III. A GAZDA ÉS VENDÉGEI

Ezen a világon minden attól függ: hogy tudja az ember bolondítani egymást.

Ismertem olyan gazdag embereket, akiknek vagyona felért egy kis hercegséggel, de akik nem tudták azt eléggé kimutatni, örökké falujukban ültek, s nagy ritkán jöttek be a fővárosba, bemutatni a tíz esztendővel ezelőtti divatot, akkor is a legócskább vendégfogadóba szálltak, beérték a legszerényebb szobával, ahová őket a pincér utasította, színházban most is csak a parterre váltottak jegyet, miként jurátus korukban, egy csézán eljártak, amíg el nem szakadt, s ruhát sohasem varrattak mással, mint a zsellér falusi szabóval, ki kontóban rótta le a haszonbért; az ilyenek azután mikor hirtelen megszorultak, mert roppant jövedelmeiket tán lelkiismeretesen kifizetett fekvő birtokba verték, futhattak fűhöz-fához száz bankó forintért anélkül, hogy valaki mert volna nekik adni.

A másik pedig első gavallérja a fővárosnak, felesége divathölgy, szeretőjei még inkább; valamennyi előkelő klubban ő a tónadó, esztendőnként négyszer is változtatja előfogatait, ma broughamban, holnap calessben, délelőtt phaetonban, délután batárban látjuk kocsikázni; páholyt tart mind a két színházban, palotában lakik, melynek bejáratát bundás kapus őrzi; és ennek tárva-nyitva van mindenki ládája, erszénye, hitele korlátlan, aláírása készpénz; csak a nevét kell mondani, és mosolyognak előtte bankárok, tőzsérek, nemzeti bank és takarékpénztárok örülnek, ha váltóit láthatják – pedig ha megkérdené valaki, hol van hát az a birtok, amit ez a név képvisel, szétnéznének az emberek a levegőbe és nem találnák azt sehol.

Ismertem olyan okos embereket, akik tudományos ismeretek gyűjtésében megőszültek, akik félrebúttak egy odúba, hogy ott lelkük minden erejét egy kedvenc szakma kiművelésére fordítsák; orvosokat, kik mély tudománnyal hatoltak be a természet örök titkaiba, kik jóltevői voltak a szenvedő emberiségnek, s tapasztalataikban egy századot érő kincseket bírnak; lángeszű teremtő lelkeket, kik tíz remekművet hajítanak tűzbe, míg egyet kiadni bátorságuk támad; és ezekről mit sem tud a világ, nem is mernének ők előállani; de ha előállnának is, szerényen, vonakodva, ahogy szokták, ki hallgatna rájuk? Azután ismertem másforma egyéniségeket, kik a kávéházban végezték tanulmányaikat; megvitatták, amiket hírlapokban olvastak, csináltak maguknak közönséget maguknál együgyűbb emberekből, valami úton-módon közlönyre tettek szert, és most nagy embereknek tartatnak, és ítélnek elevenek és holtak fölött. Ismertem orvost, akit rendes akadémiai tagnak választottak, amiért egy másik rendes akadémiai tagnak a tyúkszemét operálta – (és még az is kétséges, hogy szerencsésen operálta-e); ismertem irodalmi tekintélyeket, akiknek érdemeik egypár merészen elkötött plágiumon túl nem terjedtek; és íme ezek mind nagy férfiak, mind rendkívüli emberek, akiknek arcképeit kőbe, fába és szappanba metszik, s az utókorra bízzák, hogy szép tulajdonaikat fedezze fel.

Ismertem derék, jószívű embereket, kik valódi mintaképei a keresztyén erényeknek, mind magán-, mind közéletükben a jóság és bölcsesség munkáit művelték, kik egy erejüknek megfelelő körnek, egy megyének vagy egy városnak, vagy tán egy intézetnek, vagy csak egy családnak jóltevő nemtői voltak és akiket, midőn megholtak, szépen elfeledtek, vagy tán még akkor sem emlegettek, mikor még életben voltak; mert lételük megszokott volt már az emberek előtt, s jóságukban éppen úgy nem találtak semmi rendkívülit, mint hogy nyáron meleg, télen pedig hideg van.

Nem ez a hírszerzés mestersége, jámbor felebarátaim! Kürtölni kell mindent! Kürtöld, amid van, kürtöld, amit tudsz, kürtöld, amit adsz; és ha ez nem elég, kürtöld azt is, amid nincs, és amit nem tudsz, és amit nem adtál. Ahol nem látják, ott légy fösvény, ott pazarolj, ahol látatja van; magadról beszélj és beszéltess, ahol lehet; szólj hozzá mindenhez, akár érted, akár nem; ha hallgatsz, azt hiszik az emberek: tudatlan vagy; ha beszélsz, azt hiszik: ők a tudatlanok. Ne adakozzál ott, ahol zaj nincsen; amit áldoztál, minden hírlapban kürtöltesd, s ha megvettél egy jótékony albumot, külön ívre írd a nevedet; hagyd meghalni éhen a rongyos koldust kapud előtt, cselédedet koplaltasd; hanem ha jó alkalom nyílik, indítványozz nagyszerű hangversenyeket, ezüst sorsjátékot, filléres adót, éhséggel küszködők, tűz-, vízkárvallottak, árvák és betegek javára: ez neked mibe sem kerül. És ez az út a hírhez.

Hanem csak az a kérdés, hogy mit nyertél vele azután, ha elérted…

A brenóci kastélyban egy hét alatt minden megváltozott. Az esett bőrök eltűntek a márványkorridorokról s pompás veres és arany szőnyegek takarták el a rajtuk esett csorbákat, az udvarról eltűntek a véres tócsák és posványok, a trágyagödrök helyén zöld pázsit és kőbe rakott álaébokrok díszlettek, a folyosók bejárását gazdag repkények folyták be, mik közül fehér galambok repkedtek elő; a vakablakok színes üvegeken át vetettek fényt a termekbe, miknek ódon boltozataival újdivatú szőnyegek és ragyogó csillárok tagadtatták meg éveik számát.

A lépcsőkön ezüst vállzsinóros, kék egyenruhás inasok, komornyikok szaladgáltak alá s fel, a konyhában a szurtos szakácsné helyett fehér gyolcsruhás úr parancsolt, fehér tányérsipkával felkenve szakácsnak; az istállóban négy délceg almásszürke röhögött a zabra, s a tágas kocsiszínben ezüsttől ragyogó batárd csillogott újdonat újan.

A folyosó egy része télikertté volt átidomítva, telve a legpompásabb dísznövényzettel, egy kertésznek egyéb dolga sem volt, mint arra felügyelni; az úri termekben görnyedt minden asztal az ezüst virágtartók, borhűtők és egyéb látványra kirakott edények súlyától; a sok kés, villa és kanál csak úgy halomra öntve állt egy üvegsifonér alatt, hogy káprázott a szeme, aki reá nézett. Minden ezüstneműn a nagyságos árendás úr címere a fatális gólyával és ékesen összefont névelőbetű, az ötágú nemesi korona alatt.

És – mindez csak hazugság, világbolondítás, szemfényvesztő kápra.

Amit itt látunk, az semmi sem való. A bársonyszőnyegek, az aranyozás mind papiros, a repkénynek, mely oly szépen zöldül az oszlopokon, nincsen töve, most szedték az erdőn, egy hét múlva száraz lesz, s kidobják; a szép márványszobrok a kertben fazekasművek, a zöld pázsit most van rakva, ami pedig valóban értékes tárgy, az nem tulajdona a mutogatónak, az csak kölcsön, csak bérbe van véve: a nagyságos árendás úr csak haszonbérbe vette ezt a dicsőséget.

Bérben van a szakács; lakoma végeztével összeszedi üstjeit és lombikjait és szalad. Bérben van a négy paripa és a sujtásos kocsis és az ezüstös hintó; mikor vége lesz az ünnepélynek, egyik a másikat befogja és együtt elszaladnak; elszalad a télikert is kertészestül együtt, mert ők is csak bérben vannak itt határozott időre; még az inasok is árendába vannak, amint a legutolsó vendég után becsapták az ajtót, vetik le harisnyáikat, ezüstös frakkjaikat, csapják a földhöz, s szalad, ki merre lát. Még az ezüstserlegek, medencék, kések és kanalak is futnak hazafelé, amint az ebédet végezték, s otthon a bécsi ötvös kivakarja belőlük a címert és nevet, miket árendába vésett oda.

Így áll a dolog Krénfy úr házánál.

A nagy pompa, a nagy sütés, főzés, zajos előkészületek között azért ő ott jár mindenütt és perlekedik az emberekkel óra hosszat két-három krajcárért, nézi a támadó tortákat, a pácban álló vadsülteket, a spékelt fogasokat, az illatos ananászokat, mik, óh fájdalom, nem voltak bérbe kaphatók, és amellett titkos szobájában egy kis ciberelevest ebédel, abból sem mer enni eleget, s felszedi a morzsákat asztaláról, és elteszi a kenyérhajat vacsorára.

Takarékosnak kell lenni…

Akik Krénfy urat ismerték, el nem tudták gondolni, hogy mit sejtsenek e szokatlan változások alatt? Lakodalmához készül-e, vagy újabb hetes évszámba lép, amikor az ember természete megváltozik? Korteskedni akar-e a jövő tisztújításra, hogy magát alispánnak választassa? Vagy valamelyik brenóci ősanya ijesztett rá kísértet képében, s most annak a kedvéért súroltatja ki a szobákat?

Krénfy úrnak pedig az a jó szokása volt, hogy ha tetteinek oka felől tudakozódtak, azt sohasem mondta meg, vagy ha megmondta, az nem volt az igazi ok.

Azonfelül ez alkalommal még egészen bizonyos sem lehetett felőle, ha vajon e fényes előkészületek sikere be fog-e következni; kedvezőtlen esetben jó volt nem vezetni nyomra a kíváncsi közvéleményt.

Vajon megalázzák-e magukat a büszke brenóci grófok, hogy haszonbérlőjüket saját ősi kastélyukban meglátogassák? Vajon igazán oly szoros körülmények között vannak-e, hogy midőn egy oly felkapott emberrel, mint ő, dolguk van, megbocsáthassák neki, ha az meghívásukra viszonmeghívással felel; sőt szót fogadnak neki, s azt mondják: hogy ha a hegy nem akar jönni Mahomedhez, akkor a Mahomed megy a hegyhez? Ha már egyszer eljöttek, akkor minden meg van nyerve, mert akkor bizonyos, hogy nagyon rá vannak szorulva.

Egy levél eloszlatta kétségeit. Bécsből jött, István gróf saját kezű kalligráfiájával, ki sajátszerű büszkeségét helyezte abban, hogy ő is úgy írjon, mint legelső őse Jeruzsálemi András király idejében, aki még úgy tudta, hogy ökölre kell fogni a tollat; a brenóci grófok mind sokat tartanak arra, hogy aki írásaikat olvasni akarja, beleizzadjon a fáradságba.

Krénfy úr nem hiába izzadt. Kívánatai minden reményen felül teljesültek, nemcsak István gróf fog eljönni Brenócra, hanem még Illés gróf is; sőt ha lehet hinni írott betűknek, még Cynthia grófnő is szerencsésíti Brenócot látogatásával, kinek most nagy kedve akadt az elegáns szalonok helyett kősziklákat és fenyőerdőket látni.

Krénfy úr szakállát dörzsölte örömében. Az a rossz szokása volt, hogy mikor valami indulat bántotta, mindjárt a szakállának esett.

A levél utóirata azt ígérte, hogy a további tudnivalókról majd Illés gróf pitvarnoka fogja értesíteni a haszonbérlő urat.

A levél igen gyorsan volt küldve a kérdésre; amely nap Krénfy úr levele érkezhetett Bécsbe, aznap küldetett vissza rá a válasz.

Ez minden jót jelent.

Másnap a komornyik levele is megérkezett. Ebben tudatá Krénfy úrral, hogy a méltóságos grófok holnap útnak indulnak, két nap alatt ott lesznek, mert éjszaka is szoktak utazni. Brenócra éjjel fognak megérkezni, ahogy az állomás számra pontosan ki van számítva. Visznek magukkal ennyi és ilyen cselédséget, s ott fognak mulatni három nap.

Krénfy úr e tudósításra azután bátran előállt tudomásaival. Most már bizton kihirdetheté, hogy a grófok lejönnek Bécsből az ő látogatására, az egész méltóságos család; itt fognak nála mulatni és hogy mindez áldozat az ő kedvükért és az ő tiszteletükre történik.

A cselédségnek meghagyatott, hogy tisztára megmosakodjék, s amely éjszaka a méltóságos vendégek megérkeznek, ott legyen a kapuk előtt őket elfogadni, akár béres, akár kocsis, akármi egyéb a tatár, mind ott legyen.

A méltóságos úri vendégek számára elkészített szobák hallatlan pazarlással már alkonyatkor kivilágíttattak. Az útra zsellérek állíttattak ki szurokfáklyákkal egész a szomszéd állomásig. Maga Krénfy úr is el akart menni vendégei elé, hanem azután eszébe jutott, hogy tán ez mégsem divat, s illendőbb otthon fogadni el őket. Jó lett volna tudni, hogy melyik tartozik inkább a bontonhoz. Ha nem szégyenlette volna, megkérdezendé valamelyik bérbe fogadott inasától.

Mégis inkább csak otthon maradt. Hisz ott több szükség volt reá. Készen tartani a tűzijátékokat, vigyázni a kivilágításnál, hogy a lámpákkal valamit meg ne gyújtsanak és a mozsaraknál, hogy a fojtás valami kazalra ne essék; nyolc órától kezdve egész sötét éjfélig lótott-futott a jámbor a kastély egyik helyiségéből a másikba. Hiszen minden jól el volt rendezve; a palota homlokzatán öles betűkkel ragyogott a VIVAT, lámpákból kirakva, a fenyősétányon végig piros meg sárga olajos papiros lámpák csalták a szemet, s a faluvégen egész máglyák lobogtak szurkos fenyőkből.

Mindezt gyönyörűség volt látni, de csak jöttek volna hát már a vendégek, hogy lássák; a parasztság éjfél után unni kezdte magát s hazaszédelgett; az ispán alig bírta őket visszafogdosni, hogy legyen, aki vivátozzon a méltóságos uraknak.

Végre, éjfél után két óra felé, hangzottak az előőrsül kiküldött futárok puskalövései, s nemsokára nagy fáklyafény között látták alászállani a dombról lekerülő országúton a három úri hintót, melyre megszólaltak a kastély bástyáira kiállított mozsarak, elgyújtattak a röppentyűk és tüzes kerekek, melyek ünnepélyes szikraözönt prüszköltek a csendes fenyőfák közé, s midőn a három hintó négyes postafogataival behajtatott a dübörgős felvonóhídon a várudvarra, elég hangos „vivát” fogadta azokat minden oldalról, melyet maga Krénfy úr is segített szaporítani, hogy a lelkesülés azzal is többnek tessék.

Azzal örömrepesve futott a legelső hintóhoz, hogy annak üveges ajtaját kinyissa, ami azonban az öröm vagy a sietség miatt neki éppoly kevéssé sikerült, mint Boros uramnak a második hintó irányában elkövetett előzékenysége; míg végre a harmadik hintóból kiszállt nagy ásítva egy inasforma egyéniség, aki álomtól bosszús fővel tudósítá Krénfy urat, hogy sose nyitogassa azokat a hintóajtókat, mert azokban nem ül senki.

A méltóságos urak még az állomáson túl leszálltak, kedvük telvén benne, hogy a rövidebb gyalogúton jöjjenek előre Brenócig. A kisasszonynak különös kedve telik a gyaloglásban.

Ezóta réges-régen meg is érkeztek már, s beszálltak a vendéglőbe, és bizonyosan alusznak is, kivéve Illés grófot, aki meghagyta neki, hogy a naplójával utána menjen a vendéglőbe.

Krénfy úr úgy érezte magát, mint aki álmában pénzt talált, s aztán felébresztették.

Ő annyi költséggel, fáradsággal készül az ünnepélyes elfogadáshoz, illuminál, futárokat küld előre, tűzijátékot süttet, vacsorát készíttet, éjfél után két óráig űzi, hajtja a fél falut, vivátot ordít maga és cselédjei három üres hintó elé – míg vendégei azalatt régen lefeküdtek, és alusznak is már a vendégfogadóban.

– Oltsátok ki a lámpákat! Takarodjék minden ember haza! – kiálta Krénfy úr, ki közel volt hozzá, hogy ríva fakadjon… Mennyi gyertya, mennyi olaj, mennyi sütés-főzés és a vendéglőbe szállanak!

Vajon nem lehetne-e ezt a vacsorát holnap mint reggelit feltálaltatni nekik? (Ez utóbbiakat már nem mondta, csak gondolá magában.)

– Tiszteletemet a méltóságos grófoknak! – szólt a pitvarnokhoz fordulva, ki akkorákat ásított előtte, hogy majd elnyelte, s utána Krénfy úr cselédjei mind ásítottak. – Elvárom a méltóságos urakat holnap szerény lakom… lakunk… lakjukba, azazhogy úri lakjukba… (A patvar! Még az inassal is milyen nehezen megy a beszéd.) Hány órakor szoktak a méltóságos urak reggelizni?

– Az különböző – felelt a pitvarnok, ki szörnyen keresett a hintóban egy könyvet, ami már a kezében volt. – Az öreg gróf éppen nem reggeliz; a grófné tizenkét órakor, Illés gróf pedig tízkor szokott.

Krénfy úr háromszor is utánamondta magában e tudósítást, hogy el ne felejtse.

Végre meglelte a pitvarnok a naplót, amit a kezében tartott, s anélkül, hogy valakit köszöntene, futott vele a fogadóba. Krénfy úr egy darabig utánaeredt, hogy még egyszer a nyakába kösse legmélyebb tiszteletét a brenóci grófurakhoz.

Azután szétkergette az embereket az udvarról; ráparancsolt a cselédségre, hogy lefeküdjenek, és ne égessék a gyertyát, s maga is hasonlót cselekedett.

Az éjszakai izgatottság, az éhen maradt kedély és gyomor sokáig nem engedték elaludni, s amint elszenderült, álmában legelső dolga volt Cynthia grófnét látni, amint azt a hírhedett, ölnyi hosszú fekete haját lebocsátva, déli tizenkét órakor reggeliz, s hófehér kezével egy szem szamócát kínál Krénfy úrnak. Éppen olyan szerencsés akar már lenni, hogy azt szájával elvegye, amidőn fölébreszték.

Saját inasa volt az, Jakab, egy hülye fickó, akit mindig kérni kellett, hogy fogja be a száját, mikor nem beszél.

– A brenóci grófoktól vannak itt! – szólt a fiú suttogva, mintha nem akarná nagyon fölébreszteni gazdáját, hanem csak egy kicsinyt.

– Óh, hadd jöjjön! – kiálta Krénfy úr hirtelen kiugorva az ágyból, s egy perc alatt hálóköntösében termett; mire Jakab beereszté a jövevényt, már fel volt öltözve.

A komornyik jött. Egy pompás aranyóra volt a kezében.

– Tiszteli a tekintetes urat Illés gróf, azért küldi az óráját, hogy igazítsa hozzá a magáét a tekintetes úr, mert ő percre pontos szokott lenni.

Krénfy úr egy kicsinyt vakarta a szakállát, hanem azért szépen összeigazította az óráját Illés gróféval, s újra megküldé neki tiszteletét. Rendkívüli ember ez az Illés gróf.

Ismét lefeküdt, ismét elaludt. Most már ötven emberrel is álmodott, akik közül mindegyik azt állította, hogy ő Illés gróf, és mindenik az órájához akarta igazíttatni az övét, és mindegyiké másképpen járt, az övé pedig éppen visszafelé járt.

Még szerencse volt rá nézve, hogy ebből a kétségbeesésből újra felébresztették.

– A brenóci grófoktól vannak itt – susogá Jakab, tátva feledett szájjal.

– Jöjjön be, no – mondá Krénfy úr, de ezúttal fel sem kelt az ágyból.

A pitvarnok jött megint.

– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, hogy a hátulsó kaput tartsa nyitva, mert ő nem szokott a főkapun ki- s bejárni.

Krénfy úr meglepetve csóvált fejet erre a sajátságos üzenetre, s midőn másodszor is fejére rántá paplanát, elgondolá magában, hogy milyen sajátságos úr ez az Illés gróf, milyen jó volna ennek hosszas ideig házigazdájának lenni. Ismét elaludt, de álmodni már nem ért rá, mert Jakab megint ott volt az ágynál, és rángatta alóla a lepedőt.

Krénfy úr izzadtan és ijedten riadt fel:

– Mi kell? Mi baj? Mit akarsz?

Jakab tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, mert őt is az ágyából verték már fel, s nagyon fázott.

– A brenóci grófoktól van itt valaki.

– Ereszd be! – kiálta Krénfy úr, s vánkosai közé dörmögött egy teringettét.

A pitvarnok megint beállt.

– Tiszteli Illés gróf a tekintetes urat, küldjön neki egy üveg phosphorsaures hydrokalisublimatot.

– Mi a török csodát küldjek én a grófnak, he?

– Egy üveg phosphorsaures hydrokalisublimatot.

– Mi az? Dörzsgyufa?

– Nem, hanem olyan szer, amit ha az egerek lyukaiba töltenek, azok megfulladnak tőle. A gróf otthon feledte a magáét, azért kéret innen.

– Hát azt gondolja a gróf, hogy én patikárius vagyok vagy alkimista? – kiálta Krénfy úr apródonként dühbe hozva.

– Hát nincs? – kérdé a komornyik.

– Nincs.

– Hm, hm.

Azzal nagy hmgetve elballagott a derék követ, Krénfy úr nem állhatá meg, hogy utána ne kiáltson:

– Hallja! Így megy ez maguknál minden éjjel?

A pitvarnok hivatalos komolysággal mondá, hogy: igenis, így megy.

Amint behúzta az ajtót maga után, Krénfy úr odaintette az ágyához Jakabot.

– Tartsd ide a füledet.

Jakab azt gondolta, hogy valamit súgnak neki, s odatartá a fülét; Krénfy úr pedig megfogá azt két ujjával és jól megrángatta, hogy el ne felejtse, amit mond neki.

– Ha te énnekem reggel kilenc óráig akármiféle üzenethozó embert bebocsátasz, hát én neked kétfelé hasítom a füledet. Jakab hüledezve futott ki a szobából, s csak odakinn kezdett róla elmélkedni, hogy mit vétettek az ő fülei, amiért azoknak kell kiszenvedniük.

Krénfy úr legalább pihenhetett valahára. Egy darab ideig nem tudott ugyan a sok bosszúság miatt elaludni, hanem azután elkezdte magában a kétszerkettőt végig sokszorozni, aminek tökéletesen az a hatása van, ami az ópiumnak, a hétszerhétnél már horkolt.

Lehetett hajnali négy óra, mire harmadszor el hagyták aludni, hét órakor már szépen sütött be a felkelő nap az ablakredőnyök között.

Mint tudva van, nincs kellemesebb a hajnali álomnál; megéneklik ezt a népköltők is és méltán; ekkor jönnek a legkedvesebb álomlátások, ekkor nyeri vissza test és lélek különös tündéri erőkből tegnapi villanyosságát, egy órai hajnali álom édesebb az ébrenlét minden gyönyörűségeinél.

Ezt az édességet, ezt a gyönyörűséget rabolta el Krénfy úrtól Jakab.

Még csak akkor harangoztak a rorátéra, amidőn újólag rángatta valami dzsin Krénfy úr feje alatt a vánkost, és úgy tetszék neki, mintha álmában valami rém azt suttogná: „A brenóci grófoktól vannak itt!”

– Mi kell már megint? Mit költögetsz fel? Mondd, hogy várjanak! Aluszom.

Jakab kotródott. Krénfy úr szavait pedig a mellékszobában is lehetett hallani. És éppen nagyon rosszkor lármázott pedig, mert ezúttal nem a pitvarnok volt ott, hanem maguk a brenóci grófok mind a ketten, kiktől Jakab úgy megijedt, hogy kiabáló urának dacára, tessék-et mondott nekik, s kinyitotta előttük a hálószobaajtót.

Krénfy úr éppen a botot kereste, mellyel Jakabot ellazsnakolja, midőn belépett hozzá István gróf.

Most a haszonbérlő úron volt a megrettenés sora.

– Óh, ezer bocsánatot kérek! – kiálta, észrevéve gyászos tévedését. – Bocsánat, méltóságos uram. Pardon ezerszer. Nem gondoltam. Egészen mást gondoltam.

És a legőszintébb ijedelemmel iparkodott úgy-ahogy felöltözni váratlan látogatói előtt; ami természetesen ismét a legnagyobb zavarba hozta, s utoljára úgy belekeverte magát hálóköntösének zsinórjaiba, hogyha Jakab nem könyörül rajta, s rá nem ad holmit, megfogja magát öltözékeivel, mint a vad majom az enyves csizmákkal.

– Én kérem nagyságodtól a bocsánatot! – szólt finom hangon István gróf, kinek szokása volt minden embert egy fokkal feljebb címezni az illetőnél: az árendását nagyságosnak, a kocsmárost tekintetesnek, a bérest kegyelmednek, akit nem szeretett, kedves barátomnak. A kedves barát volt nála a legalábbvaló megtisztelés.

– Bocsánat, hogy felzavartuk önt. Nem sejtettük, hogy háborítani fogjuk. Én már egy órával ezelőtt felkeltem, Illés gróf pedig rendesen csak két órát szokott aludni naponként. Ajánlom nagyságodnak az én kedves barátomat, brenóci gróf Maróth Illést.

Krénfy úr először látta életében Illés grófot, de meg is nézte.

Emlékezett rá, hogy valaha találkozott hasonló kifejezésű arcokkal, de nem jutott eszébe, hol.

Valószínűleg valami viaszkabinetben.

Semmihez sem hasonlít Illés gróf tekintete annyira, mint ezekhez a merev, mozdulatlan szemű alakokhoz, amiknek meg van adva az élet színe, a szemek kéksége és mégsem élnek; szemeiket az emberre szegezik és mégsem látnak.

Ugyanaz a viaszfény az arcon és homlokon, az a változatlan öntvényi szigor az elsimított vonásokban, az az üvegvisszfény a szemek előtt.

Egész órákig el lehet rá nézni, anélkül, hogy arcvonásai megmozdulnának, hogy szemével egyet pillantana, hogy ajkain meglátszanék, miszerint valaminek örül, haragszik vagy gúnyolódik. Mint azok a viaszképek ott a mutogatóknál.

Krénfy úr fejében egy percre az a gondolat is bukfencet vetett, ha vajon nem valami rendkívüli automatot hozott-e magával István gróf, amivel őt rá akarja szedni. A gróf az ilyesekre sokat költött, s voltak neki önmozdonyai, amik kártyáztak, trombitáltak és zongoráztak. Vajon ez nem onnét való-é?

Különös sajátság az némely családnál, kivált előkelő családnál, hogy legközelebbi rokonok a csodáig nem hasonlítanak egymáshoz.

Azt ugyan senki sem mondta volna, hogy ez ifjú automat, kit István gróf mint kedves barátját, Illés grófot mutatott be, az ő tulajdon édes fia, testvére Cynthia grófnőnek, a birodalom legszebb hölgyei egyikének.

István gróf egy vonással sem hasonlított hozzá.

Az ő alkata, modorai, magaviselete egy tökéletes udvaroncot árulának el, minők a leghódítóbb királyné, Mária Terézia udvarában végezték tanulmányaikat: arca simára borotválva, mint egy ifjoncé, vonásai teltek és ragyogók, homloka sima, gazdag hófehér hajfürtökkel, mint minő fehér hajfürtöket egy század előtt a fiatal lovagok viseltek; István gróf fürteit az évek hajporozták be ily szépen; kezei simák, fehérek, finomak, nőiesen gömbölyűek, mozdulatai kimérten kerekek, csupa előzékenység, csupa illem, csupa mosolygás az egész alak; öltözete, mintha skatulyából volna kivéve, egészen ellentétben Illés gróffal, ki egy matrózkabátban jött mellette, mely éppenoly kockás volt, mint mellénye és mondhatlanja, még a mellénye közül kilátszó inge is kockás; az embernek szinte rosszul esik, hogy miért az egész képe is nincsen kockákra felosztva, mint egy földabrosz.

Illés gróf azalatt, míg Krénfy úr felöltözött, minden kínálás nélkül felült egy három oktávás fali zongorára, mely ugyan eléggé hasonlított valami cifra lócához, hanem azért mégis kár volt annyira csúffá tenni, hogy felüljön rá, s lábait lógassa le róla.

Krénfy úr félve tekintgetett rá félre, s emlékezett magában rá, hogy olvasott valaha olyan automatról, mely a lábait lógázza a zongorán. Most mindjárt le fog szállani és elkezd zongorázni. Szokták ezt is a viaszfigurák.

István gróf ezalatt mindent az egész szobában a legnagyobb figyelemmel látszott vizsgálni, s a legédesebb udvariasság hangján kezde szépeket mondani Krénfy úrnak.

– Valóban alig ismerek rá e rozzant kastélyra, ön oly széppé, oly elegánssá változtatta ezt át. Egészen meg vagyok lepetve. Mintha a Luxemburg-palaisban járnék.

– Óh, kérem alássan – szólt Krénfy úr, ki egészen felbuzdult e magasztalásra –, én kevéssel hízelkedem magamnak, de mondhatom, hogy mindent elkövettem, hogy méltóságtokat magas rangjukhoz illően fogadhassam el. Tetszett látni a lépcsőkön az új statuetteket?

– Óh, pompásak, remekek. (István gróf bizonyosan nem látta azokat.)

– Minden az olaszországi Belvedere mintájára készült, és a…

Krénfy úr belesült a beszédbe, mert Illés gróf elkezdett a két kezén levő tíz darab csont segítségével a zongorán dobolni, s amint reá nézett, úgy megzavarodott viaszfényes szemeitől, hogy elfelejtette, mit akart mondani.

– Mondhatom önnek – szólt István gróf –, hogy amióta e kastély áll, ilyen fényben nem úszott soha. Ezek a repkények a falon valami fölséges gondolat. Ezt terjeszteni fogom és elmondom mindenütt, hogy hol tanultam.

– Óh, kérem alássan – monda Krénfy úr, ki kezdett szemlátomást hízni a dicséretek miatt –, hátha még tegnap este tetszett volna látni. Az a tömérdek lámpás, méltóságtok neveivel; csak az üvegekért kiadtam ötvennyolc pengőt.

Az árendás úr leghatározottabban hivé jó szándékát bebizonyítani azáltal, ha mindennek megmondja az árát.

– Ötvennyolc pengőt? – szörnyűködék István gróf azzal a komoly képpel, mintha ugyanannyi millióról volna szó. – Hát még a faggyú mennyibe kerülhetett? Mert az rettenetes drága az idén.

– Óh, kérem alássan. Nekem semmi áldozat sem nagy méltóságtok tiszteletére, semmi, semmi.

Krénfy úr valami nagy dolgot vélt mondani.

– Csupán azt sajnálom, hogy nem lehetett szerencsém méltóságtoknak bebizonyíthatni hódolatomat.

– Óh, mi sajnáljuk azt ezerszer! – sietett válaszolni István gróf. – Vigasztalhatatlan vagyok emiatt. De reménylem magamat kimenteni nagyságod előtt. Cynthia grófnő szeszélye volt, hogy a hegyeken át gyalog jöjjünk, a hintókat útjukra bocsátva. És Cynthia grófnő, tudja nagysád, elkényeztetett gyermek, amit ő kíván, annak teljesülni kell. Reménylem, hogy ezért nagysád meg fog bocsátani a grófnőnek és minekünk, és nehezteléséről lemond.

Óh, Krénfy úr annyira kész volt megbocsátani Cynthia grófnőnek, hogy csaknem a pallót érinté orra hegyével.

Ez a finom udvaronc valami rettenetes ember! Úgy földre sújtja, úgy megizzasztja, úgy kifárasztja az embert véghetlenül lekötelező, barátságos, udvarias modorával, hogy utoljára örömestebb ülne az ember Illés gróf mellé, és nézne annak a mozdulatlan szemei és szája közé, melyek egy szót sem mondanak.

– Méltóztassanak méltóságtok átsétálni az elfogadási terembe – kínálkozék végre Krénfy úr, remélve, hogy ott erősebbnek érzendi magát. Illés grófhoz nem mert hozzányúlni, attól tartva, hogy valamelyik keze vagy lába a kezében marad, ha megfogja, hanem István grófot unszolá, illedelmesen előrebocsátva őt, mint illik házigazdához.

– Óh, kérem! kérem! – szólt István gróf, megállva az ajtónál, midőn odáig értek, s a legfinomabb udvariassággal, a legparancsolóbb szívességgel állva félre Krénfy úr útjából, őt kényszeríté elöl menni, és fejét kecsesen hajtá meg előtte és szemeivel nyájasan hunyorított.

Krénfy úr, akit leforráztak, ment előre; egészen odavolt minden büszkesége egyszerre, mert ez a finom udvariasság, ez a szíves hunyorítás, ez az előzékeny hajlongás mind azt a lenéző mondást adta neki tudtul:

„Itt én vagyok az úr, te csak a jövevény!”

István gróf inte kezével, hogy tessék helyet foglalni.

Krénfy úr helyet foglalt szófogadó képpel; mintha még az a karszék is a brenóci uraké volna, pedig azt ő vette árverésen kilenc forint huszonkét krajcáron.

István gróf mellé ült, egy másik karszékbe, Illés gróf pedig elkezdett sétálni a teremben alá s fel, ami Krénfy urat nagyon bántotta, mert a gróf minden lépésnél biccent a jobb lábával, mintha egy fog ki volna törve annak a gépezetnek egyik kerekéből, amely ezt az automatot lépni tanítja, de nem merte őt megkérni, hogy üljön le.

A finom, udvarias gróf a legnagyobb nyájassággal szólt Krénfy úrhoz:

– Méltóztatott nagysád bennünket szívesen meghívni Brenócra, és mi oly lekötelező modorúnak találtuk becses meghívását, hogy azonnal siettünk azt elfogadni, bárha elébb magunknak akartuk fenntartani azt a szerencsét, hogy nagysádat Bécsben elfogadhassuk, ami egyébiránt most sem késő, és mi most sem teszünk le arról a reményről, hogy nagysádat magunknál tisztelhessük.

Krénfy úr apródonként érzé magát semmivé lenni e lekötelező szavak által. Érzé, hogy mennyire ügyetlen, mennyire darabos ember ő, hogy így engedi magát nyájasságokkal elhalmoztatni, anélkül, hogy azokat vissza tudná adni. De mégis! Volt egy alapeszméje, mely nem hagyta el soha; azt megengedé magában, hogy nyájas nem tud lenni, hogy udvariasságokhoz nem ért, de van pénze! Ilyenkor Krénfy úr két kezét mondhatlanja zsebjeibe szokta mélyeszteni s a bennük tartott örök négy krajcárral csörömpölni. És akkor ez a négy kis réz démon elmondá neki, hogy mikor ő még gyermek volt, ezzel a négy krajcárral kezdé meg az életet, és azóta ezek százezrekre szaporodtak, és ő úr lett, és most nem tartozik sem sima, sem művelt, sem divatos lenni, mert ő vagyonát maga szerezte, s módjában van mindazzal dicsekedni, amit a született urak pénzen megvehetnek.

– Nem méltóztatnék elébb méltóságtok egy kis rövid reggelihez ülni? – kérdé az érdemes házigazda, azáltal remélve alkalmat nyerhetni, hogy saját munificenciájával a brenóci urakat meggyőzhesse s elmondhassa nekik, hogy ez a tea pecco, terem Kínában, a kínai császár asztalára volt szánva, neki életveszéllyel csempészték, fontja került tíz aranyba.

– Ezerszer le vagyok kötelezve; én nem szoktam reggelizni. Az én kedves barátom, Illés gróf, csak pontban tíz órakor, Cynthia grófnő pedig tizenkettőkor.

Ezt már tudta Krénfy úr, mert a pitvarnoktól is hallá.

– De egy szivarral talán szolgálhatok? – szólt még egy kísérletet téve, s háromrendbeli szivarládikát tolva a gróf úr elé. – Cabanos, valódi Havanna…

– Köszönöm, nem szivarozom.

Csupa rendkívüli emberek. Senki sem tudja, mikor bántja meg azzal, ha valamit kínál nekik; mert az valódi megbántás, oly kevés figyelemmel viseltetni az árendásnak földesurához, hogy azokat a rendkívüliségeit se ismerje, miszerint az nem szivarozik, bort, kávét sohasem iszik, s napjában csak egyszer szokott enni. Ezt már mind kellene tudni a haszonbérlő úrnak.

Illés grófot már aztán nem is merte kínálni semmivel.

– Bátrak voltunk – kezdé István gróf – nagysád sokszor tanúsított szíves indulatját legközelebb ismét igénybe venni, azon szerénytelen kéréssel alkalmatlankodva, hogy ha lehetőnek találja, tegye meg értünk ezt a nagyrabecsülendő áldozatot, hogy a haszonbéri összeget családunk számára egyszerre három évre előlegezze, mely szívességért mi viszont készek vagyunk magából az évi összegből elengedni. Ezen bizalmas kérésünkre nagysád nagyrabecsült levelében oly sajátságos választ adott, melyet mi nem bírtunk magunknak kimagyarázni, mely amily meglepő rejtély előttünk, éppoly kellemes leend annak megoldását hallanunk.

Krénfy úr önelégülten mosolyogva csörömpölt a négy krajcárral zsebében, mintha mondaná: „Elhiszem, hogy kellemes fog lenni.”

E szavakra Illés gróf is felhagyott az üvegalmáriomokba rakott ritkaságok szemszurkálásával s odalépett a beszélőkhöz, egyik lábát feltéve az asztalra, s merev szemét Krénfy úrra szegezve.

Krénfy úr megpróbálta egyenesen őhozzá intézni feleletét, megkísértve, ha meglehet-e ennek az önmozdonynak valami vonását külső befolyás által is mozdítani.

– Igenis. Azt írtam… volt szerencsém írni… méltóságtoknak, miszerint kész vagyok az eddigi haszonbéri összeget nem három, hanem hat évre előre lefizetni. Kész vagyok a mostani összeget nem kevesbíteni, hanem szaporítani, sőt még azonfelül négyezer darab aranyat adni kölcsön méltóságtoknak minden kamat nélkül.

Krénfy úr szavainak hatásán gerjedt diadaltól ragyogó arcával tekinte a két grófra. István gróf mosolygott, és fejét malasztteljesen ingatá; Illés gróf most is csak úgy nézett, azzal a viaszképpel, azokkal az üvegszemekkel, amikkel az elébb.

– És mi legyen azon föltétel, mely alatt nagysád e nagyrabecsülendő ajánlatot tevé? – kérdezé István gróf, gyémánt inggombjait igazgatva helyre.

– Az csekélység, ami méltóságtoknak semmibe sem kerül; tisztán semmibe. Én csak a címet, a haszonbér címet akarom másra változtatni. Majd annak is okát adom miért? Én kifizetem méltóságtoknak azt az összeget, ami hat év alatt haszonbérül járni fog. Sok pénz! Méltóztatik elismerni, nagyon sok pénz. Az annyi, mintha öt évre adna valaki kamat nélküli pénzt. S ki teszi azt mai világban? Még aki törvényes kamatra ád is, rendkívüli ember most, az több mint keresztyénség. Én adom kamat nélkül azon haszonbért, melyet csak hat egymás után leforgandó év alatt fogok behajtani.

Krénfy úr erősen aposztrofálva mondá ez utóbbi szavakat, egyenesen Illés grófhoz fordulva, az pedig csak az asztalra feltett lábát lógatá, mintha az valami órainga volna, mely a benne levő gépezetet szabályozza.

– Amit ez ajánlatért kívánok, az pedig csekélység, igazán nevetni való dolog, nem érdemes méltóságtok részéről róla gondolkodni. Nekem, mint puszta haszonbérlőnek, itt nagyon précaire helyzetem van. Igen kellemetlen állás. A szomszéd földesuraktól sokat kell szenvednem, különösen kettő üldöz kiválólag, két család; egyik közülök a Fenyéry, a másik a Tarnóczy…

Krénfy úr arra volt készen, hogy amint ezen neveket kimondja, a brenóci grófok fel fognak ugrani székről és asztalról, elkezdik rugdalni az ajtókat, betörik az ablakokat, s a falhoz hajigálnak mindent, ami megmozdítható.

Semmi sem történt abból. István gróf most is csak oly nyájasan tekinte a beszélőre, mint eddig, Illés gróf pedig mintha éppen hírét sem hallota volna azoknak, akikről beszélnek; ami Krénfy urat úgy megzavarta, hogy egyhirtelen alig találta vissza magát elvesztett tárgyfonalába.

– … Igen is. Engem mindenütt rontanak, károsítnak, bosszantanak, s ha panaszra találok menni a megye uraihoz, ott meg annyi gyűlölettel fogadnak, oly igazságtalanul bánnak velem, mintha ember sem volnék. Ott is nagy befolyásuk van a Fenyéryeknek és Tarnóczyaknak. Én nem tudom, hogy mit vétett nekik Brenóc, mert én nem vétettem nekik semmit. Mindenre azt válaszolják: Ön nem úr Brenócban, csak haszonbérlő. Egyenesen azon törekesznek, hogy engemet innen megszöktessenek. Látják, hogy a brenóci uradalmat szépen rendbehoztam, s ez nem akar nekik tetszeni. Én nem tudom, mit véthetett nekik Brenóc?

A gróf urak egy szóval sem mondták meg Brenóc vétkét, pedig Krénfy úr kétszer is kérdezé.

– Én már azon gondolatra is jöttem, hogy méltóságtoknak akarják kárát, mert ha én innen elmegyek, pedig kénytelen leszek elébb-utóbb azt tenni, utánam semmiféle haszonbérlő ki nem állja a bosszantást, a kártételt és zsarolásokat. … Tessék figyelemmel kísérni méltóságtoknak, amit mondok: csak egy esetet mondok. Ezekben a körülfekvő falvakban csupa merő léha, dologtalan nép lakik, mely elhanyagolja gazdaságát, rontja, csalja az uradalmat; dolog idején pénzért sem kapni munkást, s télen azután elszaporítják koldussal az egész vármegyét. Mikor nekem kell, akkor egy sincs itthon, de bezzeg, mikor én kellek nekik, akkor gyerekestől, öregestől itt vannak. Azután tolvajok, zsiványok; s minthogy egymástól nincs mit lopni, honnan lopnának, mint az uraságoktól? Ha azt mondom, hogy a brenóci uradalom parasztjai közül minden tizediket bátran fel lehetne akasztatni, minden negyediket megveretni s minden másodikat becsukatni, egy cseppet sem nagyítottam a dolgot. Ezek csalnak, ezek lopnak, ezek koldulnak, ezek részegeskednek… és kérdeni méltóztatik, hogy hát lehetséges-e ez? Hát a hatóságok az ilyesmit elnézik, nem tudják? Sőt védelmezik. Igen, mondom, hogy védelmezik. Nem húzom vissza kifejezésemet. A tekintetes vármegye, ahelyett, hogy a szegény üldözött, bosszantott, károsított birtokost oltalmazná, mit cselekszik? Imhol ni: kiküldenek egy deputációt, hogy tegyen vizsgálatot országszerte, vajon mért nincs az embereknek mit enni? S a bölcs küldöttség mit határoz? Semmi egyebet, mint hogy nem lévén a korhely naplopóknak télirevalójuk, el kell foglalni a legelső, legjobb uradalmi magtárt, amit legközelebb kapnak, s arra a parasztságot rászabadítani. Melyik hát a legközelebbi uradalmi magtár? Talán a Fenyéryeké? Óh, nem. Az maga egyik tagja a küldöttségnek; vagy tán a Tarnóczyaké? Óh, nem. Mert az tudni való, hogy üres; melyik volna másik, mint a brenóci és kallósfalvi magtárak? Hisz azok csak egy haszonbérlő tulajdonai; akit felrúgnak, kilöknek, kinevetnek! De így van! Méltóztassék elhinni, hogy igazat mondtam. Tessék megkérdezni az ispánomat, aki ősi nemesember, armálista, kortesvezér, és mivel e napokban világos adósságot, tetszik érteni, vi-lá-gos a-dós-sá-got vala bátor behajtani egy gazdag birkásnál az uradalom számára, a vele találkozó küldöttség által az út közepén hat, mondd: „hat” botütéssel frissítteték fel. Ilyen a dolog állása Brenócon!

Krénfy úr saját magába disputálta a lelkesedést. Beszédje végén nemcsak a két kezével hadonászott az asztal felett, hanem a két lábával is az asztal alatt, úgy, hogy István gróf jónak látta a magáét óvatosan a szék alá húzni.

De a haszonbérlő szavai csakugyan nem maradtak hatás nélkül. Az örök mosolygás, mely Mária Terézia boldog uralkodása óta ott ragyogott a nemes gróf arcán, most egy percre elmúlt onnan, s az érzett bántalom valami kőhidegségű szigort vont e mindig derült vonásokra, hogy aki így nem szokta őt látni, szinte megzavarodott tőle.

Krénfy úr itt egyszerre félbeszakítá beszéde fonalát, s mintha gondolatai egyszerre más irányt vettek volna, azt a kérdést intézte István grófhoz, hogy szabad-e néki az asztalon álló ananászok közül egyet Cynthia grófnőnek küldeni!

István gróf első percre összeráncolá homlokát erre a kérdésre, hanem azután egyszerre visszatért ismét arcának mosolygása. Fejével kegyesen inte helybenhagyást. Krénfy úr csengetett, parancsot adott a berohanó inasnak, hogy hová vigye azt az egy ananászt, milyen tányérra tegye, és mit mondjon, s azután Illés grófhoz fordult és azt kérdezé tőle, hogy látta-e már azt az Attila-tallért ott a régipénzgyűjteményében, melyet folyvást bámulni látszott.

Az automat ez egyenesen hozzá intézett kérdésre, ha csakugyan élő lélek volt benne, kénytelen volt feleletet adni.

– Láttam – szólt oly száraz hangon, amilyent nem tudnak utánozni az önmozdonyok, így csak ember tud beszélni. – Azt a gyárat is ismerem, ahol készítik. Hanem most másról beszéljünk. Mi nem jöttünk egymásnak bókokat mondani, sem egymáson sopánkodni, hanem azon igen prózai dolog végett jöttünk össze, hogy szerződést kössünk. Mi pénzt akarunk kapni, ön feltételeket szab. Halljuk azokat.

Krénfy úr ajka úgy mozgott, mintha minden szót utána mondana Illés grófnak:

– Igenis. Tehát feltételeimet adjam elő. Minthogy úgy méltóztatik parancsolni, tehát előadom. Az én ittmaradásom nagyon kétséges, csaknem lehetetlen a mondott körülmények között. Nem akarom magamat ismételni. Csak annyit mondok, hogy énnekem lehetetlen minden egyes esetben Bécsbe futnom méltóságtokhoz elégtétel végett; hanem én olyan állást akarok magamnak biztosítani, ami engemet valódi urává tegyen rendelkezéseimnek.

Itt megint megállt, mintha várná, hogy ki fogja-e találni valaki, amit mondani készül.

– Nincs róla fogalmam – szólt Illés gróf szárazon.

– Mondám, ugyebár, hallották méltóságtok, hogy hat évre szándékozom e birtokot újólag megtartani. Ez ellen nem volt semmi kifogásuk. Továbbá azt is mondtam, hogy hat évre kifizetem a haszonbért előre. Ez is jól van, nemde? Még négyezer aranyat is adok kölcsön, kamat nélkül. Helyesen van. Eszerint méltóságtoknak hat esztendeig nincsen gondjuk ez uradalomra, hat esztendeig rendelkezésemre bízzák azt. Ugyebár? Eszerint méltóságtokra nézve tökéletesen mindegy, ha én azt kívánom, miszerint szerződésünknek ne legyen haszonbér a címe; hanem – zálog. Tegyük fel a szerződést úgy, hogy én méltóságtoktól hat évre megvettem a brenóci birodalmat zálogba azon négyezer aranyért, melyet énnekem e határidő lefolytával tartoznak visszafizetni. Méltóságtokra nézve ebben az ajánlatban legkisebb különbség nincs: hat év múlva ismét birtokosai lesznek az uradalomnak, én pedig azon hat évig háborítatlanul élvezhetem fáradságaim gyümölcsét.

Krénfy úr elég nagy feneket kerített ajánlatának és mégis nagy volt aggodalma, ha nem bántotta-e meg e büszke ősnemes urakat azon merész gondolattal, hogy a brenóci hat hegy közötti tér, melyet még Zobor és Gelu idejében hódított el buzogányviselő Marót ős, bár csak hat évre, avagy hat percre is egy jöttment, új nemesnek birtokába jusson, amit a hajdani ősök még királyaik hadaitól sem engedtek elfoglalni.

Az újabb brenóci urak nem oly büszkék.

István gróf igen elégült arccal tekinte Krénfy úrra. Illés gróf pedig az óráját nézte s azt mondta, hogy már most neki menni kell, mert pontban nyolc órakor szokott mosdani. Krénfy úr kívánata olyan bagatelle, hogy nincs miért beszélni róla tovább. A többit majd elvégzi a fiskális.

Azzal leszállt az asztalról és a sipkája után látott. Krénfy úr sietett azt neki kézbesíteni, szerényen megjegyezve, hogy kívánná-e vételbe a kastélyt és egyéb épületeket betudatni.

– Szívesen, szívesen – sietett felelni Illés gróf, és szeretett volna már menni, de Krénfy úr nem adta oda neki addig a sipkáját, míg újra meg nem ígérteté, hogy a magtárakat és a tiszti lakokat is odaértette a vételbe.

– Akár még az ősi brenóci sírboltot is – viszonza Illés gróf sietve –, ha addig meghal ön, miattam odatemetkezhetik valamennyi brenóci és maróti urak és asszonyságok közé. Adieu!

Azzal elkapta a sipkáját, s futott csuklós lábaival ki a szobából, sem a háziúrtól, sem István gróftól búcsút sem véve.

Krénfy úr nagyon sajnálta, hogy saját magát nem bírta két példányban, egyikkel Illés grófot kísérendő, ki úgy futott, mintha kergetnék, másikkal István grófnak udvarlandó, ki szinte, végzett ügy után, eltávozott, megtartva az illedelmet, mely finom társaságokhoz szokott férfiaktól várható, s ügyelve rá, hogy minden ajtónál a legildomosabb menüett-bókot alkalmazza, s háttal menjen kifelé, mindannyiszor különös kegyeibe ajánlva magát a nagyságos úrnak.

Most már nem unszolá Krénfy urat, hanem maga lépett ki elébb az ajtón. Az etikett szabályai szerint most már ő tartozott vele, mert ő volt a vendég és amaz a gazda.

A lépcsők aljáig kíséré őt le Krénfy úr hajadonfővel. István gróf hasonlóul kezében tartá kalapját. Ott Krénfy úr alázatosan kikérte magának azt a szerencsét, hogy a méltóságos családot vendégeiül elfogadhassa mind lakás-, mind étkezésre.

István gróf azt állítá, hogy rendkívüli szerencséjének fogja tartani.

A szoborcsarnok előtt állt már az ezüstös hintó a bérbefogadott lovakkal, mely a grófot a fogadóig szállítsa; e különös figyelem Krénfy úr részéről nagyon tetszett István grófnak. Még a hintóból is kihajolt, úgy köszöngetett vissza.

Krénfy úr azután felszaladt a lépcsőkön, s termeibe érve kitörő örömmel járta végig nagy léptekben azt a szobát, melyben e rövid alkut köték az imént, s a markába vett négy krajcárt oly ügyesen hajigálá a levegőbe, tenyerével újra elkapva, mint valami kínai zsonglőr, titkosan suttogva magában ez elmés mulatság között: „Ezekkel ugyan könnyen elbántunk.”