XII. A NŐ ÉS A NÉMBER

A törvényszék urai együtt ülnek a megyeház termében; tisztes komoly képű férfiak, minden hivatalos jelmez nélkül, csak úgy, mintha otthon ülnének barátságos beszélgetés között. A vigalom és a törvényszolgáltatás jelenete közti különbséget csak a nehéz tintatartók képezik, s az elnök előtt álló ódon feszület.

Egy nő áll a törvényszék előtt, kiről oly sokat beszéltünk már magunk is, mások is, anélkül, hogy bizonyosan megmondhattuk volna, voltaképpen kit tiszteljünk benne; eddigelé hol boszorkánynak, hol hárpiának, hol Lencznének hallottuk őt nevezni. Ez utóbbi néven címezi őt a törvényszék elnöke is.

A nő szokatlanul nyugodt arcot mutat most; vonásai pihennek, még öltözéke is rendben van, sőt főkötője is egyenesen áll a fején, ami nála rendkívüli eset. Nem is beszél szokott rikácsoló, felcsattanó hangján, hanem ahelyett egy kissé rekedt, fátyolozott hangon és igen határozottan.

– Mielőtt alispán úr kérdésére felelnék, kénytelen vagyok óvást tenni rögtöni elfogatásom ellen, s egyúttal tudatom a tekintetes törvényszékkel, hogy az én nevem nem Lenczné, így csak gúnyolni szoktak. Az én nevem Krénfyné, én Krénfy törvényes neje vagyok, nemesember neje, akinek személyével csak rendes ítélet után szabad rendelkezni.

A jelenvoltak komolyan jegyezték a mondott szavakat. Az alispán patriarkális nyájassággal szólt a nőhöz:

– Édes jó asszonyság. Fogadja meg azt az őszinte tanácsomat, hogy ezen a helyen ne mondjon semmit, ami nem tökéletesen, hajszálig igaz. Kegyed nem törvényes neje Krénfynek.

– Bebizonyíthatom házassági szerződésem és az esketési jegyzőkönyv kivonataival. Ügyvédemnek vannak általadva.

– Tudom, Krénfy csakugyan nőül vette kegyedet ezelőtt tizenöt évvel, amidőn kegyednél mint boltsegéd működött; hanem az a házasság érvénytelen, mert Krénfy ugyanakkor nős volt. Nejétől megszökött, kit Brüsszelben hagyott el, s ki még azután három évig élt Németországban, hogy Krénfy másodszor is megházasodott, s évenként nevezetes összegeket kapott hallgatásáért, hogy Krénfy kettős házasságát fel ne fedezze.

A nő e szavakra nagyon megzavarodott, szemei tétovázva jártak végig az arcokon. Kezével egy szék támlájába fogózott, mint aki szédülést érez agyában.

Lassanként mégis összeszedte magát, s alig hallható hangon rebegé:

– Ki bizonyíthatja azt be?

– Krénfynek tulajdon keze írása. Tessék leülni, tisztelt asszonyság. Kegyed rosszul érzi magát.

Lenczné kénytelen volt elfogadni a kínálást és leült.

– Szeretném kegyedet egy rossz hírtől megkímélni, de jobb, ha átesünk rajta. Krénfy megszökött.

Lenczné meglepetést színlelt. Ez még szerepe volt.

– Kérem, még most ne tessék elájulni – biztatá őt Lippay. – Ezt kegyed nagyon jól tudja, és azért nincs rajta mit megütköznie. Krénfy nem tegnap óta készül ezen státuscsínyre. Már jó idő óta szedeget föl roppant összegeket eddigelé csorbátlan hitelére, míg másfelől elég gondos volt meg nem mozdítható vagyonát a kegyed nevére átíratni; elvégre elég sürgetős alkalom adta elő magát rá nézve azon körülményben, hogy az ifjú Tarnóczy, kit mindenki elveszettnek hitt, váratlanul hazaérkezvén, felfedezé, hogy Krénfy az ő nevének hamis utánzásával váltókat bocsátott ki nagy összegekre, s azokat testvérével kifizetteté. Ez olyan eset volt, mely elég okot adhatott Krénfynek a rögtöni eltávozásra. Nemde?

– Kérem, alispán úr, én mindezekről semmit sem tudok, énnekem azokhoz semmi közöm. Krénfy hibázhatott, de én nem vagyok érte felelős.

– Ez tökéletesen igaz, és nem is ez tette tanácsossá a kegyed rögtöni elfogatását. Mindez mellékes ügy, s csak a homályt neveli a főérdek körül. Térjünk vissza egy elébbeni kérdésre. Miért nem újította meg Krénfy kegyeddeli házasságát, miután jól tudta, hogy az különben érvénytelen?

– Mert én sohasem sürgettem.

– Igen sajnálom, tisztelt asszonyság, hogy kegyed engemet minduntalan azon udvariatlanságra kényszerít, miszerint állításait megcáfoljam. Kegyed nagyon is sürgette Krénfyt, és számtalanszor oly heves jeleneteik voltak, hogy a cselédek választották el kegyedeket. Ezt kíméletlenség volt felfedeznem. De ezzel mindannyiszor élnem kell, valahányszor kegyed előadásában a valótól eltér. Krénfy azt adta okul vonakodásának mindig, hogy azon esetben, ha vele valami nem kedves dolog történnék, sokkal könnyebb lesz kegyednek lefoglaltatni az ő vagyonait idegenül, mint hogyha hitvese volna. Ugyebár, ezt mondta mindig?

Lenczné zavarodottan süllyeszté le szemeit ez ember előtt, ki a gondolatokban olvas, s kitalálja a négyszemközt történt suttogások szavait is.

– Kérem. Legyen kegyed egészen nyugodt. Én azt hiszem, hogy itt csak egy vétkes ember van, és az Krénfy. Kegyed szintúgy a megcsalt áldozatok közé tartozik, mint a többiek. Neki más oka volt ezen házasság megújítását kikerülni. Ő új házasságot akart kötni.

Lenczné görcsösen vonaglott fel e szóra; szemeit merően szegezte az alispán arcára, s kezével a széket markolta meg, amelyen ült.

Az alispán pedig a legnyugodtabb arccal folytatá:

– Sajnálom, hogy kegyed szívének fájdalmat kell okoznom, de amit mondtam, az több, mint gyanú, az félreérthetlen bizonyosság. Krénfy az utóbbi években sok olyan tényt követett el, amik egymás mellé állítva a legnagyobb ellentmondásnak látszottak a világ előtt, de amiknek kulcsát bírva, tökéletesen kezünkbe adják a rejtélyes ember jellemét. Azt elismeri kegyed, hogy ő a legnagyobb szélsőségig takarékos volt, vállalataiban előrelátó, kiszámított. A leggyöngébb kifejezéseket válogattam. Helybenhagyja kegyed ez állításomat?

– Igen – susogá a nő.

– És máskor megint elkezdett pazarlani, egy vendégség kedvéért ezreket szórt ki, úgy prédált, mint egy korhely majoresco, ki vénségére jutott örökségéhez és siet vele, hogy el tudja azt költeni, mielőtt belehalna. Nem emlékezik kegyed ilyen esetre?

Lenczné rövid gondolkozás után semmi veszélyest sem talált a feleletben.

– Igen, midőn a Brenóczy grófok meglátogatták.

– Ugyanazon Brenóczy grófokkal olyan szerződést kötött, mely azon időben csaknem minden pénzerejét kimerítette.

– Igen jól tudom – sietett felelni a nő –, elég keserűségem volt miatta, saját tőkéimet kellett miatta fölmondanom. Mind írásom van róla, hogy én adtam neki ez összeget kölcsön. Ő azt állította, hogy az igen jó vállalat lesz. Én most sem hiszem.

– És kegyed nem volt kíváncsi Krénfynek e megfoghatlan pazarlásában oly jelenségeket keresni, amik a mindennapi üzletnél magasabb indokokat gyaníttatnak?

Ezt Lenczné nem értette.

– Magyarán szólva: nem gyanakodott kegyed, hogy Krénfynek a haszonkereset vagy uraskodási vágyon kívül más egyéb oka is lehetett a Brenóczy grófok irányában nagylelkűen, tékozló bőkezűen viselni magát?

Lenczné elgondolkozott, azután vállat vonított a kérdésre.

– Semmiféle gyanúm sincsen.

Mikor a nő azt mondta, semmi gyanúm sincs, akkor már tele volt az epéje gyanúval, mert semmi féreg sem oly szapora, mint a szerelemféltés gyanúi a nő keblében; de jól tudva azt, hogy itt most bírái előtt áll, óvakodott olyan szót kimondani, mely Krénfyt bármi tekintetben vádként érhetné.

Még most nő volt, a hűséges, pártfogó nő, ki ha otthon szenved is, nem mutatja azt a világ előtt, s hívének védelmére kel, ha idegen támadja meg azt.

Az alispán folytatá kérdéseit.

– Brenóczy István grófnak volt egy igen szép leánya.

A nő közbevágott:

– Ah, tekintetes uram, csak nem hiszi ön, hogy Krénfy arra gondolt?

– Kissé csodálatosnak látszik az állítás, de be van bizonyítva, hogy Krénfy e nőért tette mindazt, amit különben szokott életmódjával és jellemével nem tudnánk összeegyeztetni. Sokat nem tudunk megmagyarázni, aminek csalhatlan tudomására jöttünk. Cynthia grófnőnek régi hajlama volt bizonyos fiatalemberhez, kit emiatt Illés gróf párbajban készült megölni; ez ifjú amiatt rejtőzni volt kénytelen. Krénfy megtudta ez ifjú hollétét, s tudatá azt a gróffal. Kegyed különösen csóválja erre fejét; értem: Krénfynek más oka is lehetett Tarnóczyt eltetetni láb alól, hogy váltói aláírását egykor meg ne cáfolhassa. De hát arra mit mond kegyed, hogy Krénfy egy időben elhíresztelé, miszerint Cynthia grófnő elutazásuk éjjelén, titokban egy egész órát töltött az ő szobájában egyedül; ezen hír miatt az egész család kénytelen volt rögtön elhagyni Bécset.

Lenczné még most is erőt tudott venni lázongó keblén.

– Ez csak arra mutat, hogy Krénfy gyűlölte az egész családot és különösen Cynthia grófnét. Ha szerette volna, nem vádolá be mint atyja gyilkosát, nem akarta volna őt a vesztőhelyre vinni.

– Tisztelt asszonyság, ha azért volnék itt, hogy lélektani felolvasásokat tartsak, bebizonyítanám, hogy a legnagyobb szerelem és a legnagyobb gyűlölet egy forrásból fakad, hogy azok mint egyeznek meg egyes jelenségeikben, hogy támadnak egymásból, s hogy térnek egymásba vissza; hanem erre most nincs szükség; én bíró vagyok, ki a tényekből ítél, s most elmondom kegyednek azon tényeket, amik eddigelé meg vannak állapítva. Krénfy bevádolá a leggonoszabb bűnténnyel Cynthia grófnét azért, hogy őt egészen megfossza minden kilátástól valaha azon körökbe visszatérhetni, amik őt születésénél fogva illetik, hogy ne engedjen neki a gyalázat és a halál kétségbeeséséből egyéb menekülést, mint amit ő fog neki nyújtani. Ez volt az ő terve, és ez a terv – tökéletesen sikerült. Azon napot megelőző este, amelyen ő megszökött és kegyed letartóztatott, egy levelet írt Krénfy Brenóczy Cynthia grófnőnek, ki mint tudva van, az előleges vizsgálatok lefolyásáig Fenyéry ügyész kezességére annak mezei lakán tartózkodott. E levelet a leggondosabb elővigyázattal oly módon juttatá Krénfy Cynthia grófnő elé, hogy ajánlatai el nem fogadása esetében, saját sorait ellene felhozni soha ne lehessen.

Lenczné kiállhatlan szomjúság és szédülésről panaszkodott. Egy pohár vizet hoztak neki.

– Krénfy meghitt ispánjára bízta levelét, amit a grófnőnek négyszemközt lehete csak elolvasni, s azután ismét vissza kellett azt vinni a postának a grófnő válaszával együtt. Az ispán azonban útközben meggyilkoltatott.

Lenczné kétszer is összeborzadt, ezt még nem tudta.

– Egy vén csavargó, kivel többször összekocódott, leütötte a sötétben, s a hulla megtalálásakor a levél is a hatóság kezébe került. Íme, itt van.

Az alispán egy csomó irat közül elővoná a levelet, a letörlött vércseppek még meg sem fakultak rajta jól.

– Elismeri ezt kegyed Krénfy írásának?

A nő csak némán inte fejével.

Azután fulladozó hangon kérdezé, hogy mi van azon levélben írva.

– Felolvasom kegyed előtt szóról szóra: „Kelt Kis-Amszterdámon, ápril 10-én. Grófnő! Kegyed sorsa e percben egyedül az én kezemben van. Mindazon bizonyítványt, amit kegyed terhelésére felhoztam, egy szavammal leronthatom. De ezt a szót ki nem mondom addig, amíg kegyed ki nem mondja azt, amiért én epedek. Ismeri kegyed azon érzelmeket, amik lelkemet oly régóta gyötrik. Minden gondolatom, szenvedélyem egy tárgyra tér vissza, amit vagy kivívok, vagy elveszek bele. Nincs kegyednek semmi más menekülése. Meg van fogva azon vádban, melynek minden foga egy gép következetességével egymásba vág, és amelynek kulcsát egyedül én bírom. Legyen irántam irgalommal és én is irgalommal leszek kegyed iránt…”

Lenczné lehajtá fejét, le egészen a két térdéig, oda rejté el arcát és úgy zokogott. Minden szó a szívén járt keresztül. Hisz ő nem volt szép, nem bűbájos, nem kellemes, de hűséges és önfeláldozó, s ezt nem érdemelte attól.

– „…Kegyednek csak egy útja van a megszabadulásra, leírom azt – hagyja el ez éjjel Fenyéry házát, s ispánom segélyével utazzék Ó-Helybe, ahova reggelre megérkezhetik. Keresse fel ott a lelkészt, én hamarább ott leszek, ki lekötelezettem lévén, bennünket rögtön össze fog esketni. Nekem nőm nincs, mert Lencznéveli házasságom érvénytelen, akkor még első nőm Brüsszelben élt, midőn őt elvettem, s amannak holta után a házasságot vele meg nem újítottam. Különben is Lencznének elég oka leend Magyarországot eltávozásom után el nem hagyhatni. Pár hét múlva a tengeren lehetünk, s az új világ révéig meg sem állunk. Ott oly állást biztosítok önnek, minővel a Brenóczy grófok legfényesebb korszakukban sem dicsekedhettek. Ura lesz ön vagyonomnak és szívemnek, és én leghívebb rabszolgája. Most elmondom azt, minek ajánlatomat meg kellett volna előznie. Azon órában, amelyben kegyed nekem kezét nyújtja, én egy levelet írok a megye elnökének, melyben felfedezem mindazon titkos körülményeket, amik István gróf megöletésének vádját kegyedről egy más személyre hárítják át, s így Fenyéryt felmentem a kezesség alól. Azontúl ez országban nem maradhatok, ezt jól tudja kegyed, rokonai bosszúvágyát ismerve. Gondolja meg kegyed ezt és határozzon gyorsan. Ha igent mond, oly boldoggá teendem, minőnek egy hercegnő sem mondhatja magát, ha nemet mond, el hagyom veszni a meggyalázott, megvetett gonosztevők halálával. Krénfy.”

A némber vadállati dühösséggel szökött fel ültéből. Szemeit elfutotta a vér, arca elkékült, kidülledt ajkain a tajték habzott, sokáig csak egyes érthetlen szavakat bírt lihegni.

– Óh… e… gaz! Bocsássanak utána! – ordíta végre rikácsoló kitöréssel. – Bocsássanak utána! Én fölkeresem a világ végén, fölkeresem a pokolban is, és visszahozom. Ide hozom vissza, mint egy megszökött kutyát. Bocsássanak utána.

Az alispán csillapítva szólt hozzá:

– Csendesen, asszonyom. Parancsoljon indulatának. Itt egyéb baj van, mint az, hogy Krénfy kegyedet megcsalta, elárulta…

– És meglopott.

– És meglopta…

– Igen, meglopott, pénzeimet kicsalta, adósságait rám tukmálta, s elhitette velem, hogy várni fog rám Hamburgban. És íme, egy másikkal ment el Amerikába.

– Ez mind csekély baj kegyedre nézve. Ezért utána mehetne, fellelhetné és számolhatna vele, de nagyobb baj az, hogy kegyedet Krénfy oly helyzetbe hozta, miszerint még csak utána sem mehet; hetekig, hónapokig, lehet, örökre sem hagyhatja el e megyét, e várost, még ezt a házat sem, amelyben vagyunk.

A némber értetlenül bámult az alispánra.

– Krénfy levelében oly kifejezések vannak, amik kegyedre nézve nagyon ártalmasak. Egy helyütt azt mondja: „Lencznének elég oka lesz el nem hagyhatni Magyarországot”, másutt: „a grófnét terhelő gyilkossági vádat egy másik személy vállára fogom áthárítani tudni”. A közügyész és a grófnő kezese a kifejezésekben elég okot találnak azon gyanú kimondására, hogy a megfoghatlan gyilkosság tényezőjéül Krénfy egyedül kegyedet érthette, mert csak hármuk kezén fordultak meg a méregüvegcsék. És ez azon ok, mely miatt most kegyed a törvényszék előtt áll.

A némber oly sápadt lett, mint a viasz, térdei reszkettek alatta, kezeivel a szék karját kereste és nem találta.

Végre térdre roskadt és hangos zokogásba tört ki, alig bírva fuldoklásaitól kimondani, hogy ő ártatlan; ő Isten előtt mondja, hogy ártatlan.

Az alispán szánalommal ment oda hozzá, s karjánál fogva fölemelte és a székre ülteté.

– Ne sírjon kegyed – szólt hozzá nyájas, biztató hangon. – Mi tökéletesen meg vagyunk felőle győződve, hogy kegyed ártatlan. Azonban kénytelenek vagyunk mégis kegyedet addig letartóztatni, míg Krénfynek azon tudósítása, melyről levelében említést tesz, hozzám meg nem érkezik.

– Ő engemet fog vádolni – sietett közbeszólni a némber. – Bizonyosan tudom, hogy engemet fog vádolni. Ha egyébért nem, csak azért is, hogy tőlem megszabaduljon. Rám fogja tukmálni saját bűnét, mert a gyilkos senki sem más, mint ő maga!

Mély csend követte a némbernek e végzetes szavait.

– Ez nagy állítás, asszonyom… – szólt az alispán ünnepélyes hangon.

– Ez való – szólt a némber, a gyűlölet sárga fényével arcán. – Tessék meghallgatni az egészet, hogy történt, és azután ítélni, ha bűnös vagyok-e én. Azon az estén, ahogy István gróf meghalt, Krénfy elküldé az ispánt valahova, én nem tudtam, hova. Ő maga a kandallós teremben volt velem és arról beszélt, hogy István gróf a Fenyéry-féle jószágot akarja tőle elperelni; kis idő múlva visszajött az ispán, s kocogtatott az ajtón. Krénfy engem küldött, hogy vegyem el tőle, amit hozott, s mondjam neki, hogy várjon az előszobában. Az ispán három kicsiny kis üveget adott kezembe, miket én behoztam Krénfynek. Ő azokból kiöntötte a bennök volt fehér nedvet, s azután félretolva a kandalló márványlapját, három nagyobb üvegből ismét teletöltötte azokat, s kezembe adta, hogy vigyem ki azokat az ispánnak. Én nem is kérdezősködtem efelől, sokszor adott ő szekrényéből orvosszereket az ispánnak állatok számára. Semmi megütközésre valót sem találtam ebben. Ugyebár, uraim, ebben én nem voltam vétkes?

– Éppen nem – biztatá őt az alispán.

– Csak amidőn a gyilkossági per megindult, akkor világosodtam fel. Én elborzadtam. Isten látja a lelkemet, hogy irtóztam tőle, és szemére hánytam e rettentő gyanúmat. De nem mertem szólni, mert azzal fenyegetett, hogy megöl. Vétkes voltam-e, hogy őt be nem vádoltam?

– Sőt, mint olyan nő, ki magát azon férfi hitvesének hitte, ezt törvényesen nem is teheté. A világi bíró a hitvest nem kényszerítheti arra, hogy férje ellen vallomást tegyen, s kegyed hű neje volt neki.

– De most már nem vagyok az! – rikácsolá a nő szétdúlt arcvonásokkal –, ő maga tagadott meg, ő maga vetett el. Én csak egy elhasznált, elrongyolt lábkapca vagyok, akit maga helyett itthagyott, hogy rútságait feltörüljék vele, míg maga hét országon túl mentette meg bőrét. Most már kimondhatom, hogy a gyilkos senki sem más, mint ő egyedül; a mérget ő tette az üvegekbe, ugyanazon mérgek most is ott vannak a kandallóban, és amidőn azt tette, nemcsak a gróf élete ellen tört, hanem leányát is hatalmába akarta ejteni. Most látok, most értek mindent, mindent!

A némber görcsös vonaglások közt tépte szétkuszált fürteit.

Az alispán komoly, ünnepélyes hangon kérdezé tőle:

– Amiket ön itt előttünk elmondott, esküvel is merné-e azt bizonyítani?

– Az Isten és a Szentháromság előtt!

Az alispán inte neki, hogy lépjen a feszület elé.

A törvényszék tagjai mind fölálltak székeikről. Néhány pillanatig a legmélyebb csend volt a teremben.

A nő fölemelte három ujját, az alispán megható szilárd hangon mondá előtte az eskü szavait. A némber csendesen mondá utána azokat.

Nyomorult fogoly legyek az ablakon dongva verték magukat a napfényes üvegtáblákhoz, újra-újrakezdve sikertelen szabadulási kísérleteiket. Egyéb hang nem vegyült azt esküvés Istenthívó igéi közé.

…„Isten engem úgy segéljen. Amen.”

Akkor inte az alispán a teremben őrködő joggyakornokoknak, azok az átelleni terem szárnyajtait feltárták, s ott állt Krénfy; kezei, lábai láncokkal terhelve; arcának szándékos átváltoztatását befejezte a halálfélelem torzító keze, a rideg ónhalaványság, a lélekvesztett ámulat.

A némber maga sem ismert rá az első pillanatban, hanem amint Krénfy rátekintett kétségbeeséstől merev szemeivel, akkor egyszerre szájához kapott mind a két kezével, s azon percben szótlanul, ájultan rogyott össze.

A törvényszék késő estig együtt ült; az alispán fel nem oszlatá az ülést addig, míg a vallomások és szembesítések mind meg nem történtek.

A törvényszék előtermében az érdekletteken kívül számos ügyvéd és közhivatalnok csoportosult, kiket e nevezetes ügy folyama tanulmányilag érdekelt; egy-egy a teremből kijövő királyi táblai jegyző nem állhatá meg, hogy főnökének az ügy haladása felől titokban néhány szót ne súgjon a hivatalos tilalom ellenére.

Ily suttogásokból azután szájról szájra került, hogy a homályos ügy minő fordulatot kezd venni, a bűnvád hogy hárul a vádoló tanú fejére vissza. Fenyéry éppen egy végbeszédet tartott, melyből ugyan az egyes hangokon kívül egyebet nem lehetett kivenni az ajtón keresztül, hanem azt jól hallá mindenki, hogy e beszéd folyamát egy tompa zuhanás szakítá félbe, s azután egy fiatal patvarista rohant ki az ajtón, a jelenlevő hajdúknak kiáltva, hogy fussanak a megye orvosáért, valaki elájult.

A visszatérő patvaristát atillája szárnyánál fogva megcsípték az ügyvédek, s kérdezék tőle, hogy ki ájult el.

Annyit szabadnak hitt megsúghatni, hogy „Krénfy”.

Még többet is szerettek volna tőle kitudni, de nem engedte magát kivallatni, csupán annyit tett meg, hogy tenyere élét torka előtt végighúzva, pantomiával mutatott olyasformát, mint mikor valakinek a nyakát levágják.

Az ügyvédek között nagy zúgás, zajgás támadt erre a szóra. Sokan Fenyéryt magasztalták, mások kétkedtek a végkimenetelben, néhányan, kik e szép processzust irigyelték Fenyérytől, jónak látták azon észrevételüket kimondani, hogy azért Krénfynek mégsem lesz semmi baja. Majd meglássák: a dolgot majd olyan szépen el fogják susolni; az egész vármegye zsebében van ez embernek. Nem lehet rá eset, hogy akinek egymillió forint van a zsebében, azt is így utolérje a büntetés, mint a parasztot, ha gyilkol. Vannak okok és módok. Legfeljebb, a legszigorúbb esetben egypár évi börtönt fog Krénfy kapni, semmi mást.

Ha volt, akit az ilyen beszédek a bőszültségig ingereltek, ez egy halavány viaszsárga képű férfi lehetett, ki egy szögletbe húzva magát, iparkodott mentől kevésbé útban lenni. Ez Brenóczy Illés.

Amit ezek az ügyvédek beszéltek, attól ő is nagyon félt. A gazdagok fejei magasan állnak.

Nemsokára hallatszott, hogy az urak felkelnek, a székek tovább tolatnak, az egyes hangok beszélgetéssé válnak; az ülésnek vége.

Az őrök ajtókat nyitnak, s aki a törvényszék terméből legelőször kilép, az egy halavány hölgy, egy gyászoló niobéi alak; nagy, sötét szempillái a földre szegezvék, szép, élveteg ajkai még most is suttogni látszanak valamit.

A férfiak tisztelettel nyitnak előtte utat. Ez Cynthia grófnő. Milyen szép és milyen bús.

Az alispán jön mellette, Illés grófot megpillantva, kezét nyújtja elé, s őszinte elégült érzéssel mondja neki:

– Gróf úr, testvére fel van mentve, Brenóczy Cynthia grófnő nincs többé vád alatt.

A hölgy, amint nevét hallotta említtetni, hirtelen felrezzent méla ámolygásaiból, szép kezével űzte a felhőket homloka elől, s azután büszkén tekintett végig a sok bámuló férfiarcon, mint egy uralkodónő.

Illés megfogta testvére kezét, és megcsókolá homlokát. Cynthia odaborult vállára, és egy percben azon hangot hallatá, amely az édes sírásé, hanem annak hirtelen vége volt. Perc múlva megint lecsüggeszté fejét, lebocsátá hosszú, fekete szempilláit halványfehér orcájára, s szép ajkai ismét elkezdtek némán beszélgetni, mint aki önmagával beszél, és nem tud azokról semmit, akik körüle vannak.

– Menjünk kocsijához, grófnő! – szólt hangosan Fenyéry és megfogta Cynthia kezét.

Ez a hang legtöbb hatással látszott rá lenni; elmosolyodott, oly csodaszépen illett arcára ez a mosolygás, szemei derülten felnyíltak.

– Hazamehetünk? – kérdezé egy gyermek örömével, s azután könnyeden Fenyéry karjába fűzé kezét, nyájasan üdvözlé a körüle állókat, s derülten, vidáman haladt végig Fenyéry karján az előterem ajtajáig, folyvást naiv vidámsággal kérdezgetve: – Ugyebár, Irén már nagyon vár reánk? Irén hogy fog örülni, ha meglát bennünket. Azután ott maradhatok Irénnel mindig, nem kell ide jönni többet?…

Illés gróf az ajtónál eléjük került. Megállítá Fenyéryt és megfogta kezét.

– Uram, én azt mondtam önnek, hogyha véghezviszi azt, amit ígért, én önnek kezet fogok csókolni érte. Amit én ígérek, azt meg is tartom; ím ön az első, aki e tiszteletet megérte tőlem.

Azzal, mielőtt Fenyéry meggátolhatta volna, odahajolt kezéhez és megcsókolta azt.

Láthatta mindenki, az egész megye minden képviselője, hogy Brenóczy Illés gróf amit ígért, azt megtartotta.

Azzal meghajtá magát és testvére után sietett.

– Tisztelőjük, uraim!