IV. A MENYEGZŐI ÉJ

Az étcsarnokban vígan foly még a férfimulatság, poharak csengnek, vidám felköszöntések hangzanak; a jókedvű cimborák hangosan éltetik a vőlegényt és a menyasszonyt.

A menyasszony és a hölgyvendégek eltávoztak már hálószobáikba, a vőlegény is nehezen tud már maradni társai között; amint éjfél felé közeledik az idő, bocsánatot kér, hogy társait elhagyja, azok mosolyogva nyújtanak neki kezet, s elkísérik szobája ajtajáig, ott „boldog éjt” kívánnak neki, boldogságos boldog éjt a szerencsés vőlegénynek, ki a földi tündérek legszebbikét, legjobbikát vette nőül.

Boldog, boldog jó éjszakát!

A vidám üdvkiáltás szobákon, folyosókon át behangzik a menyasszony szobájáig. Ott virraszt még ébren az éji lámpa világa mellett; szép feje kezébe hajtva. Van miről gondolkoznia, egy nap alatt egy egész életszakasz folyt le vele, minden óra egy-egy év. Tegnap elhagyott, bús leány, ma boldog nő, kit a férfiak legnemesbike szerelmével boldogít. És mégis úgy nyomja valami a szívét. Miért nincsen ő tehát itten?

Azonban nyílnak az ajtók, hangzanak a folyosón az ismerős léptek, az utolsó csendes ajtó is felnyílik, s az örömtől mosolygó vőlegény ábrándozó menyasszonya előtt áll.

Megöleli, megcsókolja a keblére simuló nőt, fülébe súgja gyöngéden, hogy csak egy percre jött hozzá, csak hogy lássa, megölelje. Azután ismét vissza kell menni, mert úgy illik; a szokás úgy kívánja, hogy míg vendégeit a jókedv ébren tartja, addig a vőlegény közöttük maradjon.

Óh, a nő oly könnyen elhiszi azt. Amit a férj mond, az mind igaz.

Azután sorba vezeti őt a férj szobáin, mik rendelkezésére lesznek, átadja neki kulcsait, megmagyarázza, melyikkel mi zár nyílik. Ez az íróasztalka, ez a szekrény kulcsa. Ez végre a férj szekrényéé, erre jól gondot viseljen, mert abban vannak minden féltettebb iratai, pénze és titkai.

Miért álljon ez a kulcs őnála, kérdi a hölgy csodálkozva.

– Két kulcsa van, az egyik nálam marad. De sokszor megesik, hogy valamire szükségem van, amidőn nem vagyok itthon, s kulcsomat nem bízhatom másra, akkor kell, hogy nőm keresse azt elő. Érted-e, kedvesem?

– Óh, igen! (Ha értette volna.)

– És ezt senkinek sem szabad kinyitni másnak, csupáncsak neked, neked mindig, másnak soha. Érted-e, kedvesem?

– Értem, értem.

Ha csak egy távoli gondolattal is értette volna, kétségbe kellett volna esnie, és férjét magához szorítni és azt mondani neki: „Ne menj ez órában sehova! Ne hagyj el engem.”

A nő azt hivé, hogy mindent ért, amit férje mondott neki. Azután megcsókolá őt a férj gyöngéden, és szívéhez szorítá szerelmesen, és azt mondá neki, hogy aludjék mármost nyugodtan.

A menyasszony megígérte, hogy aludni fog csendesen.

Az ajtóban még egyszer megállt Fenyéry, s gyöngéden tekinte vissza; Irén odafutott hozzá, és olyan nehezen esett neki karjait lebontani férje nyakáról, mintha valami mondta volna neki: ne bocsásd el őt!

És azután visszatért, valami idegen érzéssel szívében, aminek örömnek kellett volna lenni, de ami egészen ellentéte volt annak, úgy nyomta, úgy szorítá, úgy kínozta szívét, mikor arra gondolt, hogy milyen boldog ő most, mivel szereti az, kit ő is szeret.

Lerakta könnyű öltönyeit, pedig nem az öltöny szorítá keblét; lefeküdt, pedig nem az álom bántotta szemeit, és soká kínozta még valami ismeretlen szívnyomás, ami nem is múlt el addig, míg össze nem tette kis kezeit keble fölött, s el nem kezde imádkozni, hogy Isten áldása legyen azon a férfin, aki őt úgy szereti, hogy védje azt az ég minden léptén, minden jártán balesettől, fájdalomtól s engedje, hogy sokáig boldog lehessen.

Erre azután eltávozott a szívnyomás, megjöttek helyette az édes álom tündérei, lecsukták a szép szemeket, felszabadíták a pihegő szívet, kilopták a lelket a testből, s elvitték magukkal ismeretlen tündérországba, ahol egyik világrész a másikhoz csak egy lépés, egyik század a másikhoz csak egy óra.

Fenyéry kilépve neje hálószobájából, amint az előtermet elhagyá, csendes léptekkel a mellékfolyosón végigment, a ház hátulsó ajtaját felnyitá, s azon át a kertbe lépett.

Hideg, őszi éjszaka volt, a szél fútt erősen, egy-egy csillag kibukkant néha rongyos felhőpalástja közül; sietett azután ismét hirtelen betakarózni bárányfelhős talárjába. Az udvaron ugattak az ebek, másutt oly csendes volt minden.

Amint Fenyéry a hátulsó házajtót felnyitotta, hogy egy percre a belső világosság kivetődött, a kert alól, mintegy viszonzásul egy tolvajlámpa futó fénye villant arra vissza. Fenyéry odasietett. A kert rácsajtaja nem volt bezárva. Az ajtó előtt, a mellékúton állt egy nyitott szekér két lóval. Egy férfi a gyeplőt fogta, a másik a hátulsó ülésben ült.

– Nem késtem el, éppen tizenkét óra – monda Fenyéry, odalépve hozzájuk.

– Néhány perc óta vagyunk itt csak – felelt neki egy ismerős hang, s a férfi a hátulsó ülésben odanyújtotta Fenyérynek készen tartott köpönyegét, mit az magára véve, felhágott a kocsiülésbe, s a szekér tovarobogott.

Keresztül a mezőn, egyenesen a temető felé vágtattak, néhány perc alatt elérték az árkot. Egy másik szekér már ott volt másik három férfival.

Azzal kifogták a lovakat a kocsikból, s megkötötték az ákászfákhoz, mert a kocsisok nem maradhattak mellettük. Egy-egy párbajsegéd hajtotta mindkét szekérnél a lovakat.

Azután beléptek a temetőbe.

Régi nagy orgonafabokrok egészen eltakarták őket, nem lehetett meglepetéstől félniük.

A párbaj bírái még egyszer tárgyalás alá vették az ügyet, mielőtt a határozást a sorsra bízták volna.

„Van-e helye a párbajnak, van-e elég ok reá?”

„Egy férfi rágalmazott egy hölgyet…”

„Mivel rágalmazta?”

„Férfiak előtt dicsekedett vele, hogy neki e hölgy szeretője volt.”

„Sérelem-e ez?”

„Nagy sérelem.”

„Nem orvosolható-e ez más úton, szóvisszavonás, megkövetés által?”

„Nem. A sértés csak rosszabb lenne azáltal, mert a gyanút többekkel tudatná, s a hölgy nevét még inkább közforgalomba hozná.”

„Van-e joga a kihívónak ez ügyet magáévá tenni?”

„Van, mert e nőnek férje.”

„Micsoda fegyver választandó e párbajra?”

„Egyedül pisztoly, mert becsület van sértve, mégpedig nő becsülete.”

„Alkalmas idő-e ez a vívásra?”

„Éppen az, mert halál esetében senki sem fogja állíthatni, hogy Fenyéry menyasszonyát első éjszaka ily ügyért elhagyta, s az egész esemény örök rejtély marad.”

„Hányszor lőhetnek a vívók?”

„Háromszor mindegyik; ha három lövésre egyik sem talál, a párbaj bevégzettnek mondatik.”

„Minden rendben van.”

Még egyszer megkérdezik azután mindegyik felet, ha nem akar-e a párbajtól önként elállni.

Mindkettő nemet mondott.

„Úgy tessék helyre állni.”

Sötét van, másként látni nem lehet, mint hogy a két vívó fejére egy-egy tolvajlámpát állítanak. Húszlépésnyi távolban megállanak. Egyiknek sem szabad mozdulnia. Egyik segéd háromszor fog tapsolni kezével, akkor mindketten egyszerre lőnek…

…Néhány pillanat múlva a két lámpa embermagasságban fénylett, egymástól húszlépésnyi távolban, nem látszott ingadozni egyik is.

…A tenyércsattanások hangzottak… egy… kettő… három… Akkor egyszerre két lövés dördült el; az egyik lámpa ezer darabra repült szét – a másik viselőjével együtt felbukott.

Öt perc múlva a két szekér ismét nyargalt jobbra, balra a sötét éjszakában. A szél kergette a felhőket a sápadt csillagok előtt!…

Mindenki elnyugodott már a lakodalmas háznál, a víg cimborák elhallgattak, alusznak már. A menyasszony is alszik mélyen, csendesen – és egyedül.

Valami rosszat álmodik, mert keble oly sűrűn piheg, ajka szólna, kiáltana, de nem bír megnyílni szóra, kezeit emelné, de azokat az álom lekötve tartja…

…A vőlegény ott ül ágya mellett és gyengéden néz alvó arcára. Nem állhatja aztán, hogy a gonosz álmot el ne űzze a kedves szemekről, odahajol, megcsókolja mindkét szemét; a hölgy felébred arra.

S mint aki rossz álmában kedvesét látta elveszni, s ébredtében ott találja őt maga mellett, oly édes önfeledéssel borul annak keblére, és fejét odavonja magához, és arcát oda teszi szívére és rebeg reszkető szóval:

– Óh, milyen jó, hogy itt vagy.

– Sokáig el voltam tőled. Látod, násznagyod igazat mondott férjed korhely, esküvője éjén elhagy vidám cimborák miatt. Miért is szeretsz engem?

A hölgy mosolyogva felelt, sápadt arccal – és mosolyogva.

– Óh, mi rosszat álmodtam felőled. Amint elaludtam, egyszerre úgy tetszék, mintha éppen akkor lépnél ki szobámból, s amint hallgatóztam, úgy hallám, hogy nem az étterembe tértél vissza, hanem kimentél a ház hátulsó ajtaján… Én nem tudom megmondani, miért és hogyan, de arra oly borzalom fogott el, minőt csak álmában érezhet az ember. Egy perc alatt fel voltam öltözve és kimentem utánad – ez mind álom volt –; ott két férfi várt reád egy szekérrel; én kiáltottam utánad, de te nem hallottad azt, nem hallgattál rám, vagy talán nem is kiáltottam, csak képzeltem ezt; azzal felültél a szekérre, s elrohantatok a mezőkön keresztül. Én egyedül maradtam a sötét éjben, éreztem, mint fúj a szél, láttam a felhőket rohanni az égen, s ahogy te elmentél, elindultam utánad erdőn, mezőn keresztül, eltévedtem egészen vad, ismeretlen helyekre, ahol sohasem jártam még. Végre azt vettem észre, hogy egy temetőben vagyok, lábam megbotlott valami eltört sírkőben, mit a nagy fű benőtt, a többi sírkövek is mind oly töredezettek, mohosak voltak. Valami elhagyott temetőben voltam. És azután úgy tetszék, mintha ott ismét elaludtam volna és álmodtam, hogy álmodom: álmodtam, hogy fölébredek, hallok susogást magam körül; látok férfiakat a sötétben egy csoportban állani, kik beszélnek csendesen, s a csendes beszéd közben oly elevenen hallottam, amint két pisztoly sárkányát felhúzták. A bokrok közt közelebb húzódva néztem, mit csinálnak. Egyszerre négy a férfiak közül hátravonult, s kettő maradt a téren egymással szemben. Az egyik háttal, a másik arccal állt felém. Irtóztató volt az: a te arcodat ismertem meg abban! Oda akartam rohanni, megakadályozni az iszonytató jelenetet, de nem bírtam megmozdulni, nem bírtam kiáltani, nyelvem és tagjaim le voltak kötve: ahogy azt annyiszor érzi az ember álmában.

Egy halk tapsolás hallatszott ekkor, és láttam, mint emeltétek fel a pisztolyokat egymásra; láttam, igen jól láttam, hogy ellenfeled egészen fejednek célzott, egyenesen homlokodra; sikoltani akartam, és lélegzetem elhagyott; a második taps is hangzott. Az iszonyat, a kétségbeesés erőszakot tett az álomnyomáson, egyszerre felszöktem helyemből, s midőn a harmadik taps hangzott, megragadtam ellenfeled kezét, a lövés eldördült, s én felébredtem. Óh, milyen jó, hogy te itt vagy…

Fenyéry áhítattal leste érzékeny hölgye minden szavát, s azután tréfásan monda neki:

– Az álom azt jelenti, hogy rólam gondolkoztál ébren.

– De még a lövéseket is oly élénken álmodtam hallani.

– Az ajtó csattanása volt az – szólt kedvesét nyugtatva az ifjú férj, s a szép fejecskét odavonta keblére szelíden és haját lesimogatá.

– De mily hevesen ver szíved – suttogá a szép menyasszony.

– A bortol van az, kedvesem – szólt tréfásan a férj; pedig azt megérezte volna a hölgy, mert ajkaik olyan közel voltak egymáshoz!…

Reggel, midőn kilép a menyasszony szobájából, az előteremben várják már a rokon nők, férjes és özvegyasszonyok, kik ősi szép szokás szerint érzékeny ünnepélyességgel teszik fel a menyasszony fejére a legelső főkötőt.

Úgy vezetik őt ki a világ elé.

Oly szépen illik fejére a főkötő, ez a csipkés, fodros jelmez, aminek titkos értelme: „Én boldog vagyok, szeretek.” Boldogság és szerelem jelképe a főkötő, azért szebb és bájosabb a főkötővel minden arc.

A vidám reggeli mellett együtt vannak a nászvendégek. Ártatlan tréfák nem maradnak ilyenkor el vőlegénynek, menyasszonynak jókedvéről, rosszkedvéről; csak Dobokyné szótalan most, valamit látszik magában rejtegetni, minek titokban tartása nagy erejébe kerülhet, mert untalan feszeleg. Az éjt a városban tölté, csak reggelre jött vissza ismét.

Alig várhatja, hogy a reggeli után egy pillanatra félrehívhassa Irént egy mellékszobába, s ott oly sopánkodó arccal, aminőtől minden szó nélkül is meg lehet ijedni, elkezdi neki:

– Ah, te Irén, te szegény asszony, milyen szerencsétlen nő vagy te!

Irén nem akart megijedni a bevezetéstől, hanem nyugodtan nézett rá.

– Képzeld magadnak ezt a rettenetes embert, a te férjedet. Az éjszaka, melyen veled megesküdött, elment a háztól, s félóra járásnyira innen pisztolyra párbajt vítt Csejti Gazsival; az egy hajszálon múlt, hogy főbe nem lőtte őt, ez pedig belelőtt Csejti Gazsinak a karjába. Ezt én onnan tudom, hogy Csejti Gazsit odavitték a nénjéhez éjszaka, azt mondva, hogy szekérrel felfordult s kitörte a karját, de nekem megvallotta szegény fiú az egész esetet, úgy, ahogy történt, még azt is megmondta, hogy miattad verekedtek. Ez a Fenyéry egy rettenetes ember; én ha neked volnék, még ma elhagynám őt, még ma! Meg nem virradnék vele egy fedél alatt. Aki menyegzője éjszakáján el tudja hagyni a menyasszonyát, hogy verekedjék, az csak ördögi jellem lehet.

Irén mosolygott és azt mondá, hogy ez csak bohó tréfa Csejti Gazsitól, kivel Fenyérynek sohasem volt semmi baja. Csak Dobokyné előtt akarta magát érdekesebbé tenni e mesével.

– Persze; szép mese! Feküdni fog vele hat hétig.

Irén nevetett és szeretetreméltó pirulással mondá, hogy azt ő mégis legjobban fogja tudni, hogy férje hol volt.

Azzal otthagyta Dobokynét, felkereste vendégei között férjét, s oly édesen, oly szerelmesen ölté karját azéba, hogy aki látta őket, a szíve örült rajta.

Kivéve Dobokynét, aki nem nyughatott, míg valamennyi ismerősét sorba nem kérdezte, hogy hol volt az éjjel Fenyéry. Kapott aztán furcsánál furcsább feleleteket és csodálatos arcokat e kérdéseire; mindenki kétségen kívülinek találta, hogy sehol másutt, mint idehaza.

Ha valaki azt találta volna állítani, hogy Fenyéry időközben itt meg ott kalandozott, lövöldözött másra, és hagyott magára lőni, majd kikacagták volna azt szépen, s legfeljebb azt mondták volna neki, hogy máskor álmodjék okosabbat.

Dobokyné, midőn eltávozott, megfenyegette ujjával Fenyéryt, s jelentésteljesen súgá fülébe:

– Ön ravasz ember. Én félnék önnel egy házban lakni.

Fenyéry szép nejére mosolygott, az imádattal néze fel rá, s ha hitte azt, amit mondtak neki, csak annyival jobban szerette azt a férfit, akinek oly erős szíve van.

Sohasem kérdezősködött az esemény felől tőle.