XIV. VASKÉZ

Félmilliót ígért börtönéből Krénfy az alispánnak, ha ítéletét a törvényfolyam végéig elhalasztja.

Nem engedékenységért, nem részrehajló kegyelmes ítéletért, nem bűnei elnézéséért ígért félmilliót, csak pár heti időért: csak azért a néhány napért, amire oly nagy szüksége lehetett.

Az alispánnak ez intés volt arra, hogy siessen!

Sokkal több rugó mozgásba volt már hozva a gazdag gonosztevő megszabadítására, mint hogy félni ne lehetett volna tőle, miszerint ép fejjel fog e bajból kimenekülni.

Olyan könnyen megy ez: új tanúk, új orvosi bizonyítványok, véletlenül eltüntetett tanújelek egészen más fordulatot adhatnak az ügynek, lehet hosszú útra vinni a pert, melynek tekervényeibe belefárad, belebódul bíró és közvádló, s talán akkor dől el a per sorsa, midőn a vádlott rég sírja férgeinek adta meg magát, tisztesen megőszülve, mint más becsületes ember.

Aztán Magyarország nincs is kínai fallal körülkerítve; ott mehet ki rajta az ember, ahol akar, Krénfy nem fogja másodszor azt a hibát elkövetni, hogy mikor szökni akar, marsrutáját írásban adja ki. Kereshetik azután a jó táblabírák, ha egyszer a vasúton ül.

Lenczné sokat fáradt benne, hogy parancsolatot eszközöljön ki, mely Krénfy ítéletét felfüggessze, s igen valószínű, hogy ez nem fog megtagadtatni tőle.

Ha Krénfy csak egy órára szabaddá lehetne, őt nőül venné, s többé a nő bizonyítványa nem volna érvényes a férj ellen. Az eseményeket új átlábolhatlan homályba lehetne keverni. Minden nyerve van, ha idő van nyerve!

Lippay a törvényfolyam legelső napján e bűnvádi pert vevé elő. Néhányan a törvényszék tagja közül elmaradtak, azokért kocsit küldött és elhozatta őket.

Semmi ok sem volt az ítélet halogatására.

Minden tette, minden szava Krénfynek, ami a gyilkosság estéjén történt, nyomról nyomra rá lőn bizonyítva. A kandalló rejtekéből, mit Lenczné első dühében elárult, előkerültek a méregüvegcsék, miknek tartalmából éppen annyi hiányzott, amennyi Brenóczy István gyógyszeres üvegeibe öntetett át. Krénfynek nem is volt semmi oka azokat elkéretni a gróftól, mert azon estén legkisebb baja sem volt. Betegségét csak hazudta. A németországi gyógyszerész, ki neki e mérgeket készíté, bevallá, hogy azoknak minden hatásáról körülményes utasítást kellett neki küldenie.

Azt nem tagadhatá, hogy teljes öntudattal, saját leánya kezei által mérgezteté meg a grófot, ami bűnét még borzasztóbb alakúvá idomítja.

És végre apagyilkossággal vádolta ő maga azt a leányt, kit oly átkozottul használt e bűntény eszközéül…

Ha megszabadulna ily gonosztevő a törvény kezéből, mi tartaná össze még az emberek társadalmi hitét; mi gátolná az éhező embert, hogy a legelsőt, kinél magát erősebbnek tartja, meg ne ölje a húsáért, a véréért, a rajta levő takaróért?

A feszület ki van téve az asztalra; a komoly férfiak ott ülnek körül, és arcaikon meglátszik az ünnepélyes, nagy hivatás ihlete. Sorba felhívják a tanúkat; szembesítik a vádlottal, felolvassák kölcsönös vallomásaikat; megkérdik tőlük még egyszer; ha hitük szerint és igazán szólottak-e.

A vádlott reszketve ül egy széken, lábai nem bírják. Oly esdve néz a tanúkra egyenként, úgy nyújtja feléjük néha láncos kezeit, mintha könyörögne nekik, hogy vonják vissza, amiket mondottak; ne feleljenek reá ily irtóztató vádakat!

És azután oly csüggedten esnek vissza kezei, nagyot csörrentve a lánccal, mikor az eltávozó tanú megerősíté vallomását. Lenczné maga sem bírta egy szóval is meghazudtolni, amit legelőször vallott; csak sírni tudott és magát átkozni kimondott szavaiért.

Krénfy mindezek ellenében csak azzal tudta védeni magát, hogy mindent merőben tagadott. Száz meg száz valótlan mesemondással iparkodott bebonyolítani a világos kérdéseket, amiket Fenyéry ismét oly szépen lefejtett róla, mint a selyemhernyóról a fonálgubót, hogy nem maradt ott egyéb, mint a mozdulatlan, mezetlen báb.

Még azt hivé, hogy merev tagadás által késleltetni fogja az ítéletet. Nem akart semmit elismerni. Eltagadta kimondott szavait, lépteit, saját kéziratát.

A törvényszéknek ekkor még egy fájdalmas jeleneten kellett átesnie. Cynthiát kell Krénfyvel szembeállítani.

Fenyéry súgva mondá Lippaynak, hogy ettől a jelenettől előre borzad. Annak a nőnek a lelkében egy idő óta valami zavar mutatkozik. Ő a legrosszabbtól félti a grófnőt.

Azonban meg kelle történnie. A törvénytevés nem udvarias munka.

A mellékajtók szétnyíltak, egy halovány hölgy lépett a terembe; fekete öltöny, fehér arc, a bánat színe mind a kettő. Nagy, mélyen sötét szemei öntudatlanul néznek elé: a hölgy csak lép előre, mint aki senkit sem lát maga előtt, nem ezeket az urakat, kik itt a zöld asztal körül ülnek, nem a vádlottat láncokkal kezein, sem a poroszlókat az ajtók előtt kivont kardjaikkal.

Fenyéry eléje megy, s megállítja őt a terem közepén:

– Maradjon itt, Cynthia.

Az ő szavára felrezzen, s amint legelső pillanata az asztalon álló feszületre esik, odarohan ahhoz, s térdre borulva előtte, csókjaival borítja el azt és elkezd zokogni hevesen.

Fenyéry felemeli őt és kéri, hogy feleljen a bírák kérdéseire.

A delnő rendbe szedi magát, iparkodik összegyűjteni eszméit, s azt állítja, hogy készen van. Felelhet.

Az alispán a forma szerinti kérdést intézi hozzá.

– Kegyed neve Brenóczy Maróth Cynthia grófnő?

A leány siet tagadólag inteni fejével.

– Óh nem, óh nem. Én nem vagyok grófnő – az én anyám egy szegény katona leánya volt; az én nevem… Az én nevem… Óh, Uram Istenem, ki mondja meg, hogy mi az én nevem?

Fenyéry megszorítá kezét.

– Cynthia, Cynthia, térjen önmagához; nézzen szét és lássa meg, hol van.

Cynthia felnyitá azokat a nagy telehold szemeket, s végigbámult vele minden jelenlevőt, azután végigsimítá kezével homloká:

– Úgy! Igaz. Tudom már. Azt kérdezik önök tőlem: miért állasz itt? Már egyszer hallottam ezt a kérdést; akkor azt feleltem rá: nem tudom, nem tudom, nem tudom! Most már tudom; azért állok itt, mert atyámat meggyilkoltam. Ugyebár: ez itt a törvényszék és én a törvényszék előtt állok? Tudom, hogy mit beszélek. Meggyilkoltam az atyámat. Betegen feküdt szegény öregember, orvosságot kért tőlem, és én mérget adtam neki. Valóban én adtam azt neki. Íme, itt vannak az üvegek is az asztalon. Ugyanazon üvegek, jól ismerem őket. Én tartottam a kanalat, egy-két cseppet az egyikből – egy-kettő a másikból – egy-kettő a harmadikból; huh! milyen arca volt a halálnak. Én magam, én magam öltem őt meg. – Miért öltem őt meg? Miért öltem meg az atyámat? Én istenem, ki mondja meg nekem, miért öltem meg az atyámat?…

A komoly táblabírák borzadva néztek e rémalakra, ki háborodott szemeit vadul járatá végig a termen, egyik arcról a másikra.

Végre meglelte azt, akit keresett. Egy sápadt, reszkető alak ült ott egy szegletben, kinek arcáról az élet minden színe eltávozott, s kinek kezein a reszketéstől zizeregtek a láncszemek.

Cynthia hirtelen odalépett hozzá, s rámutatott márvány ujjával.

– Uram, ön tudja, miért öltem meg atyámat; mondja ki, mondja ki. Ön tudja jól. A bírák kérdezik…

Krénfy a kétségbeesés ordításával szökött fel székéről, s odarohant az alispán lábához.

– Irgalom, uram! Irgalom, kegyelem! Vitessék el e nőt innen. Dobjanak a tömlöcre, vigyenek a vérpadra, csak ezzel ne állítsanak szembe. El vagyok veszve! El vagyok veszve!

Az alispán inte a poroszlóknak, hogy emeljék föl az embert, ki oly kétségbeesetten ragaszkodott bírája kezéhez, hogy alig lehetett onnan eltépni.

A kérlelhetlen bíró odaállítá őt a sápadt nővel szembe, s kegyetlen, irgalmat nem ígérő szóval kérdé tőle:

– Feleljen ön. Melyik itt a gyilkos; az-e, vagy ön?

Mint a végső ítélet mennydörgésszavára, roskadt össze az ember e kérdésre.

– Én vagyok… – lihegé, és feje lecsuklott mellére. A poroszlók egy eszméletlen alakot tartának karjainál fogva felemelve, mely öntudatlanul engedte magát tovahurcoltatni.

A grófnő összetett kezekkel állt ott, és már elfeledte a jelenet közötti összefüggést.

Előtte egy ősz ember ült a bírák sorában, valami vén táblabíró, annak suttogva mondá, odahajolva füléhez:

– Meg ne mondják ezt Illésnek.

Azzal csendesen el hagyta magát vezettetni Fenyéry által.

Fenyéry könnyezve tért vissza a terembe.

– Ha e nőnek még egyszer meg kell jelennie e helyen, tökéletesen meg fog tébolyodni – mondta halkan Érkeletynek.

– Nem fog idejönni többet – szólt az alispán szigorúan.

E pillanatban valaki jött be az ajtón. Náci bácsi volt az, az egész világ Náci bácsija; ő is táblabíró, neki is joga van belépni a terembe. Okvetlenül szólni akar az alispán úrral; igen sürgős és igen titkos beszédje van vele.

Az alispán szigorú arcvonásai nem akarták viszonozni Náci úr ügyeskedő mosolygását.

– Mi tetszik? – kérdezé nagyon szárazon.

Az odahajolt füléhez és súgva monda:

– Dobokynétól egy levéllel jövök.

– Majd később, most komolyabb ügyünk van.

– Lelkem, barátocskám: csak egy pillanatot áldozzál reá; ez is élet-halál kérdés. Tudod. Életé vagy halálé.

Az alispán átvette a levelet, csak hogy lerázhassa ez alkalmatlan embert a nyakáról.

– De olvasd el hát.

Lippay azt is megtette a kedvéért, hogy feltöré a levelet, s átfutotta azt.

Náci bácsi aggódva vizsgálta arcvonásait, mialatt azt átolvasá.

Az érckemény vonások meg sem mozdultak ezalatt.

E sorok voltak a levélbe írva:

„Ha ön ma halálítéletet mond, úgy küldje vissza jegygyűrűmet; olyan kezet, mely embervérrel van befertőztetve, nem fogadhatok el az oltár előtt. Dobokyné.”

Az alispán nagy hidegen egy kis aranykarikát vont le bal keze ujjáról, s odanyújtá azt a küldöttnek.

– Tessék. – Most térjünk a dologra.

Náci bácsi hüledezve távozott el, s kopasz fejét körös-körül vakargatta. Rettenetes ember ez az alispán!

Azután bezáratták az ajtókat, a bírákon kívül mindenki eltávozott; ezek odabenn sokáig csendesen, halkan értekeztek egymással. Végül az alispán halk, szilárd szava hangzott, mint aki valamit toll alá mond.

E csendes pillanatokban nagy sebesen érkezék Krénfy pesti ügyvéde az előterembe, s rögtöni bebocsáttatást követelt. Roppant nagy pecsétes levél volt a kezében.

Mondták neki, hogy bemenni nem lehet, mert a törvényszék éppen ítéletet hoz.

Az ember átalkodott volt, civakodni kezde az őrökkel, s dörömbözött a bezárt ajtón.

Néhány perc múlva az alispán parancsolá, hogy nyissák fel az ajtót.

Az ügyvéd rohant inkább, mint lépett a terembe.

– Uraim! Parancsolatot hoztam! – kiálta az alispán elé tartva pecsétes levelét – Krénfy szabadon védheti magát.

Az alispán csendesen nézett le rá. Egy kis fehér pálca volt kezében.

– Már késő, az ítélet ki van mondva; Istennél a kegyelem és az ő fölkentjénél.

Azzal kettétörte a pálcát, s maga elé veté az asztalra.

Az ügyvéd még szavakat keresett e vakmerő visszautasítás ellenzésére, azalatt az alispán felegyenesedék székéből, s dörgő férfihangon monda, hogy meghallhaták a szomszéd termekben is.

– A törvény előtt nincsenek hatalmas urak; a gazdag vétkest az a pallos sújtja, ami az útonállót. Mi ítéltünk a bűnös felett, s nyugodtan várjuk, hogy megítéltessünk.

És a törvényszék tagjai mindnyájan egy akarattal felálltak, és rámondák az „úgy van”-t.

Az alispán rányomta a pecsétet az okiratra.

Azt az erős szívet sem a pénz ördöge, sem a szerelem angyala, sem a félelem minden rémképei meg nem ingathatták soha!