ELSŐ RÉSZ
Isten csapásai

I. A HALÁL ÉS A NEMTŐ

Ne várjatok valami nagyszerű jelenetet, semmi regényes katasztrófa sem történt, csak a burgonya rothadt meg. Három vármegyében nincs mit enni. Éhhalál van.

Nem azon angyalai a halálnak küzdenek az emberekkel, kik a csatamezőn véres arccal, véres kézzel repkednek tűzszárnyakon, süvöltő golyókon, s kiknek viselt dolgairól olyan szép regényeket sikerül írni a költőknek; nem is azok a csontkezű, denevérszárnyú démonai a halálnak, kik a ragályos légben repkednek: egy lehelet, egy ölelés tőlük halottá teszen. Az éhhalál szárnyatlan, földön csúszó rém, mely lajhár kezeivel belekapaszkodik áldozatába, órárul órára együtt mászik vele, hurcoltatja magát napokig, míg a kínzott lerogyik alatta, megint fel hagyja kelni, hogy odább vitesse magát, s elveszi az álmot attól, ki fetrengve kéri a halált; a gyorsan ölő, könyörületes halált.

Te boldogtalan szenvedő, ki orvosoddal tanácskozol indigestióid felől, s kimeríted Hyppocrates minden segédszereit, hogy megismerhesd azt a kellemes érzést, amit étvágynak neveznek, nézz egy pillanatra ebbe a camera lucidába, melynek függönyét felhúzom előtted.

Egy erdős hegyoldalban állunk, ahonnan két vármegye határát lehet belátni.

Másutt tavasz van már, itt még tartós a tél. A mezőket ugyan nem lepi hó, mert egész télen nem esett, minden olyan fakó, aszott színű; a völgyvágányok keskeny tisztásain még töretlen az ugar, s mint egy sárga szalag vonul el a fenyőerdők között.

Akárhová tekint az ember, nem lát egyebet, mint ezeket a barátságtalan fákat, mik nem kínálnak sem virágot, sem gyümölcsöt, nem mennek aludni ősz idején a többi növényekkel, nem hirdetik új zöldüléssel a tavaszt, érzéketlenek természet és emberek bajai iránt.

Egyik hegy után a másik emelkedik, valamennyi mind egyenes, égbenyúló fenyőkkel benőve, néhol a meztelen sziklaoldal látszik elő, másutt a mély hegyszakadék, mit a zabolátlan folyam tép magának nagy hóolvadáskor.

Ugyanez a folyam meglátszik alább is, most csak átgázolható sekély ér, de a völgysíkon szétterített mázsányi kövek bizonyítják, hogy mikor haragjában felgerjed, be szokta tölteni az egész völgyet, s meghordja kovacsdarabokkal a vetéseket, kaszálókat ölnyi magasra.

Ilyenkor a mellette épült Kallósfalva házai az eszterhajig úsznak a vízben, s a lakosok, ha jókor nem menekültek, a háztetőkre szorulva várják a veszély végét vagy végveszélyüket.

S ez a csapás minden másod-, harmadévben elő szokott fordulni; a jámbor gazda sohasem tudja, hogy ki fogja learatni a vetését, azért nem is igen iparkodik vele.

Pedig hajdan ez volt a legjobb módú falvak egyike, míg a földesuraság haszonbérlője el nem kezdte a nagy erdőket oktalanul pusztítani hamuzsír-termelés végett; azóta a folyamár új medret mosott magának, s a partot mindig tovább szaggatja. Kallósfalva, melyet jövedelmes kallóiról neveztek így, már harmadszor épült újra, a szorongatott lakosok elhagyták régi helyüket, s néhány száz lépéssel mindig odább mentek; a meder közepén most is meglátszik még a régi templom romja, melynek faragott köveit nem bírta még szétfeszegetni az áradat. Akkor kőből volt a templom, most már csak fából van, rongyos az is, s a szomszéd faluból jár bele a pap vasárnaponként imádkozni.

A hegyi út a meredek oldalban kanyarodik tovább, alig érintve itt-amott az úttól messze épített helységeket, csak itt-amott látszik elő egy-egy ablaktalan üres szénégető tanya, vagy egy bedűlt mészkemence, mely körül elszórták a használhatlan követ.

Majd bemélyed az út az egymásra boruló fenyőóriások közé, miknek erős gyökerei keresztülnyúlongnak a döcögős ösvényen, s megy tova kiismerhetetlen tekergések között, szűk sziklavágások szorosaiban, szekértörő lejtők veszedelmein át. Itt-amott az erdők sűrűjéből kilátszik egy szentkép, melyre tavaly, aratáskor koszorút akasztottak, száraz lett azóta és levéltelen. Másutt látszik egy domb összehányt kövekből, melynek közepébe idomtalanul faragott fenyődúc van felállítva; arra van felírva csodarossz írással, hogy ezen a helyen ölték meg, ezt meg ezt a szegény drótos tótot kilenc garasáért és egy málépogácsáért. Minden azon menő vet reá egy követ, s mond egy miatyánkot érte.

Az út zivataros záporesésektől kétfelől ki van mosva, néhol akkora kövek hevernek a közepén, mint egy fél ház; de minek is volna az jobb? Úri hintók nemigen járnak erre, s azoknak a hosszú, csörömpölő szekereknek, miken a deszkákat szállítják, ez is elég jó.

Most még ezek sem járnak rajta; állnak a fűrészmalmok; nincsen munka, nincsen vásár, nincsen vevő, nincs munkaadó. Az egész hosszú hegyi út egyik falutól a másikig vándorló néppel van tele, mely gyalog, rongyosan, fázva, dideregve jön alá a hegyek közül; sápadt, kiapadt arcok, tántorgó alakok, egy-egy csoport férfi, kik kaszanyeleikre fektetve visznek magukkal egy-egy öreg embert, ki nem bírta már tovább a járást, s az emberi fáradtságtól leroskadt; utánuk síró asszonyok, apró gyermekeik hátaikra kötve; a többi, aki járni tud, sírva-ríva ődöng utánuk; tán észre sem veszik, ha egy-kettő az úton elmaradt közülük.

Amint egy zilált karaván eltűnt, már nyomban jön a másik; szegény háziasszonyok egész konyhaszereiket, lábast, főzőkanalat batyujukban visznek: jele, hogy odahaza nincsen mit főzni; jámbor családapa felnőtt beteg leánykáját két karján emeli: bizonyosan nincs neki több, vagy ez már az utolsó. A kisgyermekek úgy zokognak, ennivalót kérnek, apa, anya vigasztalja egész úton, majd lesz minden, csak még egy kicsinyt várjanak.

Ez így tart reggeltől késő estig, egyik menekvő nyomába lép a másik, ugyanazon nyomor százféle változatban; a legérzékenyebb szenvedés csoportozataitól egész azokig az elfásult, eltompult hordákig, melyeket semmi emberi érzés sem tart össze, melyek félőrülten tántorogják be a végeszakadatlan utat, közönyösen egymás iránt, nem látva, nem törődve hozzátartozóikkal, nem hallgatva betegek, útfélen elmaradók könyörgéseire, nem emelve kalapot a szentek jelvényei előtt, mik vigaszul vannak az utak szegleteire emelve.

Valaki egy csomó romlott burgonyát fordított ki tarisznyájából éppen az út közepére, ez az egyetlen tárgy az, melyet mindannyian észrevesznek, ezt mohó sietséggel rohanja meg mindegyik, egymást eltaszigálják érte, ki-ki felveszi kezébe egyenként, megnézi, megszagolja, s undorodva hajítja el ismét. Az utána jövők újra felveszik és újra elhajítják. Napjában száz kézen megfordul; mennyi remény és mennyi csalódás néhány romlott burgonya miatt…

Késő este, mikor már a vándorok utolsó karavánjait is elfödék a fenyők árnyékai, mikor az aggodalmas zsivaj, veszékelés valahogy elcsendesült, mintegy sereghajtó gyanánt még egy öregember cammog alá a hegyi úton, hosszú, száraz, öles férfi, ki amint megáll a tisztáson, ahol az alkonyodó nap rásüthet a fenyők közül, úgy tűnik elő, mint az erdők mesés vénje, ősz, bozontos szakállával, hosszú, csontos ábrázatával, melyet egészen fehér, hosszú hajzat sátoroz körül, vállán fényes gombokkal kirakott tarisznya van keresztülvetve, fejéről levette a széles karimájú kalapot, s fényes homlokát engedi süttetni a nappal; egy redő sincs rajta.

Bal kezét egy kis hat-hét éves lányka foga, szép kis szőke gyermek, tétova kék szemeiben azon boldog kedély, mikor még a szemeken keresztül nem beszél a lélek, mikor még a szenvedésnek, bánatnak, aggodalomnak nincsen szava a pillantásban.

A vén szemei a kerek világot nézik, messze föld meglátszik onnan; és olyan üres e látvány! A gyermek azt a hóvirágot nézi, mely lábai előtt kikelt a harasztból, elsietett hírnöke a tavasznak, talán ő abban többet lát?

Ez az öregember legalább van százesztendős; mennyi mindent kellene neki tudnia, ha az idő olyan kegyes nem volna, hogy az egyik félszázad alatt elfelejtesse a másik félszázadot! A gyermek talán unokáinak unokái közül való, talán a legutolsó valamennyi közül.

– Marina! – szól az öregember, amint onnan a hegyoldalról a világot nézi – nézd csak, gyermekem, milyen veres az ég: az egész ég le a föld színéig milyen veres… Még a felhők is mind – a föld meg olyan fekete. Sohasem értem még ezt meg.

A gyermek nem felelt semmit, hanem erővel elvonta az öreget onnan, s nagy, csontos kezét két kis kezecskéjébe fogva, úgy iparkodott rajta könnyíteni a menésben; a köveket, amik útjában voltak, félretaszította lábai elől, az öreg pedig egyre dünnyögte magában: „És a fák is milyen veresek, és a kövek mind, mind. Sohasem értem ezt, uram Isten.”

Pedig az ég csak olyan kék volt, mint azelőtt, fák zöldültek, kövek fehérlettek – más, idegen világ az, melyből ez a véres homály jön a jámbor szemei elé; a hetes ínség szomorú hallucinációja ez a veres szín, mely körüle eget, földet befest.

A vénember erős, izmos férfi volt valaha; minden esztendőben megjárta az utat a Kárpátoktól a bánáti rónáig, gyalog, egy kaszával a vállán. Egész évig abból tartotta családját, amit így keresett. Még tavaly is lenn volt az alföldön, s szakmában dolgozott az ifjú legényekkel; milyen különös az, hogy most alig bírja magát, hogy valahol egy kereszt, egy Szűz Mária képe van az úton, mindenütt letérdel pihenni, és azután az imádság nem jut eszébe, amit pedig olyan jól tudott máskor; a gyermeknek kell azt előtte elmondani. Honnan jön ez?

Nem is igen nézte a jámbor, hová térdelt le; amint a szentképet meglátták szemei, két térde megroskadt alatta, s ott maradt, kezeit összetéve; míg a gyermek elmondá az üdvözletet és a miatyánkot.

Pedig ott útban fognak lenni a jámborok, s ha szekér talál jönni, elgázolja őket.

Hallatszik is valami csörömpölés már régóta a hegyi úton, s az út magasán előtűnik az utazó jármű, mely ezt a zajt költi.

Egy toldott-foldott szekér, melynek az ülése csézából van kölcsönözve, a derekát parasztkontár csinálta elrontott remekbe, némi része zöldre van festve, a saráglya egészen új, abba van kötve egy nagy halom csáté, kopott kötéllel leszorítva. Öt ló van a szekér elé fogva: a két első kisegítő előfogat, sovány, száraz gebék, mik egymást biztatva, lapockáikat egymásnak vetik, s jól kinyújtott nyakkal, eleresztett farkkal, alákonyult füllel engedik magukat a lejtőn nagy kényelmesen aláfelé futni, nem ügyelve kocsis lármájára, csepűkantár rángatására. A három hátulsó ló a birtokosé lesz, azokat is három világrészből válogatták össze, az egyik tizenhatmarkos mustrált katonaló, melynek csak a két első lába pókos; a másik két marokkal kisebb, csökönyös, mokány paripa, a hátán látszó túr fehér foltjai s a hámcsiszolás eleven sebei tomporán tanúsítják, milyen jól gondját szokták viselni; a lógós még csak harmadfű csikó, melyet barbár fösvénység idejekorán szekér elé fogott. Két lába csupa seb belül, amint az istrángon keresztül szokott hágni.

A kocsiülésen ketten ülnek; egy pofonütni való fickó, kerek kalapban, tulipános szűrben, fazékkarima mentében vágott hajjal, aki vagy alszik, vagy káromkodik; a másik az előfogatos szotyák, aki nagy úr most, mert urat visz, s ebbeli kevélységében meg is fordította a pipaszárát, azt a végét szíva, amit máskor a pipába szokás dugni.

A bőrülésen foglal helyet maga az úr. Hogy miféle úr, azt nem könnyű kitalálni; az úton járó embert legnehezebb jellemezni, mert akkor mindenki vesz fel magára valami idegent. Ami a nagy előbőrös sipka miatt arcából kilátszik, az két mindennél feketébb szem, melynek soha sincs nyugalma; száraz, sovány orrában van valami a kos jelleméből, sokkal több a sasok profiljából, meghódíthatlan, könyörületlen orr. Az arc alsó részét azután nagyon jellemzetessé teszi az, hogy bajusz és szakáll oly módon vannak nyírva és borotválva, miszerint az ajkakon alól összefolyva, rövid fekete sertéikkel tökéletes lakat idomot képeznek.

A szekér nagy zörögve jött alá a zökkenős úton, a rúd pofozta a lovakat jobbról-balról, a kocsis nyűtte az ostort rajtuk, és káromolta a gazdájukat és ezt a köves utat, és a rossz hámot és az elszakadt kerékkötő láncot és még azt is, aki a lovat, szekeret kigondolta.

Méghozzá az az öregember ott az út közepén, aki éppen a kerékvágásba térdepelt le.

A kocsis jól látta az embert, de nem kiáltott rá, gondolva, hogy majd felugrik, ha látja, hogy a lovak közel járnak hozzá. De az öregember nem látott sem lovat, sem embert.

A lakat képű úr felemelkedett üléséből, pálcájával megbökve kocsisa hátát.

– Kiálts arra az emberre, hogy menjen az útból.

– Majd elmegy, ha nem akar a lovak alá jutni – mordult ez vissza durcásan, s csak azért is a lovak közé csapott.

– De kiálts rá! – sürgeté az úr – mert ha elgázolod, nem te fizetsz miatta, hanem én.

– No hát kiáltson rá az úr maga – feleselt a kocsis.

– Tudod, hogy én nem értek a nyelvén.

– Majd megérti, ha a nyaka közé szedek ezzel az ostorral! – szólt nagyot káromkodva a fickó, s kieresztve hosszú ostorát, amint sebesen közeledének a térdeplő agg felé.

A gyermek és az öreg ekkor ijedtek fel a zajra, s az ősz férfi, kinek nem volt ereje rögtön felkelni onnan, önkéntelen emelé kezét magasra; talán az éghez?

A lovaknak több becsületérzésük volt, mint gazdáiknak, mert azok e pillanatban rögtön félrekapták a szekeret, ki a döcögős útfélre, s a kocsisnak nem maradt ideje a vén embert üthetni, ha fel nem akart a szekérrel borulni, mely alig egy lábnyomnyira haladt el a térdeplők mellett.

A lakat képű úr egészen dühbe jött, azt gondolta, őelőtte térdepelnek, s őfeléje nyújtják kezeiket.

– Léhűtő piszoknép! – kiálta vissza rájuk. – Részeg gazember! Pálinkáravaló kellene, ugye? Most sem tudsz a lábadon állani. Semmirevaló vén csavargó. Milyen korán megtanítja koldulni a kölykeit; gonoszabb az útonálló rablónál.

A szekér rohanó döcögése nem engedte, hogy többet beszéljen. Egy pillanat alatt legördültek az út völgyeletébe a meredekről; maguk sem tudták, hogy jutottak le épkézláb. Rendes ember agyonzúzta volna magát szekerestől. Bizonyosan más végre tartogatja őket a sors.

Amint odalenn megállapodtak, fenn a szentkép előtt még akkor is ott térdepelt az öregember kislánykája mellett, keze akkor is fölemelkedve.

– No, csak jöjjek megint vissza, s találjalak megint ottan! – fenyegetőzék a kocsis tépett istrángjait kötözve bosszúsan.

*

– Vezess be engem az erdőbe, Marina – szólt az öregember, s nagy fáradsággal bírt már térdeiről felállani.

A gyermek bevezette őt az árnyékos fenyőfák alá, csak olyan messzire, ahonnan még a szentképet lehetett látni, ott az öregember lefeküdt egy gyalogfenyő-bokor mellé, mely őt a naptól eltakarta, a kisleánykát odaültette maga mellé, és megfogta kezét.

– Ide hallgass rám, Marina. Én most lefekszem ide, behunyom a szememet és aludni fogok sokáig. Engem nem szabad senkinek felébreszteni. Te ne várj rám itten, mert nagyon sokáig fogok aludni. A tarisznyám fenekén van még egy darab zabkenyér, itt van, ezt vedd ki, tedd a kebledbe, és menj vele, ameddig benne tart; csak mindig arrafelé tarts, amerről a napot kelni látod; ahol a hegyek elvégződnek, ottan laknak jó emberek, azok majd pártodat fogják.

A gyermek hallgatta okosan, amit az öreg beszélt.

– Azután, ha kérdeznek emberséges emberek, azoknak okosan felelj. Ha kérdik, ki leánykája vagy, mondd, hogy apád, anyád becsületes emberek voltak; mondd, hogy volt kilenc testvéred, eggyel kevesebb, mint ahány ujj van a kezeden. A nagyapádnak még volt azonkívül három fia, három leánya, és szépapádat is ismerted. Tudod ugye, hogy én vagyok a szépapád? És ha kérdik tőled, hogy hol vannak hát azok, mondd azt, hogy valamennyien alusznak az Úrnál, az Istennél. Tégedet magadat hagytak itten jó emberek oltalmára, jó Isten gondviselésére. El ne felejtsd, kisleánykám.

A gyermek fejével intett némán.

– És most mondd el előttem azt az imádságot szépen.

A gyermek letérdepelt és imádkozott halkan, az öregember utánamondá azt töredezett hangon.

Amen, amen.

– Most pedig csókolj meg még egyszer.

A gyermek lehajolt szépapjához, s remegve csókolá meg annak tisztességes arcát.

– Áldjon meg téged az Isten, kisleánykám.

És azzal végigfeküdt a száraz haraszton az öregember, szemeit lehunyva csendesen, két kezét mellén összetéve, egymáshoz az ujjak hegyeit, ahogy szokták a halottak, kiket a terítőre tesznek.

A gyermek csak nézte egy ideig, hogy igazán oly mélyen fog-e aludni szépapja, mint mondá; nem merte őt felkölteni, aki az Istennél alszik; sírni sem mert ott fennhangon, csak úgy némán hullottak nagy könnycseppjei a kezében tartott száraz zabkenyérre.

Még azt a kenyeret édesanyja sütötte az utolsó lisztből, még azt az édesapja metszette meg, emlékezik arra a darabkára is ott, ez a szépapjának jutott, az öreg nem fogyasztotta azt el, hanem eldugta iszákja fenekére. És ezek most mind alusznak az Úrnál, az Istennél.

Mikor ezt elgondolta, úgy tele volt egyszerre a szíve, nem nézhette azt a darab kenyérkét. Visszadugta azt az öreg táskájába, csendesen, hogy fel ne ébressze, s azzal kiment az erdőből; egy kicsinyt elhaladt az úton lefelé, mikor már gondolta, hogy nem hallik vissza, akkor leült egy nagy kőre az útfélen, és sírt, sírt keservesen.

Alkonyatra vált már, amidőn egy elkésett csoport jött az úton alá ügetve, sok gyermekkel megáldott férfiak, asszonyok voltak, némelyik kettőt is vitt a karján, harmadikat a hátára kötve.

Egy rongyos asszonynak éppen akkora gyermeke halt meg az úton, mint ez a kisleány; az odament hozzá megkérdezni, hogy miért sír.

Alig lehetett a lányka feleletét érteni a zokogástól; hogy a szépapa lefeküdt aludni, és nem akar felébredni többet, s hogy a nagyapa és az édesapa és a testvérek mind aludni mentek, és nem hagyták magukat felkölteni.

– Hát senkid sincs, ahova mehess?

– Szépapa azt mondta, hogy menjek a jó emberekhez.

– No, hát akkor add ide a kezedet, s gyere velünk.

A jámborok közakarattal felfogadták az elárvult leányt; eggyel több vagy kevesebb úgysem tesz már sokat; a rongyos asszony megengedte neki, hogy kapaszkodjék a kötényébe, s szaladjon mellette. Így ügettek tovább.

Ahol a hegyi út az országútba belevág, mely egyenesen visz felfelé a kapaszkodó lejtőn, három úri hintó jött szembe a bujdosó csapattal, melyeknek utazói gyalog ballagtak a meredek úton a hintók után.

Ez még régi táblabírói időkből való szokás, hogy ahol gonosz az út, kiszáll az utas a hintóból, hogy könnyítsen a lovon. A paraszt azt mondja: „Miért nem lett püspök?”, de a jóravaló ember szánja a nemes állatot, és inkább gyalogol.

A három hintó tulajdonosa három egymástól igen különböző egyéniség volt.

Az egyik mintegy negyvenéves férfi, barna, kissé ragyás ábrázattal, melynek teljes vonásaiból a lélekjósággal párosult erő és tekintély tűnt elő, telékeny termete egyenesre törekvő állásra kényszeríté fejét, melyet vastag, dacos nyak tartott széles vállain; határozott, domború álla simára volt borotválva; rövid bajusza erős, mint a serte, melyet beszéd közben egyre pödörgetni szokott, s ilyenkor apró, fekete szemei villogtak leráncolt szemöldei alól.

Az a másik úr mellette jobbfelől egy sápadt, öreg férfi, beesett orcával, fehér bajusszal, fehér szemöldökkel; még a szemei is megsárgultak már az öregségtől és a lépbajoktól; termetét az aranyér kétrétbe görnyeszté, s a jobb válla menés közben mindig előbbre törekszik, mint szokott olyan embereknél, akik sokat ültek íróasztal mellett.

A harmadik egy szobor szépségű ifjú, kinek telt, tojásdad arcán most hamvadzik még csak a férfikor pelyhe, kinek dús szőke fürteiből egy szál sem hullott még ki a gond miatt, szép kék szemei tele érzelemmel, tűzzel, igézettel, ajkai még csukva is beszédesek.

A feljövetelnél az a meggörbült öreg úr látszik beszélni valamiről; csak látszik, mert érctelen, asztmatikus lehű hangát két lépésre sem hallani, így is minden lépten meg kell állania, hogy valamit érthetővé tegyen.

Egy dombemelkedésnél egyszerre összetalálkozik a három utazó a vándor karavánnal.

A nyomorult bujdosók, amint e díszes urakat meglátják, egyszerre kétoldalt az út mellett térdre esnek, kezeiket összeteszik, s úgy jönnek könyörögve, térden csúszva közelebb az urakhoz, s esdekelnek – nem sokért: csak egy betevő falatért.

Az a ragyásképű úr odalép közéjük, és szilárd, de nyájas hangon megszólítja őket:

– Ne térdepeljetek. Hol tanultátok azt? Isten előtt kell térdepelni, nem emberek előtt. Honnan jöttök, hová utaztok?

Azok elmondák, hogy az éhhalál elől jönnek és mennek, maguk sem tudják hová, talán ahol boldogabb világ van.

A termetes úr ellátta magát aprópénzzel az útra, s mindegyiknek ad közülük valami csekélységet.

Mikor a kis árva lányra kerül a sor, annak rendkívüli szépsége feltűnik előtte.

– Milyen szép gyermek. Melyiteké ez a leányka?

A rongyos asszony előállt, azt mondta, hogy az övé.

– Kár lenne neki elvesznie. Hagyd itt azt a gyermeket, én felneveltetem.

A rongyos asszonynak nem kellett azt másodszor mondani. Amint a kérdés tétetett, a lányka keze ott volt a táblabíróéban.

– Csókolj kezet szépen, Marina.

A gyermek remegve fogadott szót, kezet csókolva e nagy tekintélyű úrnak.

– Ne félj, kisleány – biztatá a tekintetes úr –, ezután én leszek a te apád.

És erre nem sok gondolkozás kellett a derék úrnak, ő azt szokta tenni, ami legelőször eszébe jut.

A többi vándorlók oly irigyen néztek a pártul fogott leánykára.

Hát még amidőn a tekintetes úr tárcájába nyúlva egy ötforintos bankjegyet elővett, s azt a lányka vélt szülőjének adta; csupa szíves nagylelkűségből, hogy segítsen nyomorúságán.

Az éhen haló nép szomorú tréfára vette ezt az ajándékot: arra értették azt, hogy a tekintetes úr megvette a hanák asszonytól a leányt, s rögtön körülfogták a három idegen urat.

– Ah, nagyságos uraim, ah, méltóságos uraim, vegyétek meg az én fiamat is, az én leányomat. Ez már nagy, ez már hasznavehető; ebből lehet tehénpásztor. Ez már szolgáló is volt és fejni tud. Az enyimet vegyétek meg, nagyságos urak. Az enyimet. Adom két forintért. Én adom két húszasért. Én mind a hármat odaadom két forintért!…

A kis bozontos porontyok, a szőke molyhos hajú, mosdatlan sihederek félve huzakodtak vásárt ütő apjaik térdei közé, miután nem tudták elég világosan áruba bocsáttatásuk végcélját, s tartottak olyanforma sorstól, amelyet a fiatal csirkék érnek meg, kiket a faluzó tyúkászok ilyenformán szednek össze, s bizonyosan gonosz kimenetelre hizlalnak fel.

Az újabbkori olvasó e jelenetet undorító túlzásnak veendi, s tán egy honi Beecher Stowe alkalmat vesz magának egy új Tamás bátya kunyhóját szerzeni e hallatlan embervásár felett a civilizált Európa közepén; pedig ezek valódi tények: a szegény éhen holt nép városról városra keltében, el-elhagyogatta apró gyermekeit, tisztességes vargákra, szabókra s egyéb mesteremberekre bízva gondviselésüket, s nem képzelt jogtalan és természetellenes dolgot elkövetni, ha attól, kinek gyermeket adott, némi kis kárpótlást követelt – úgy két, három húszast darabjáért, ami bizonyosan nem nagy ár. A nevét sem kérdezte annak, akinél elhagyta, megnyugodott benne, hogy jobb dolga lesz neki, mint otthon.

Az éhség kivetkőzteti az embert nemcsak az emberiségből, de még az állatiságból is. Apák, anyák legkisebb érzékenység jele nélkül siettek porontyaikat odahurcolni a három úr köré, összevissza kiabálva: „Ez jó lesz kocsisnak, ez jó lesz pásztornak, ennek bocskorkája is van, bocskorral együtt odadom egy forintért, odadom fél kenyérért!”

Legtöbben a tisztes öreg urat fogták körül; úgy látszik, ahhoz volt minden tekintetben legtöbb bizalmuk, csaknem az ölébe rakták a kis gyerkőcöket, s erővel húzták a kezeit, hogy nyúljon utánuk.

Ez sokat levont a jelenet tragikumából. A jó öreg úrnak hárpia felesége volt otthon, ki még most is dühösen féltette az urát – pedig bizony nem volt rá semmi oka; csak az kellett volna még, hogy egy ilyen apró, síró-rívó portékát vigyen haza a házhoz, hogy a családi béke tökéletesen felforduljon.

Azért az öreg táblabíró nagyon komolyan vette a dolgot.

– Jó emberek – monda két kezével védve magát minden oldalról az ajánlatoktól –, mi nem vagyunk rabszolga-kereskedők, kik embereket vásárlani jöttünk, hanem a tekintetes vármegye küldöttei vagyunk, kik vizsgálatot fogunk tartani azon ínség felett, mely benneteket falvaitok elhagyására kényszerít, s iparkodunk rögtön segélyt hozhatni. Azért állapodjatok meg a legközelebbi faluban, Tobozon, ott már rendelkezés van téve, hogy az oda csoportosulók minden szükségessel elláttassanak, mi addig a szomszéd Kallósfalvát tekintjük meg, ahol a nyomor, mint mondatik, legnagyobb fokát érte el, s reggelre ismét visszatérünk Tobozra, amidőn a tekintetes vármegye rendeleteit foganatba veendjük.

Ezen bölcs beszédből az ragadt meg leginkább a bujdosók érzékeiben, hogy Toboz helységében kilátás van az evésre; sokan meg sem várták a beszéd végét, hanem rohamlépésekkel indultak előre, néhány becsülettudónak eszébe jutott kezet csókolni a jó uraknak, azután vette ki-ki ölébe, hátára gyermekeit, s futott az elébb elsietők után.

A jó öreg úr egészen el volt fulladva ebben a nagy beszédben, s még most is különösen csóválgatta a fejét; joviális társa mosolyogva kérdé tőle:

– Domine spektábilis, mit mondtak volna otthon egy pár fiatal csemetéhez?

Az öreg úr kitérő mondással válaszolt.

– Ennyi süllyedést nem képzeltem embernél. Eladná a gyermekeit!

– Egy jó anekdota jut erről eszembe. (Az említett táblabíró úr mindig tele volt anekdotákkal.) Egyszer szolgabíró koromban a járásomban utazva, valami faluvégen a szegkovácscigány putrijából kilenc félmeztelen purdé szaladt a kocsim elé, ősi szokás szerint hányva cigánykereket. Fiatal lovaim nem voltak szokva az ilyen mulatsághoz, megijedtek tőlük, félrekaptak az útról, neki az ároknak, a kocsi feldűlt, én fejtetőre bele a pocsótálba. El lehet képzelni, milyen szépen szidtam az egész cigány fajt, amint lábra tudtam állni, haragomban tán azt is ígértem nekik, hogy kifordíttatom a bőrüket. A nagy zajra előszaladt a vén cigány, s mikor legjobban szidom, fenyegetem a kölykeit, odahozza a kocsiból kiesett puskámat, s odaadja a kezembe: „Ugyan, lőjön agyon belőlük vagy ötöt a tekintetes úr!”

– Hasonló anekdotát tudok én is – monda az öregebb táblabíró. (Haj, ennek a régi táblabíró-világnak egyik jó oldala volt az anekdotamondás, néha reggelig is elanekdotáztunk, s az volt a legvígabb mulatság.) – Hát az úrfi vadászni járt, s róka helyett meglőtte a hajtó cigány fiát; hogy lárma ne legyen belőle, adott száz forintot az öreg cigánynak, s az elhallgatott a dologgal. Elfogyott azonban a száz forint, s egyszer csak megy az öreg cigány az úrfihoz: „Mikor megyünk megint hajtóvadászatra? Van ám még hat fiam!”

Az anekdotázást félbeszakítá a legifjabb útitárs, ki az előre haladókat ezalatt utolérte.

– Hol késett oly soká?

– Azok után az emberek után néztem: amint elhagytak bennünket, hogy ölelték, csókolták gyermekeiket. Mégis örültek neki, hogy nem váltak meg tőlük.

Az öreg úr vállára veregetett az ifjúnak.

– Optimista, idealista…

– Hát a mi kislányunk mit csinál? – kérdé az anekdotás úr, amint a hegytetőn ismét összejöttek a hintókkal.

A kocsis mellett ült a gyermek, s a kezében tartott egy cukros kétszersültet, melyet a hajdú adott neki, s melybe még bele sem harapott.

– Nem éhes a kisleány – kérdé a táblabíró úr –, vagy nem mer beleharapni? Úgy járt talán vele, mint a palóc a disznósajttal, mikor legelőször látta: azon csodálkozott, hogy fér bele a német szájába ez a nagy hurka.

A kisleány nagyon szomorú anekdotát mondott erre a víg adomára.

– Majd ha odaérünk, ahol a nagyapa alszik, ott leszállok, felébresztem, azután neki adom ezt a jót.

– Hát hol alszik a te nagyapád? – kérdé a pártfogó úr elkomolyodva.

– Ott a szentképen túl – az Istennél.

– Jó leánykám, aki az Istennél alszik, azt nem lehet többé felkölteni.

A gyermek maga is gondolt ilyesmit, mert erre a szóra elfakadt sírva.

A jó úr vigasztalni akarta.

– Mikor temették el nagyapádat?

– Óh, nem temették el, csak úgy lefeküdt a harasztba, a bokor mellé, s azt mondta, hogy én menjek el az úton, majd találok jó emberekre, ő addig aludni fog. Volt neki még egy darab kenyere, azt nekem adta, de én visszadugtam a tarisznyájába, ha fölébred, majd megtalálja.

– Mikor volt ez, kisleányom?

– Még akkor fenn volt a nap.

– Megismernéd azt a helyet, ahol nagyapád lefeküdt?

– Óh, én tudom, hogy odatalálok, ott fekszik a szentkép mögött; mikor elhagytam, a szénégető helyén felvettem egy darab szenet, azzal mindenütt megjegyeztem a fák derekait; hogyha messze-messze elmennék is, odáig, ahol az ég van, még onnan is visszatalálnék hozzá.

A három úr rögtön felült hintajaiba, az anekdotás táblabíró maga mellé ülteté a kisleánykát, ki parányi, reszkető kezeivel mutogatá a szénnel írott kereszteket, miket itt-amott a fák oldalára jegyzett.

Egyszerre elkezdett örömteljesen repesni: „Amott a szentkép!” Még nem látta, de a fáról ráismert, amibe az be volt vésve.

A hintókat megállíták azon a helyen; a gyermek legelső volt leugrani, a táblabíró megfogta a lányka kezét, s az vezette őt a fenyőbokrokon keresztül, a többiek követték.

Ott feküdt az öreg férfi a hallgató bokrok között, sápadt arca az ég felé fordítva, két keze imára illesztve mellén, ahogy a ravatalokra szokták faragni a hullák szobrait. Éppen olyan mozdulatlan, mint azok a szobrok a ravatalon, mint azok a hullák a ravatal alatt.

A kisgyermek eleinte félénk szepegéssel közelíte hozzá, mintha félne őt felkölteni, s csak lassacskán suttogott fülébe: „Nagyapám, jó apám, kelj fel, jó urak vannak itt; nézd, ennivalót hoztam!” – s csak azután, hogy az nem akart ébredni semmi szóra, hogy sem kezét nem lehetett elvonni melléről, sem hangját hallani, akkor kezdett el a gyermek keservesen sírni, akkor borult az alvó keblére, s összecsókolá arcát, homlokát, szemeit, jajgatva fájdalmasan.

Az anekdotás táblabíró odahajolt a fekvőhöz, megtapintá üterét, rátartotta fülét a mellére.

– Ez az ember nincs még meghalva.

Ismét tapogatott, ismét hallgatózott. A táblabíró orvos is tud lenni.

– Nincs meghalva.

A hajdúk ott álltak, és nézték a másik két úrral együtt; a táblabíró körülnézett, rájuk rivallt:

– Mondom, hogy nincs meghalva! Hát kendtek mit állnak itt, mint a fanyelű kép, ahelyett, hogy segítenének? Hozz vizet, te egyik!

– Hol kapok, kérem alássan? – kérdé az egyik megrettenve.

– Hol, fiam? Hát elkezdve Zólyom vármegye határától le egész Zemplén vármegyéig mindenütt kapsz, csak keresd.

– Miben hozzam?

– Hozz a kalpagodban, azért csináltatta a vármegye kanta formára. Szaladj! Ennek az embernek semmi egyéb sem kell, mint hideg vízzel jól megdörzsölni lábát, gyomrát, szíve környékét, hevenyében egy pár kalán meleg leves egészen magához téríti.

– De hol vesszük azt a kalán levest? – szólt aggódva a legifjabb úr.

– Maga nem praktikus ember, maga hallgasson; majd tudom én. Te másik! Nyargalj a kocsimhoz, vedd ki az ülés alól azt a kis négyszegletes ládát – itt járjon az eszed! Nehogy a borotválkozó eszközt hozd el; abban van egy hólyagba kötve valami, azt szedd elő, azután találsz ott egy gömbölyű, kettős tányérforma cinedényt, azt is hozd el, szaladj! Kettőt lépj egy helyett. Te harmadik sehova se menj, hanem csinálj tüzet. Majd megmutatom én, hogy mindjárt lesz itt leves.

A három hajdú sebesen követte a parancsszót, maguk az urak azalatt kocsivánkosból fejealját raktak az öregnek; a víz néhány perc alatt előkerült és a cinedény s a tömött hólyag.

A másik két úr csodálkozva kérdezé, mi lehet az, midőn a kinyitott hólyag barna, morzsás tartalmát megpillantá.

– Nem ismeritek? Ez kizárólagos magyar találmány. Én ezt hajóslegényektől tanultam, akik midőn hosszú útra mennek, otthon előre elkészíttetik feleségeikkel fél esztendőre a leveshez való rántást, azt hólyagba kötik, s azután akárhová veri őket a szél, csak egy kis forró vízre van szükségük, hogy egy kanálnyi morzsalék segélyével tápláló, meleg ételhez jussanak. Táborban sok hasznát lehetne venni ez együgyű magyar találmánynak.

A táblabíró szakács is tud lenni, ha megszorul.

A cinedény Papin-féle légmentesen zárható, lapos tálca volt, melyben néhány gally tüze mellett öt perc alatt felforr a víz; amit a színpadi bűvészek mutatványain bámulunk, a puszta erdő közepén, egy parancsszavára a táblabírónak, éltető levesillat gőzölgött.

Most a három úr hozzáfogott, hogy a félholtat etesse.

Egyik tartotta a fejét, másik iparkodott egy csontkalánt szájába illeszteni, a harmadik a tálat fogta.

Én Istenem, milyen tréfás gondolat az: három kaputos úr hogy etet egy rongyos öreg tótot! Nem veszem rossz néven senkitől, ha kineveti őket.

A hajdúk ezalatt az öreg lábait dörzsölték vizes flanellel, a kisgyermek szíve táját csókolgatá, mintha attól leghamarább feléledne.

És valóban nemsokára elkezdtek a félholt arcvonásai lágyulni, szelídülni, a halál hideg szigorúsága eltűnt lassanként arcáról, s szemeit csendesen felnyitá és lélegzeni kezdett.

Eleinte csodálkozva tekinte szét ez ismeretlen nagy urakra; az ifjú idealista érzékeny részvéttel biztatá: „Ne félj, jó öreg, meg fogsz szabadulni.”

A kisleány sírt és közben kacagott, ahogy gyermekek szoktak.

– Jobb lesz, spektábilis, ha arra vigyáz, hogy forró levest ne töltsön a torkába! – szólt az anekdotás táblabíró, ki nem szerette a szentimentális jeleneteket, s hogy minden érzékeny színezettől megfossza az emberbaráti cselekvényt, rögtön előhozott egy ide illő anekdotát. – Tudjátok azt a palócról, aki hallotta, hogy Buda várát csak éhséggel lehet bevenni, s felment Budára és leült a várkapuban, s ott elkezdett éhezni. Mire azután felvilágosították, hogy nem neki kellene az éhséggel küzdeni, hanem odabenn a törököknek, akkor már annyira odavolt, hogy a kezét sem tudta mozdítani. A magyarok vezére azután maga elé viteté, s három embert odarendelt mellé; azt parancsolva, hogy kettő fogja, egy pedig rakja a szájába az ételt. „Jaj! – nyögött az ember – inkább csak egy fogjon és kettő rakja!”

A többi uraknak lehetetlen volt magukat a táblabíró úr anekdotái miatt megilletődött állapotukba visszatalálniuk. Neki különös szabadalma volt mások szomorúságát elrontani, s a legérzékenyebben kezdődő jeleneteket tréfára fordítani. Az ő adomái vetettek véget a legingerültebb vitáknak a közgyűléseken, az ő adomái fejtették meg a legbonyolultabb jogkérdéseket, azok engesztelték ki a haragvó feleket egymással, azok paralizálták a legsúlyosabb dikciókat, azok deríték föl még magát a halált is.

– Azonban mi itt nem maradhatunk, különben úgy járunk, mint az egyszeri generális, aki elvesztette a sereget, de megmentette a zászlót. Az én hintóm forduljon vissza, az öreget emeljétek bele; a hajdú meg a kisleány üljenek mellé. Szép csendes léptetve vigyétek Tobozra a kastélyba. Mi pedig siessünk Kallósfalvára.

Az öreg szlávot felemelte a két hajdú, a vén ember alig tudta mozdítani a száját, mégis megemlékezett a becsületről.

– Marina! – susogá a leánykának – csókolj kezet helyettem a nagyságos pán vicispánnak.

Az anekdotás úr meglepetve tekinte rá:

– Hát ismer kend engem?

Az ember csak kezével mutatta a választ, tenyerét közel vive a földhöz, mintegy azt értetve, „mikor még ilyen kicsiny volt a nagyságos úr, azóta ismerem”.

A megyefőnök is kezdett valamire emlékezni.

– Nem kend az öreg Sztropkó Mihály, aki minden nyáron lejárt ezelőtt harminc évvel jószágunkra kaszálni?

Az öreg csak fejével intette az igent.

– Kend akkor is volt már hetvenéves.

Úgy van. A szegény öreg didergett az esteli hűs légben.

Az alispán, mint egykor Szent Márton, kétfelé választá úti köpenyét, s magának a gallérját tartva meg, a bélelt részét ráteríté az öregre. Maga helyezé el hintajába. A kocsizsebben volt egy kis lepecsételt palack, azokból a kedves, karcsú nyakú üvegcsékből, amiket ismer mindenki, ki valaha igazi ó tokaji bort ivott; az óságtól már az üveg is el volt szivárványosodva. Az alispán kiszakítá belőle a dugót, s a vén ember ajkához tartá az üveg nyílását.

– Húzz belőle jót, öreg; ez is olyan vén legény már, mint te…

Azzal betakargatá, s útnak ereszté.

– Ilyen nyomorban élni le száz évet! – sóhajta fel az ifjú útitárs.

– Bizonyosan ez is úgy járt, mint a debreceni vén kofa, akiről elfelejtkezett a halál, hogy még ő is itt van a világon – monda az alispán, ismét tréfára fordítva a dolgot, nehogy az elérzékenyülés még őrajta is meglássék…

Az érzékenység legtöbb embernél komédia, és ő becsülte bár a komédiásokat a színpadon, de gyűlölte a közéletben, s restellte volna, hogy őróla valaha azt higgye valaki, hogy szívével, arcával a világ előtt alakoskodást űz.

Az országúttól egy mély, veszedelmes dűlő vezet le Kallósfalvához, melynek rosszasága minden magyarországi fogalmat felülmúl; itt csak úgy bír a szekér lejutni, ha mind a négy kerekét megkötik; az út két oldala oly szűk, hogy mind a két felén látható a csiszolás, amint a hosszú tengelyek hozzáfenődnek, s ilyenformán arra sincs eset, hogy itt két szekér kikerülhesse egymást, hanem elővigyázatul a járókelők vaskarikákat szoktak a kerékagy közé rakni, miknek riasztó csattogása félmérföldnyire előre hangzik, s figyelmezteti a szemközt jövőt, hogy ahol tisztásra akad, álljon félre.

Itt tanácsosabbnak tartották a kiküldött urak hátrahagyni hintóikat s gyalog tenni meg az utat a kérdéses faluig. Bár késő volt már az idő, de ezt a járást el kellett még aznap végezni. A késedelemmel veszély járt, a segéllyel sietni kellett.

Amint fele útján lehettek a lejtőútnak, valami sajátszerű karaván jött reájuk szembe; egy riska tehenet hajtott hátulról egy koros paraszt férfi, egy pórnő és egy növendék leány, elölről pedig szarvára kötött zsinegnél fogva vezette azt egy kaputos ember. A tehén meg-megállt, visszafordította nyakát és bőgött keservesen, olyankor a pórnő és a leány odaborultak az állat nyakába, cirógatták, simogatták, olyan nyájasan beszéltek hozzá; amíg a vezető somfanyelű fokosával aztán jót nem húzott a szentimentális állat oldalára. A két némber csak úgy sírt, mintha őket ütötte volna.

Az egész ember olyan jól illett ahhoz a somfanyelű fokoshoz: kurtanyakú feje messze előrehajolt, úgy, hogy kopott azúr kaputjának a gallérja arasznyira volt a tarkójától, s minthogy mégis szerette volna az orcáját egyenesen tartani, az ebbeli törekvéstől úgy kiment minden arcvonása a maga helyéből, hogy egyik a másik kárára alkotott helytelen szögleteket, szemöldei kitolták a homlokot rendes állásából, mély árkot nyomva a közepébe, két hosszú ránc a két pofa mentében meghiúsult törekvéssel iparkodott a két szájszegletet felhúzni egész a szemekig, s gonosz helyzetbe hozá ezáltal a rendkívüli pisze orrt, melyet az önfenntartási ösztön előre állni kényszeríte; csak az áll lehetett megelégedve magával, mert az oly fölösleges arányban nyúlt csontos végével előre, hogy az agyaraiból kiálló kurta szárú, hegyes kupakú pipával valóságos özönvíz előtti monoceros fizionómiáját kölcsönzé gazdájának, melynek nem az orrából, hanem az állából nőtt ki a szarva.

Az út szűk volt, a karavánnak nem lehetett a tehénnel kikerülni az urakat anélkül, hogy szóba ne álljanak velük, amit pedig az említett agyaras ember szeretett volna olyanformán elmellőzni, mintha észre sem vette volna őket.

Hanem az alispán éppen eléje állt.

– Miért sírnak azok az asszonyok?

Az agyaras ember arra fordítá a kérdező felé kurta pipáját, s az állával még jobban felnyomta azt, s arcának egyik felét még jobban összehúzva, úgy sandított a pipakupakja felett fél szemmel az alispánra, mintha lőni akarna rá a pipával.

– Hát mert nem tudnak másképp – felelt azután goromba rövidséggel, gonoszul megszokott affektációból orrán át és fogain keresztül eresztve a galuskás hangot.

– Üm. Álljunk meg csak egy szóra – monda az alispán, kit nagyon megakasztott ez a goromba válasz. – Ki szolgája kend?

– Megkövetem, én nem vagyok szolga – pattogott vissza az agyaras ember -, én a nagyságos haszonbérlő úr ispánja vagyok.

Az alispán végignézett rajta, felülről lefelé.

– Ne tessék a csizmámat nézni, van otthon jobb is. Ide ez is jó volt.

– Mi bajuk ezeknek az asszonyoknak, miért sírnak? Nem kendet kérdeztem. Azok beszéljenek – szólt az alispán, eldugva kezét jó mélyen nagy felöltönye zsebjeibe, nehogy valami szerencsétlenség történjék velük.

– Óh Istenem, óh én édes Istenem – siránkozék az idősebb némber – elviszik a Popák tehenét!

És azt olyan valódi kétségbeesés kifejezésével mondta, mintha ezeknek az uraknak tudniuk kellene: micsoda nevezetes állat ez a Popák tehene, s milyen világi baleset az, hogy ha azt elviszik.

A nagyságos úr ispánja akkor odafordult hozzájuk, s még jobban előrehajtva nyakát, s még feljebb tartva pipáját, nagy hadarva szólt közéjük:

– Lám, mondom, hogy ha kiállja kend a huszonötöt, akkor visszaadom a tehenet. Nos aztán.

– Micsoda huszonötről van itt szó? – kérdé az alispán szigorúan.

A nagyságos úr ispánja nem annyira szolgálatkészségből, mint saját mulatsága végett, hozzáfogott a furfangos eset elmondásához: miután pipájába lenyomkodta a tüzet, s vagy hármat szítt belőle, melyre olyan erőt fordított minden arcvonása, mintha a szemöldökei húznák ki belőle a füstöt.

– Huszonöt botot kell a Popáknak kapni, vagy megválni a tehenétől, ez olyan igaz, mint a csizmám talpa.

– De hát mi jogon osztogatja itt valaki oly bőkezűleg a botokat?

– Kérem – szólt süvegét homlokába nyomva az ispánnak állított ember –, a brenóci uradalom pallosjoggal bír a jobbágyai fölött, s oszt nekik botot, amennyit tetszik!

Az ősz táblabíró sietett beleszólni ez állításba.

– Ha jól tudom, a brenóci uradalom haszonbérben van, s a haszonbérlőre nem háramlanak a pallosjogok és azokat az uradalom is csak az úriszékek útján gyakorolhatja.

Az alispán hátratámaszkodva nádpálcájára, hideg büszkeséggel veté közbe:

– Nem fog tán a tekintetes úr vitába ereszkedni egy ilyen emberrel? – s azzal kemény, szigorú hangon fordult az ispánnak. – Hogy hívják a kend urát, a haszonbérlőt?

– Nagyságos Krénffy Adolf úr.

– Micsoda – ffy? – kérdé gúnyosan a nemes úr. – Azelőtt csak Péterhez, Pálhoz ragasztották a nemes végzetű ffy-t, most már Krénhez, szeghez, fűhöz, fához lehet azt ragasztani? No de legyen, érthet valaki rosszul az etimológiához, s lehet azért becsületes ember, ha egyéb hibája nincsen. Hát hogy jut ez az ember a huszonöt bothoz?

Az agyaros nevetett, úgy vélte, hogy semmi által sem fogja annyira kitüntetni tisztelethiányát az urak iránt, mint ha mindig nevet.

– Hát a nagyságos úr szerződést kötött ezzel az emberrel bizonyos mennyiségű sajtok előállításához, mert ő szállítja a sok sajtot a pesti kereskedőknek.

– Úgy? Hát a brenóci uradalom pallosa sajtvágó késnek is jó?

Az agyaras erre is nevetett, gondolván, hogy itt az a kérdés, ki mulatja magát legjobban.

– Ez a Popák azonban lusta gazember, mint valamennyi tót. Ki is pusztítanám őket innen, ha az uramnak volnék; százszor megcsalják az embert, s addig rimánkodnak, míg megenged nekik. De hogy újra rá ne szedjék az uramat, olyan kötést csináltam a fickóval, írásban, pecsét alatt, hogy ha Szentgyörgy-napra valamennyi sajt ott nem lesz Brenócon, akkor ő azonfelül, hogy elveszti, amit eddig szállított, kap vinkulum fejében jó huszonöt botot. Igaz-e ez, Popák? Nem aláírtad-e a szerződést?

A jámbor paraszt nem tagadta egy szóval is az állítást.

– Hiszen elkészítettem volna én, amit magamra vállaltam – felelt felsóhajtva és kalaplevéve –, ha az Isten úgy meg nem látogatott volna, hogy a múlt ősszel a nagy esőszakadás elrontotta a hidat, mely a vágásba visz; azt a haszonbérlőnek kellett volna helyreállíttatni, de nem cselekedte; a marháinknak nem lehetett a jó legelőre járni, máig sincs meg a híd, sással, falevéllel teleltettük a teheneinket, emiatt azután marhadög jött rájuk, nekem nyolc tehenemből csak ez az egy maradt. Ebben a nagy éhségben ennek a tejével tápláltam házam népét s még két szomszédomat, meg egy beteg asszonyt, s most már ennek is vége van.

Az agyaras sietett megelőzni a kérdést a magyarázattal.

– Igen ám, mert hogy nem jött a paraszt a sajttal, pedig vártunk még két hetet a határidő után, hát én megjelentem Popák uramnál: „No, Popák, tartsd a huszonötöt!” Magának kellett felmenni az erdőbe mogyorófát vágni; kétszer visszaküldtem, mert vékonyat hozott; az első hatot csak kiállotta szépen, hanem hogy nagyon jajgatott, rám esett a felesége, gyereke, s azt mondták, hogy inkább vigyem el a tehenüket, csak az apjukat ne bántsam. Én biz azt sem bánom. Hajtsátok Brenócig, addig is beszélhettek vele. Amíg be nem hajtom az udvarra, addig mindig visszaválthatja a paraszt a további járandóságáért.

Az embernek olyan nagyon tetszett ez a tréfa, hogy még egyszer hozzáfogott az elmondásához, ha tán a részletekből valami érdekeset ki talált volna feledni.

Az alispán arca egészen halavány volt.

Ilyenkor nem jó volt annak közel állani hozzá, aki miatt elsápadt.

A nyomorult asszony és leány odamentek az ispánhoz, kezeit, lábait csókolták: ne vigye el az utolsó tehénkéjüket, ne verje meg az öreg Popákot, inkább őket; engedje el a „súlyos botokat”.

– Ne térdepeljetek itt! – kiálta az alispán keménynek tetsző hangon, de melyben a férfivédelem nyájas buzdítása hangzott. – Nem isten ez itt, még csak nem is ember. Az a szerződés, amit az öreggel kötöttek, érvénytelen, mert testét, lelkét senkinek sem szabad lekötelezni. Én vagyok a megye főnöke, ez az ifjú úr itt a megye ügyésze, ő fogja ügyeteket védelmezni. Úgy nézzetek reá, hogy ez olyan okos ember, hogy ha ő akarja, az öreg Popák nem kap botot, a haszonbérlő nem kap sajtot, hanem még ő téríti meg az öreg elveszett teheneit. Most hajtsátok vissza a tehenet; az ügy majd a törvényszék elé kerül.

A jámbor emberek nem tudták, hogy az égből hullottak-e e szavakra. Eleinte nem akartak hinni saját érzékeiknek, csak amidőn az egyik hajdú kivevé az ispán kezéből a kötelet, s odanyomta az öreg Popák kezébe, akkor kezdtek el egyszerre a heves sírásból még hevesebb kacagásba térni; az ember ilyenkor nem tud magának parancsolni, s ha már nem sírhat, tehát kacag, és úgy hullanak a könnyei – örömében. Azután egymásra borultak, majd meg az áldott tehénkére: a jó riska, az áldott riska, a szép, kedves, édes riska! A jó riska egyet-egyet nyalt a kezeiken ráspolyélű nyelvével, amelyikét közel kapta.

A nagyságos úr ispánja csak dünnyögött, vállait és szemöldeit vonogatva, s fenyegető állával nagy durcásan mozgatva a szortyogó pipát.

– Én nem bánom, én engedek a sokaságnak, de majd meglátjuk: hiszen tessék.

– Kend pedig álljon meg egy szóra – szólt az alispán feléje fordulva azzal a veszedelmes nyugodt tekintetével, mellyel az embereket úgy ki tudta hozni sodraikból. – Majd azt az anticipandó kifizetett hat botot csak tessék visszavenni és eltenni emlékezetnek okáért.

Az agyaras kiegyenesíté erre a szóra a nyakát, ami abból állt nála, hogy az egyik vállát jobban felemelte, mint a másikat, a kucsmáját lenyomta a szemére, a pipáját a két legszélső zápfoga közé taszította, s azzal odapiszkálva az alispán orra alá mutató ujjával, nagy hetykén kiálta:

– Nemesember vagyok!

– Hátha Balambérral jöttek ki az őseid, nem visszakapnád-e, amit kölcsönadtál? – viszonza az alispán ítéletében meg nem ingadozva erre a mindent jelentő szóra. – Legények, csak itt az út szélében, ahol tágas a tér!

Az agyaras nem akarta hinni, hogy ez valóság lehessen.

– Tudja-e azt az úr, hogy mit tesz az: egy nemesembert megütni? Főbenjáró eset ez. Ez az én egyik pofám ér egy világot, ez az én másik pofám éri a másik világot; aki ezt megüti, két világot bírjon, mégsem fizethet ki.

Az alispán úrnak szörnyű nagy kedve lett volna azt a két világot érő tréfát elkövetni, ha olyan nagyon nem undorodott volna attól az embertől.

– Én nem vitatkozom, én ítélek! – monda szigorúan, s inte a hajdúknak. – Végezzetek vele. Mi pedig gyerünk tovább, mert este lesz.

– Hozzám ne próbáljon nyúlni senki! – hetvenkedék az agyaras, hanem mire ezt kimondta, már akkorra az egyik izmos hajdú annyira hozzányúlt, hogy térdre nyomta. Az ember ekkor látta át, hogy nem tréfálnak vele, s egyszerre könyörgésre fordította a dolgot.

– Instálom alássan, tekintetes alispán úr! – Csak most jutott eszébe, hogy a pipát kivegye szájából.

– Csak szídd a pipádat azalatt fiam, ha már eddig szívtad – szólt humoros nyugalommal az alispán úr –, ne engedd kialudni a tüzet benne.

Azzal hátat fordított neki, s társaival ballagott tovább, nem hallgatva a tíz körméről lekapott agyaras rimánkodó, káromkodó, protestáló, kapacitáló szavaira, ki, amidőn nagy röviden elbántak vele a hajdúk, leveré térdeiről a port, beléigazítá makrájába a kurta pipaszárt, s rekedt hörgéssel szólt, öklével fenyegetve:

– Megbánja ezt még az első vicispántól kezdve az utolsó hajdúig az egész vármegye!

A Popák família már akkor tehenestül hegyen-völgyön túljárt. Amint a jelenet érzékenyebb része elkezdődött, búcsúvétel nélkül elfutottak onnan –, nehogy majdan tanúbizonyságnak hívhassanak közülük valakit. Ők nem láttak, nem hallottak semmit.

Az anekdotás úr észrevette ez igyekezetüket, s rámondá az anekdotát, melyben a pesti várnagy, ki igen rövid úton bánó férfi volt, egyszer a tanúbizonyságnak behívott parasztokat csapatta meg a kihágást elkövetők helyett. Talán azóta félnek a parasztok valami peres ügyben tanúnak előállani…

Amint az urak utolérték a Popák családot, az alispán beszédbe akart velük elegyedni, ami eleinte nagyon nehezen ment; a paraszt igen óvatos, gyanakvó, minden úrfélében bíráját képzeli, s a nyájas beszélgetést vallatásnak tartja.

– Nagy nálatok az ínség?

A paraszt elébb gondolkozott, ha vajon ne mondja-e az ellenkezőt, csak miután nem talált rá okot, amiért eltagadja, akkor vallotta meg, hogy bizony igen nagy. Hanem már arra a kérdésre, hogy mit tart az ínség okának, azt felelte, hogy azt az Isten tudja.

Teljes oka lett volna ugyan bizalommal lenni azon urakhoz, akik a tehenét visszaadatták, de a paraszt nem tanulta a pszichológiát, etikát, logikát, ő csak mind empíria útján jutott bölcsészetéhez, s ez azon sejtelemre kényszeríté, hogy utoljára is ő adja meg majd ennek az árát.

Azonban szerencsére a némberek nem elegyednek ily mélyen a bölcsészetbe, inkább is ki van náluk fejlődve a beszéd ösztöne, mint a férfiaknál; Popákné asszonyom nem akarta elszalasztani a becses alkalmat, amit férje elmellőzött, s ő vállalta magára a megfelelést.

– Óh, tekintetes uram, nagy sok oka van annak, hogy mi így elnyomorodtunk, de legnagyobb oka mindennek az a nagy gonosz boszorkány, aki a kéményes házban lakik. Az hozott ránk minden csapást.

A némber csak félsuttogva merte ezt mondani az uraknak, élénk szemjárással pótolva a hang hiányát. Az öreg pór fejcsóválva dörmögé közbe: „Ugyan hallgass, te asszony”, amit Popákné természetesen számba sem vett.

– Olyan asszony ez, tekintetes uram, hogy ha megköti a hüvelykujját egy szál fekete selyemmel, nem esik eső egész nyaratszaka, s hogyha éjszaka meglépi a szegény ember szántóföldjét, reggelre mind le van forrázva az egész vetés. De biz úgy van! Minden rosszhoz tud ez; ki tudja küldeni a maga rétjéből a vakondot, s annak a rétjébe küldi, akire megharagszik; az üres kezéből földi kukacot vet a földekbe, s amely vetésre kipök, az mind üszöggé válik.

– Hallgass, asszony, hallgass! – dörmögött a férfi, ki a tehenet vezette elöl, de hátra sem nézett.

– Az idén is minden baj tőle jött – sietett az asszony beszélni –, ő tanácsolta a gyermekágyas Szlipiknének, hogy éjszaka a ház héjáról nézzen négyfelé, ha azt akarja, hogy a gyerekének könnyen kinőjenek a fogai, s valahova csak nézett, mindenütt elverte a jég a vetést; olyan jegek estek, hogy orra, füle, szarva volt mindenik jégnek, némelynek képe volt elöl és hátul.

– Hallgass, asszony, hallgass!

– De a burgonyát is mind ő vesztette meg. Mert megalkudott a rosszakkal, hogy felét az egész termésnek nekik adja, ha nagyra növesztik. Úgy is lett. Akkora burgonyák termettek az idén a feles földeken, hogy szörnyűség volt nézni; de tudta már a gonosz, hogy melyik az ördögé, mert úgy válogatta, hogy mikor a kéményes házba felhordtuk felét, a másik felét pedig ki-ki haza, a nekünk maradt rész belül mind csupa üres volt, vagy tele pokolsárral, az övé pedig nem rothadt meg.

– Micsoda kéményes ház az? – kérdé az alispán, ki kezdett nyomot keresni ebben a babonás zűrbeszédben. – Miféle asszonyról beszél?

– Óh, tekintetes uraim – szólt bele az öreg Popák –, ne hallgassanak erre a bolond asszonyra; a pálinkafőző ház az, a haszonbérlő úr pálinkafőzője; az meg az ő gazdasszonya, aki ott felügyel. Ők összeszedik a gabonát, kolompért, náluk nem rohad meg, mert pálinkának főzik; az asszonyok mindig mendemondáznak, ne hallgassanak rá a tekintetes urak.

– Én Istenem, hiszen bár ne volna igaz, amit beszélek! Nem lehetne minekünk így elvesznünk, ha rontás nem volna rajtunk. Tudom én, hogy mi jön az Istentől, mert én jártam a templomba eleget, soha el nem mulasztottam egy vasárnapot is. Nem vétettünk mi annyit az Isten ellen, hogy bennünket így meglátogasson; nem volt a mi falunkban sem tolvaj, sem gyilkos, sem káromkodó; megtartottuk a nagyböjtöt, sátoros ünnepeket, adtunk a szegényeknek, amíg magunknak volt; megbecsültük apánkat, anyánkat, dolgoztunk mind télen, mind nyáron. Mégis elpusztulunk. Emlékezem én rá, mikor leány voltam, kétszázhúsz ház volt négy utca hosszában, mind kőből építve a faluban, középütt a szentegyház; volt kenyér és túró minden háznál újig, tej, vaj elég, még húst is mérettünk. Akkor még a régi uraság élt, sokszor ide is jött megnézni a fűrészmalmokat; mi fogtunk neki szép pisztrángokat, s olyan szép ezüst húszasokat osztott ki közöttünk, mint a hó. Egyszer csak hallottuk azután, hogy meghalt a nagyságos úr, s nemsokára utána jött a feketeszájú úr.

– Ugyan hallgass, te ostoba asszony! Az a haszonbérlő.

– Én nem tudom. Mink csak úgy híjuk, hogy a feketeszájú úr. Miért nincs neki hát olyan szép tisztességes ábrázatja, mint ezeknek a tekintetes uraknak itt? Ez idejött egy hosszú csizmaszárú úrral, meg egy magas kalapú úrral, akinek téli ablak volt a szemén. Azok megmértek mindent keresztben-hosszában; a hosszú csizmaszárú úrnak a kezében volt egy rövid pálca, amit ha kihúzott, hát hosszú lett, azzal megmérte a házak falát, a hídlábakat, a töltéseket. A magas kalapos úr felmarkolt egy-egy csomó földet, megszagolta, szájába vette; csak úgy csodálkoztunk rajta. Azután a feketeszájú úr helyet keresett az uraság telkén, ahová valamit építtessen. A hosszú csizmás úr azt akarta, hogy a partra építsenek, de a feketeszájú úr azt mondta, hogy ott rossz lesz, mert a víz úgyis el fogja szaggatni az egész falu helyét. Akkor megint azt tanácsolta neki, hogy építsenek a dombra. Az úr oda sem engedte, mert ott meg nagyon neki fognak jönni a szelek. Pedig, uram, soha azelőtt sem árvizek, sem szelek nem háborgatták ezt a helyet. De ami szót az a fekete száj kimondott, az mind beteljesedett rajtunk. Utoljára is oda építtetett a temető mellé, s felét az Isten kertjének hozzáfoglalta az udvarhoz. Hallottam, mikor azt mondta, úgysem soká lesz itt szükség ilyen nagy temetőre. Mind megtörtént. A víz kétszer elpusztította a falut, összedöntötte a házakat, beleveszett minden keresményünk. Azután olyan szelek támadtak, amilyeneknek soha hírét sem hallották még az öregek sem, felforgatták még a háztetőket is. Amint meg azt a nagy épületet elkezdték építeni, akkor lett meg a mi végromlásunk. Sohasem volt ezen a tájékon olyan épület még; mikor a kéményét elkezdték emelni, azt gondoltuk, tornyot építenek, mindig magasabb lett, egyre magasabb; már kétakkora volt, mint a szentegyház tornya. Istentelen dolog az, nagyobb kéményt építeni, mint az Isten házán levő torony. Jól mondták az öregek, hogy ez bizonyosan az ördög számára építtetett torony. Félelem ránézni, mikor úgy okádja a füstöt és a sziporkát, kivált éjszaka. Ez a ház eszi meg az egész falut. Azelőtt minden esztendőben épült valami új ház a faluban, most minden esztendőben elpusztul egy utca. Ha valami leég, úgy marad, senki sem építi fel. Az a rossz boszorka ott a kéményes házban úgy számlálja, hogy hányan vagyunk még, s akire a kilences esik, kidobja onnan. Alig lakik már minden harmadik házban ember; mi sem tudjuk, hogy érjük meg az aratást. Megmondta azt a feketeszájú úr mind előre, be is teljesedett…

– Hallgass, asszony, hallgass… Nem jó zúgolódni az Isten ellen, sem pedig a nagyurak ellen. Hallgass.

Popákné mendemondái alatt leérkeztek a falu végéig az urak. Az egymástól távol elszórt házak valami elhagyott szőlő kinézését adták e falunak, melyet télire gazdáik üresen hagytak. A szakadozott part omladványai közt ott állongott még egy-egy leásott ajtófél, a többi elpusztult, másutt az egész üres telken csak a feldúcolt sövény maradványa látszott.

Popákné minden darab földnek tudta történetét: itt lakott a bíró hajdanában, ez volt az iskola, az iskolamestert onnan ásták ki a romok közül kilenc tanuló gyermekkel, az ő fia volt az egyik. Tegnapelőtt volt a napja, hogy az utolsó lakót kivitték abból a házból. Ott a ház előtt ül egy nagy, tízesztendős gyermek, nagy fejét két tenyerében tartva, aki nem köszön az azon menő uraknak, ennek már sem apja, sem anyja, az egész ház üres; a gyermek pedig dőre, nincsen, nem is lesz esze, most is földet eszik.

– Van-e még bíró a faluban? – kérdé az alispán.

– Igenis, van. Az ifjú Sztropkó Mihály. Igen okos ember, tud urakkal is beszélni; majd mindjárt ott leszünk az ő háza előtt.

Itt azután egy kanyarodásnál mintegy negyven apró, alacsony faház tűnt elő, melyek a többiekkel ellentétben, szorosan egymáshoz húzódtak, mintha kölcsönös oltalomért folyamodnának egymáshoz, mintha megrettenve a környező pusztulástól, vigasztalást keresnének egymás közelségében; a mély hegyszakadékba levonuló utca alsó vége szomorú sötétben látszik már elveszni, melyet az alkonyóra dacára sem világít be ablakok mécsfénye vagy tűzhelyi láng. És a túlsó dombon látszik magasra emelkedve egy nagy fekete, tömör épület, óriás kürtőjével, melynek sötét körvonalai élesen rajzolódnak a félvilágos alkonyégre, a sötét fekete füst, mint egy szűnni nem akaró, nagy fekete felhő, gomolyg ki egyre belőle, néha-néha egy-egy lövet szikrát trüszkölve a feketeség közé.

– Az az ördög háza, ottan lakik a boszorkány.

– Hallgass, asszony, hallgass.

– Ez a bíró háza, tekintetes uraim – szólt Popákné, amint a falu közepén jártak, egy nem rossz kinézésű házra mutatva, mely előtt ki volt téve a kaloda. – Itt lakik az ifjú Sztropkó.

– Milyen különös – szólt az alispán figyelve –, hogy ebben a faluban nem ugatnak a kutyák.

– Egy sincs, uram – felelt a némber –, magunk agyonvertük mind, hogy meg ne vesszenek az éhség miatt, vagy gyermekeinket meg ne egyék. Be lehet itt minden házba menni bátran. Úgysincs mit félteni az ellopástól.

A három úr hazabocsátá a Popák családot, s azzal benyitottak a bíró kapuján, mely még zárva sem volt.

A kapunyikorgásra a ház alacsony ajtaján egy magas, szálas férfi lépett elő, s a szokásos üdvözlés után kérdezé az uraktól, hogy mit parancsolnak.

Az ember haja egészen ősz volt már, s egészen eltérően az itteni szokástól, rövidre nyírva, elöl felálló üstökbe csavarintva, bajuszt is viselt, az is fehér volt, arcvonásai komolyak, határozottak, szemei értelmesek, szelídek, termete korának dacára délceg és egyenes; egész magatartása, ahogy kezeit, lábait állásba helyezi, minden mozdulata elárulja, hogy hajdan sok ideig katona lehetett.

– Szólhatunk az ifjú Sztropkó Mihállyal? – kérdé a katonás öregtől az alispán.

– Én vagyok az, szolgálatjára a tekintetes úrnak.

– Az ifjú Sztropkó Mihály?– kérdé az alispán, kétkedő bámulattal nézve a férfi ősz hajára.

– Igenis, engem hínak ifjúnak, mert van egy öregebb Sztropkó Mihály is, aki már száznégy esztendős, még én csak a nyolcvanadikat élem.

– Mióta bírája kegyelmed e falunak?

– Éppen negyven esztendeje. Amint a katonaságból hazajöttem, akkor azzá választottak; mert ott megtanultam írni, olvasni, németül, magyarul beszélni, urak parancsolatját teljesíteni, kisebbekkel rendelkezni, strázsamester voltam. Azóta mindig bíró vagyok.

– Becsületére válik. A megye évkönyveiben fel van jegyezve, hogy félszáz esztendő alatt Kallósfalváról soha egy ember sem ült a börtönben.

– Csendes emberek laktak itt ezelőtt, tekintetes uram.

– Ezelőtt? Hát most nem?

– Most még csendesebbek. Hetek óta mindennap van halottunk, néha kettő-három. Ki egy, ki más bajban vész el, de a nyomorúságból származik az mind.

– Olvasta bíró uram a megye körlevelét, melyben felszólítja a helységek elöljáróit, hogy az ínség okait, állását, körülményét adják be a vizsgáló bizottmánynak?

– Igenis olvastam, de nem tehettem írásba a választ, mert a tavalyi árvíz elpusztította a helység íróeszközeit, s azóta nem volt módunkban újakat venni. Egy harmadévi naptár széleire jegyezgetem a tennivalókat.

– Jól van, bíró uram, ez harminchárom ok. Tehát meghallgatjuk mostan élőszóval, sőt magunk elmegyünk mindenüvé, és megtekintjük a dolgok állását.

A bíró aggodalmasan csóválta fejét.

– Szomorú lesz azt látni, tekintetes uraim. Nagyon sok szomorú dolog történt itten. Tudja Isten, talán jobb is volna, ha azokat sohasem jegyezné fel senki. Ez nagyon fogja bántani a tekintetes urak szívét.

– Nem gyönyörűségből utazunk, hanem hivatalos kötelesség miatt. Járjuk sorba a házakat. Nem vesz ön magára valami melegebb ruhát?

A bíró csak egy könnyű darócmellényben volt kinn a hűs légen.

– Nem fázom. Szűrömmel kis unokáim takaróznak.

– Családja is van?

– Hála Istennek, mi még mind megvagyunk.

– Nem szenvednek szükséget?

– Óh, nekünk jó dolgunk van. Mindennapra van kenyerünk, csak más ember volna úgy ellátva.

– Szeretném a kenyerüket látni.

A bíró belépett a pitvarba, s előhozta a kenyeret.

Ha az ember az úton találná, el nem tudná gondolni, hogy mi az. Nem volt annak semmi alakja, hanem egy darabos héjtalan tömeget képezett, mely ahol meg volt törve, száraz, fakósárga színével inkább hasonlított rosszul égetett vályoghoz, mint valami megehető tárgyhoz.

– Miből van ez? – kérdé rejthetlen szorongással az alispán.

A jámbor öreg szégyenlette megmondani, s csak úgy vonogatta a vállát.

– Hát ahogy a szegény ember tud magán segíteni, tekintetes uram. Zablisztünk kevés volt, arra a gondolatra jöttünk, hogy megőröljük a zabszalmát, azt kevertük a liszt közé.

– A szalmalisztet! – kiálta fel az alispán elszörnyedve – a szalmát, melyben még a kényes háziállat is válogat, emberi eledelül használni!

– Óh, még a mi kenyerünk nagyon jó, a gyerekek sokat ennének belőle, ha frissiben adnánk nekik, s ha tejbe áztatjuk, még édes is, mert burgonya is van közötte. Óh, a szalmaliszt még sokkal jobb a fűrészpornál.

– A fűrészpornál? Amivel az utcákat szokták behinteni?

– Abból is sütnek kenyeret, mikor a nyers lucfenyőt fűrészelik, akkor jól összeáll a pora, valami íze is van a gyantás nedvességtől. Nemigen táplál, de legalább megtölti a gyomrot. Ha sorba járjuk a házakat, majd látunk olyat is. Legjobban jártak, kik tavaly sok gombát szedtek össze az erdőn, s azt megaszalták, ezek most azt keverik az étel közé, vagy magánosan ehetik. Azon igen jól kitelelnek.¹

Az alispán végigsimítá homlokát ez aggasztó szavakra, önkéntelen kellett azon kérdésre jönnie, hogy hát nem lakik itt közelben Istent tisztelő ember, hogy a szolgáló nép nyomora ily fokára hághat? Nincs földesura e falunak?

Az öreg nagy jámborul felsóhajtott.

– Én nem vádolok senkit, én csak saját magunkat okolhatom. Húsz esztendő előtt ez volt a legtehetősebb helységek egyike; az emberek szorgalmasak, gyarapodók voltak, mindenre vállalkoztak, ami csak pénzt hozott; fuvarba jártak a kereskedőknek, itthon deszkát fűrészeltek, nyáron eljártak kaszálni, faedényekkel, túróval, erdei gyümölccsel messze földre kereskedtek. Nem is volt ilyen éhínségre eset azelőtt, pedig emlékezem sok mostoha esztendőre. Emlékezem reá, mikor egy esztendőben háromszor elverte a jég a vetéseket, szalmát sem arattunk. Nagy dolognak tartottuk már akkor, hogy az egész telet tejen és sajton kellett kihúznunk, de legalább éltünk. Máskor is megtörtént rajtunk, hogy az árvíz elvitte mindenünket, de őszig mégis kiárultunk annyit a deszkából, hogy senki sem halt meg éhen. Ez is régen történt; sőt az öreg Sztropkó Mihály, aki nálamnál huszonnégy évvel előbb született, emlegetett egy esetet, ami az ő gyermekkorában történt, hogy egy nagy éhség idején meghalt egy zsellérember, s az árván maradt három fiúgyermek közül a két nagyobb kemencébe vetette a legkisebbet, hogy megsüsse; de bármilyen rettentő volt is az eset, a falu mégis megmaradt és újra kiépült. Most pedig, nagyuraim, az utolsó három esztendő alatt hetvennégy egész telek és ötven zsellérház maradt üresen, és ki tudja, a többit itt találja-e a tavasz?

– S mi volt a kezdete e nyomornak? Ki okozta azt?

– Magunk hibája, nagyuraim; senki sem oka annak, csak mi magunk. Hiszen jól mondják azt, hogy akkor megyen a kecske a jégre, mikor legjobb dolga van. Ahogy az új haszonbérlő úr megtelepedett, ide építtette ezt a nagy házat. Ez a parasztnép babonás; mindenféle balgatag dolgot rebesgettek akkor felőle, s dolgozni sem igen akartak rajta. Pedig jobb lett volna, ha a maguk házaira ügyelnek, és okulnak más gondolkozásán. Ez a nagy épület itten szeszgyár. Amint ez felépült, a fűrészmalmok, kallók lassanként elpusztultak, a házak elrongyosodtak, a népség elsatnyult; a babonás bolondok azt beszélték, hogy ez az ördög háza eszi meg a többit, s az a nagy boszorkány odabenn rontja meg az embereket; pedig az volt a bajuk, hogy nagyon is szerettek hozzá közel lenni. A szeszgyárban nagyobb bért fizettek, mint a kallókban, azért a malmokból minden munkás átment a pálinkafőzőhöz. Ott azután a bér egy részét pálinkában adták ki nekik, a pálinka mindig nagyobb-nagyobb rész lett a bérben, utoljára elnyelte nemcsak az egész bért, de utánament a gazdák háza, gazdasága, földje. A jó, szorgalmas, takarékos nép prédáló, renyhe, dologtalan lett; egyik házból a másikba lépett a „paizsos ember”², amit ősszel learatott, azzal már tavasszal adós volt; egyetlen sovány táplálékszerét, a burgonyát, szüreteléskor eladta a szeszgyárnak, mert jó árat adott érte; magának alig tartott meg annyit, amennyi újig elég volt, s ha megszorult, ezeres kamatra vette vissza tőle vetőmagnak tulajdon termesztényét. Így pusztult el saját balgasága miatt az egész helység népe. Úgy látszik, az Isten csapásai siettetni akarják elmúlását. Ez esztendőben egy soha hírben sem hallott új csapás jött házainkba: a burgonya romlani kezdett. Két hét alatt a rendetlenebb gazdák nagy része az éhenhalással küzdött; ekkor mi, néhány előrelátóbb gazdák, kiosztottuk megmaradt termékeinket, remélve, hogy míg azokban tart, addig az uraságtól bármilyen kamatra kapunk élelmiszereket. Azonban csalatkoztunk. A haszonbérlő úr megtagadta kérésünket; azt mondva, hogy korhely, haszontalan nép vagyunk, melyben nem érdemes a lelket tartogatni, és egy szem életet sem adott. Igaza is volt. Ki tudja, bírtuk volna-e neki valaha visszafizetni, vagy sem?

E beszéd alatt a szomszéd házig értek; annak az ablakából látszott valami világosság. A bíró odalépett az ablakhoz, s azon keresztül három pórnőt látva meg, hirtelen ki nem vehető foglalkozásban, rájuk szólalt:

– Fenn van-e már az öreg Ancsa asszony?

– Fenn van már a mennyországban! – szóltak vissza az asszonyok. – Éppen mostan fektetjük a terítőre.

A bíró nagyot sóhajtott.

– Egy üres házzal megint több! Négy nap óta nem volt már neki mit enni; gyermekei, unokái magára hagyták. Tudni való volt, hogy meghal.

Azután elmentek négy ház előtt; a bíró mindegyiket áthaladta, s csak úgy félig súgva mondá: „Ez is üres, az is üres”.

A szótlanul beszélő nyomor minden küszöbben.

Egy helyütt pitvara előtt feküdt a ház gazdája, annyira eszméletén kívül, hogy egy fakérget tartott fogai között, melyet nem akart szájából kiereszteni. Szemei még forogtak, de már nem tudta, mit cselekszik, nem értette, mit beszélnek hozzá.

Másik ház előtt négyesztendős gyermek siránkozott, aki nem tudta megmondani, apja, anyja hová lettek, sem azt, hogy miért sír.

Néhány rendesebb házikóban még emberi arcok fogadták a látogatókat, de azok is úgy el voltak butulva, elkényszeredve, hogy semmi kérdést nem lehetett hozzájuk intézni.

Egy udvaron eléjük rohant a háziasszony, s rimánkodva kérte őket, hogy ne menjenek be a házba, mert a gazda éppen most akasztotta fel magát a mestergerendára, miután gyermekeit megfojtá. Szerencsére nem volt igaz, csak az éhség hagymáza költé ezt a képzelt látványt a háborodott nő agyában.

Mindenütt új meg új változatai a nyomor képeinek, itt a kétségbeesett küzdés, ott a bénult lemondás a halál ellenében; panasz és átkozódás és tompa, szennyes elfásulás a legyőzhetlen ínséggel szemközt. A vad, veszett farkas agóniája, mely a hosszú télben, a vakondtúrás emésztetlen földétől kínlódva, megadja magát kikerülhetlen végórájának.

Az egész faluban egy életerős férfit nem lehetett látni, azok rég elhagyták házaikat már, csak vének, gyermekek és nők maradtak hátra; némelyik hosszú tűrésből, másik tehetetlenség miatt.

– Ez a legutolsó ház most a faluban – szólt a bíró egy épületre mutatva, melyen túl még egész sor fakunyhó volt látható. Azokat már nem volt miért házaknak nevezni többé. Elköltözött gólyák és fecskék fészkei!

Az udvar elé érve négy vagy öt asszonyt láttak ott az urak nagy foglalkozásban egy serpenyőbe rakott tűz körül, Popákné hangja kihallatszott közülük.

– Mit csinálnak kendtek? – kérdezé a bíró.

Popákné nagy lélegzetet vett, hogy egyszerre elmondhassa a történetet.

– Nézzék, tekintetes uraim, nézze kegyelmed, bíró uram odabenn fekszik megrontva a Katka három gyerekével. Egész héten át a boszorkánynál dolgozott, mondtuk, hogy ne menjen oda, de azt ígérték neki, hogy majd kap egy véka rostaalját, s azért szegény tán az ördöghöz is elment volna dolgozni. Szombaton kikapta a véka ocsút, hétfőn megőrlette, este kenyeret sütött belőle, s íme amint evett belőle gyermekeivel együtt, mint akit a nyavalya tör, összerogyott, kezeik, lábaik összezsugorodtak, most már szólni sem tudnak, hanem kínjukban a földet rágják. Üssétek azt a bubát!

Ez utóbbi szó a többi asszonynak volt mondva, kik egy rongyokba öltöztetett seprűnyelet elkezdtek szapuló tilókkal páholni, minden ütésre kiáltva: „Nesze, átkozott boszorkány!” Valahányat ütnek rajta, azt a boszorkány mind érzi, s kénytelen lesz visszavonni a megrontást.

Az alispán hagyta őket működni, s maga bement a házba. Valóban az egész háznép a legirtóztatóbb kínok között hevert a földön, s különösen végtagjaiban érzett hasogató kínokat.

Az asztalon feküdt a felszelt kenyér. Aki a szabad levegőről belépett, szinte megcsapta ama nehéz, kábító bűz, ami a szoba levegőjét terhelé; az ember melle elszorult tőle. Hasztalan nyitották ki az ablakot, az a fojtó szag nem akart tisztulni.

– Tudom már, mi ez – szólt az alispán. – Ez a kenyér vadócos.

A vadócos búza a legkínzóbb méreg; aki abból evett, egész teste üszögöt kap, elhal.

– Félre azokkal a babonákkal! Hozzatok ecetet! – szólt az alispán, kinek hirtelen eszébe jutott valami a mérgezések eseteiben teendőkről.

Ah, jó uraim, ily fényűzési cikk ebben a faluban nem található!

– Nincs az minálunk, uram – szólt a bíró –, hanem itt a szeszgyárban kádakkal áll, mert ott ecetfőzés is van. Talán ha ilyen nagy urak kérik, adnak kölcsön ilyen esetben.

– De iszen mehetnek oda – kiáltott Popákné –, nem ád abból a boszorkány egy gyűszűre valót sem. Elment már a garaboncás is, mert itt volt, s ő is azt mondta, hogy keresetlen füvet meg ecetet kell a rontás ellen a szájukba tölteni; de az is hiába dörömböl az ajtón, amíg mi ki nem füstöljük az odvából azt a rossz vajákost; – tartsátok a tűzre.

– Ugyan, asszony, hallgass! – szólalt meg az öreg Popák valahonnan a sutból. – A tekintetes urak csak hatalmasabbak, mint a te garaboncásod.

Ezalatt már nagy csoport népség csődült össze a megye képviselői körül. Aki csak mozdulhatott, odasietett körükbe; azt várták a jámborok, hogy ezek az urak majd csodákat tudnak tenni. Hiszen csodának fogadták a csapást, csodától várhatták a menekülést.

Elkísérte az egész csoport a három táblabírót a kéményes házig.

Egyetlen nagy veres kapuja volt az egész tömör épületnek, s amilyen nagy volt a kapu, olyan nagy fekete sas volt reá festve, a sas közepében egy roppant nagy nemzeti címer, négy folyójával, három zöld halmával, kettős keresztjével; a sas körül pedig szertelen betűkkel felírva e sokat mondó két szó, az olasz-diák műnyelvből:

„SALVA GUARDIA”

Ez azt teszi, hogy ide még imádkozni sem szabad belépni még a főispánnak sem, a tulajdonos engedelme vagy bírói ítélet nélkül.

Ezen a kapun dörömbözött, még az urak odaérkezte előtt, egy sajátságos alak.

Egy összegörnyedt öreg ember, kinek termetén csak akkor látszott meg, hogy milyen magas lehetett valaha, midőn indulatosságában néha fölegyenesedett. Egy kopott, szakadozott katonaköpönyeggel iparkodott magát lehetőleg betakarni, mely alatt aligha viselt melegebb ruhát. Fején vastag bőrkarimájú posztósipka volt, mely sehogysem volt elég szétálló ősz haját betakarni, egész képe egyenlő hosszúságú ősz sertével volt benőve, mint aki rendesen szokott borotválkozni, de csak minden sátoros ünnepen egyszer.

Éppen akkor unta meg a dörömbözést, mikor az urak odaértek az aggódó, reménylő népcsoporttal.

Valami férfihang a kapun belülről felelgetett neki kifelé.

– Nincs itthon? – szólt rekedt, rikácsoló hangon, öklét felemelve s egy utolsót ütve a kapura. – No, hát legyen ott, ahol én gondolom! Nem adhatsz magadtól? No, hát neked se adjon az Isten maga irgalmából soha!

Az ember fel sem látszott venni az odaérkezett urakat, sem közleményeket nem volt hajlandó nekik tenni, hanem csak félrevonult nagy morogva a kapuból, s könnyebb volt a lelkének, hogy görcsös botja szeges végével lyukakat fúrhatott a lehámlott, vakolatlan falba.

Az alispán bezörgetett a kapun, s a bíró fennhangon kiáltá, hogy nyissák ki, mert urak vannak, kik beszélni akarnak a gazdasszonnyal.

– Takarodjatok innen! – kiáltott vissza az udvarból az elébbeni hang, élesen vontatott fajkiejtéssel. – Szemtelen koldusok! Egész nap itt ácsorogtok, s még éjszaka sem hagytok békét az embernek. Mikor dolog ideje van, akkor nem jöttök, ugye? Hanem most jó volna az ingyenáldás! Pusztuljatok egybe! Itt nem osztogatnak semmit. Ha el nem takarodtok, kieresztem a kapu alatt a kutyákat, s azok majd megmutatják, merre az út hazafelé. Úgy jönnek már, mint a haramiák, csoportostul; puska kellene tinektek, meg ágyú, rablók, tolvajok!

A jámbor bíró váltig iparkodott vele megértetni, hogy sőt inkább igen díszes urak vannak itten, láthatta is az ember őket jól a kapu hasadékán át, de úgy tett, mintha az ebugatás és saját lármája miatt nem hallaná, mit beszélnek. Azután el is távozott az udvarról, s csak a nagy szelindekek feleltek a zörgetésre.

– Mondtam ugye, hogy itt hiába zörget, akár úr, akár szegény! – szólt vad elégtétel hangján a garaboncás.

Most az alispán ismétlé a felszólítást; a kapu döngése végigzúgott a belső folyosókon anélkül, hogy emberi visszhangot költene.

– Csak tessék ütni a kaput, csak tessék zörgetni! – gúnyolódék éles, csúfondáros hangon a garaboncás. – Hamarább kinyílik a mennyország kapuja egy akasztott lókötő előtt, mint ez itt a nyomorultak kérésére. Tennék csak az emberek azt, amit én mondok; majd tudom, hogy nyitva volna egy pillanatban ajtó, ablak az egész háznál. Úgy kell, úgy kell! Birkák, bornyúk, szamarak az emberek, igavonó barmok, akik azt gondolják, hogy azért vannak ezek a hegyes fogak a szájukban, hogy kenyeret egyenek velük. Összeülnek tanácskozni, hogy mi bolondot találjanak ki. Miért? Azért, mert nincs annyi szívük, amennyit egy hangya elbír! Hallgatna csak énreám valaki.

Az ifjú idealista azt hivé, hogy emberére talált, s megkérdezé komolyan a természet bölcsétől, hogy mit gondolna tehát a leginkább célravezető rendszabálynak.

A garaboncás összehúzá szemöldeivel azokat a nagy fehér bozótokat, amik télhavas ernyőt képeztek villogó, veres körzetű szemei felett, egyik kezét alsó ajkára tevé mutatóujjával, mintha elégnek tartaná felét bocsátani ki ajkain a mondandó szónak, s halkan susogva akarta azt elmondani, de az indulat mindig félrevitte suttogását a hangos kitörésbe.

– Hogy én mit gondolok? Az igen rövid dolog. Ez a nagy, bástyafalas épület itt, amilyen magas négyölnyire a föld felett, s amilyen mély kétölnyire a föld alatt, olyan színültig van töltve élelmiszerekkel, amikkel százezer ember életét meg lehetne menteni mindenkorra. Hol vette ez az ember azt? Csalta, lopta, elharácsolta szegény emberektől! Fele már elpusztult e szegény embereknek; a másik fele még megvan és itt áll és bámul és a kezeit tördeli és azt mondja: „Én uram, én Istenem!” Pedig nem fog rajta segíteni sem az Isten, sem az urak. És az, aki odabenn van, nevet rajtuk, és nem fog adni egy falat kenyeret, és nem fog adni egy szem búzát, míg mind háttal nem állunk az ég felé…

Az ember akkor egészen odahajolt az ifjú úrhoz, s mintha ahhoz, amit most mondani akar, nem tartaná elégnek csupán ököllel mutogatni, átkapta abba bal kezéből görcsös botját, s dühödten kiálta, a házra mutatva:

– Fejszét, kanócot neki!

Az ifjú táblabíró visszadöbbent e zajos ajánlattól, a bíró pedig dorgáló szóval inté meg a nyugtalan embert.

– Ugyan, ugyan, Márton, hogy beszélhetsz ilyen helytelenül?

Az ember mérgesen tekinte oda, botját leszúrva maga elé a földre s fél kézzel rátámaszkodva.

– Hogy mért beszélek én így? Hát miért beszélnék én másképpen? A kutya azért van, hogy ugasson. Hát mi vagyok én, hogy olyan szépen beszéljek? Egy veszett kutya. Tudom, hogy az vagyok, mert sokszor neveztek így. Egy piszok eb vagyok, akit agyon kell ütni; miért nem csapnak hát agyon? Ki vesz számba egy olyan lelket, mint az enyém?

– Ej, ej, Márton, ne káromold az Istent! – feddé a zúgolódót a bíró, kegyesen megbotránkozva ádáz szavaiban.

A durcás ember lehúzta sipkaernyőjét arcára, s mintha lassúdan akarna beszélni, mély hangon monda a bírónak.

– Ha valaki kérdőre fog azért, amit most beszéltem, azt fogom mondani: „Részeg voltam, jól voltam lakva, azért beszéltem ilyen bolondokat.” Hiszen ki tudja azt, hogy két hónap óta színét sem láttam semmi italnak, s hetek óta gyökérrel élek? Világos, hogy mikor magamforma szegény ördög zúgolódik, akkor azt mondják rá, hogy részeg.

– Hallgass, Márton – csitítá őt az ifjabb Sztropkó Mihály –, becsüld meg magadat itt ez urak előtt, akik éppen azért jöttek, hogy a nép sorsán bölcs rendeleteikkel segítsenek…

A garaboncás ember hangosan felkacagott e szavakra; nem felelt semmit, csak kacagott; mutatta kezével, mutatta arcával, mennyire lenézi, semmibe veszi azt az eszmét, amit a bíró mondott, s mint aki fáradságra nem méltónak találja, hogy ilyen balgaságra feleljen, el is ment onnan, folyvást erőltetve a kacagást és fejét rázva és kezével eldobó mozdulatokat téve. Hanem mégis azután mintegy tízlépésnyi távolban újra megállt, mintha csak azért távozott volna el, hogy jobban nekifoghasson, s akkor fogta fel a kérdést.

– Urak!? – kiálta felcsattanó szóval. – Hát tudják azt az urak, hogy mi baja van a szegény embernek? Hát tudhatják ők azt, mit tesz éhségtől, fáradságtól, testi sanyarúságtól eldűlni, meggebedni? Gondol is arra valaki, aki mindennap jól evett, jól ivott! De nem, nem mondom, hogy ezek az urak itten nem különbözők a többiektől – szólt és megemelinté sapkáját, egy pillanatra látni engedve sima, kopasz fejét –; ezek az urak jót akarnak, jóért jöttek. De mit tehetnek ők? Mit fognak tenni? Papirosra fogják tenni, hogy hány élőt találtak itten, hogy egy hónap múlva, ha visszajönnek, kivonhassák belőle a halottak számát. Receptet írnak a halál ellen, s elküldik a patikába! Keresd magadnak, szegény ember. Meggyógyulsz tőle, ha megtalálod? Hát tudnak ők csodákat mívelni? Tudják ők azt tenni, hogy ez a ház megnyissa kapuját és kiadja, amit bevett? Tudják ők azt tenni, hogy manna hulljon az égből? Manna és kopasztott fürjek, mint a zsidóknak a pusztában, ahogy a papok beszélik? No, hát lássuk, tudják-e azt tenni az urak, hogy manna hulljon az égből. Ma, még ma, és itt, ezen a helyen, mert holnap már késő lesz, mert tíz mérföldnyire már messze lesz. Hogyan hull hát a manna az égből?

A garaboncás égre néző daccal fordítá fejét az urak felé, s diadalmas dühvel állt meg ott előttük, felszólítása cáfolhatlanságán megvetve lábait.

A nép esze járását a szofizmák könnyen eltérítik, a körülállók arcaiból igen olyasmit lehete kiolvasni, hogy bizony a garaboncásnak alkalmasint igaza van.

– No, hát hogyan hull a manna az égből? – rikácsolá a garaboncás veszélyes jelszavát, mindkét öklével botjára támaszkodva, s farkasszerű vigyorgással mutatva elő azt az egypár megmaradt hegyes fogát, amely más egyébre látszék rendeltetve lenni, mint kenyérevésre.

E pillanatban nagy társzekér zörgése zavará meg a jelenetre vont figyelmet, s a félretekintők a veszedelmes országúton egy merészen megrakott szekeret láttak alájönni hatökrös fogattal, melynek szédelgős tetejében egy messzire virító delnő alakja látszott elhelyezve lenni.

Fehér, olaszos négyszegkalap fedé, azazhogy éppen nem fedé a delnő fejét, csupán hátulsó hímzetével takarta kontyát, elöl pedig szabadon láttatva à la Times frizuráját, mely féloldalt volt elválasztva. Szemei rendkívül világoskékek, arca a szokottnál fehérebb, ajkainak metszése igen bőkezűleg van szabva természet alkotó kezétől, mindamellett sem látszik elégnek lenni, hogy erősen előálló fogait egészen alól-felül eltakarja. Egyébiránt előnyére meg kell mondanunk, hogy azok a fogak igen szép hófehérek, és az egész arc minden egzaltált kinézése mellett sem kellemetlen. Termetét csípőig piros szegélyzetű szerviánka fedé, mely alól sötétkék kantus folyt alá, fekete bársony szegéllyel, amely ismét csak térdig ért, az alatta levő igen világos színű s igen zöldzsinóros viganót engedve láttatni. Esküdni lehetett rá, hogy a fenntisztelt hölgy nem szokta ízlését a divat kényszerének alárendelni, a tapasztalás pedig azt is bizonyítja, hogy hasonló viseletek e tájékon nem voltak szokásban.

A társzekér éppen akkor érkezett a kéményes ház előtt összecsoportosult népség közé, amidőn a garaboncás azon borzasztó trilemmába hozta az érdemes kiküldött urakat, hogy vagy mannát hullasszanak az égből, vagy segítsenek betörni a haszonbérlő magtárát, vagy pedig vallják be, hogy nem tudnak semmit, s csak nézni jöttek ide.

A delnő, amint odaért, rögtön megállíttatá a társzekeret, s patetikus hangon, megfelelő taglejtésekkel szólítá meg a jelenlevőket:

– Tekintetes Lippay Károly alispán úr! Tekintetes Érkelety Menyhért főjegyző úr! Tekintetes Fenyéry Endre főügyész úr! Üdvözlöm önöket. Érdemes helységbíró, ifjabb Sztropkó Mihály, lépjen közelebb; – ön pedig, általam ezúttal névvel nem nevezhető, mert nem ismert agg férfiú, értse meg ezúttal, hogy igenis vagynak esetek, amidőn manna hull az égből…

A megszólítottak egyenként bámulva tekintének a hölgyre, kit szokatlan viseletén, hírlapi stílben tartott beszédjén kívül még az tett leginkább felötlővé, hogy ő név szerint szólítá meg az urakat, azok közül pedig egy sem emlékezett rá, hogy a tisztelt hölgyet valahol ebben az életben látta volna.

A fenn tisztelt hölgy vette észre a hatást, sőt tán éppen számított is reá.

– Uraim, meg látszik önöket lepni, hogy én önöket szerencsés vagyok neveiken nevezhetni, amíg én ismeretlen vagyok önök előtt. Ez utóbbira nincsen is szükség, legkevésbé sincsen. Én csupán személyesítője vagyok egy nálamnál magasabb, dicsőbb lénynek: én egy puszta jelkép vagyok, én egy közvetítő eszköz vagyok; az pedig, akinek ihletét, óhajtatát, belső hajlamát képviselem, azon angyal, azon nálamnál sokkal magasabb lény ismeretlen kíván mind önök, mind mások előtt maradni, sőt ha lehetne, még saját maga előtt is eltitkolná azon tényeket, amikért pirulni szokott, és őneki soha az életben nem volt még oka egyébért pirulni, mint jótéteményeiért.

Ez ihletett panegirikon alatt előkészületeket látszott tenni a tisztelt hölgy a szekérről leszálláshoz, melyet a főfiskális észrevéve, mint ifjú és udvarias férfi, sietett karját nyújtani elé.

– Kérem! Köszönöm! – szabódék az érdekes delnő. – Én le tudok szállni magam is; jártam nyaktörőbb helyeken is a Cibles csúcsán, a Kárpátoknál a Lengyelnyergen; egy férfi sem vállalkozott, magam hágtam fel egyedül. De bocsánat, hogy ismét magamról beszélek, holott én semmi sem vagyok, holott egy fontos missziót kellene elvégeznem. Igen, uraim, egy fontos missziót, mely önök küldetésével összhangban áll. És éppen ezen összhang magyarázza ki azon felötlő körülményt, miszerint én önöket neveiken tudtam nevezni. Azon magasabb, azon angyali lény, akinek én itt szerény jelképe vagyok, megérté önök küldetésének célját, azon nagy és nemes célt, melynek kivitele halhatatlan nevet szerzend önöknek, s elhatározá, hogy ismeretlenül, látatlanul egy parányát képzendi azon közreműködő erőknek, melyeknek összege létesíti a tökéletes sikert. Az ő lelkesült leírása nyomán voltam szerencsés önök ittlétét megtudni, s előleges kérdezősködés nélkül személyeikre ismerni, igen örvendve azon körülményen, hogy éppen ezen percben érkezhetém, amidőn csaknem felhíva volt a gondviselés könnyelmű emberi szózat által, hogy közvetlen működését az emberi sorsban bizonyítsa be. Mert ámbár a közvetlen csodák lételében okszerű és racionális észlelet tilt is hinnünk, de azt mégis tudjuk, hogy a gondviselés kezeiben mindnyájan csodák eszközei vagyunk.

Ez épületes vezércikk után elfogadá a jeles delnő az ifjú ügyész segélykezét, s eléggé méltánylandó ügyességgel leszállt a magas szekérről a prózai földre.

A földre jutott delnő a legtökéletesebb bókkal hajtá meg magát a táblabíró urak előtt, nem mellőzve amellett azt a kegyességgel párosult fensőbbséget, melyet a míveletlenebb osztály irányában gyakorolni helyén talált.

– Jelenleg önökhöz fordulok, tekintetes küldött urak, mert ámbár megbízatásom ama fensőbb lénytől korlátlan teljhatalommal ruházott fel a legkisebb részletekbeni eljárásra, önökre találva mégis ösztönszerű sugallat és megfontolás szerint tudnom illik, hogy hivatásom határát itt elértem, s önöknek bölcsebb belátása, erősebb karjai váltandják fel az én gyarló tehetségeimet. Óh, kérem! Csekélységem érzete nem tűr cáfolatot. Különben is nekem semmi érdemem, én csak jelvény, én csak külső alak vagyok, engedelmes eszköz egy angyal kezében, aki megtudva a közveszélyt, mely a tekintetes rendek figyelmét is magára vonta, megnyittatá tárházait, éléskamráit, kitárta kapuit az ügyefogyottak előtt; sőt nehogy a gyámoltalanabb rész szenvedései észrevétlenül maradjanak, társzekerekre rakatta a szükséges eleséget, úgy küldözé azt faluról falura, hogy amíg a nemes megye átható rendszabályai végleges mentséget hozandnak, addig is legalább egy időre feltartóztassa a halálveszélyt.

Ezen bármely ujdondásznak becsületére váló rögtönzet után felhajtá a jeles delnő a szekeret takaró ponyvát, nem csekélyebb prozopopeával, mint Lázár, a pásztor a velencei tízek szőnyegét, s egész halmazát a frissen sült kenyereknek engedé láttatni.

Az igazság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy ha a tisztelt delnő arca e percben a diadaltól sugárzott, arra tökéletes joga volt; egy szekér kenyér különb tünemény volt a pillanatban, mint minden varázslata a mágiának.

– Íme, uraim, e csekélység szétosztását önök bölcs belátására bízom; tudniillik azon dicső lény nevében, aki által magam is megbízva vagyok. Önök pedig, közrendű földieim, ezennel láthatják, hogy vannak esetek, amidőn mégis hull manna az égből.

A jámbor, meglepett nép az őrület örömkiáltásával rohant e percben a delnőhöz, s odaborulva lábaihoz, kezeit, lábait, ruháját csókolá; angyalnak, tündérnek, szabadító nemtőjének nevezé.

– Én mindez nem vagyok – tiltakozék a derék hölgy címek és tiszteletbeli csókok ellen. – Ne engem magasztaljatok, ne énértem imádjátok az Istent, hanem egy távollevő angyali teremtésért. Képzeljetek magatoknak egy túlvilági szépséget, aminőt az oltárképekre festenek, glóriával homlokaik körül, oly kedveset, oly édeset, mint egy kis eleven cukorbáb, akinek csak a szárnyai hiányzanak, hogy elrepüljön, mint egy szerafim, és az ő! Ez jelenjen meg álmaitokban, ennek a kezei helyét csókoljátok minden falat kenyéren, mert áldás és malaszt van azzal, amihez ő hozzáért.

A tisztelt delnő annyira el hagyta magát ragadtatni ékesszólása által, hogy szemei megteltek könnyekkel, ami azt bizonyítja, hogy nála, mint a palóc dalok költőjénél, a legtarkább rétori flosculusok mind valódi érzés szüleményei.

A tisztelt táblabíró urak igen helyesnek és illőnek találták ez ideig akadálytalan tért engedni a jeles hölgynek, hogy magát kibeszélhesse; az alispán csupán annyit látott jónak megjegyezni, hogy talán alkalmasabb volna az élelmiszerek kiosztása végett a bíró házához visszatérniük.

A delnő e motióra felemelé az égre nagy, álomlátó kék szemeit, s az ihlet patetikus hangján viszonza:

– Sőt éppen itt, Isten szabad ege alatt kell annak megtörténnie. Én e találkozásban is a fátum intő ujját veszem észre, mely magnetikus erővel fogja körül a mindenséget, s jelenségeit adja a népek harcaiban éppúgy, mint az egyesek találkozásaiban, a tűzhely mellett, mint a csatatéren. Éppen jól adta a sors, hogy ez épület, e Bábel előtt, ez éhség tornyának kapuinál lőn találkozásunk; mert azon nevezhetlen lény, ki annak falain belül lakik, utálatos kárörömmel látja elpusztulni saját jobbágyait, és semmi sem leend sötét lelkének oly súlyos büntetése, mintha itt szemei láttára történik meg, hogy egy idegen jóltevő menti meg végveszélybe döntött övéit, ha látni fogja azoknak örömét, hallani elégültségük hangját. Mert ámbár ablakai sötétek, de látja ő és hallja, amik itt történnek; ez a megnevezhetlen lény.

S hogy foganatosítsa bosszúját, feltakarta a ponyvát egészen, s hangos szózattal magyarázá a szekér tartalmát.

– Íme, földieim, itt van számotokra frissen sült kenyér; vigyázzatok, mohón ne egyétek, mert az ismét megárt; eleinte csak keveset, nálatok most a gasztrikus nedvek nagy izgultságban vannak, s túlterhelés könnyen rendszert zavar. Íme, itt zsákokban burgonya, vendelyben zsiradék, ami képessé tesz meleg ételt főzni. Itt egy hordóban borocska lábadozók számára. Bíró uramnak gondja legyen reá, hogy az erőtlenek kapjanak belőle. Én önt felelőssé teszem az igazságos osztály felől.

A tisztelt delnő túlságos buzgalmában egészen elfeledte, hogy a küldetését a táblabíró urakra ruházta, s tíz perc alatt kiüríté az egész szekeret. A boldoggá tett emberek futottak a nyalábra fogott holmikkal házaikba, míg az érdemes hölgy egyenként előszedegetett holmit a kifogyhatatlan ládákból, melyek a szekér derekában voltak, s rakta az asszonyok kötényébe.

– Ez gyertya, ez nem megenni való. Ha beteg mellett kell virrasztani. Ez só, emez pedig cukor, ez meg itten őrölt kávé, a cukor a kávéhoz való. Ezek itt aszalt gyümölcsök gyönge gyomrúak számára. Ebben a katulyában piskóta van, szopós gyermekek számára…

És így tovább. Néhanapján a pesti vendéglőkben nincs olyan nagy gondoskodás a vendégek különböző életkora, testalkata és ízlése felől, mint amennyinek ama rakott szekér megfelelt. Még csak a paprika sem hiányzott.

A bíró felügyelt lelkiismeretesen az igazságos osztályra, akinek nagyobb családja van otthon, annak több jusson.

Az alispán észrevevé, hogy magának nem tartott meg a bíró semmit, s figyelmezteté rá.

– Mikor nekem volt, én is megosztottam a többivel; amíg nekik lesz, ők is eltartanak engem.

– Hát kend, Márton, miért nem megy oda? – nógatá Popákné, könyökkel taszítva a garaboncást, ki ez egész jelenet alatt megnémultan nézett botjára könyökölve.

– Nem kell! Nem ehetném! – mordult ez vissza, s bosszúsan távozott el onnan, görcsös botjával nagyokat ütve a földre. Odafenn a nagykéményű házban pedig úgy tetszék, mintha valaki nagy haragosan csapott volna be egy ablakot.

A megtörtént osztály után az alispán szíves köszönettel szorítá meg a jeles delnő kezét.

– Akárkitől jött e segély, vigye meg neki kegyed az emberiség nevében legőszintébb hálánkat. Ha azon néhány szó után, amit kegyed felőle mondott, ráismerhetünk, az boldogságunkat tetőzni fogja.

– Nem, uraim, nem, sohasem fogják önök őt megtalálhatni. Régóta nemtője ő e vidéknek és mégsem tudja senki, hogy kicsoda, sem azt, hogy hol lakik. Hiába is tudnák meg, ő nem fogad el semmi elismerést. Ah, ő egy angyal, uraim, aki megengedi, hogy őt imádják, de nem, hogy megismerjék; önök sohasem fogják megtudni, hogy ki ő.

– Akkor tudassa kegyed vele hódolatunkat.

– Ezt nem mulasztandom el. És most engedjenek meg uraim egy elégtételt nekem. Ne akarjanak visszatartóztatni tőle; nekem igen nagy okaim vannak, hogy ezt az elégtételt vegyem magamnak. Engedjék nekem, hogy néhány ez alkalomra illő emlékmondatot ez éhség tornyának, e Bábelnek falaira feljegyezhessek.

– Csak tessék, amennyinek szükségét érzi – szólt az alispán jókedvűen mosolyogva.

A delnő ekkor elővett egy darab szenet útitáskájából, s igen szép írással felírta a ház oldalára jobbról, a kapu mellett, ezt a latin mondatot:

„Congeries lapidum, multis congesta rapinis!”³

A másik oldalra balfelől francia jelmondatot írt:

„Les Cannibals dévorent leurs ennemis; mais tu dévore tes compatriotes.”⁴

– Egy kis inzultus biz ez – monda az alispán –, de hosszú dolog volna érte pert indítani.

Ez meglévén, félretette a szenet a delnő, s krétát vett elő helyette; a krétával pedig a kettős kapura írta Tilly emlékmondatát:

„Komm in einer Stunde wieder!”⁵

– Így!

A delnő teljesen meg volt elégedve a szatiszfakcióval. Látszott rajta, hogyha ezt végbe nem viheti, talán belebetegszik. S miután az említett házat ilyen szépen ellátta mottókkal, mint valami újdivatú regényt, megfordíttatá szekerét, s érzékeny búcsút véve az uraktól, ismét letért az országútra, általuk odáig kísértetve.

A ház előtt csak néhány parasztasszony maradt, kik egyre bámulták a rájuk nézve kibetűzhetetlen mondatokat.

– Látjátok – magyarázá a többi tudatlanoknak Popákné –, az a cifra asszony⁶ még hatalmasabb, mint az a boszorkány odabenn. Most amit az ideírt kétfelől a falra, meg középen a kapura, attól, ha a boszorkány ki akar lépni a küszöbön, rögtön kificamodik a lába.

– És most – szólt a delnő, búcsúzólag intve kezével – nem kérek önöktől, uraim, egyebet, mint titoktartást, mélységes hallgatást a történtek felől. Tudják önök: aki által meg vagyok bízva, azt csak elrettentené, ha jótéteményei napfényre jönnének; képes volna elhagyni a földet, ha megismernék a földön. Azért, uraim, titoktartást kérek.

A táblabíró urak kezet adtak a felszólításra, s oly szent és törhetetlen titoktartást fogadtak e tekintetben, mintha a szabadkőművesek nagygyűlésén esküdnének az l. p. d. betűk titkos és rémséges értelmére emberijesztő fogadásokat.

– Nekünk még elébb egy beteg családot kell meglátogatnunk – szólt az alispán a búcsúvétel után.

– Beteg család! – kiálta fel a hölgy. – És ezt nekem nem mondták önök elébb, uraim. Hogy lehet azt előlem elhallgatni? Hisz minden kötelességek közt legelső az, mellyel a betegek irányában tartozunk; a beteg előtt minden ajtónak meg kell nyílni, a beteg mindenkinek rokona; a beteg szolgának kérelme parancsolat az ő urára nézve; a betegség a legellenállhatlanabb tekintély, mely a gyermeket az öregek fölé emeli és az együgyűt a hatalmasok fölé.

E dicséretes frázisok mellett újra leszállt a delnő a szekérről, s forma szerinti nehezteléssel fordult az alispánhoz.

– És szeretném tudni, mi módon segítenének önök betegeken? Van önök között orvos, vannak önöknek gyógyszereik, értenek önök a gyógyászathoz?

A táblabíró urak nagyon meg voltak rezzentve. Csak az alispánnak jutott eszébe valami mentség hamarjában.

– Egyszerű mérgezési eset forog fenn, s rendesebb orvosi segély érkeztéig ecettel, olajjal, tejjel vagy mivel gondolom azt enyhítni.

– Ecettel! Olajjal! Tejjel! – szólt nemes pátosszal a delnő. – Pfuj, pfuj, allopátia! Moslékkeverés! Mérget a méreg közé; ha fáj a láb, el kell vágni, ha forr a vér, ki kell ereszteni! Saignare, purgare, postremo clysterum dare, ha nem használ resaignare, repurgare, reclysterum dare! Ez a nagy tudomány! Nézzék önök ezt a pici kis ládikát itt kezemben, ezekkel az apró üvegcsékkel. Mi van ezekben? Apró mákszemek. És ezen mákszemekkel én, egyszerű tudatlan nő, a halhatlan Hahnemann utasításai nyomán száz meg száz szenvedőt gyógyítok meg évenként, kiket decoctumok, emplastrumok és kataplazmák rég a föld alá vittek volna. Járok vele vidékről vidékre.

A táblabírák egy bókot akartak a dicséretes működésre mondani, de az úrhölgy megelőzte őket.

– Kérem, az mind nem az én érdemem, hanem a halhatlan Hahnemanné, ki egyedül érdemel dicsőítést. Én csak szerény neofita vagyok, csak a hívők egyike.

A derék úrhölgy nem akart legkisebb érdemet is magán száradni engedni.

Azzal a kis ládikát hóna alá véve, a fakultásnak teljesen megfelelő léptekkel járult az alispán úr oldalán a mérgezett család laka felé, csalhatlan bizalmával Hahnemann ellenállhatlanságának.

Fájdalom, hogy ezúttal sem a homeopátia, sem az allopátia nem szégyenítheté meg egymást kölcsönös csodatételeivel. A szerencsétlen szenvedők sokkal erősebb adagot vettek be a méregből, s bajuk jobban el volt már hanyagolva, minthogy a segély későn ne érkezett légyen számukra.

Mire az urak visszatértek, már akkorra ők kiszenvedtek valamennyien.

Ott feküdtek eltorzult arcokkal, összezsugorodott tagokkal a földön. Némelyik még tán vonaglott, de a tapasztalt delnő, amint ránézett, amint üterét megtapintá, tudta, hogy az nem az élet mozdulata többé, hanem az elkésett halálkíné.

– Ez a facies hypocratica… – szólt a felölelt haldokló arcát a lámpa fénye felé fordítva, melyet az ifjú ügyész tartott kezében – ez a viaszkép a halál munkája.

Egyiken sem lehetett segíteni többé.

– Contra vim mortis, nulla medicamina in hortis⁷ – szólt Hahnemann derék tanítványnője, szomorúan kapcsolva össze ládikáját.

Az alispán pedig vett egy papírt, belehajtogatott egy darabot a vadócos kenyérből, s azt mindhármuk gyűrűivel lepecsételve, magához vevé.

– Volt-e a haldoklóknál gyóntató pap? – kérdé az ősz táblabíró Popáknétól, ki az ajtóban állt meg a többi asszonyokkal. – Fölvették-e a halál szentségeit?

– Ah, uram! – felelt az asszony felsóhajtva –, ha az egész vármegye mind pap volna, s ez az egész folyó mind szenteltvíz volna, mégsem lenne elég azokat mind beszentelni, akik itt a környékben meghalnak.

Az urak szomorúan hagyták el a halál tanyáját, ahonnan úgy kihalt szemeik láttára mindenki, hogy még csak az sem maradt, aki a többieket megsirassa.

A vén garaboncás a kis szűk ablakon nézett be a szobába, s nagy elégülésére szolgált, mikor látta az urakat vigasztalanul eltávozni.

– Ezeken mégsem tudtak segíteni!

A megye küldöttei további rendelkezéseiket az ifjúnak nevezett bíróra hagyva, együtt elkísérték a delnőt szekeréig, s ugyanazon nyaktörős úton, melyen idáig jöttek, felmentek azon helyig, ahol hintaikat elhagyták.

Itt újra elbúcsúzék tőlük az úrhölgy, legnagyobb tiszteletéről biztosítva a táblabíró urakat, melyet azok szinte azon módon viszonoztak.

Kisült azonban, hogy midőn azok is felültek hintóikba, éppen azon az úton volt haladásuk, melyen a delnő szekerének; ilyenformán ismét együtt maradtak minden búcsúvétel dacára, ami az érdemes úrhölgynek nem csekély aggodalmára szolgált.

A holdvilág már magasan járt a fenyők felett, s kifehéríté az utat az erdők sötétjéből; bár lassan, de bizton lehetett haladni. Egy helyen kétfelé vált az út, az egyik út vezetett le a völgybe, másik hegynek fel.

A válaszútnál megállítá a delnő szekerét, s elöl hagyva járatni az urak hintóit, még egyszer, harmadszor is melegen, forrón elbúcsúzék tőlük; amidőn ismét kölcsönösen megígérték, hogy egymást nem fogják elfeledni, s ha valahol még az életben találkoznak, egymásra ismernek.

Csak akkor kezdett azután csodálkozni mind a két fél, midőn a táblabírák elöl hajtatva, ugyanazon a völgyi úton haladtak lefelé, amelyen a delnő szekere, ugyanazon hegyes tornyú falu felé, melynek bádogfedeles nyele olyan meghívólag ragyogott a hold fényében.

A falu közepén állt egy hosszú, emeletes kastély, melynek fehér oszlopzatos előcsarnoka kivált az árnyékos háttérből; körüle a kis nádfedelű parasztházak mind oly bizalmasan füstölögtek. Ah! Semmi sem költ oly boldog, otthonias eszméket, mint annak a távol kék füstnek látása a csendes gunyhók felett, mely az erdők méla sötétjéből felpárolog.

A falu határához közeledve, a delnő egyre nyugtalanabb kezdett lenni. Talán mégis meglehet, hogy az urak tovább fognak menni. Hisz a szomszéd falu nem messze van. Vagy talán csak a bíróval van itt is dolguk, s egész éjszaka utazni akarnak. Igaz, hogy szép holdvilág süt, megtehetik.

E töprenkedései alatt beértek a faluba, elhagyták a bádogfödeles tornyot, megérkeztek a fehér kastély rácskapuja elé, ott megállt ismét mind a három jármű.

A dolog ismét búcsúzásra került; ami most már nem történt meg minden vígabb színezet nélkül, miután ezúttal negyedszer történt meg, s midőn ennek az ünnepélyességnek is vége volt, a sok hálálkodás után végre kisült, hogy a táblabíró urak éppen csak ide szándékoztak jönni, ahova az ismeretlen delnő, kit e meglepő nyilatkozványra a kétségbeesés fogott elő. Hiszen így ő maga vezette a férfiakat az ő rejtelmes, titkos, jóltevő tündérkéje nyomára, akinek titkait soha semmiféle halandó embernek nem lett volna szabad tudni, annál kevésbé egy hivatalos deputációnak kihallgatni, formulázni, jegyzőkönyvbe tenni, örök időkre felírni.

A kétségbeesés nem elég erős szó az ismeretlen nő zavarának kifejezésére.