IX. KIS-AMSZTERDÁM

Ne ijedjünk meg a névtől! Magyarországon vagyunk. Ez a Kis-Amszterdám még két év előtt Kallósfalva volt. Azóta kapta ez új keresztnevet.

Amaz emlékezetes nagy éhség idején a falu lakosságának négyötöd része kipusztult, elhalt vagy elvándorolt, üresen maradtak a telkek.

És Krénfy úr ezt nagyon szerette. Régi kedvenc eszméje volt, hogy e lusta, elromlott faj helyett, mely inkább terhére, mint hasznára van földesurának, sokkal célszerűbb volna valami munkásabb, gazdagabb népcsaládot honosítani meg ezen a földön. Megunta már a vesződést ezzel a koldus néppel, mely ha azt mondja, hogy semmije sincs, igazat mondott; mely nem bírja fizetni nyomorult füstpénzét, mely inkább nem eszik, mint hogy kikeresse a kenyér árát, inkább rongyban jár, mint hogy öltözetéért fárassza magát; minden leleményessége abból áll, hogy háromezer hold erdőből tud faragni egypár sütőteknőt és egy csomó főzőkanalat, s csinál túrót, ha tejet kap hozzá, s ha megnő magától a zab, learatja, s megeszi szalmástól.

Ennek a népnek meg kell ritkulni Krénfy úr birtokán.

Mennyivel különb faj lakik ott, hol a gazda háromlépésnyi kenderföldön annyi cérnát termeszt, hogy ha azt mind csipkének bogozza, nagyobb jövedelme van belőle, mint itt egy egész falunak, hol két tehénnel annyi csodát tudnak elkövetni, mint itt az egész csordával.

Nagyszerű tervei hamar készen voltak, s azokat ügyesen tudta keresztülvinni.

Akkor is volt külföldön olyan ember, ki azt a sajátságos üzletet választá ki magának, hogy az itt-amott megsűrűdött népességet felbiztassa a Magyarországba vándorlásra, ahol, mint tudva van, tej és méz folyik a mezőn, s zsemlyék és sült túzokok repülnek a levegőben.

Ez aprólékos filouteria (magyar nevét biz én nem tudom) nem volt Krénfy úr ínyére. Éhes, koplaló népséget éppen nem akart cserélni saját koplalói helyébe; a brémai agentúrákból, Felső-Sziléziából nem kellettek neki a telepítvényesek, kik legfeljebb jó gyomrot, rossz egészséget és igen sok gyermeket hoznak be magukkal.

Mindenfelé elágazó összeköttetései megismerteték egy tehetős hollandi birtokossal, ki maga is telepítvényes levén hajdanában egyik kelet-indiai szigeten, azt hivé, hogy ami a telepítéseket illeti, arra nézve akárkinek is mestere lehetne. Ő tudja a módját. Eleinte nehezen megy, de akinek befektetni való pénze van, hogy az előleges áldozatokat győzi, s maga és emberei szorgalmasak, annak lehetetlen „zöld ágra nem jutni”. Ez a kifejezés magyarul nem hangzik olyan szépen, mint más idegen nyelven, mert nálunk olyan felakasztás-formát is jelent.

Ilyen ember kellett Krénfy úrnak.

A hollandinak volt négy fiúgyermeke. Hármat már életmódba helyezett, azok mind derék munkás emberek voltak: gyárnokok, hajósok, vállalkozók; az apa mindegyiket segítette vállalata kezdetén pár százezer tallérral, s a kisebbiknek is szánt annyit, ha valami okos tárgy adja elő magát, amibe fogjon.

S mi lett volna okosabb tárgy, mint egy elhagyott nagy darab földet, erdővel, mezővel, folyóvízzel megtelepíteni a gazdag, kiműveletlen Magyarországban.

Krénfy úr úgy felmagasztalá előtte Kallósfalvát, hogy a derék tőzsér komolyan kedvet kapott hozzá.

Mint igaz hollandi azonban szerette látni is azt, amire alkuszik, s személyesen lejött Kallósfalvát megtekinteni legifjabb fia kíséretében. Megtekintett mindent praktice, megkóstolta a földet, a vizet, megjegyzé, hogy biz itt az utak rosszak, legelső dolog azokat helyrehozni, hogy a fű, ami itt terem, nem adhat jó tejet, ahelyett mást kell vetni, a víz folyását zsilipekkel kell szabályozni, amikor az majd hajókázható is lesz, a házakat természetesen egészen másképp kell építeni, ahogy azok Németalföldön láthatók, s Borneóban meg Malabárban célszerűen vannak az ottani időjáráshoz alkalmazva.

Egyébiránt nagyon meg volt elégedve a hellyel, irtani nemigen kellett, ami az ős prérikben leggonoszabb feladat, s a föld minősége (televényes agyag, némi alkális savakkal vegyülve) különösen gyökérnövények számára alkalmatos. Vannak-e itt közelében gyárak?

Krénfy úr mutatta neki a magáét. Ez szeszfőző. Amihez egyébiránt egy cukorfőző gyárt is fog alapítani.

A hollandi nagyon örült rajta, így nagyon alkalmas lesz a termesztőkre nézve a burgundirépa-ültetés. Hát vajon a festőbuzért termesztik-e itten?

Krénfy megvallá, hogy nem, pedig ő maga szívesen vállalkoznék a vételre, mert ez az országban rendkívül keresett termék. A hollandi ezt tárcájába jegyzé.

Azután fölmentek együtt Bécsbe, a grófhoz, aláíratták vele az egyezséget, miszerint egy hollandi telep mint örök birtokos Kallósfalván helyet foglalhasson, amit a gróf teljesen helybenhagyott, néhány ezer forintot nyervén viszont a csekély földesúri tartozások megváltásáért, amik különben éven át alig mentek mindössze száz forintra.

A becsületes hollandus azután megint visszament az országába, s pár hónap múlva egész díszes karavánnal állított be Kallósfalvára.

Óh, ezek nem voltak a szokott bevándorlási díszmenetek, aminőket a fővároson keresztül vonultukban látni szoktunk: rongyos targoncába fogva maga a családfő meg a házi eb, szigorúan öltözött fázékony alakok, hátukra kötött motyóikkal, irgalomgerjesztő gyermekcsoportok, ökörszekérre hányt betegek, kiknek keze, lába lóg a földre, elöl a társaság vénje, kezében zászló helyett a levett kalap, melynek jeligéje: „Könyörüljetek a szegény vándorlókon.” A hollandi telepítvényesek mind szép, deli, egészséges alakok voltak, kiken meglátszott, hogy nem az éhség elől szöktek hazájukból; szép, erős lovaik egyes fogatokban, kövér, kurta szarvú tehene minden családnak; asszonyok, leányok tisztes, hosszú rokolyákban, férfiak hamuszín vagy világoskék leffentyűs kabátokban, nagy fényes gombokkal.

Nem is jöttek ők koldulni. Mindeniknek volt zacskóval tallérpénzecskéje, az asszonyoknak fülönfüggői aranyból; az éltesebb családfők tiszteletreméltó hasacskát is hoztak magukkal, melynek statusquoban tartása nem csekély összegrőli rendelkezést föltételezett. Általában az egész bevándorló telep népe a családapától a hajadonokig és gyermekekig mind olyan életvidám színt, olyan önelégült gömbölyűséget hozott magával, amilyennek csak valaha festették a németalföldi költők a csendélet boldog alakjait.

Mikor ez a derék telepítő nép, vezérével, a tőzsér fiával együtt magát bemutatta Lippay alispánnál, ittlétét hitelesítendő, az alispán szokott humorával, mely még a keserűben is édes volt, monda a nála levő öreg Érkeletynek:

– Szegény jámbor emberek. Milyen soványan, milyen rongyosan és milyen szomorúan fognak ezek három év múlva elszökni Krénfy uram paradicsomából, szekér nélkül, függők nélkül, gombok nélkül.

A jó emberek nem értették a magyarul mondott észrevételt; amit egyébiránt Lippay még hónapok előtt megmondott magának a hollandinak, de aki persze praktikus ember lévén, csak mosolygott rá. Nem értenek ehhez a tekintetes táblabíró urak, akiknek csont van a hasukban.

Mikor kimentek a telepítők Lippay szobájából, egy öreg kvakker hátramaradt, s kurta szárú gyűszűnyi pipáját szájában tartva, megszorítá kordialiter az alispán kezét, s valami gonosz lapos nyelven mondott neki valami hosszú frázist, melyből inkább az arckifejezés, mint a szavak után ítélve, az volt kivehető, hogy hiszen majd meg fogják ők mutatni, hogy mint kell gazdálkodni ilyen országban.

Lippay szívesen visszaszorítá az öreg belga kezét, s azt mondá neki:

– Te is megfordítod három esztendő múlva a pipaszárat, öreg bürgözdi, s a keserű végét szívod. Adieu.

…Nem kellett három esztendő hozzá, hogy a vén kvakker eltanulja a környékbeli népektől azt a tudományt, hogy mikor dohány nincsen, legjobb a pipa szárát megfordítva dugni a szájba.

Kallósfalva még fennmaradt éhes autochtonjait könnyű volt kisajátítani parlag birtokukból; azokat mindenestől feljebb tolták a hegyek közé, ott besorozták őket egypár fűrészmalom és papiroskalló munkásai közé; ezek még örültek is rajta, hogy állandó kenyeret kaptak.

Egypár közülük előbbvalónak tartotta mégis, hogy régi házában, szokott nyomorában megmaradjon. Ilyen volt az öreg Popák meg a falu hajdani bírája, kik azután köznevetségre ott maradtak a falu végén szegényes vityillóikkal, miután a telepítvényesek új házsoraikat ott kezdték, ahol a hajdani falu végződött.

Ah, az gyönyörű kis telep volt, a telepítők tudtak maguk téglát égetni sajátos módon, minden kemence nélkül, abból keresztgerendázattal magas, tornácos házakat építeni, szép zegzugos tetőzettel, cifrán kifaragott furcsa kakasokkal.

A kis folyam partját egészen átalakították, hidakat vertek rajta merész ívezettel, jégtörő sarkantyúkat emeltek szakadékain, mesterséges zsilipeket alkalmaztak reá, miknél fogva a szükséges vizet kellő erőben lehetett a malmokra bocsátani, az alantabb fekvő réteket megöntözni vele, s rekesztékeiben pisztrángokat növelni.

Maga az ifjú tőzsér szép, vörös külsejű gazdasági lakot építtetett magának, melyben csodaszépen volt vegyítve a gerendázat a kőépítéssel, egész kis kártyavár, szép és egyszerű.

Azután nekifogtak a földnek, felszántották azt kegyetlenül tizenkét hüvelyknyi mélyen, minden gazt kiirtottak belőle, s bevetették első ősszel azokkal a drága angol búzafajokkal, amiknek acéla és sikere kitesz a bánáti búzán, tavaszra hagyva a rendkívüli hatsoros árpa, skót zabfajokat, a kék lucernát és turnipszet meg a fél mázsára növő burgundirépákat, a legkövérebbnek látszó földdarabot pedig maga a tőzsér fia tartá fenn a festőbuzér ültetvényei számára, mit szép sorban, ágyakra felosztva, mint a zellert, ültettek el, szép, csöves bádogkannákkal megöntözve bőven.

Krénfy úr el volt ragadtatva ennyi munka láttán. Nem győzte dicsérni a szorgalmat, a fölséges elrendezést, a haladást, s addig dicséré és magasztalá az ifjú tőzsért, míg az rá hagyta magát venni, hogy ez új telepet a fennhéjázó „Kis-Amszterdám” névvel ruházza fel.

A fiatalember nemzeti büszkeségének nagyon hízelgett ez elismerés.

Egy napon Krénfy aggódva mondá előtte, hogy nem tudja, mit cselekedjék, annyi ezer meg ezer mérő repcére van szerződése egy pesti kereskedővel, másikkal nagy mennyiségű festőbuzérgyökérre és ismét roppant mennyiségű cukorrépára; az ő egész gazdaságában azonban sehol sem értenek e három cikk termesztéséhez, és most kénytelen lesz azt drága pénzért hozatni külföldről, mert húszezer forint vinkuluma van a kereskedőknél, amit különben elveszít.

A fiatal telepítvényes egy kis ideig számított a fejében, azután azt mondá, hogy ne legyen Krénfynek gondja: mind e terményeket, ha kell, kétszeres mennyiségben is kiállíthatja ő.

Krénfy nevetett, amin az ifjú ember nagyon sértve érezte magát. Itt Magyarországon azt hiszik a gazdák, hogy mivel ők nem tudnak valamit, tehát az lehetetlen. Ő pedig hivatkozik azon aranyelvre, miszerint „nincs rossz föld, hanem rossz a gazda”.

Ekkor Krénfy komoly arcot csinált. Felemlíté, hogy ez nem tréfa ám. Ő maga húszezer forintig van lekötve a szerződő feleknél, s még legrosszabb vásár esetében is, ha tudniillik mindent külföldről kellene hozatnia, legalább húszezer forintot remél nyerhetni e vállalaton, ami negyvenezer forint. Ennyi összeget nem lehet ám kockáztatni egy fiatalember által felvállalt kétséges kísérlet miatt.

Ez végképpen kihozta a hollandit önuralkodásából. Mint termesztő és vállalkozó volt lenézve. Azt mondták szemébe, hogy nem tud a felvállalt szerződésnek megfelelni, s nem tudja azt kellőleg biztosítani.

Még aznap rajta ment Krénfyre a negyvenezer forinttal, kényszerítve őt, hogy fogadja azt el mint szerződési kötvényt, amiért őneki bizonyos napra a kívánt termékeket mind előállítandja.

Krénfy, mit tehetett volna, elfogadta a szerződést. Hisz ő egy szóval sem erőszakolta a derék embert e vállalatra.

Hanem úgy kéz alatt nem szűnt meg azt egyre ösztönözni. Előmunkálatait feldicsérte. Mindent magasztalt és páratlan sikerűnek mondott, amihez a telepítők fogtak. A jó emberek egészen elhitték, hogy ők most itt egy példánygazdaságot teremtének, melynek mintáján az egész magyar felvidék egy új paradicsommá fog átalakulni.

Csak az öreg Popák meg a volt bíró és a száz évet élt öreg földész álltak meg e munkák láttán fejcsóválva, s mondogatták maguk között: nem jól van ez!

Aranyul van mondva a szó: „nincs rossz föld, csak rossz gazda!”, s ez gazdászati elvnek igen derék, hanem az életben vannak minden szabály alól kivételek.

Van gonosz, átkozott; rosszakaratú föld, aminek gyógyíthatlan hibáit becsületes gazda mindig meg szokta mondani vevőjének, s tudtul adja neki előre, hogy azért bocsátja földjét ily olcsóra, mert annak „maleficiuma” van. Az ilyen maleficus föld az, amit a száz meg száz év óta ott lakó gazdák jól kiismertek, s ott hagyták pusztának. Ezek várnak a jámbor telepítőkre. Ez ínség szigetei.

Tudok egy megyét, melyben két hegyhát között igen kellemes völgy terül. Az ember bámul rajta, hogy azon gazdag tanyákat nem lát emelkedni. Semmi nyoma benne még csak járt útnak is, legfeljebb marhalegelőnek használják. A közeli gazdák azonban elmondják, hogy annak a helynek ott maleficiuma van. Úgy nevezik, hogy föld árja. Folyam vagy tó sehol közelében és mégis minden ősszel és tavasszal megjelen rajta ez a gyógyíthatlan átok. A föld ölnyi mélyen átnyirkosodik, olyan lesz, mint a dagasztott kovász, ahová az ember a pálcáját leszúrja, szökőkút buggyan fel utána; a víz nem tudni hol veszi magát benne, s ha ilyenkor juhot, barmot hajtanak a fűre, az mételyt, léprákot visz haza, az ember napos lázt kap tőle, még aki megszokta is. Próbálták már a rajtasegítést alagcsövezéssel; hanem a földnek az a gonoszsága van, hogy mentől alább, annál lágyabb, pár év alatt elnyelte az alagcsöveket is; sőt egyszer országutat próbáltak e völgyön keresztülvezetni, s vármegyeköltségen tizenkét bolthajtásos kőhidat emeltek a legsárosabb rész felett. S nem múlt el fél század, hogy a csodaföld elnyelte a hidat oszlopostól együtt, úgyhogy míg azelőtt szénásszekér mehetett el alatta, most már ember sem bújhat ott át. Ezt nevezik a föld maleficiumának.

Volt egy ismerősöm, kinek egyik felső megyében szép tagjószága volt, melyet kértek tőle akkor húszezer forinton. Ő rendbe akarta azt hozni, s maga látott a műveléséhez; igen jó gazda volt, nagy gyakorlattal s mérhetlen ismeretbőséggel bírt; költsége is volt rá. Tíz esztendő alatt beleköltött ismét húszezer forintot, anélkül, hogy a gazdaságnak olyan nemét felfedezte volna, amit ott sikerrel lehetett volna űzni. Ahol trágyát tett a földre, ott kiégett a vetés, ahol anélkül hagyta, ott ki sem kelt; lábasjószágai embertől soha nem hallott bajokban vesztek el; tíz év múlva azután eladta jószágát tizenötezerért. Ötezeret leengedett korábbi árából a vevőnek, mert elég becsületes volt bevallani, hogy a földnek maleficiuma van.

Krénfy is nagyon jól ismerte a kallósfalvi maleficiumokat. Az első volt ezek közül az, hogy a völgy oly csodálatosan volt kinyitva északnak, s másfelé elzárva, hogy itt rendesen egy hónappal későbben kezdődött a természet ébredése, mint más, sokkal magasabban eső vidékeken.

Rendesen a kánikula idején szokott támadni egy gonosz, átokterhes szél, mely Lengyelország felől jött, s melyre nézve az volt a vének időjós tapasztalata, hogy ha három óra alatt meg nem szűnt, akkor kitartott három napig, és ha három nap véget nem vetett neki, fújt három hétig folyvást.

Ilyenkor azután semmivé lett, ami növény csak kényes volt virágára, levelére. Nem állta azt ki más vetemény, mint az igénytelen, elárvult zab és a ravasz krumpli, melynek van annyi esze, hogy a rosszát hagyja kívül. A rendkívüli széljárásokban néha ez a kettő is megromlott, s ilyenkor azután éhség volt a vidéken. A burgonyának is csak egy faja tenyészett, a többi nem nőtt, elszakállasodott, sok gyökér, semmi gumó, vagy ott rohadt a földben.

Ezt a gonosz vihart meleg nyár közepén állat sem viselte el más, mint ezek az ide törődött, hosszú szőrű csálé tehenek, nyurga pofáikkal, sovány tőgyeikkel, azok is megunták elégszer a türelmet, s bőrüket küldték haza gazdáiknak.

Ez volt a kallósfalvi tájék egyik maleficiuma.

Másik volt az alatta elfolyó patak. Ez rendesen télvíz idején, mikor más patak nyugszik, szokott megbomlani. Itt a völgyben még vastag jég borítja a vizet, fenn a melegebb vidéken már olvad a hó, s akkor egyszerre megtelik az egész meder, az ideszorult jéghasábok megtorlanak az útjukat álló sziklavölgyben, s olyankor a háztetőkig emelkedik a víz és napokig úgy áll, míg egyszerre megint rombolva nem tör magának tovább utat…

Szegény jó hollandusok.

Milyen szorgalommal, mily áldozatokkal alakíták át az új telepítvényüket. A föld makacsságán győzött a mindenható kitartás. A kora reggel kinn találta őket mezőiken, s a késő est vetette őket vissza. Dolgozott a nő és leány is, még az apró kisgyermekek is leltek munkát, s oly vígan, oly jó kedvvel ment mindaz.

– Látjátok, ti naplopók! – szokta Boros uram mondogatni a hajdani kallósfalviaknak, ha velük találkozott a hollandiak viruló árpaföldei között. – Így dolgoztatok volna ti is, most nem volnátok ilyen rongyosak.

Azok hitetlenül csóválták fejeiket és azt felelték:

– Tudja azt kegyelmed nagyon jól, hogy ez a munka mind hiába történt, hogy ezek a cifra füvek nem érik itt meg az aratást soha.

Úgy lőn.

Június közepén, a legmelegebb napra következő éjszakán megjelent a soha el nem maradó északi vihar, mely legelőször is azon kezdte, hogy a szép hegyes háztetők cifra ablakainak feszülve, valamennyi ház cserépzsindelyeit leszórta kertekbe és utcákba, a vaskéményeket kitekerte helyeikből, s a gyöngébb lábakon álló ólakat fenékkel forgatá felfelé.

A jó hollandusok ijedten láttak e kelletlenül kocogtató vendég elfogadásához; lekötözték, leszegezték épületeik megmozdítható részeit, megtámogatták ólaikat, a vihar azonban egyre nőttön-nőtt, oly hidegen, hogy szinte hasította az emberek arcát, a legerősebb fák csikorogva adták meg magukat alatta, s kifordultak gyökereikből, egyes elkapott gallyak elrepültek a falu túlsó végére, s tíz kútgém közül sok volt, ha megmaradt egy.

A telepítők megijedtek ugyan e hallatlan jelenettől, de csak azt hitték, hogy néhány óra múlva majd megszűnik az, mint más tisztességes vihar. Ez azonban kitartotta az egész napot, s éjszakára még dühösebb lett. Reggel a fák levelei mind olyanok voltak már, mintha szépen össze volnának sodorva apró szivaroknak. Haj, a mezőkre senki gondolni sem mert. Milyen pusztulás lehet ott most!

Estig kitartott újra a szélvész, s nem fáradt el, nem fordította nyugalomra az éjszakát; folytatta, amit megkezdett.

A jó telepítők buzgón imádkoztak ingadozó hajlékaikban, hogy fordítsa el róluk az Úr ezt a rémet.

Éjfél után csakugyan csillapulni kezdett a vész, miután negyven óráig dühöngött szünet nélkül; a házak eresztékei megszűntek csikorogni, ajtók, ablakok felhagytak a folytonos dörömbözéssel, a kürtőkben elhallgatott a rémséges bömbölés. Hajnal felé egészen elcsendesült minden.

Hanem a szobákban alvók azt kezdték érezni, hogy a nyári takaró oly vékony, az alóla kidugott kéz, láb szinte megdermed a hidegtől.

Amint azután a legelső szürkülettel kinéztek ablakaikon, az ijedség bámulata fogott el minden szívet; a háztetők, a fák, a kerítések mind, mind valami fehérrel voltak bevonva. És mi volt az a fehér? Az volt az éjszakai dér!

Az egész, egész vidék be volt hintve ezzel a mérges cukorral.

Síró, kétségbeesett csoportok tódultak ki a mezőre; a szorgalom minden gyümölcse le volt dúlva, letarolva, jobban, mintha egy csatázó tábor hagyta volna ott nyomait. A szép, gazdag vetések a földre hányták mind megalázott fejeiket, mintha panaszkodnának, hogy miért hozták őket ide. A gazdag növények levelei száraikhoz lohadtak, s leforrázva terültek el a földön: nem virágzott semmi.

A feljövő nap azután ismét folytatá szépen megszakasztott működését; sütött melegen, ragyogott nyájasan, a kis-amszterdámi határban nem volt minek kizöldülni többé, csak fenn a hegyoldalban látszott itt-amott egy-egy rézrozsda zöldségű szalag; a régi lakosok zabföldei, amik jó ismerősek voltak már ezzel a gonosz látogatóval, s egyedül bírtak dacolni vele.

Az ifjú tőzsér a repcébe már belevesztett, azt drága pénzen kellett neki Krénfy számára előteremtenie; természetesen, akitől vette, az ismét Krénfy bizományosa volt, úgyhogy az tulajdon repcéjét adta el neki drágán s vette meg tőle olcsón, hogy ismét eladja drágán.

Hanem a cékla és buzér, miknek gyökere a földben van, bő kárpótlást ígért az ifjú gazdának az első veszteségért. Vigasztalta magát, hogy az szerencse, ha az ember a legelső tételben nem nyer, majd a másodikban annál többet.

A gyökerek nőttek is eleget, s bár nem egészen biztattak a reménylett eredménnyel, mert gonosz, holt földdel volt bajuk, mégis tűrhető szüretet lehetett belőlük remélni.

Szent Mihály napjakor, midőn a telepítők új kölesvetése ismét érni kezdett, a telepítő kilovagolt egyszer a határba s látta, hogy a tótok már szedik fel burgonyáikat.

Valamit értett már akkor a nyelvükön, s megszólítá őket, hogy miért sietnek úgy.

Egy vén, száznégy éves ember, ki maga is emberszámba dolgozott, felelt meg szavára.

– Kora tél lesz, uram. A fenyőmadár korán fütyül az erdőben, s a hörcsög betakarta lyukát, Szent Mihály-nap után nem jó a földben hagyni semmit.

A telepítvényesnek oly furcsa volt ez a felelet, hogy Krénfy lakáig mind azon nevetett magában. Ott elmondá ennek a paraszt félelmét, saját véleményét is hozzátéve, miszerint ő még egypár hétig mindent a földben akar hagyni, mert a cékla most kapja valódi édességét, s a buzér színe most sötétül legjobban.

Krénfy nagyon helyeslé e nézetet. Csak őrá figyeljen. Neki is van hatszáz zsákra való krumplija. Amíg ő nem kezdi azt szedetni, ne hallgasson a parasztokra.

Három nap múlva azután jött egy tökéletes fagy a vidékre, a telepítvényes répái és gyökerei úgy odafagytak a földbe, hogy azokhoz tavaszig hozzá sem lehetett nyúlni.

Krénfy elvesztett hatszáz zsák burgonyát, s megtartotta a telepítvényes negyvenezer forintját kötvény fejében. Még azzal is fenyegetőzött, hogy kárpótlási perbe fogja idéztetni.

A szegény fiatalember sírva futott az alispánhoz, s könyörgött neki, hogy védelmezze őt e rettentő ember ellen. Bánjék vele úgy, mintha édesapja volna.

Az alispán megsimogatta a megrettent fiú fejét, s azt mondta neki:

– Örülj, fiam, hogy csak ennyit vesztettél. Szedd össze, amid megmaradt, és eredj haza Hollandiába, mert ha sokáig folytatod az ismeretségedet Krénfyvel, ez a kabát sem marad rajtad. Jövőre pedig tanuld meg, hogy ahol ingyen földdel kínálnak, onnan szaladj!

A jámbor ezer hálát adott a jó tanácsért, s még aznap visszaindult Hollandiába, azt sem kérdezve, hogy házával, marháival és földeivel mi történik tovább.

Amit nyár és ősz be nem végzett, befejezte a tél. Irtóztató jeges vízáradat január derekán megrohanta a kis telepet; a mesterséges zsilipek, védsarkantyúk csak gonosz akadályul szolgáltak neki, mikben megtorlódva, az egész völgyet elönté, s elmentében három-, négyfelé csinált magának új medret a legműveltebb földeken keresztül.

A szép gerendás házak, a tuskópaloták nagy része összedűlt, odaveszett a téli takarmány, eleség, kerítések, kapuk elúsztak a vízzel.

A haszonhajtó háziállatokat irtó vész lepte meg, egymás után hullottak el; csodára maradt meg közülük itt-amott egy, kettő. Nem állták ki ezt a tájat, lég, legyek, füvek, minden kártékony volt rájuk. A jámbor telepítők tapasztalatait az ő bőreik is öregbíték.

És jött végre a legszomorúbb tapasztalás.

Ez pedig egy kis új, négyszögű, árokkal kerített helyecske volt a hegyoldalban, melyet a falu építésekor eleve kimértek temetőnek. Néhány hónap lefolyása alatt ez a temető tele volt. Sohasem múlt el a járvány az új lakosokról; tüdőlob, gonosz köhögések, hirtelen ölő torokgyík, forró láz és patécs váltogatták egymást, mint különös rossz szellemei e tájnak, melyek állandó lakásul választák maguknak ezt a völgyzacskót, s különösen az idegenekre szeretnek leskelődni.

Egy év alatt fele a bevándorlott népnek megszűnt örülni az ingyen adott földnek; valóban azt a hatlábnyi kis tért saját hazájukban is megnyerhették volna ingyen, s bizonyosan hosszabb napjaik lettek volna Istentől kiszabva.

A második évben már semmi különbség sem volt az új telep lakói és a régiek között. Arcaik éppen azt a földfakó színt vették fel, ami azoké, ruháik éppen úgy elrongyosodtak, házaik éppen úgy meg voltak támogatva karókkal és kívül-belül betapasztva sárral, s a kenyér éppolyan ritkaság volt asztalukon, mint ezeknél.

Takarékfilléreik kivétel nélkül átvándoroltak a kéményes házhoz, hol igen jól tudták felfogni az ínség nagyságát, s méregpénzért, átok-uzsoráért osztogatni a mindennapra való eleséget, a múlhatlan vetőmagot, a betevő falat kenyeret.

Amint az alispán megmondá, levetkőztetve, elcsüggesztve, kifáradva állt az egész kolónia Krénfy úr oltalma alatt már a második évfordulóban.

Alkonyat elmúlt már, itt a mély völgyben már kész éjszaka van. A kis-amszterdámi utcán egy hat-hét éves parasztlányka megy végig, félénken haladva el mindenütt a kapuk előtt, mert a kutyákat még nem ismeri neveiken; idegen ebben a faluban, bár különben a tájékot elég jól ismeri.

Ha pedig mégis valami régi ismerőssel találkoznék, s azt kérdezné tőle, hol jársz te itt, kicsi Marina, készen van rá, hogy mit felelne neki: „Itt voltam a szépapámnál, a százesztendős Sztropkó Mihálynál, megyek a nagyságos úrhoz, megviszem neki a füstpénzt, az egy forintot.”

Azonban sem mérges eb, sem nyájas ismerős nem találkozik vele az utcán, idegenek laknak ott most, rosszkedvű idegenek, s az idegen kutyái alusznak éjszaka, mert nappal hámba fogva, kis szekérkét kell húzniuk. Dolga van ott a kutyának.

Megszólítatlan jut a kisleány a gyár ajtajáig, melynek kapujában félig a nyitott ajtónak támaszkodva pipázik az ispán, szinte megijed tőle a lányka, amidőn meglátja.

– No, mit akarsz? – rivall rá az ember, ki nagyon vitéz dolognak tartja egy kislánykát is megijeszteni.

– Innen jövök a szépapámtól, az öreg Sztropkó Mihálytól, az küldött a nagyságos úrhoz, hogy hozzam el neki a füstpénzt, az egy forintot.

– Hát mégis él az a te vén szépapád? Hát sohasem hal az meg? No, hát hol van az a pénz, add ide.

– Nem adom biz én! Mert én azt a nagyságos úrnak akarom adni. Nem kegyelmednek hoztam.

– Ejnye, semmiházi kölyke. Hát nem mered az én kezembe adni? Most mindjárt kapom ezt a pipát, és úgy verem a fejedhez, hogy …

Marina jól tudta, hogy Boros uram nem szokta a pipáját kiköpni a szájából, s nagy bölcsen visszafelelt neki:

– Én nem bánom, ha nem ereszt kegyelmed a nagyságos úrhoz, én visszaviszem a pénzt, s ha azután majd mikor kellene, nem lesz a szépapámnak, akkor majd megmondom, hogy kegyelmed nem engedte átadni.

Boros uram dörgött, morgott; gondolta magában, megállj, majd azután is megtéphetem a hajadat, s azt mondta a lánynak, hogy jöjjön hát vele, majd előszólítja a gazdát.

Egy síkos, bűzös folyosón vezette végig a lánykát, mely körül látszott futni az épület egész belsején, mind a négy oldalon. Egy füstös szobaajtón bekocogtatott, melynek közepén kis rácsos ablak volt, belül lefüggönyözve. A függöny kissé felemeltetett belülről, azután kinyílt az ajtó. Krénfy úr mindig meg szokta előbb nézni, hogy ki kocogtat, mielőtt felnyitná az ajtót.

A kis Marina átadta neki az egy forintot, amit Krénfy szórakozottan dugott zsebébe.

A leányka mondá, hogy arról írás is kellene. Azt majd ád az ispán.

Boros uram morogva ment a kancelláriának nevezett füstszoba felé, írni.

Ekkor a kisleány kivett egy levelet kendőjéből, s átnyújtá azt Krénfy úrnak.

– Ezt a levelet pedig azért adták, hogy hozzam el, s adjam magának a nagyságos úrnak.

– Ki adta azt?

– Bele van írva a neve.

Krénfy úr bement a szobába, mert odakinn már oly sötét volt, hogy nem lehetett olvasni.

A kisleány azután hallá, hogy Krénfy úr hogy jár fel s alá a szobában, az ajtótól az ablakig és ismét vissza tízszer, hússzor, számtalanszor.

Nem győzte a várakozást tovább, bekocogtatott az ajtón.

– Mi kell? – hangzott belülről oly ijedt szó, hogy Marina szinte elfutott tőle.

– Nem tetszik semmit üzenni vissza?

– Csak eredj most, menj ki a falu végére, ott várd meg az ispánt, mindjárt utánad fog menni, s elviszi az üzenetet; ne szólj felőle senkinek.

A leányka iparkodott kifelé.

Krénfy homlokán annyi izzadságcseppek gyöngyöztek, mint a legkegyetlenebb őszi dér. Arca halovány volt, és minden vonását eltorzítá valami egyre változó indulat, melynek nevet nem lehet adni. Félelem-e az, gonosz vágy, kétségbeejtő gyötrődés vagy undok sóvárgás?

Néha megáll a szoba közepén; néhány percig tanácskozik magában azzal a négy rézkrajcárral zsebében, amik csörömpölve csengnek ujja közt, azután megint nyargal tovább, mint valami kalitkába zárt fenevad, mely sehogy sem akarja elhinni, hogy az a fal, amit minden negyedik lépésnél maga előtt talál, a világ vége.

Végre elfáradtan, kimerülten leül íróasztala elé, a fedett dolgozólámpa csak egy kerek tért világít meg maga körül, a szoba többi része sötét.

Még egyszer elolvasta azt a rejtélyes levelet, még egyszer végigtanulmányozza annak minden sorát, tollat vesz kezébe, tízszer is belemártja a tintába; a nedv rajta szárad, fogai között megőröli a tollszárat és mégsem találta meg az igazi gondolatot.

Az a kis rézördög ott a tintatartón úgy mosolyog szemei közé, úgy ragyog fényes orra, szemei, kiülő pofája, úgy diktálja neki, hogy mit írjon.

Végre lehajol a papírra és ír. Ír és ír, és újra kitöröl mindent, amit írt. Megint újrakezdi, keze reszket, s tollvonásai néha olyat rándulnak, hogy egészen idegen jegyek támadnak a sorok között.

A kis rézördög így látszik helyesleni mindent.

Végre készen van vele; átolvassa; nagyot lélegzik. Azután összehajtja levél alakban, pecsétviaszt gyújt, lepecsételi. Címet akar írni: nem, az rossz volna. Sőt a pecsét sem kell, azt felszakítja. Megint valami újat gondol: ez még gonoszabb lenne; – nem bízhatik senkiben; még valamit ír a levélbe; azzal másodszor pecsételi azt le s ráírja a címet. A keze úgy remeg, midőn e nevet leírta.

Most összegyűri a levéltöredékeket, s a lámpánál meggyújtja azokat. Néhány papírszeglet nem égett el, azokat gondosan felszedi. Kívül-belül megnézi: nincs-e rajtuk valami írás?

– Boros! – kiált, s a hang szinte torkán akad – Boros!

Boros uram odakinn kiabál az udvaron, s nem hallja, hogy hívják.

Krénfy összetöri a csengettyűt, mégsem bírja az ispánt maga elé idézni.

Az ispán úrnak kellemes időtöltése akadt azalatt. Észrevette, hogy valami rongyos ember ott ólálkodik a kapu előtt, s hirtelen elészólítva négy szeszfőző legényt, a ház két oldaláról megkerítteté az embert, s hirtelen rárohanva elfogatá.

A vén csavargót találta elcsípni. Az öreg dühösen védte magát, de a többség elnyomta.

– Rég akartam a szemed közé nézni, vén gonosztevő! – rivall rá Boros uram, ugyanazzal a bottal hadonászva, amit a csavargó kezéből facsartak ki ketten-hárman. – Mit ólálkodol te itt minden este a ház körül? Kit akarsz megölni?

A csavargót annyira ellepte a düh, hogy nem tudott felelni.

– Melyitek volt az, aki tegnap is itt látta az udvaron? Még ide be mert jönni a semmiházi. És éppen tegnap veszett el egy egész kenyér, amint a folyosóra ki volt téve, azt te loptad el. Mi van a tarisznyádban?

– Egy fél kenyér – felele a csavargó tompán.

– Ahá! Nem megmondtam! Vegyétek csak ki a táskájából.

A legények kihúzták a vászonzacskóból a kenyeret. Valami száraz, sárfekete, félig penészes korpakenyérdarab volt az, amilyet néhol úri házaknál a láncos kutyák számára sütnek.

– A ti kenyeretek volt-e ez? – kérdé a csavargó szomorúan. A legények elszégyenlették magukat. Nem, ilyen kenyeret náluk a kutyák sem esznek. Visszadugták azt a csavargó tarisznyájába, s mondák neki, hogy menjen Isten hírével.

– De többet akár ide se jöjj – rivallt rá az ispán. – Tudod?

A csavargó nem szólt, csak merően a szeme közé nézett az embernek.

– Nesze botod is – monda neki az ispán, s nem állhatta meg, hogy kínálás közben egyet rá ne húzzon vele a hátára.

A csavargó meg sem hunyorítá szemeit ez ütés előtt; csendesen annyit felelt vissza:

– Csak tartsd meg magadnak, hogy legyen miről megemlékezned rám.

Boros uram e szóra dühösen kapta ki szájából a pipát, s rettentő megtorlást készült venni azért, hogy őt egy koldus tegezni merészli, hanem ezzel a szándékával fel kellett hagynia, mert egy nálánál is dühösebb ember elegyült a társaságba, Krénfy úr, ki már rekedtté kiabálta magát utána, s személyesen kényszerült őt felkeresni.

Boros uram olyankor, midőn magánál dühösebb embert és nagyobb urat látott, egyszerre meg szokott juhászulni, s egy perc alatt visszanyerte azt a jó cselédpofáját, ami olyan nagyra becsülendő volt nála.

– Tessék parancsolni.

– Jöjjön velem a szobába.

Krénfy úr bevitte őt magához; ott bezárva az ajtót, csöndes, halk hangon monda nek:

– Ide figyeljen ön. Mit ígértem én önnek azon esetben, ha egyszer véletlenül el találnám hagyni ezt a tájat?

– Azt, hogy magával visz és tízezer forinttal biztosít.

– Igen. Mostanában nagyon közel vagyok ehhez a ponthoz. Ért ön engem?

– Hogyne.

Az ispán azt hitte, hogy Krénfy, mint ezt előtte sokan mások is tették, tömérdek pénzt felszedett kiterjedt hitelére, s most abba akarja hagyni az egész szédelgést, és a nála levő készpénzeket, mint res factit tekintve, azokkal minden tengeren túl tenni magát.

Olyan sokan tették ezt már. Boros uram ezt sem bánta.

– De ezt senkinek sem szabad sejdíteni. Még ennek sem itt! Tudja?

Boros uram mosolygott. A hárpia volt ez alatt értve. Az okát is tudta: miért.

– Most fogja ön ezt a levelet, s vigye el – oda, ahova címezve van. Mondja meg, hogy a grófnével egyedül kell beszélnie.

Mikor ott lesz, szakítsa fel előtte ezt a levelet, de a kezéből semmi esetre ki ne adja. Úgy olvastassa el vele, hogy a két széle az ön kezében legyen. Ha elolvasta, ismét előtte pecsételtesse le a grófné gyűrűjével. Érti? Nem a magáéval, hanem a grófné gyűrűjével. Akkor várja meg a grófné válaszát és jöjjön vissza rögtön.

– Talán még ma odamenjek?

– Még most. Ebben az órában. A gyalogúton közelebb érheti, s nem kell a lovakkal állomást tartani. Azok nem feküsznek le olyan korán. Azonkívül is a Sztropkó Mihály unokája ott fogja várni a falu végén; az ott szolgál Fenyéryéknél, kik örökben tartják maguknál; ha kelleni fog, ő majd előhívja a grófnőt, s tudatja afelől, hogy ön beszélni akar vele. Még reggelre vissza is kell jönni.

Boros uram semmi ellenvetést sem tett, s a levelet beletette a süvegjébe. Onnan legkevésbé veszhet el, mert ő süvegét nem szokta megemelni soha a szabad ég alatt.

Krénfy azután egy bőhasú pálinkásüveget vett elő üveges szekrényéből, s kérdezé Boros uramtól, hogy nem akar-e egyet inni az útra.

Boros uram először hozzányúlt; hanem azután jutott eszébe valami, s csak megtörülte tőle a száját.

– Köszönöm. Majd inkább iszom egy garas árát Tarnócon a zsidónál. Tudja: a kocsmában jobban esik.

Valami jutott eszébe, ami nem engedte jókedvvel nyúlni olyan italhoz, amit Krénfy úr töltöget a más poharába.

– De csak siessen hát, és jól vigyázzon mindenre.

Boros hunyorított a szemével, mint aki jól érti a másikat. A kapuban rágyújtott a pipájára, a puskát hátára vetette, s nekiindult az alkonyati útnak.