VII. A RÉM

Krénfy úr négylovas hintóban vágtatott Brenócfalva felé. A székvárosból jött; mellette ült többször említett ügyvédje, kinek nagy felakadása volt amiatt, hogy a lábait nem tudta hova kinyújtani, mert Krénfy úr egy hosszú ládát betétetett a kocsiba a lábaihoz; hogy onnan kívülről ellopják, mely miatt az ügyvéd kénytelen volt térdeit az álláig felhúzni.

A kocsis mellett a bakon ült az ispán, akinek jó volt ott is. Csendes őszi eső esett, nem is volt már egészen világos az idő, az út melletti tárgyak elmosódtak a ködös homályban, alig lehetett már kivenni, ember volt-e, vagy micsoda, aki az útfélen elmaradt itt-amott.

Az út egy kanyarulatánál, mely hirtelen befordít a Brenócvárt rejtő sziklák közé, egy parasztszekér jött Krénfy hintajával szembe, melyen magányos utazó ült, bő spanyol köpenybe burkolva; kalapjának karimája lefelé volt hajtva, hogy a víz körül lecsoroghasson róla, s ez takarva tartá arca felső részét, csak a sötét kerek szakáll, a telt ajkak, finom szabású orr látszott ki alóla, s egy pillanatra a sötét, villogó szemek; amely pillanat elég volt Krénfy úr ereiben megfagyasztani a vért és arcát rángatózásba hozni.

Mintha pisztollyal céloztak volna felé, oly ijedten kapta hátra fejét hintója vánkosaiba, s önkéntelen kapott a mellette ülő kezéhez, aki hirtelen azt gondolta, hogy ég valami a hintóban, s ki akart ugrani belőle.

– Csitt, csendesen. Nem látta ön ezt az embert? – suttogá fülébe, az első ijedtség rejthetlen hevében.

– Igen, de hát mi baja van önnek azzal az emberrel?

Krénfy csak akkor gondolta meg, hogy erre felelni is kell. Nagyon rossz volt ijedtségét így elárulnia.

– Én nem tudom, de ennek az embernek valami gyanús kinézése van. Olyan rabló kinézése; Boros, nem látta azt az embert?

Az ispán hátrahajolt és ismételteté a kérdést.

– Látta ezt az embert, aki itt mellettünk elment?

– Nemigen néztem én meg.

– Nem látta azt a kétcsövű puskát mellette, mi?

Boros nem látott semmit.

– Nem vette észre, hogy amint rám nézett, egyszerre a puskájához kapott?

Boros azt sem látta.

– Nem látta ezt az embert már valahol? Nem emlékezik rá?

Boros megerősíté a pipát szárában, s vállat vonított.

– Valami tollszedő zsidó lehet.

Krénfy köpenyébe burkolta magát; úgy érzé, hogy minden tagja reszket.

Minden percben kihajolt a kocsist sürgetni, hogy siessen.

Félórával hamarább értek Brenócra, mint rendes járás mellett lehetett; a lovak fülig sárosak voltak, a kocsis szidta a gazdájukat, aki megérdemlené, hogy maga is igásló legyen valaha!

Krénfy alig szökött ki a kocsiból, legelső szava az volt szembejövő pitvarnokához:

– Nem keresett senki?

Az elszámlált neki egy csomó mindenféle embert, napszámost, bőrkereskedőt, hajcsárt és jobbágyot, aki eszébe jutott.

– …Egy férfi, magas termetű, fekete kerek szakállal, ilyen meg ilyen köpenyegben?…

Az inas nem tudott semmit.

A hajdúk, cselédek közül sem látta senki. Egy sem találkozott vele.

Krénfy utasítá az ügyvédet, hogy menjen fel a kastélyba és csináljon, amit akar.

Maga újra lesietett az udvarba, s előkiáltva a kocsist, ki a fáradt lovakat vezetgeté, megparancsolá neki, hogy fogjon be rögtön a könnyű szekérbe három lovat.

A kocsis duzzogott, és szidta magában minden szidhatóját, aki ilyen útból még csak meg sem hagyja pihenni az állatot, bár kidűlne mind a három még az úton, törnék össze a kocsi benneülőjével együtt.

Krénfy most nem ügyelt rá, hanem felszólítá az ispánt, hogy jöjjön vele, hozza el mind a két puskát.

– Rossz idő lesz most kacsázni – szólt bosszús tréfával az ispán.

– Töltse a puskákat golyókra. Kettőt tegyen minden csőbe – sürgeté őt Krénfy, s maga megvizsgálta, ha rajta van-e a gyutacs mindenik csappantyún.

Azzal felült a szekérre az ispánnal együtt, s parancsolá a kocsisnak, hogy hajtson.

– Hová a pokolba? – kérdezé a kocsis illedelmesen.

– Úgy? – ezt elfeledte megmondani. – Tarnócra, s onnan meg tovább, még az éjjel.

A kocsis fejébe nyomta süvegét, s elkezdett hajtani kifelé a rázós, döcögős úton, hogy a szekér majd kihányta a benneülőket, s a sár elöl-hátul fecskendett reájuk. Azt szokták mondani: „úgy mennek, mint akiket veszteni visznek”.

Egészen elsötétült, mire Tarnócra érkeztek. Krénfy egész odáig ki nem merte bocsátani térdei közül a kétcsövű puskát, s hüvelykét folyvást sárkányán tartotta.

Boros egypárszor meg is kérdezte tőle, hogy farkasoktól fél-e, vagy mi.

A tarnóci kastély most nagyszerű sajtkészítő gyárrá volt alakítva; gazdag birkás bírta haszonbérben.

Krénfy megállítá szekerét a kapu előtt és leszállt. Borosnak utána kellett menni, hogy a kutyák le ne húzzák az udvaron, s a két puskát is magával vinni, nehogy valaki gonoszságból a töltést kiszedje belőlük, vagy földet tömjön a csőbe.

A pitvarban hagyva Borost, maga benyitott a sajtóshoz, s előidézve azt savók és túrók edényei közül, minden hosszas köszöntgetés nélkül kérdezé tőle:

– Nem volt-e itt ma egy fiatal, barna szakállú, úri képű férfi, néhány órával ezelőtt?

A sajtos gondolkozott rajta, túróba markolt keze szárával félretörölve haját homlokáról, mintha napjában igen-igen sok olyan úri képű, fekete szakállú ember fordulna meg nála; de csak arra az eredményre jutott, hogy biz őnála sem ma, sem tegnap, sem ez életben soha hasonló fiatalember nem jelentkezett.

Krénfy megfordult és sietett kifelé, meg sem pihent tovább, pedig a sajtos akart neki adni egy egész gomolya túrót, ha ott marad.

Újra felült a szekérbe, mellette a két puska meg az ispán. Késő este volt már, a tarnóci utca csöndes volt, nem járt rajta senki.

Csak egy parasztház konyhaajtajából nézett ki a gazdasszony, valamit öntött ki éppen az udvarra, ott még egyszer megállíttatá szekerét Krénfy.

– Te asszony, jer ide.

A jámbor szót fogadott.

– Nem láttál alkonyattájon ezen az úton menni egy szekeret, melyen egy köpönyeges úr ült, szép fekete szakállú?

– Óh, dehogynem – viszonza az asszony. – De láttam ám, szép, gyönyörű fiatal úr volt; meg is szólított a nevemen. Nem tudom, honnan ismer, én nem emlékezem, hogy láttam volna.

– Úgy? Neveden szólított és kérdezősködött, ugyebár? Mit kérdezett?

– Azt kérdezte, hogy ki lakik most ebben a kastélyban, és hogy hová távozott a régi birtokosné, a jó kisasszony.

– Úgy, a jó kisasszony? Ti most is jó kisasszonynak híjátok. És te azután útbaigazítottad, ugyebár? Megmondtad, hogy hol található az új birtokos. És ő feljegyzett mindent a tárcájába, és azt mondta, hogy vissza fog még jönni, nemde?

A némber megijedt e vallató kérdésektől, s azt felelte rá, hogy ő nem mondott neki semmit, mert ő nem is tud semmit. Krénfy dörmögve mondá magában:

– Most már nem felel a gaz boszorka; észrevette, hogy kivel beszél, pedig bizonyosan tudom, hogy mindent elmondott neki, mert még most is emlegetik ezek a cudarok a volt kisasszonyukat. – Hajts Kallósfalvára.

A kocsis mérgesen a lovak közé vágott, s vitte őket hegyen-völgyön keresztül, sehol kereket nem kötött, nem bánta, ha mind szörnyethalnak is; úgy mentek, mint akiket veszteni visznek.

Boros uram azt a megjegyzést tette az úton, hogy Krénfyt aligha a hideg nem leli.

Szuroksötét éjszaka volt, mire a kallósfalvi salva guardia kapuja elé megérkeztek; a nagy fekete kémény most is okádta a szikráktól világított füstöt, a szűk ablakokon át a fűtött katlanok izzó világa piroslott elé.

A bennlakók nem ismerték meg Krénfy szavát, midőn bebocsáttatásért zörgetett, annyira el volt változva, Borosnak kellett szólni, hogy kinyissák a kaput.

Krénfy úgy tántorgott fel a lépcsőkön, s lázasan botlott be Lenczné szobájába, ki lámpa mellett az ágyban számadásait vizsgálta. A hárpia meg akart ijedni ez éji látogatásra, melyben szemérmetessége volt megsértve, de Krénfy dúlt arcának állapotja hallgatásra inté; reszketve, lihegve lépett oda hozzá a férfi, s a félelem hangján suttogá fülébe: „Tarnóczy itt van”.