X. A PUSZTA HÁZ

A kis Marina kiment a falu végére, ahogy Krénfy úr megparancsolá neki, odáig, ahol az utolsó összeomlott ház sárfalai feketülnek, ott leült a puszta ház küszöbében, és várt az ispánra.

Egészen beesteledett már; a távol maradt Kis-Amszterdám házaiban megvilágosult egy-egy ablak, s a szél olyan hidegen fútt a puszta ház ablakain át. A kisleány fázott és félt.

Olyan hosszúnak tetszett előtte az idő, amíg ott kellett várnia; de azért nem hagyta el helyét, mert Fenyéry úr azt mondá, hogy rá igen fontos dolgot bízott, midőn azon levelet küldte el, s hogy a hozandó választól függ a szép grófkisasszony sorsa.

Ez bátorítá a kis pórleány szívét – őt e nagy okos úr, jóltevője, fontos üggyel bízta meg, ő hasznára lehet annak a szép grófkisasszonynak, aki mindig olyan jó volt iránta.

Pedig a szél mindig erősebben kezdett fújni, s a hegyeken túl nagy tornyos felhők emelkedtek, amiket meg-megvilágított néha a percnyi villám. Milyen tüzes szegélyük van a felhőknek ilyenkor.

Talán mégsem jön erre a zivatar, elhúzódik majd másfelé, ezzel biztatgatá magát, s nézte a tüzes felhőszegélyeket, merre mennek, hogyan járnak.

A felhők sebesen járnak. Az ember azt hiszi, még messze van az a fekete gomoly ott az égen, pedig feje fölött van már. Szinte tudja, hogy rémült utasok, kinn szorult munkások futnak, kerülnek előle, s úgy igyekszik őket a zivatar megkergetni, eléjük fordulni, minden oldalról rájuk rohanni.

Egypár nagy kövér csepp már hullott is a gyermek kezére, arcára. Talán hamar átmegy, gondolá magában, s behúzta magát a romhajlékba az eső elől. A ház egykori tetője kettétört szalufáiról félig lecsúszott az elhagyott tűzhelyre, s így egy kis roskatag sátort képezett a szögletben, mely elég jó annak, akit a zivatar üldöz s nincs jobb hely, ahová meneküljön előle.

Marina behúzta magát e náderesz alá, s onnan hallgatá szívdobogva, mint paskolja a zápor a falat, melyet nem bírt még jobban lerontani; hogy ordít a szél a szűk ablakokon keresztül, bosszankodva, hogy nagyobb rést nem tud rajtuk törni; s félve takarta el szemeit, amint a villámok cikázva vonaglottak keresztül az égen; a hegyek csak úgy szórták egymásra vissza a mennydörgést, mintha ők haragudnának.

Olyan jó volt, hogy most tudott imádkozni. Összetett kezei alatt nyugodtabban vert a szíve, s nemsokára könnyebbülten hallgatá a mindig távolabb hömpölygő vihardörgést, melyet a megáradt hegyfolyók állandó zúgása válta fel.

Most azonban az volt nagyobb aggodalma, hogy egészen besötétült, a romház nyílásain keresztül alig lehetett valamit kivenni az éjszakából. Attól félt, hogy az ispánt elszalasztja; nem láthatta meg a sötétben.

Szemeit az ajtónyíláson át az útra szögezve, nézte figyelmesen az alaktalan sötétséget, amidőn egyszerre egy rögtöni villámlás fényre lobbantá a tájat. A lobogó, sistergő villám nem messze a háztól csapott le függőlegesen a földbe, rettentő csattanással rázva meg a léget, s ebben az ijedelmes fényben alig háromlépésnyire rejtekétől egy férfialakot pillanta meg Marina, a rom küszöbének támaszkodva.

Az ijedtség percében a lélek annyit felfog egyszerre. Marina a villám perce alatt megismerte az embert. A vén csavargó volt az; kalap nem volt a fejében, ősz haját szanaszét kuszálta a szél; egy nagy botot tartott magához szorítva.

A leány lélegzését visszafojtva vonta meg magát rejtekében. Először lehunyta szemeit, s iparkodott magával elhitetni, hogy talán nem is volt az való, amit látott; majd félve nyitá fel újra szempilláit s lesve kémlelődék maga elé. Most is ott állt a vén csavargó a küszöbben.

Úgy félt ő ettől az embertől; pedig hiszen őtet nem bántotta soha, ismerte is jól, talán ez is csak a zivatar elől tért ide be. Azon is gondolkozott már, hogy meg kellene szólítani és megkérdezni tőle, hogy nem látta-e a nagyságos úr ispánját ezen elmenni.

Azt kellene neki mondani: „Adjon Isten jó estét kegyelmednek, bátyámuram.”

El is mondta ezt magában tízszer is: „Adjon Isten jó estét kegyelmednek, bátyámuram”, de fennhangon nem volt bátorsága belekezdeni.

Az eső is múlni kezdett már, csak egyes eltévedt csepp hullott még a nádkévékre, csak egyszer-egyszer emelé fel az eltávozott zivatar villámló szempilláit, mint valami rém, mely a félénk gyermekeket ijesztgeti. A vén csavargó alakja folyvást ott állt a küszöbben, azon mozdulatlanul, kezében a nagy furkósbot. Még csak a fejét sem fordította másfelé.

A rettegő leányka éppen elszánta már magát, hogy kijöjjön rejtekéből s hozzá szóljon, amidőn az egyszerre megmozdult, s mint aki valami hangra figyel, előrehajtotta fejét, és a botot kezébe markolta, kétszer-háromszor is megváltoztatá, amíg jó fogást talált rajta, és azalatt úgy figyelt kifelé, úgy hallgatózott.

Néhány pillanat múlva úgy tetszék a leánykának, mintha nehézkes lépések közelednének az úton errefelé; a zuppogó sárban elég messziről meg lehetett a tocsogást különböztetni.

A közelgő férfi nyilván azzal volt elfoglalva, hogy acéllal, kovával tüzet üssön ki, a szikrák minden percben megvilágosították arcát.

Marina megismerte az ispánt.

Máskor nemigen örült ez ember láthatásán, de most könnyebbült szívvel látta közeledni, s készült eléje szaladni, amidőn az előtte álló alak egyszerre egy szökéssel kiugrott rejtekéből az út közepére.

A leány ajkán elhalt a kiáltás.

Azon percben egy irtózatos ordítást hallott, egy halálos, életvesztő ordítást; – azután egy nehéz zuhanás hangzott, mint ahogy valami súlyos, élettelen test hosszában végigesik a sárba, és azután elcsendesült minden; még az égiháború moraja, még a patakzuhogás is, még az esőcsepp koppanása is… Vagy talán csak az ő érzékeit lepte meg ez a siketség.

Néhány pillanat múlva a leányka azt képzelte hallani, hogy újra léptek hangai közelednének a puszta ház felé, mégpedig súlyos lépteké, mint mikor valaki kettős terhet emel, s egyik lábával a másik nyomába lép, nagy nehézkesen.

A sötétben egy alakot látott ismét megjelenni az omladozott ajtó küszöbénél, mely egy másik, önakaratlan tetemet hurcolt maga után. A képzelet ilyenkor segítségükre jön a szemeknek, s kiegészíti a félig látottakat, kipótolja a sötétség időközeit, s kifesti a fekete körrajzokat – vérrel, mentől több vérrel.

A gyilkos helyet keresett a hulla számára a romladék közt, ahová azt elrejthesse.

Kezeivel, lábaival tapogatózott a sötétben.

Egyszer kicsúszott a halott, s fejével nagyot koppanva ütődött az omladék falába.

Most megpillantá az egymásra hullott nádkévéket ott a szögletben; a nád recsegése lábai alatt árulta azt el.

Valóban, ez a hely alkalmatos fog lenni.

Benyúlt kezével a kévék közé, hogy azokat széthárítsa, s azon pillanatban egy remegő kéz akadt ujjai közé.

…– Ki az! – kiálta, hirtelen visszafojtott rikoltással a gyilkos, s egy szökéssel visszaugrott onnan ijedten, és az átelleni falhoz tántorodék.

Az elbújt gyermek jól látta a világtalan sötétségen keresztül is, mint keresé fel az ember a földre elejtett botját, hogy emelte azt fel két kézzel válla fölé, hogy közeledett néhány nyommal ismét feléje, szótlanul. A szív verését lehetett hallani.

Ekkor az a láthatlan véderő, mely a gyermekek fölött lebeg, józan észt és lélekjelenlétet sugallt a gyermek szívébe. Csendesen előbújt a kévék közül, s nyájas, félelem nélküli hangon szólítá meg az embert azzal a mondattal, amire már olyan régen készült.

– Adjon az Úr Isten kegyelmednek jó estét, Vince bácsi!

Hogy ötlött eszébe, hogy ezt az embert Vince bácsinak szólítsa?

Amaz dörmögve, szárazon lihegve ereszté le felemelt dorongját, amint látá, hogy csak egy gyermekkel van itt dolga. Susogva monda neki:

– Mit keressz te itten?

– Óh, édes Vince bácsi, a tekintetes fiskális úr küldött a nagyságos úrhoz…

– Melyik fiskális? Melyik nagyságos úr? – mordult rá a csavargó.

– Hát az a fiskális úr, akinél a grófkisasszony van, akit el akarnak veszteni, azért küldött Krénfy úrhoz, hogy írjon valami levelet, ami annak a grófkisasszonynak javára lenne, tudom ám én azt, mert rám merték az ilyesmit bízni; de ne mondja el kend senkinek. Ugye?

A csavargó botjára könyökölve hallgatá a gyermek szavait.

– És te hogy jöttél mégis ide?

– Hát a Krénfy úr azt hagyta, hogy várjak itt a falu végén, majd elküldi a levelet az ispán úrtól, én azután menjek el vele a kastélyig. Tudja, nem akarta, hogy ott várjak a házánál, mert ottan az a hárpia észrevehetett volna és azt gondolhatá, hogy valami leánytól hoztam levelet a nagyságos úrnak. Nagyon félti ám a parasztleányoktól.

Mikor hallhatott ez a gyermek ilyesmit, s hogy jutottak ezek most eszébe?

– Hát azután?

– Én vártam, míg esni nem kezdett, akkor féltem nagyon a mennydörgésektől, s elbújtam ide a nád közé, aztán el találtam aludni. Ugyan jó, hogy fölébresztett kegyelmed, Vince bácsi, talán már el is ment azóta az ispán úr. Nem találkozott vele kegyelmed, Vince bácsi?

A csavargó szemei a sötétségen keresztül is fogva tarták a leány minden mozdulatát, arcvonását.

– Hogy tudod te, hogy én Vince bácsi vagyok?

– Hiszen kegyelmed a molnár a patakmalomban, jól ismerem a prémes sipkájáról, ami a fején van.

A csavargó feje pedig egészen fedetlen volt.

– Hallod-e, Marina! – szólt az ember, s izmos vaskezével megragadta a leányka vállát. – Te tudod azt jól, hogy én nem vagyok teneked Vince bácsi, a patakmolnár, hanem vagyok a vén csavargó Márton. Azt se kérdezd, hogy nem láttam-e az ispán uradat ezen menni, mert jól láttad te, hogy itt előtted ütöttem őt agyon… Igen, agyonütöttem, mint a kutyát, mint egy rossz farkast. És te ezt láttad, mert ha úgy aludtál volna is, mint otthon édesanyád ölében, mégis fel kellett volna ébredned arra a rettenetes ordításra, amit az tett. Vagy nem volt az rettenetes ordítás, mi? No, felelj! Ugye, hogy az volt, hogy keresztüljárt az embernek a vérén, a velején! Sohasem hallottam ilyen ordítást, soha. – No, ne erőltesd magadat. Reszkess, mert rád fér. Ez csúnya éjszaka. Utálatos, gyilkosságnak való éjszaka.

A kisleány azzal a gyermekeknek sajátos elszántsággal kérdezé az embertől:

– Meg fog kegyelmed engemet ölni?

– Mi bolond kérdés az?

– Csak azt engedje meg kegyelmed, hogy előbb hadd imádkozzam magamban.

– Tedd.

Marina letérdepelt a szegletbe.

– Mikor azt mondom, hogy „Amen”, akkor egyszerre üssön kegyelmed a fejemre, ne kínozzon sokáig, olyan jó nagyot üssön rám, mint az ispánra előbb.

Azzal két kezét összetéve, fejét a falnak támasztá, s elkezdé halkan rebegni:

„Miatyánk Isten . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . most és mindörökké. Amen.”

Azután csak abban a helyzetben maradt és várta végpercét.

– Marina… – szólt a vénember halkan; közel volt hozzá, ott térdepelt mellette.

A leányka felnyitá szemeit; úgy tetszék neki, mintha valami villogna előtte.

A csavargó acéllal és kovával tüzet csiholt; a percig élő kis tűzkígyók egy levelet világítottak meg, mely térdére volt kitéve.

– Idenézz. Mi van ezen?

Az acélszikrák pillanatnyi fényében odanézett a gyermek, és a borzadály vonakodásával rebegé ki:

– Vér…

A csavargó nagyot morgott: „Hm, nem azt kérdeztem. Mi írás van rajta?”

A leányka, mintha iskolában volna, haragos mestere előtt, szepegve betűzé ki a szókat a szikráknál:

– „Brenóczy Maróth Cynthia grófnőnek.”

Az ember ekkor fölkelt térdéről.

– Állj fel.

A leányka engedelmeskedett.

– Ki tanított meg olvasni?

– A jó kisasszony, aki most már a fiskális úr neje.

– No hát, ha még valaha összejössz vele, megcsókolhatod érte a kezét, mert többet köszönsz egy életnél annak, hogy a betűket ismered… Most szedd fel magad, és jer velem.

A gyermek szót fogadott, a csavargó megfogta kezét, és vitte magával az erdőbe.

Valami elhagyott, meredek gyalogutat választott, melyen tán egyedül ő tudta a járást, a sűrű sötét fenyőfák alatt minden külső derű elveszett, csak a gyakorlott láb ismert ott az útra; legkisebb nesz nem hallatszott a fák alatti éjszakában.

Mintegy félórai járás után megállt a csavargó a gyermekkel.

– Hallod-e már a tarnóci malom kelepelését? Nem messze vagyunk oda. Ha én megígérem, hogy nem bántalak, megteszed-e, amit mondok? Felelj. Mondd ki az Isten nevét.

– …Bizony… Isten… – rebegé a gyermek.

– Most hát fogd ezt a levelet, dugd a kebledbe, hogy el ne veszítsd; te menj előttem ezen a mély úton, én megyek utánad Tarnócig. Ottan keresd fel a Popákékat, azok majd elkísérnek a fiskális úrhoz, még az éjszaka ott légy, s a levelet add át neki. Érted-e? Senkinek ne szólj addig sem arról, amit láttál, sem a levélről, ami nálad van, sem rólam, sem az ispánról, míg a levelet a fiskálisnak át nem adtad. Akkor azután elmondhatsz mindent. Az ispánt ott találják a puszta házban; onnan is ő verte ki a lakókat, most már lakhatik benne maga. Semmije sem hiányzik, még a pipa is ott van az agyarában; pénzét meg sem számláltam. Nem azért öltem meg. Engem pedig keressenek, ahogy tudnak. Majd ha látom, hogy sokáig nem találnak rám, meglehet, hogy magam is felakasztom magamat. Mármost eredj előre. Utánad megyek; hátra ne nézz!

Néhány percig haladtak így a mély útban. Akkor a vén csavargónak valami különös kívánsága akadt.

– Tudsz-e te dalolni?

– Tudok.

– Valami hosszú nótát, aminek sok verse van.

– Van olyan: „Virágos az mező, amikor kaszálják.”

– Azt, azt. Danold azt nekem szépen.

A kisleány örömest akart volna énekelni, de féltében nem jutott eszébe a dallam.

A vén gyilkos belesegíté. Ő maga elkezdé a nótát az ő durva, reszelős hangjával, a félénk leányka lassanként belejött, s aztán mindig biztosabban hangoztatá ezt a búskomoly melódiát, amin annyit sírnak a kévét kötő leányok aratáskor. A mogorva férfi hörgő basszushangja még sokáig kísérte a dalt, melynek gyermeteg csengésű rímei végig-végig hangzottak az erdei úton, a tarnóci utcán.

Bizonyosan félénk gyermek jár ott kinn egyedül, gondolják, akik a szobában vannak. Azért danol oly erősen, hogy ne legyen egyedül. Így ketten vannak: ő és a dal.

Csak Popákék kapujában, ahol maga a gazda állt künn leányostól, mert visszatekinteni a lányka a háta mögé.

A vén csavargó ki tudja hol maradt el tőle, még az erdőben.

…Marina megtartá, amit megfogadott. Egy szót sem szólt a látottakról Popákéknak, csak Fenyéry úr kocsisa után tudakozódott. Az ott várt a leányra Popákék udvarán, a rendelet szerint hámba fogott lovakkal.

Marina sürgeté, hogy csak üljenek fel, és siessenek még az éjjel haza.

Ismerősei biztatták, hogy maradjon reggelig, megint zivatar lesz, az útban találja, de ő csak amellett maradt, hogy menni kell, s a kocsisnak utasítása volt azt tenni, amit Marina mond.

Éjfél után haladtak el a nagy sötét brenóci kastély előtt, melynek minden ablaka fekete volt most. A komondor félelmesen vonított az udvaron, amint elhaladtak előtte.

– Tán a gazdád vesztét érzed! – tréfálkozék a kocsis, amint elhaladtak a kapu előtt. – Boros uramat a hideg szokta törni, ha a kutyák így vonítottak a faluban, mindig azt hitte, hogy őtet ütik agyon.

A kocsis nevetett ez adomának. Abban a hitben volt, hogy valami nagyon tréfás dolgot mondott.

Marina tagjai a láztól reszkettek mind.

Hajnal után érkezett meg a kocsi az erdei lak udvarára. Fenyéry már a tornácon volt, rendesen korán szokott kelni. Meglátva az érkező szekeret, maga sietett Marinát leemelni arról.

A gyermeknek annyi ereje volt még, hogy kebléből kivegye a levelet, s azon véresen átnyújtsa azt Fenyérynek:

– Itt van.

Azzal nagyot sikoltott, szemei elfordultak, arcai elsápadtak, egy percig megkapaszkodott Fenyéry kezében, azután lélektelen hajlott le karjára, mint egy kettétört virág…