Egyik év a másik után haladt; a világ folytatta a maga regényeit, ezeket a
csodálatos regényeket, amiknek soha sincsen végük és mindig érdekesek. Egy-egy
ember kihal belőle, ez bevégezte a maga fejezetét, a többiek folytatják.
És hátha valaki hamarább bevégezte élete regényét, mint meghalt volna!…
Ti folyvást szaporítjátok az idők tanúságait, ti boldog családok,
szaporodó, felnövő tagokkal; ifjú leány, délceg legény megkezdik a
regényt, boldog anya, boldog apa folytatják azt, gyermekek megnőnek
nagyra, az élet újra kezdődik velük, csoda változataival és ennek soha
sincs vége.
De mikor egyszer mégis vége van… Mikor apák, nagyapák, dédősök tisztes
sora végén ott áll az utolsó lankatag virág, utána nem következik semmi;
előtte csak az ős sírboltok néma kísértetei. A sors, ez a minden
költők nagymestere, leteszi tollát, eltöri játékszereit, s nem kérdi
olvasóitól, sajnálják-e azokat, avagy nem.
A fenyéri és tarnócfalvi kastélyok örömzajtól zengnek vissza, csarnokaikat
a legkedvesebb zene élénkíti: játszó gyermekek zaja. Egy kisfiú, egy kisleány,
és azután megint egy kisfiú, aki már beszélni tanul. Minden ember felismeri
arcaikon az apa szép, nemes vonásait s az anya okos, finom tekintetét. A két
uradalmat egy hosszú, jegenyefákkal beszegett sétányút köti össze, melyen úgy
robognak az úri vendégek hintói, s a jókedvű pór szekerei, mintha mindig
vásárra járnának egyiktől a másikhoz. Az egész környék, minden fű, fa
boldogságról tanúskodik, még maguk az emberek is, akiknél pedig ugyan ritka eset,
hogy valami ürügyet ne találjanak panaszra. Új élet kezdődik itten.
Alig órányira innen áll a brenóci urak kastélya, némán, zajtalanul. Minden
ajtó zárva rajta, az ablakredőnyök leeresztve; a falakról hullani kezd már
a vakolat, s tarkán mutatja a különböző színt, amikkel egyre-másra
befestették. Ahol a tetőzetet egyszer megbontá a vihar, úgy maradt az, s a
lecsavart viharforgókat senkinek sem jut eszébe helyreegyengetni. Az angolkert
utait széltében benőtte a fű, a vén faunusok ott a ligetben,
töredezett cserépkarjaikkal olyan rosszul tudják magukat védeni a természet
ellen, mely vissza látszik kérni tőlük a földet, melyből vétettek, s
fejeiket, vállaikat behúzta mohával. A kutakról elvesztek a húzók, nincs rájuk
szüksége senkinek, a nagy kocsiszínek üresen tátongnak a kastéllyal szemben, s
egy régibb akol éppen düledezőben áll, s csak magasabb jóváhagyásra vár,
hogy összeomolhasson. Semmi nesz sincs körül; nincs senkinek itten semmi dolga,
sóhajtalan a ház… Egy régi élet jár vége felé.
A fenyéri víg társaságok zajában látni rendesen egy csodaszép hölgyet,
kinél a világ minden szobrásza sem gondolhatott ki remekebbet soha. Nem is más
az, mint egy szép szobor. A hölgy oly szép, oly nyájas, oly magas
műveltségű, gazdagsága felülmúlja a környék legnagyobb uraiét; miért,
hogy mégis oly távol marad tőle mindenki, hogy nincs szerelmes ifjú, kinek
szíve érte megdobbanjon. Ah, minden reményt, minden gerjedelmet lehűt,
megfagyaszt egyetlenegy szó, amit az emberek titkon, susogva szoktak egymásnak
megmondani, s amitől úgy elsápad, aki legelőször hallja.
A Brenóczy nagy család utolsó virága az, utolsó hervatag virága, a kiszenvedett
Cynthia. Ne higgyetek e piros arcszínnek, a beszélő ajkaknak, meghalt
ő már; ez, ami itt jár közöttünk, csak egy szép eleven szobor, melynek
kezét félelem érinteni, melynek szemeibe nézni hideg borzadályt kelt az ember
szívében.
Szokott beszélni is, ha ismerősre talál. El szokta mondani, hogy
ő milyen boldog most, hogy nem is kívánhatna több örömet a világon, mint
amennyivel őt az ég elhalmozta. És arca, szemei, mosolygása oly hűn
bizonyítják ezt a boldogságot. Az ember azt hiszi, hogy az most megnyugodva,
sorsával kibékülve beszél; hogy valóban boldog. De mikor azután elmondja
boldogságának okait, akkor fut végig a hideg a hallgató tagjain; szegény
ábrándozó! Azt hiszi, hogy Irén gyermekei az övéi, hogy ő azoknak anyja.
Mindenki előtt úgy beszél a gyermekekről, mint lelke legfőbb
öröméről, ápolja, csicsomázza őket, tanítgatja olvasni, írni a
nagyobbakat, beszélni a kisebbet; ringatja és dalol neki, hogy elaltassa.
Mindenki hagyja őt e boldog képzelődésében; anélkül nagyon,
nagyon sokat szenvedne ő. Ha Irén nem viselné gondját, ha Fenyéry szavát
nem hallaná, ha a jó Leonora nem vitatkoznék vele, lelki betegsége a
leggyötrőbb fokra fejlődhetnék. Így megvan csendesen. Csak olyankor,
midőn eljőnek az őszi napok, s a késői verőfény, mely
a dérfestette erdőket megaranyozza, azon elmúlt órákat juttatja eszébe,
amiknek veszedelmes indulatviharában elveszté lelke kormányát; akkor látszik
valami sötét nyugtalanság erőt venni rajta, akkor kérdez és felel visszás
dolgokat, akkor tekintenek szemei vadul maguk elé, s nem látszik ismerni
senkit.
Ilyenkor egy percig sem hagyják őt magára Fenyéryék. A jó Irén
odaviszi hozzá gyermekeit, akik Cynthiát „kis mamának” nevezik; az alispán
eljár hozzájuk kifogyhatlan anekdotáival, amik Cynthiát gyakran megnevettetik,
s Leonora százféle asszonyos mulatságot talál ki számára, amiket e szegény
rabok, a nők, találtak fel idejük rövidítésére. Mond neki jóslatokat arcvonásokból,
tenyérvonalzatokból, kártyavetésből.
Ah, a bölcs filozóf nő oly erőszakot követ el magán, hogy óra
hosszat kártyát vet Cynthiának, ami annak kedélyét teljesen el tudja foglalni,
és mikor azután a jó Leonora összevissza jövendöl neki mindenféle balgaságot:
boldog éltet, váratlan meglepetéseket, távol útról jövendő kedvest, nagy,
ismeretlen örömöt, jó hírt és egyéb képtelenséget, úgy hisz neki, úgy örül
rajta, csak azon vitatkozik néha, hogy Leonora a zöld fákat hol jónak, hol
rossznak mondja, amint távolabb vagy közelebb esnek; hanem Leonora mindig ki
tudja azt magyarázni, hogy a felhőkkel és nappal való konjunktúrák
rendelik ezt így vagy amúgy.
Egyszer még Lippay is szaporítá a mulatságot azzal, hogy Leonorával kártyát
vettessen magának. Cynthia ezt igen rendén való dolognak találta. A véletlen
pedig úgy akará, hogy mindjárt legfelül a szív király a szív delnő mellé
került. Akik ezt a nemes tudományt értik, tudni fogják, hogy ez nagyszerű
jelenség. Cynthia magánkívül volt örömében: az alispán úrnak házasság áll,
mégpedig nagyon közeli házasság. Ez derék, ez nagyon jeles!
Lippay komoly képpel mondá, hogy ebben semmi lehetetlen sincs; ő még
elég fiatal arra, csak azt nem tudja, hogy bír-e azokkal a tulajdonságokkal,
amik egy férjben megkívántatók, mert még azt nem próbálta, mint az oláh a
hegedülést.
Cynthia azt állítá, hogy Leonora majd kiolvassa az alispán tenyeréből,
s oda kellett neki tartania tenyerét – hogy nézze ki abból a tisztelt
delnő jó avagy rossz tulajdonságait.
Fenyéry kis nejét átölelve állt a furcsa, tréfás jelenet mellett, s gonosz
észrevételeket tett Leonora dodonai mondataira.
– Ez a vonal itt a gyűrűujj alatt a hűség vonala, ez mély és
határozott, ez jó; ellenben ez a hüvelyk mellett lefelé a makacsság és
önfejűség vonala, s nagyon ki van fejlődve; emez itt a mutatóujj felé
futó, sok gyöngédségről tanúskodik.
Lippay csendesen mosolygott, midőn ilyen kiváló tulajdonokat hallott
magára elősoroltatni. S amint Leonora elvégezte azokat, azt mondá neki:
– Ha kegyed annyi szép tulajdont tud a kezemen felfedezni: akkor egyúttal
tartsa is azt meg magának.
Leonora elbámult és tréfát akart sejteni; hanem Lippay egész komolysággal
ismételte szavait, s Fenyéryt hítta tanúbizonyságul szándékának komolysága
felől.
Cynthia kezeibe tapsolt és nevetve, kacagva borult Leonora nyakába. Ah, ez
a nap nagyon sok örömet szerzett neki.
Leonora később meghatottan vallá meg Irénnek, hogy Lippay volt azon
egyetlen férfi, kit szívében mindig bálványozott, anélkül, hogy valaki sejtette
volna azt. Nem szerette e férfit úgy soha senki, mint ő!
Lett alkalma azt bebizonyítani.
Minden ember, tán Dobokynét kivéve, azt mondá, hogy jobb választást nem
tehetett volna. Dobokyné most is azt hiszi, hogy ez csak az ő dacára
történt, sajnálja szegény Leonorát.
Így múlnak el az idők szépen egymás után, észre sem veszi az ember,
hogy megvénült, s egyet fordult az egész világ. Más öröm, más bánat, más
ifjúság, más öregség.
Egyet-egyet sóhajtunk, mikor egy-egy tekintetes úr, egy-egy méltóságos úr a
régi jó nevek közül elhal, elenyészik. Eggyel megint kevesebb…
Olyan nagyot lehet gondolkozni utána!…
A sok között egyszer az is hallik, hogy Maróth Illés, a brenóci grófok
között a legutolsó, hazatért ősei honába meghalni.
Csapjátok be a könyvet: a Brenóczy család bevégezte regényét.