XVI. A TALÁLKOZÁS NAPJA

Az engedett fél év elmúlt.

Pontosan, mint a kiszabott halál, ott volt Illés gróf a Bayonne és Párizs közötti meghatározott állomáson.

Két ifjú mágnás, kik Tarnóczy Róbertet szintúgy ismerék, mint a grófot, jöttek vele felkért tanúképpen. Már korán reggel, a legelső vonatnál ott várakoztak ellenfelükre.

Akkor nem érkezett az.

A pályafőnél egy szobát nyitottak az előkelő urak számára, honnan minden újabban érkező vonatot meg lehete látni.

Illés gróf azt kérdezte társaitól: mit gondolnak, meg fog-e Róbert jelenni e helyen, vagy nem.

Az egyik igenlé, a másik tagadta a kérdést: fogadtak rá. Illés gróf elmondá tanúi előtt azon tervet, melyet magában kifőzött azon esetre, ha Róbert szavának áll, és a kitűzött helyre megérkezik.

Akkor ő bizonyosan derék lovagias fiú leend.

Venni fogják pisztolyaikat, és kisétálnak együtt a közeli erdőbe. Illés néhány felhajigált falevelet útközben mutatványul le fog lövöldözni.

A segédek kimérik az álláspontokat, megtöltik a pisztolyokat mindnyájuk szeme előtt.

A vívók helyeikre állnak, az egyik segéd csattantani fog kezével. Mikor már kettőt csattantott, akkor Illés gróf felemeli pisztolyát, és Róbert szívére célozva, azt fogja tőle kérdeni:

„Állítja-e ön még most is azt, hogy húgomat szereti?”

„Igen.

„Akar-e ön lemondani róla e pillanatban?”

„Nem.”

Illés gróf ekkor el fogja hajítani a pisztolyt kezéből.

„No, ha nem akar ön lemondani, hát akkor menjen haza, és vegye el Isten szent hírével, és legyenek boldogok.”

Azzal kezet fognak, összeölelkeznek, s az atyafiság poharát pezsgők durrogása mellett a legközelebbi vendéglőben felköszöntik egymásra.

Ez olyan vidám mulatságos jelenet lesz, amit Albion valamennyi különce irigyelni fog rendezőjétől.

Szegény Cynthia! Legalább ő is boldog lesz azután – emberi fogalmak szerint…

…Az urak várakoztak délig, délutánig, sorba néztek minden kilépőt, aki a kocsikat elhagyta, mintha ők volnának a titkosrendőrség ügynökei; Róbert nem érkezett.

Az egyik úr, ki elmaradására fogadott, már diadalmas hangon kezdte beszélni s társait gúnyolta nagyhívőségükért.

Illés egyáltalában nem akarta e lehetőséget megengedni. Ő más embernek ismeri Róbertet, mint hogy az elmaradhasson.

„Ah! Persze!” gúnyolódék kétkedő segéde, „csakhogy egyszer megszabadulhatott. Együgyűség volt akkor eleresztened, mikor fogtad. Mármost majd keresheted megint. Nem eresztik azt az asszonyok.”

Illés halvány volt a dühtől, ha arra gondolt, hogy ez valóban meglehet.

Mint fájt neki az, hogy egyszer életében vetkőzte le cinikus embergyűlöletét, egyszer akarta megmutatni szíve belsejét valakinek, és éppen akkor volt az az egy cudar és hitvány.

Már besötétedett; csak egy vonatot vártak még; a pályafő igazgatója biztosítá őket, hogy azontúl mai nap nem fog több érkezni.

Illés nem várhatta azt már a szobában, nyugtalanul sétált alá s fel a pálya mentében.

Végre jött az utolsó vonat, messziről világítva vörös szemeivel az éjszakában; hangzott a dübörgés, sziszegés, mi jöttét megelőzi, s néhány perc múlva ott állt a tüsszögő érccsoda a pályafő előtt, s a rövid időköz alatt hirtelen bontakoztak alá minden ízeiből a támolygó utasok, beburkolva, felpakolva, és siettek a kivilágított terem felé.

Illés minden férfinak útját állta. Aki csak nagyon kiválólag messziről nem hordá magán a látható különbség jeleit, aki csak egy kicsit hasonlíthatott Róberthez, annak mind a legmakacsabb vizsgálaton kellett keresztülesnie.

Az utolsó utas is elhaladt. A vonat ismét fütyült, dörömbölt és elrobogott. Illés egyedül állt az ajtóban.

Egy percig még nézett szanaszét, mintha nem hinne a sötét éjszakának, s még várná, hogy valaki elő fog abból kerülni, aki megfoghatlan okokból legutoljára maradt.

Senki sem jött többé.

Illés dühtől remegve lépett be a szobába, hol társai vártak rá.

– Tarnóczy Róbert egy nyomorult silány! – monda nekik, és szinte sírt bele.

E pillanatban a vasúti hordász lépett a szobába, s Brenóczy Illés gróf után tudakozódott. Két levél van számára, ez állomás pályafőjéhez címezve.

Illés rögtön megismerte az egyiken Róbert írását, s dühösen szakítá azt fel.

Társai bámulva látták, hogy a sorok olvasása közben mint változott át lassanként a gróf arca, mindig szelídebb, mindig meghatottabbá lett, két szemében valami nehéz, átlátszó nedv kezdett terhesülni, mely utoljára végiggördült arcán. Közönséges emberek úgy híják azt, hogy „könny”.

Azzal meghatottan fordult társaihoz, s reszketeg hangon mondá nekik:

– Óhajtom uraim, hogy önök minden körben, ahol erről szó támad, kinyilatkoztassák, hogy Tarnóczy Róbert mindvégig derék, nemes, lovagias ifjú volt.

Azzal odanyújtá az egyiknek a levelet, hogy olvassa fel azt. Szép, nyugodt kézzel írt sorok voltak.

„Tisztelt gróf úr. Én úgy hiszem, hogy nem fogok ezen nap alatt önnel találkozhatni többé. Azt a fél évet, melyet ön nekem ajándékozott, jól haszonra fordítottam. Megcáfoltam a rágalmakat, miket nevemre költének; megrontám a hamis kötelezvényeket, mikkel nevem alatt testvérem vagyonát elrablák; néhány nap van még csak hátra a kitűzött időből, s én minden teendőmmel szerencsésen készen vagyok. Tegnap hallám testvéremtől, hogy Cynthia megőrült. Semmi segítség sincs számára többé. Ön átlátja, hogy énnekem nincs miért Franciaországba utaznom többé. Én elismerem önnek azon jogát, hogy engemet megöljön, s nincs szándékom magamat tovább védelmezni ön ellen. Midőn kegyed a kitűzött helyen rám várakozik, akkor én már végrehajtám a munkát, melyért össze kellett volna jönnünk. Olyan jól fogok célozni, mintha ön saját maga irányozná rám a pisztolyt. Lője ön ki fegyverét a légbe; bizonyos lehet felőle, hogy az célba talált. Isten önnel. Bocsásson meg azokért, amiket ez életben vétettem önnek. Tisztelője, Róbert”.

Illés ezalatt a másik levelet olvasta át. Ezt Fenyéry írta, tudatva a gróffal a kettős szomorú hírt és rokona végakaratát, mely szerint a levelet Brenóczy Illésnek a kitűzött helyre kívánta küldeni.

És Brenóczy Illés gróf, a hideg, szívtagadó férfi, elrejté két kezébe orcáját, s ott valamennyi ismerős és ismeretlen nép előtt sírt hangosan, keservesen.

Szegény, szegény Cynthia!