gazdag ember fia beleesett a Dunába, hős utána ugrott, fiút kifogta a vízből, gazdag ember adott a hősnek százezer forintot.”

Ez igazán érzékeny is. Hát még:

…„Álmában megjelent a hősnek ősz ember, ezüst szakállal, arany juhászbundával, mondott neki három számot, hős betette a lutriba, ternót csinált, nem tud a sok pénzzel hová lenni.”

Ez nemcsak szép, de népszerű is. Hasonlóul:

…„Hős azt hiszi, hogy ő az anyjának a fia, pedig kisül, hogy nem igaz. Megjelen, mikor szükség van rá, egy nagy grófné: keresztlevéllel bizonyítja, hogy a hős az ő fia, elcserélték, ármány kiderül, titkok napfényre jönnek, hőst felöltöztetik grófnak és nagy úr lesz.”

Ez is gyakran megtörténik. Azután…

…„Szegény fiú, szegény leány feljönnek a fővárosba, itt elbódorodnak; az egyiket egy hercegasszony fogadja fiává, a másikat menyévé teszi egy vicekirály, amik Magyarországon csak úgy hemzsegnek; elmennek Párizsba, ott megesküsznek, lesznek belőlük nagy urak.”

Ez egy kissé vad, de nagyon szép. Legérdekesebb azonban kétségtelenül:

„Mikor egy titokteljes pártfogó, aki számlálhatatlan pénzzel bír, hőst minden nyomon követi, s mire észreveszi, már telerakta zsebeit bankóval, s nem ismer szentebb hivatást, mint hőst kiszabadítani minden pénzzavarokból, olvasó előtt örökké titokban maradó regényes okoknál fogva.”

Ez a megoldás tagadhatlanul legtöbbet ér.

Íme énelőlem mind elvették az érdekes, regényes és meglepő kilátásokat hősöm boldogítására, szerencsésebb költők boldogabb hősei úgy bejárták már az előrebocsátott aranytermő tartományokat, hogy enyimet hiába küldeném oda, mert ez már semmit sem találna ott, amire más rá nem tette a kezét.

Neki nem maradt egyéb útja a meggazdagodásra, mint a legprózaibb, a legköltészetnélkülibb, ami másnak senkinek sem kellett, ami által még csak érdekessé sem lehet az ember: – a munka és a szorgalom útja.

Fenyéry vagyonának elvesztése után hírhedett ember lett az országban.

Veszteségét mindenki úgy tekinté, mint egy olyan tartozást, mellyel neki az egész ország adós. Bukása diadallá vált a közvélemény előtt. (Értem közvélemény alatt nem azt a kisvárost, amelyben lakott.)

Most lelkének egész erejét az ügyvédi pályára fordítá.

„Dat Justinianus honores.”

Hirtelen ismeretessé lett neve a hazai első nevezetességek közé emelte őt; egyszerre elhalmozták megbízásokkal, gazdag uradalmak ráruházták ügyészségeiket, s Fenyéry mindenkor fényesen igazolá védencei bizalmát; esze, becsületessége, önzetlen, nemes szíve oly elismerést szerzének számára, mely nemcsak boldog öntudattal, de igen kényelmes vagyoni jóléttel is jutalmazta. Azt beszélték felőle, hogy jövedelmei felérnek egy uradalommal, s rendes fizetései, miket állandó védenceitől kap, úri módon biztosítják jövendőjét.

A pletykakörökben már azt is tudják, hogy egy szép nyári mulatólakra van alkudozásban, melyet tulajdonosa el akar adni, minthogy kevés hasznot hajt.

Tehát már fölösleges összegei vannak.

Kisvárosban az ilyen embert jó partinak nevezik.

Az öreg ügyvédek ugyan, kiknek itt nem szokott annyi dolguk lenni, mint Pesten s így jobban ráérnek a mendemondára, eleget zúgolódnak, hogy ez botrány, miszerint egy ilyen fiatalember, ki magát actus majoris potentiae-vel bélyegezte meg, ennyire rehabilitálja magát, hogy szinte kiszorít minden más tekintélyesebb, feddhetlen életű férfit agenciáiból; akinek tulajdonképpen szilenciumot kellett volna kapni, per tue s tu van valamennyi főhivatalnokkal, magával az alispánnal is, bejelentetlenül jár be a királyi tábla ülnökeihez, a személynök messziről üdvözli az utcán, az országbíró barátságosan levelez vele, s azonkívül valamennyi fiatal ügyvéd, mintha ő volna a céhmesterük, úgy jár hozzá, munkát, tanácsot, foglalkozást kérni!

Képzeljék a tekintetes urak, még miben is töri a fejét: ügyvédi esküdtszéket, zsűrit akar felállítani, melyben maguk az ügyvédek detegálják egymás gyöngeségeit, megfenyítsék, megdorgálják a zsaroló, huzavonó kollégákat! Ki adott neki jogot ilyeneket kigondolni? Csak söpörjön ki-ki a maga háza elején!

Nincs is sem replika, sem szóbeli vita, ahol a vén sasok valami módon szemére ne vetnék Fenyérynek az actus majoris potentiaet. És azután mérgelődnek rajta, ha Fenyéry észre sem vette azt, a bíró pedig kitörülte veres plajbásszal.

Gonosz a világ!

Irénnek mindennap kell hallani a mendemondákat Fenyéryről, hol a legémelygősebb dicséret, hol a leggonoszabb rágalom alakjában. És neki nem lehet őt sem az egyik, sem a másik ellen védelmezni.

Irén most Dobokynénál lakik. Talán már tudják kegyetek, hogy Tarnócfalvát végképpen el kellett hagynia. Nem volt más mód. Át kellett azt engedni Krénfynek. Irén nem akarhatta, hogy világ elé kerüljön az ügy; el kellett titkolnia az okot, mely vagyonától megfosztá. A világ azt beszéli, hogy tudálékos gazdálkodás s túlzott fényűzés által jutott tönkre. Óh, én sok derék regényírót ismertem, de olyan derék regényíró, mint a világ, nincs több a világon.

Leonora egy pesti nevelőintézetbe ment nevelőnének. Irén is hasonlóul akart tenni, de rokonai nem engedték. Szégyen lett volna a nagy előkelő családra, ha egy tagja saját eszével kereste volna kenyerét, s azt határozák a rokonok, hogy Irénnek Dobokynéhoz kell menni, ki Irén anyjával első unokatestvér, különben is nagyon szereti Irént, hajdan egész nyarakat eltöltött nála Tarnócfalván.

Dobokyné különben is szereti fiatal rokonait maga körül tartani, kivált a téli időszakban; akkor ő estélyeket szokott adni, melyre a város haute-volée-ja (értve azokat, akik inast tartanak) hivatalos. Ilyenkor nagyon szükséges, hogy a vonzerő mentől többoldalú legyen. Maga a szép Dobokyné ugyan az ég királynéja, de szükségesek a ragyogó hold körül a pisla csillagocskák is. Ilyen csillagocskák Málcsi és Luiz, távolabb és közelebb rokonok leánykái, az első kis pirospozsgás barna, tűzszemű leányka, eleven arccal, jókedvű tekintettel, aki úgy táncolja a mazurt, mint egy kis ördög. Minden órában férjhez mehet, az anyja meghalt, az apja rögtön kiadja az őt illető hatszáz hold örökségét. Az utóbbi pedig egy magas, sudár leányka, tömött szőke hajjal, ábrándos szemekkel, különös szépen táncolja a keringőt. Leendő férjétől csak annyit kíván, hogy hivatala legyen. Az atyja is hivatalnok.

Harmadik csillagocska volna Irén Dobokyné holdudvarában, hanem őt már csak a harmad-, negyedrangú csillagok közé lehet számítani.

Amióta szegény leány lett belőle, mindenki úgy találja, hogy nem az a szépség, akinek hirdették. Elfogultak lehettek azelőtt iránta. Igaz ugyan, hogy mindig kedvetlen is, hanem hiszen van is rá oka szegénynek. Csejti Gazsi sem üldözi most már olyan nagyon, mint azelőtt, ámbár nagy társaságokban, ahol sokan vannak együtt, borozó pajtások között most is elmondja elégszer, hogy sajnálja azt a kisleányt, aki fülig szerelmes belé most is; de hiába, arról szó sem lehet, hogy őt nőül vegye, mert azzal nagyon deranzsírozná magát; arra pedig, hogy elcsábítsa, ő nagyon becsületes ember; pedig úgy segéljen, csak egy szavába kerülne. Azért távol is tartja magát a szegény gyermektől.

Mások is követik példáját. Irén oltárképi szépségének alig marad egyéb imádója, mint egy-egy ma született patvarista, aki még nem mer a többi gavallérok elé tolakodni.

Az estélyek alkalmával Irén rendesen a zongoránál ül és veri azt a véghetetlen sok francia négyest, keringőt és lengyelt, amire a többi delnők táncot járnak, s ha egyszer valamelyik hölgy könyörületből vagy apprehenzióból felváltja e minden napszám között legunalmasabb szakmánynál, s valakinek éppen vizavira van szüksége, vagy valamelyik patvarista ellenállhatatlan vágyat érez lábakat letaposni, akkor ő is bejut a táncba. Szegényke, milyen rosszul táncol! Semmi kellem, semmi báj táncában. Mintha senkit sem látna maga körül, s táncosai kezeit szövő osztovátáknak nézné, amiket flegmatice ide-oda kell rakni.

A vidéki dalidók közt mint különös nevezetességet szokták emlegetni Lippay alispán évenként megtartott szüretjét. Ugyanazon megye, melynek északi része oly mostohaképpen viselte magát a jámbor burgonya irányában, déli részén, hol a székváros épült, termé a legjobb hazai bort, melyről legháládatosabban emlegetnek bennünket a külföldön is.

Ott a verőfényes hegyoldalban állt az alispán pompás sajtóháza, melyben évről évre nagyszerű vigalmak szoktak tartatni; előre örvendve készült azokra minden mulatni szerető lélek.

A környék előkelői messze falvakból összegyűltek arra, s a szomszéd megye székvárosából is átjött az egész cigánybanda, melyet a vidéki földesúr saját költségén zöld dolmányba s kék nadrágba öltöztetett; aminek neszét kapva Csejti Gazsi, ő meg a székvárosbelieket, kik patronátusa alatt álltak, piros atillába, sárga nadrágba varratta, a prímásnak kócsagot is adott, s mentéjét ezüsttel hányatta ki. A két megye fiatalságának nagy érdeke volt abban, hogy melyik cigány fogja kivívni az egri nevet?

Jókor reggel porzottak a hintók és szekerek mindennemű alakjai az alispán szőleje felé, egy-egy lovas gavallér is vágtatott közöttük, négylovas szekéren vitte maga a szép Csejti Gazsi a maga cigányait, s a gáton belül levők puskalövésekkel üdvözlék a most érkezőket, egypár hölgy ruhája ki is égett az égő fojtástól, hanem az szüretkor mind nem tesz semmit.

Lippay ezúttal a szép Dobokynét volt szerencsés megnyerni, hogy a háziasszony szerepét viselje. Ennek még más következése is lehet. Dobokyné tehát még korán reggel kiment, mint hivatása hozta, két nevelt kisasszonyával.

„Hát a harmadik hol maradt?” Igen természetes dolog volt, hogy minden ember ezt a kérdést intézte hozzá, aki családi körével ismerős volt.

„Ah, szegény Irén, ő beteg, rosszul érzi magát, mindig beteg.” Ezt válaszolá legrövidebben a szép Dobokyné; hanem ahol bizalmas akart lenni, ahol gondolá, hogy megértetik, ott egy sóhajtást is toldott feleletéhez, s suttogva mondá el bizalmasan a kérdezőnek: „Nagyon természetesnek találhatja ön, hogy szegény leány, aki megszokta, hogy körül legyen véve udvarlóktól, most nem örömest jő oly helyre, ahol kénytelen észrevenni a mellőztetést. Mert ilyenek ezek a mai férfiak: önmagáért senkit sem szeretnek.”

S ha olyankor Csejti Gazsi éppen közel talált lenni, nem mulasztá el Dobokyné, hogy felemelt ujjával célzatosan meg ne fenyegesse, mintha ebben a bűnben neki volna legterhesebb leledzése, melyet pedig Csejti Gazsi hasonló buzgalommal sietett nemeslelkűen visszautasítani.

„Kedves nagysád, engemet semmi körülmény sem vádolhat. Én sajnálom szegény Irént, s e hajlamot örökké tisztelni fogom, de hiába…”

Szokása e mondat túlsó felét elharapni, hogy azt egészítse ki mindenki tetszése szerint, hogy gondolja utána: a balga lányka őrjöng utánam, mit tehetek érte, ha én nem szeretem.

„Szerencsés kópé ez a Gazsi”, mondják a pajtások, körülfogva az ellenállhatlan hódítót. „Nincs olyan leány, akit el ne bolondítana, héj, sokan sírva néznek utána.”

„Csitt, uraim, egy szót se erről”, tiltakozék Csejti Gazsi, inggallérjait komolyan felhúzva orra hegyéig. „Ez delikát kérdés, amiben férfiak kötelessége a hallgatás.”

Ez még több ürügy a faggatásra.

„De iszen tudjuk minden viszonyodat a szép leánnyal. Elégszer elárultad magadat! Vagy az a bokréta? He? Hát aztán az a titkos levélke? Nono! Jobb lesz megadni magadat.”

Csejti Gazsi annál komolyabb képpel állítja, hogy mindezekről beszélni nem illik, hogy igaz lovag sohasem árulja el hölgyei titkát, s hogy az ő talizmánja éppen abból áll, miszerint hallgatni tud, mint a sír, azért tőle hiába is akarnak bármit kivenni Irén felől, mert ő hallgatni fog.

Ebből azután mindenki gyaníthat jót és gonoszat Irén felől, ahogy tetszik.

Csejti Gazsi pedig a leglovagiasabb ember, akivel bátran köthet akárki bármilyen kényes végletekig menő viszonyt; ő azt el nem árulja soha, mert ő hallgat, mint a sír.

Fenyéry is ott van a társaságban, s Dobokyné unokahúgait mulattatva, nem látszik ügyelni Csejti renomisztikus beszédeire.

Az egyik szép unokahúg lefoglalta őt az első quadrille-ra. Életkérdés, hogy ki lesz az átellenes.

– Majd felhívom Csejti Gazsit. Jó lesz-e? – indítványozza Fenyéry.

Az indítvány általános pártolásra talál.

Fenyéry odafordul Csejti Gazsihoz, karját karjába öltve, s szívélyesen fülébe súg.

– Uram, ahogy ön egy jelen nem levő hölgy irányában viseli magát, az oly megvetésre méltó dolog, hogy azért megérdemli, miszerint a legelső férfi, akiben becsületérzés van, önnek pofont adjon… Vegye úgy, mintha megkapta volna; mert ha úgy nem veszi, bizony mondom, hogy meg fogja tőlem kapni.

Azzal ismét visszamegy a kis barnához, folytatni a beszélgetést.

– Nos, lesz önnek átellenese? – kérdi ez.

– Bizonyosan lesz – felel Fenyéry.

– De olyan különös képet csinált, mikor ön megszólította.

– Bohóskodott. Szokása ellenkező képeket fintorítani, mint amik rendén vannak; nézze, most két barátjával beszél, s mind a hárman úgy mutogatnak rám, mintha meg akarnának enni, pedig csak arról van szó, hogy ki legyen a füzértáncban előtáncos, Gazsi-e, vagy én.

A kis barna olyan jóízűen nevetett e furcsaságnak.

Mikor azonban a cigányok rákezdték az első csárdást, Fenyéry és Csejti Gazsi nem voltak sehol láthatók, s a rákövetkező quadrille-ban a kis barna nemcsak hogy átellenes, sőt táncos nélkül maradt. Ha valahol nem fognak egy patvaristát, aki eddig nem mert bejönni a terembe, még ülve marad szegényke az egész négyes alatt.

Dobokyné ezért komolyan megneheztelt, s feltette magában, hogy Fenyéryt e dologért szigorú számadásra fogja vonni.

Mint az árva hamvpepejke az örömtelen házban, egyedül ült Irén, még halványabb, mint valaha.

Együgyű mulatsága van. Vörösmarty versei közt talált meg egy költeményt, melyet annyiszor elolvasott, hogy könyv nélkül is tudja már, mégis újra azt olvassa. „Az éjféli ház” az, egyszerű története egy szerető menyasszonynak, ki addig várja eltávozott vőlegényét, amíg meghal a várásban. A megtérő csak sírt talál és a hideg menyasszonyhoz fekszik abba:

… „Minden szellem éj felén túl
      Alszik csendesen.”

Amíg mások víg tánc, örömzaj között vigadnak, neki ilyen szomorú mulatsága van. Ezek a költők is csak azért írnak olyan szomorú eseményeket, hogy akivel hasonló történik, megsirathassa magát bennük.

Kinn az utcán pariparobogás hallik, éppen mint az éjféli ház előtt.

„Benn merengő nyúgalomban
Egy leányka űl,
Könyökére hajtott fejjel,
Búsan egyedűl.”

Éppen mint az éjféli házban.

A folyosón oly ismerős léptek hangzanak végig, a cselédektől ismert hang tudakozódik, s egy pillanat múlva Fenyéryt látja a leányka maga előtt.

Az ifjú egészen fel van hevülve a sebes lovaglástól, szép arca büszkén kipirult.

– Csak egyedül? – kérdi forró, reszkető hangon a leánykától. Ez nem bír neki felelni az elfogódástól. Oly sokat érez, és az érzésnek oly kevés szava szokott lenni.

Fenyéry észreveszi, hogy a szép gyermek szemei két nagy könnyel terhesek, és e két nagy könny alól egy könyv soraira tekint most is, és alabástrom ujjai oda látszanak mutatni, mintha mondaná: olvasd! A költő megtanít arra, ami a szíveknek fájni szokott:

„Várva láttam a tavasznak
Nyíló kellemét,
Várva hő nyárt és az ősznek
Hulló levelét,
Most lakásom hideg és szűk,
Szűk és szomorú…”

Fenyéry odatekintett és értette a szemrehányást.

– Mi régóta nem láttuk egymást – szólt reszketeg hangon a lánykához.

– Nagyon régen – viszonza ez, és hangában oly igazi fájdalom volt.

– De azért nem változtunk.

– Ön engem igen, igen elfeledett.

Az ifjú szabadságot vett magának, hogy odaüljön a leányka mellé.

– Kedves Irén, engedje, hogy egy komoly szót szóljak. Tegyük félre ezt a könyvet és beszéljünk az életből. Nem hallotta azt kegyed felőlem, hogy én egyik napról a másikra mily makacs kitartással dolgozom, hogy pihenésre, mulatságra nem adok magamnak időt, hogy szinte tréfát csináltak belőlem, miszerint még vigalmakba is csak azért megyek, hogy a bírákat informáljam, s peres feleket békítsek? És ebben nem találta fel kegyed azt az eszmét, mely arról tanúskodik, hogy én kegyedről emlékszem? Hogy miért sietek oly nagyon fillérekből vagyont gyűjteni; fáradsággal jövedelmet biztosítani magamnak, becsült, elismert nevet vívni ki a világban? Nem talál kegyed ebben azon világító gondolatra, hogy ez az ember emlékezik arra, aki neki egy időben így szólt: „Ha szegény fogsz lenni, én megosztom vagyonomat, ha szerencsétlen lész, sorsodat enyémhez kötöm, ha nevedet meggyalázzák, én viselem azt”: s hogy ez a férfi kötelességének tartja így felelni arra: „Íme újra gazdagságot szereztem, boldog vagyok, nevem becsült; akarsz-e így elfogadni?” Én így tettem, s várom ítéletemet.

Ki ne ismerné a mesét arról a méztengerről, mely egy beléhullott méregcsepptől rögtön ecetté változik? Én egy másikat mondok arról a méregtengerről, mely egy beléhullt mézcsepptől merő édessé változik.

Ilyen tenger az elhagyott hölgy keserve, kinek kedvese ismét egy jó szót adott. Vegyész urak, bölcs chymisták, ez az a bölcsek köve, mely az aranyból port, s a porból ismét aranyat csinál, az örömből búbánatot s bánatból ismét örömöt; s nem drágább-e a szív öröme minden aranynál, s nem rosszabb a bánat, mint a por? Azonban ti ezt nem hiszitek, azért tinektek nem is beszélek. Hanem elmondom tinektek érző, szerető, gyönge szívű emberek, hogy midőn a kesergő leányka azt hallá választottjától, hogy az, amióta őt nem látta, mindig róla gondolkozott, hogy amíg a jólét és jó hír után küzdött, azt csak érte tevé, akkor egyszerre édes mézzé vált szívében az az egész fájó tenger, aminek partját nem látta, hogy egy varázsütéssel kigyógyult minden bajából, és azt mondá szívében: boldog vagyok.

Fenyéry gyöngéden nyúlt a reszkető kezecske után, s érzé annak meleg szorítását.

A kedves gyermek egészen övé volt; ha azt mondta volna neki: mosolyogjon, mosolygott –, ha azt, hogy sírjon, sírt volna. Ha azt kívánta volna tőle, hogy kövesse rögtön bárhova, ment volna vele; ha azt mondta volna neki, hogy haljanak meg együtt, boldog lett volna általa.

– Kedves Irén, nekem egy kérésem van önhöz. Azért jöttem ide.

A leányka odasimult hozzá és rábízta, hogy parancsoljon.

– Nekem rövid időn szükségem lesz arra, hogy kegyed föltétlenül bízzék bennem. Hogy amit mondok, ne kérdezze, miért, de teljesítse. Hogyha kétsége leend, ne hallgasson senki szavára, mint az enyémre. Ugye, megígéri ezt?

A leányka ránézett nagy okos szemeivel. Azok mondák neki az igent.

– Mert pár nap múlva különös dolgok fognak kegyed körül történni, amiket mind úgy kell fogadnia, ahogy én mondom. Meg van-e kegyed győződve afelől, hogy minden gondolatom, szándékom egy cél után megy: kegyedet igen, igen boldoggá tenni?

A leányka zokogva rejté az ifjú keblére arcát. Boldog volt. Hitt.

Fenyéry annyira el hagyta magát ragadtatni, hogy odahajolt hozzá és arcát megcsókolá. Csak akkor ijedt fel azután, midőn látta, hogy a gyermek mint reszket, hogy sápad el a csók után, mint omlik karjaiból ülhelyére vissza. – Ah, ezt nem kellett volna tenni.

Fenyéry susogva monda, tán hogy magát igazolja:

– Lelkemre, lelkedre mondom, nincsen egyéb gondolatom, mint teérted élni.

Irén remegve mutatá, hogy elhiszi, mindent elhisz.

Pedig Fenyéry csalta őt, rútul megcsalta; e percben sem mondott igazat és vétkezett az igazság ellen, amidőn azt mondta, hogy kedveséért élni akar, őt boldogítani fogja. Nem igaz. Éppen azon járt az esze, hogy Irénnek valami nagy, igen nagy szomorúságot szerezzen.

És ha a kegyes olvasó e soroknál azt nem mondja, miszerint annak, ki e zavart dolgokat itt írja, elment az esze, akkor énnekem nagyon jóakaróm.

Pedig a következés majd bebizonyítja, hogy igazam volt, hogy Fenyéry egy titkolózó, alattomos ember, ki midőn azt mondja kedvesének, hogy örömet akar neki szerezni, éppen meg akarja keseríteni, s azért én Fenyéryt egy szóval sem is akarom menteni.

– Holnap reggel, kedves Irén, ismét látni fogjuk egymást, és akkor emlékezzék meg arra, amit kértem. Most pedig keresse fel valahol Dobokyné legyezőjét, hadd viszem utána.

Irén bámulva nézett rá: minő csodálatos ember ez! Hol jár az esze? Egy percben a menny körül, másikban egy hitvány legyezőn, és az arcán nem látni sem az egyik, sem a másik gondolat nyomát.

Irén előkeresé a legyezőt, s átadá azt Fenyérynek.

Az ifjú megcsókolá a fehér kezecskét és megcsókolá másodszor is, harmadszor is; hisz az már csak az övé volt, azt már joga volt megcsókolni.

Néhány perc múlva azután ismét lóháton nyargalt vissza Fenyéry a szüreti mulatságba, s a vidám csoportok között felkereste Dobokynét, mint egy őskori Paladin, odalépett hozzá a legyezővel.

– Íme, nagysád, az imént sóhajtott, hogy legyezőjét honn feledte. Elhoztam.

És mindenki azt mondá, hogy ez a Fenyéry csodálatos lovagias egy fiú, aki példányképe lehet minden igazi arszlánnak, és a városi mendemonda úgy alakult, miszerint ez a gavallér nem restellt fél mérföldet lovagolni, hogy egy szép asszony legyezőjét elhozza. Irén nevét nem is volt szükség belekeverni.

Fenyéry azután helyrehozta hibáját a két szép unokahúgnál is, akik természetesen szinte el voltak ragadtatva általa, sokat táncolt, vigadott, mulattatott mindenkit. Ebéd fölött zseniális tósztokat mondott, Csejti Gazsival per tu lett; ebéd után a férfiak a pipázószobába vonultak, a hölgyek kimentek mulatságból szüretelni és nehezteltek érte, hogy a férfiak miért nem mennek utánuk, mit tudnak abban a füstös szobában művelni, s abbéli haragjukat megüzenni el is küldék Náci bácsit, az egész világ Náci bácsiját, hogy kergesse ki a házból a fiatalságot. Csúnyaság az!

Náci bácsi észrevevé, hogy egy szobában Fenyéry, Lippay, Csejti Gazsi meg két más ifjú ember nagy titkolódzva vonultak félre, s amint őt meglátják, abbahagyják a beszélgetést s más szobát keresnek. Ott megint rajtuk tör.

– Mit bujkáltok, titkolóztok? Micsoda súgás, búgás ez? Én feladlak benneteket az asszonyoknak, megmondom Dobokynénak, hogy titkaitok vannak, akkor meg vagytok ölve.

Az alispán odahúzta őt gomblyukánál fogva.

– Ne bolondozz, te! Fenyéry holnap esküszik. Az erdei mulatólakban tartja lakodalmát, te is hivatalos vagy rá esti nyolc órára.

– Micsoda? Esküszik? Fenyéry esküszik? Kivel esküszik?

– Ez, tudod, holnapig titok. A többit elmondhatod akárkinek, csak Dobokynénak ne, mert őt fogja Fenyéry leginkább meglepni. Mármost elmehetsz.

Náci bácsi rohant vissza, legelső dolga volt Dobokynénak elmondani a hírt, persze azt is tudatta vele, hogy azt egyedül neki nem szabad tudni, mert őt érdekli legjobban, azután meg a két unokahúgnak és azután az egész világnak; kétségbeesve, ha olyan embert talált, aki már tudta a dolgot.

Az együtt maradt hat férfi azután szép nyugodtan elvégezheté az ügyet. Hogy Fenyéry esti nyolc órára megérkezik menyasszonyával az erdei lakba, ott vidám társaság lesz együtt, mulatnak éjfélig, éjfélkor a boldog vőlegény felkel és eltávozik hálószobájába, az ifjak mulatnak tovább a pohár mellett reggelig. Éjfél után fél órakor pedig a temető kapujánál találkozni fog két ellenfél négy párbajtanú kíséretében, húsz lépésre felállítják őket, egy-egy lámpát tesznek mindegyik fejére, s harmadik kézcsattantásnál lőnek egyszerre.

Aki elesik, azt eltemetik szépen, és soha senki sem fogja azt a képtelenséget mondhatni, hogy egy boldog fiatal ember azon az éjszakán, melyen kedvesével megesküdött, valahol halálos munkában állt, s ellenfelét meglőtte, vagy meglövetett általa.

A tanúk megkísérték elébb a kibékítést, de Fenyéry hallani sem akart róla.

Ilyen alattomos, csalárd ember volt Irén vőlegénye.

Késő éjszaka érkeztek haza a szüretről Dobokyék a szép őszi holdvilágnál.

Irén még ébren volt, várta őket.

A két leány tele volt dicsőséggel, ah, mennyire sajnálták, hogy Irén nem jött el, milyen jól mulattak. Az a Fenyéry milyen nagy bohó, mennyi tréfát követett el velük! Minden ember csodálkozott a kedvén! Ő különben igen komoly ember szokott lenni. De mindenkinek is olyan jó kedve volt, hogy párjára nem emlékezik. Miért is nem volt ott Irén? Egyrészt jó, hogy nem volt ott, mert megint szomorú lett volna, s elrontotta volna a többiek mulatságát.

A két leány még lefekvés után is egyre kacagott, nevetett, valamit suttogva meséltek egymásnak, amire azután ismét élesen felvisítottak. El nem bírtak aludni.

Dobokyné hasonlóul volt. Ő a mellékszobában feküdt Irénnel, lehetetlen volt szemeit becsuknia azzal a lemondással, hogy Irénnek el ne mondja, amiket hallott. Hogy Fenyéry holnap házasodik. Kit vesz el, senki sem tudja, de azt elárulták neki, hogy ez az ő házát érdekli legközelebbről. Vajon melyikkel értik egymást. Mind a kettőnek egyformán tette egész nap a szépet. De hisz az mégis lehetetlen, hogy ma megszeressen egy lányt, s holnap esküvőre vigye, ugyebár. Az minden rend ellen van. Aztán a lányoknak kiházasításról is kell gondoskodni: menyasszonyruha, stafírung, bútorok nem készülnek el egy perc alatt. Talán mégis másvalaki lesz, akit el akar venni? De ugyan ki lehet?

Irén hallgatott, de akit legkésőbben látogatott meg az álom ezen az éjszakán, az bizonyosan ő volt.

Másnap szokottnál korábban keltek az egész háznál, a két unokahúg előkereste leghatásosabb öltönyeit; Dobokyné segített őket frizírozni. El kellett róluk ismerni, hogy olyan szépek, miszerint közülük választani tudni csakugyan elhatározott jellemre van szükség. Hanem azért valahányszor hintó gördült el a ház előtt, elfutottak mind a ketten a mellékszobákba.

Csak Irén nem csicsomázta magát, s nem futott el semmi neszre; most is azt az egyszerű perkálruháját vette fel, azzal a kis köténykével, amit tegnap viselt; szép haja most is simán hajolt halántékai körül; hanem hiszen mi szüksége is volt e tündértermetnek földi szövedék varázsára, s e szemekhez kellett-e még más ékszer?

Nem volt több kilenc óránál, midőn egy hintó és utána a másik csakugyan megállapodott Dobokyné háza előtt, s az úri asszonyság egy egész ismerős társaságot látott belépni elfogadótermébe.

Elöl a főtisztelendő úr, az esperes, utána az alispán, az öreg főjegyző és Fenyéry.

Ez tehát csakugyan nem tréfa.

A két unokahúg úgy elszaladt, hogy még a szobát is magára zárta. Dobokyné maga is rendkívül el volt fogulva, csak Irén arca maradt nyugodt, háborulatlan. Neki hite volt. A legerősebb hit, amit nőszív helyez a férfiban.

– Kedves húgomasszony – szólt az öreg főjegyző Dobokynéhoz –, mi egy kellemes ügyben jövünk kegyedhez. Kellemesnek nevezem, mert egy ifjú pár életboldogságáról van szó, és ügynek, mert valóban ez a legnevezetesebb ügy, ami valaha levátába kerül. A mi kedves barátunk, Fenyéry, reánk bízta, hogy lennénk szíves szószólói kedves húgomasszony előtt az ő szívének legforróbb óhajtásában, amit is mi örömmel sietünk teljesíteni, bevezetvén magamat mint ünnepélyes kérő násznagyot, kedves jó barátomat, tekintetes Lippay alispán urat pedig mint kiadó násznagyot, a főtisztelendő urat csak azért említvén utoljára, minthogy az ő működése az Isten áldásával szinte ily sorban következik.

Ez épületes mondatok alatt Fenyéry odalépett Irénhez, s megfogta a leányka remegő kezét.

Dobokyné elfogultságában alig talált szavakat az elfogadásra.

– Nagy megtisztelésnek veszem kedves urambátyám szavait, de még azt sem tudom, hogy tulajdonképpen kit kérnek meg Fenyéry úr számára.

Lippay homéri kacajra fakadt.

– Megijedt, ugye? Hogy kegyedet magát? Nem, már ott nem leszek kiadó násznagy.

Dobokyné gyöngéd mosollyal hálálta meg az édes célzatot.

A főjegyző szelíd publikánus arccal szólt, Fenyéryre mutatva.

– Úgy hiszem, a választ e kérdésre látni is olyan jól lehet, mint mondani.

Dobokyné elbámult. Fenyéry Irén kezét tartotta kezében. A leány arcán legkisebb zavar, meglepetés sem látszott, azok a sztereotip, ősszokásos kifejezések, a szégyenkedés, a megdöbbenés, a félelem, mik a kért leányt máskor oly jól ékesítik, mind távol voltak tőle. Úgy álltak egymás mellett, mint akik régi jó ismerősök, akik csak most mondják meg a világnak azt, amit addig csak ők ketten tudtak.

– Irén és Fenyéry? – szólt Dobokyné, összekulcsolt kezeivel a csodálkozás minden pantomiáját elkövetve –, ezt nem értem. Mióta ismerik önök egymást?

– Óh, régen! – szólt Fenyéry mosolyogva, és Irén is intett, hogy úgy van.

– Én mindenesetre nagyon örülök, bár nem tudom megmagyarázni a dolgot.

Dobokyné egy kissé neheztelt, hogy Irén nem bízta őt meg e régi titkával. Azt még kevésbé bocsáthatta meg, hogy Irén tudta, miszerint őérte fognak kérőbe jönni, s még csak díszesebb öltözéket sem váltott.

– Uraim, engedjenek egy kissé magamhoz térnem, mert énelőttem ez az egész dolog oly rejtélyesnek látszik, hogy azt kell hinnem, miszerint álmodom. Legalább adjanak magyarázatot. Ezzel tartoznak nekem. Én most Irénnek anyja vagyok, és én akarom tudni, hogy keletkezett e viszonyuk. Fenyéry úr, feleljen ön, mikor látta Irént legelőször?

Fenyéry meghajtá magát udvariasan és kész volt felelni.

– A tarnóci kastélyban, a küldöttség idejében.

– Ahol ön elaludt?

– Valóban azt tettem. És másodszor, midőn nagy bűnömet végezve, ugyanoda visszatértem.

– Amikor ön oly udvariatlan volt?

– Valóban az voltam, és már akkor tudtam, hogy más nő nem fogja nevemet viselni, mint Irén, és Irén tudta, hogy más férfi nevét nem fogja viselni, mint enyémet.

– De hisz ennyi titkolózás kétségbeejtő! – kiálta fel Dobokyné. – Uram, ön nekem férjemnek nem kellene, ha maga volna a világon, s ha férfi volnék, el nem venném Irént egy mennyországért, akik így tudnak titkolózni a világ előtt.

Dobokynénak e féltréfás kifakadása általános derültséget idézett elő.

– Én is váltig mondom nekik– szólt az alispán –, hogy ők nem egymásnak valók. Szóljuk széjjel őket, kedves Dobokyném. Majd én elmondom Irénnek, ami rosszat tudok Fenyéry felől, kegyed meg rágalmazza Irént. Kisasszony, ez az én barátom dühös szerelemféltő, valódi Othello. Amellett alattomos, csapodár, aki korhely pajtások kedvéért kegyedet a menyegzői éjszakán ott fogja hagyni, aki kegyedet a legelső napon a legrútabbul megcsalja…

A megszólásnak csak az az eredménye lett, hogy Irén annál szorosabban simult Fenyéryhez, mintegy kényszerítve azt, hogy karcsú derekát átkarolja, s el ne hagyja őt magától vetetni.

– No, hát érdemes ezekkel beszélni? – szólt nevetve az alispán Dobokynéhoz, míg magában szomorúan gondolta: „pedig amit mondtam, mind igaz”.

– Most tehát nincsen egyéb hátra – szólt a főjegyző –, mint a szükséges szertartások végrehajtása.

– Mit ért ezalatt, urambátyám? – ijedt fel Dobokyné. – Talán csak nem azt akarja vele mondani, hogy az esküvő itt most mindjárt, rögtön megtörténjék?…

– Kedves húgomasszony, éppen ezt akarom mondani. A diszpenzáció, a házasságlevél mind készen van.

– De hát Irén?

– Ő beleegyez.

– Ah, uraim, ez csak tréfa.

– Hogy nem tréfa, arról az én jelenlétem kezeskedik – szólt bele a főtisztelendő úr, ki könyvét is elhozta magával.

– Nem értem. Kétségbeesem rajta, de nem értem.

– Nem is szükség ezt érteni, kedves Dobokyném – vigasztalá őt Lippay. – Elég, ha ők ketten értik egymást. Ha őrájuk bíznánk, képesek volnának mindenféle botrányt elkövetni, fehér kesztyű, menyasszonyi koszorú nélkül megesküdni, gyalog, karonfogva hazamenni, s a papon és a két násznagyon kívül, senkivel sem közleni a dolgot. Hanem mi időt engedünk. Öltöztessék föl fehérbe a mi kedves kis menyasszonyunkat, amint illik, Málcsi és Luiz kedves húgaim elvállalják a nyoszolyóleányságot. Még egy rövid reggeli lakomára is lesz idő. Holnap délben a menyegzőt egész vígsággal üljük azután meg Fenyéry erdei lakában, ahol kegyetekhez és több kedves ismerősünkhöz is lesz szerencsénk. Íme, három egész órai haladékot adunk kegyednek mind e készületek megtételére; ez csak elég? Három óra múlva ismét visszajövünk. Hanem annyit mondok, hogy a mi szép menyasszonyunkat még szebbé ne tegyék, mert akkor a mi barátunknak nagyon fog fájni érte a szíve.

Akiknek nem kellett érteni ezt a szomorú célzást, azok nem értették. A négy férfi pedig felült hintajába, s egyenesen hajtatott a káptalan elé, ahol Fenyéry, a törvény szabta ünnepélyesség mellett minden bárhol fekvő vagyonát felvallotta „hitvestársa”, Fenyéryné, született Tarnóczy Irén nevére.

Azután a megyeházához siettek, hitelesítendők Fenyéry végrendeletét, mely által minden szerzeményének örököséül Fenyéry-Tarnóczy Irént „egyetlenegy kedves, szerető nejét” nevezi ki. És mármost vissza az esküvőre…