Utolsó közgyűlése volt a
vármegyének.
Nemcsak azon évben az utolsó, de sok
időre; ki tudja, mennyi időre? Talán örök mindenkorra utolsó.
Egy novemberi közgyűlés 1861-ben.
Emlékezetes szép napok!
Fél lábunk az alkotmányban, fél lábunk
az ostromállapotban. Ma még urak, hívek, szónokok, a közlét életműszerei;
holnap rabok, száműzöttek, csöndes emberek, eldobott rakoncák.
Szép ország ez a mienk! – Kár, hogy
nincs még egy másik ilyen.
De siessünk az ülésbe! Ma
nagyszerű izgalmat fogunk átélni. A tisztikar tömegesen lemond; a
főispán, e dicső honfi, kimondá: hogy dacára a tiltó parancsnak, az
ülést mégis meg fogja tartani, és e teremből csak szuronyok hatalmával
engedi magát a bizottmánnyal együtt kiűzetni. Bevárja az erőszakot,
mint az egykori római szenátorok kerekes székeiken ülve magában a fórumban.
S ha kimondá, megteszi; mert ez olyan
ember. A szó: a férfi! Ilyennek ismeri mindenki Hartert. Német név, de magyar
kebel. Ő a mi emberünk. Múltja kezeskedik érte.
Ott volt mindenütt, ahol legjobb embereink
voltak. Debrecenben a gyűlésben, Kápolnánál a csatában s az Újépületben a
vason. Háromszor kipróbált férfi. Most is ő a lelke, a vezetője a
megyei szabadelvű tábornak.
Siessünk, hogy el ne mulasszuk azon
szónoklatot, melyet már nem fognak hozni a hírlapok, mert azok már megkapták a
csendes figyelmeztetést, hogy az ezentúli gyűlésekről, amiket eddig
szét nem kergettek a katonák, csak éppen annyit szabad referálni, hogy itt meg
itt megtartották a szokott bizottmányi kongregációt, aztán hazamentek. – Tehát
siessünk, hogy jó helyre jussunk.
Igen. Könnyű azt mondani: de a
tisztelt megyei közönség, mely a vidékről még tegnap besereglett, már
hajnalban úgy teleülte minden, a közönség számára fenntartott helyiségeit a
gyűlésteremnek, hogy oda bennünket semmi erőszak és cselfogás be nem
segít; s így kénytelenek leszünk azzal beérni, ha némi protekció mellett az úri
karzatnak valamelyik falhoz szorított zugában annyi helyet kaphatunk, ahonnan
némi koreográfiai erőfeszítéssel, lábujjhegyen állva, az előttünk
ülő szebbnél szebb delnők főkötőire leláthatunk; sőt
talán abban a szerencsében is részesülhetünk, hogy meghallhatjuk ama szép
hölgyeknek udvarló jogvégzett ifjaktól, mi történik, mondatik és határoztatik
most odalenn a teremben, ahonnan álláspontunkig nem hatol fel más, mint a
kebelrázó éljenek egyetemes riadala és a tropikus hőség, mely egy hollandi
gőzfürdőnek semmiben sem enged.
E rosszul választott helyzetben ugyan
mind elveszítjük azon remeknél remekebb szónoklatokat, amiknek élvezéseért
tulajdonképpen idejöttünk, s ami sajnos és visszapótolhatlan kár marad mind
reánk, mind az utókorra nézve; – de cserében viszont megkapjuk mindazt a
párbeszédet, amit a nekünk közvetlenül hátat fordító fiatal úr folytat az
előtte ülő hölgy székének karján keresztülhajolva ugyanazon
honleánnyal, mialatt a teremben az ország sorsát intéző határozatok
ünnepélyes jelenete folyik.
A nő egy húsz és huszonöt év
közötti szépség. Arca kissé kreolszínű, s mikor elmélázik, akkor hideg és
halavány; de mikor mosolyog, mikor megelevenül, akkor hő pír ragyog át
rajta; ajkainak mosolyában jószívű gyermetegség vall magára, míg szemeinek
mély titkos tó-örvénye csábítva vonzza mélyére a beleszédülőt. E szemek
tele vannak titkokkal, miket a delejes sugár megértet azzal, akinek szánva
voltak; míg ugyanazon arc, szem, ajak, tökéletesen be tudja magát az előtt
zárni, akit künn akar hagyni a hidegen, s egy szemöld-mozdulása megfagyaszt.
Ha virágot választana arcához e
nő, rózsát, kaméliát nem ajánlanék neki, hanem jácintot. Rózsa, kamélia
mosolyog és fecseg; a jácint lehajtja titkolózó ajkát, s csak a kérdezőnek
felel.
A hölgy termete tökéletes; karcsú,
ideges, hajlékony; sűrű, fekete, természettől göndör haját
aranycsipkés egri főkötő fedi, hosszan lebegő széles, piros
szalaggal. Akkor ez volt a divat. Óh, mi hódítók, mi bájolók voltak vele a
nők!
A vele beszélgető fiatalember
lehet valami húszéves. Finom, élveteg arc, alig serkedő szakállal és
bajusszal; vékony ábrándos szemöldök, miknek szelíd kifejezését meghazudtolni
törekszik a merész szemjárás s a gunyoros szájszegletek. Sugár, hirtelen
nőtt termete magán viseli azt a bizonyos lanyhaságot, amit látunk fiatal
embereknél, akik elfáradnak a szakállukra való várakozásban.
A fiatal nő és a gyermekifjú közt
valami sajátságos bizalmasság tetszik föl az első pillanatra, melyet
mindjárt meg fogunk érteni, mihelyt szavaikat kihallgatjuk.
Lenn a teremben valami kenetteljes
hang beszél. Szép, csengő orgánum; de álláspontunkon nem lehet belőle
érteni semmit. A szép hölgy szeretne a szónokra figyelni, s váltig integet
tiltó legyezőmozdulatokkal a háta mögött fecsegő ifjúnak, hogy ne
zavarja figyelmét; amit ez annál kevésbé fogad meg.
– De ne fecsegjen, kérem, mindig!
Hagyjon figyelnem. Úgyis mindig ostobaságokat mond.
Ez elég bizalmasan volt mondva.
– Ki? Az odalenn?
A hölgy tréfás bosszúsággal legyintett
az eléje mutató kézre gyöngyház legyezőjével.
– Hiszen ha olvasni akarod, ellopom a
papától az egész beszédet úgy, ahogy meg van írva; még azt is megkaphatod
benne, amiket idejekorán kitörült.
(Tegezi a nőt! Az pedig őt
nem.)
– Menjen, hagyjon békét! A legszebb
mondatokat elszalasztom.
– Tapsolj neki, s a kedvedért elmondja
még egyszer – da capo.
A nő erre már csak mosolygott.
S az ifjú csemete szemei észrevették a
mosolyt.
– Nem veszed észre, hogy a papa szemei
minden hatalmas frázisnál diadalmasan tekintenek ide? Biznyosan nem az én
arcomon akarja olvasni a hatást. A papa ilyenkor igazán szép ember, mikor
szónokol. Hogy nekihevül; mint kiegyenesedik; csupa erő és tűz. Ez a
megyeházi terem veszedelmes konkurrencia nekünk, fiataloknak, itt mindig
megvernek bennünket az öregek.
– Hát miért nem megy maga is le
szónokolni; hisz bizottmányi tag s tiszteletbeli aljegyző?
– Hja, ahhoz én nem értek. A minap
megpróbáltam egy tósztot kiadni magamból; de úgy belerekedtem, hogy magam sem
tudom, kit köszöntöttem fel. Nem áll ez nekünk jól. Mikor egy-egy eminens
pajtásom nekidurálja magát, hogy egy maidenspeech lélekvesztőjével a zöld
asztalon keresztülvitorlázzon, mikor a homlokán gyöngyözik az izzadság, mind a
tíz ujja reszket, a szemei kidüllednek, a homloka felhúzott ráncaival préseli a
gondolatot: olyankor mindig engemet is vele együtt lel a hideg meg a meleg; én
reszketek érte, hogy, jaj, mindjárt felborul, s odafullad a tengerbe, s mikor
aztán szerencsésen kiköt valahogy a szárazra, úgy örülök neki, mint valami
szerencsés kimenetelű szerencsétlenségnek.
– Igen, mert maga gyáva.
– Igaz! Hanem ha én szeretője
volnék a maidenspeech-tartónak, rögtön kiszeretnék belőle; hisz ez
elájulni való látvány! De mikor egy deli öregúr feláll, s aztán elébb szétnéz
nagy nyugodt tekintettel az egész sokaságon: mintha azt keresné, hogy kinek mit
adjon abból, amit most mondani fog, azután szórja a hatalmas frázisokat, csak
úgy zúg tőle a terem, a közbekiáltásokra rögtön visszafelel, s egy-egy
hatalmas mondás után még feltekint a karzatra is, s végigszedi a tetszés adóját
a rámosolygó szép szemekből; aztán nekiereszti magát az indulatáradatnak,
s ott áll meg benne, ahol neki tetszik – s végezi a közriadal mellett. Egy
ilyen öregúr veszedelmes versenytárs. Nem veszitek ti akkor észre, hogy kopasz,
hogy szakálla szürke, de még talán azt sem, hogy parókát hord, és a szakállát
festi.
– Ugyan kérem, ne legyen oly gonosz! –
feddé őt haragosan az ifjú hölgy. – Hát nincs magában egy csepp fiúi
kegyelet sem?
– Hát mondtam én, hogy a papa festi a
szakállát? Nem mondtam én egy szóval sem. Hisz te legjobban tudod, hogy nem
festi. Csakhogy ma igen jó színben van. Aztán ez a nimbusz, ami őt most
körülveszi! Azt hiszem, hogy ebben az órában nincs nagyobb ember a hazában,
mint a papa. Látod, kismama, milyen kár volt bennünket odahagynod; mert ha még
mindig kismama volnál, főispánné volnál és nagyemberné.
– Maga tökéletes nagy bolond.
(Tehát „kismama”.)
– A főispánnéság ugyan holnap már
visszakéretnék, mert a papa rezignál; de a „nagy ember” cím megmarad.
– De ugyan hogy tud maga ilyen
ünnepélyes, komoly dologról ily frivol hangon beszélni?
– Hát tudom én, mi ebben az ünnepélyes
dolog? Minden ember itthagyja a hivatalát. A papa indítványozza, a többiek
követik. Hogy a papa mi nagylelkűséget követ el, azt én nem értem. Ő
úr marad, mint eddig, s jobban mulat, mint itt; hogy pedig a többi szegény
legény minek köszön le, minek hagyja oda a kenyerét, életpályáját, azt meg
éppenséggel nem értem.
De már ezt egyike a legközelebbi
önkénytelen hallgatóknak (lehet, hogy éppen te, szíves olvasó) csakugyan nem
hagyhatja szó nélkül, hogy fel ne világosítsa a fiatalembert.
– Hát csak azért teszik, ifjú barátom,
mert drágább nekik országuk alkotmánya, mint a kenyerük, s amiért tizenkét év
előtt annyi vér folyt, amiért tizenkét év óta annyi sóhaj kelt: a nemzeti
becsületet nem akarják kenyérre kenve megenni.
A nyúlánk ifjú halavány arca
ettől sem lett pirosabb. Vállat vonva felel:
– Hát tudom is én, mi az az alkotmány,
mi az a nemzeti becsület? Akkor én még gyerek voltam, s azóta nem tanítottak
engemet arra.
Szerencsére a további fecsegést
félbeszakítja a teremből felhangzó éljenriadás. A vezérszónok végezte
beszédét.
A megújuló éljenriadal
elcsendesültével halkabb jelenet következett. A megyebizottmány nevében az
alispán olvasá fel az ünnepélyes óvástételt, melyben a megyei közönség
tiltakozik az erőszak és alkotmányszegés ellen. Ezalatt oly csend volt még
a karzatokon is, hogy a halk hangon ejtett minden szót meg lehete hallani.
Olyan volt e szavak mindegyike, mint a koporsóra dobott hant, mellyel a
temetkező halottját átadja az engesztelhetlen sírnak, de tiltakozik az
elmúlás ellen, s apellál a feltámadásra.
Ez okirat felolvasását könnyebbült
keblek zsibongása váltó fel. Mindenki attól félt, hogy miként másutt, úgy itt
is fegyveres erőszak fogja meggátolni az ünnepélyes óvástételt.
Szerencsésen végbement az anélkül, hogy katonaság érkezett volna. Ebben a
városban éppen nem volt laktanya.
Azután következett, hogy a
főjegyző felolvassa a tisztikar tömeges lemondását. Mind, az
elsőtől az utolsóig leteszik hivatalaikat; sem egy öreget a
megszokás, sem egy fiatalt a vágy meg nem tartott helyén: valamennyien aláírták
az okmányt. Ha nincs alkotmány, nincs tisztviselő.
A karzaton a nők törülték
szemeiket. Mégis szomorú dolog az a lemondás.
Eldobni egyszerre rangot, hatáskört,
kenyeret.
A férfi megteszi azt, de a nő
szeméből mégis utána hull a könny, mikor rámondja: „Jól teszed?”
És e napokban kilencezer ilyen férfit
fogadnak otthon ily könnyező arcok.
Egy ütközet volt az, amelyből
senki sem futott el, melyben hadvezér volt minden közkatona.
A sápadt ifjú a karzaton annyit
mondott erre sopánkodó szomszédnőjének:
– Én csak Világosit sajnálom, a
pertárnokot.
– Hát az is leköszön?
– Le ám! Pedig húsz esztendő óta
szolgál. Nem ért senki a peres csomagokhoz annyira, mint ő; respektálta
minden kormány.
– Mégis leköszön?
– Becsület dolga, azt mondják; –
hazafiság dolga. Nem lehet neki maradnia. Mennie kell a többivel együtt. Bánom
is én. Ezt is csak azért sajnálom, mert már most elmennek falura, valami
jószágot bérelnek; pedig én most kezdtem a tánciskolában megismerkedni a kis
Ilonkával. Gyönyörű szép gyermek. Képzelem, milyen falusi guvat lesz
belőle kinn a mezőn.
– Ismerem, csinos kisleány. Tizennégy
éves lehet.
– Mindegy. Már én mégis szerelmes
vagyok bele, s nem bánnám, ha ezt az egész tragédiát itt visszautasította volna
a pesti drámabíráló bizottmány.
„Szszszszszszszszszsz!”
Hangzik minden oldalról. Ki fecseg ily
ünnepélyes pillanatban ott a karzaton?
– De már megyek innen, mert még
kidobnak – súg búcsúzólag az úrfi a delnőnek. – Adieu, kismama! A
processziónál találkozunk.
– Miféle processziónál?
– Hát hiszen hallgass oda! Éppen most
teszi Bélteky Feri az indítványt, hogy az ünnepélyes gyűlést fejezzük be
egy magasztos ténnyel; menjünk en masse ki a temetőbe, Szózatot énekelve,
s ott az eltemetett honvédek sírjára tűzzük ki azt a zászlót, mely eddig
megyeházunk erkélyén lobogott. Nézd, hogy ágaskodik és szorítja ki magából a
hangot. Adieu! Sietek, mert nekem kell vinni a zászlót; ez az exfőispán
fiát illeti. Apropó! Tisztelem a kedves férjedet. De ne szólj neki róla.
– Szeles bohó – mosolygott utána a
delnő, s aztán mással mulatta magát.
A teremben egyhangúlag elfogadtatott a
fiatal szónok indítványa, s a karzaton a hölgyek rögtön, mintegy összebeszélve,
leszedték kebleikről, hajfürtjeikről a virágcsokrokat, s egy koszorút
fontak belőlük azon zászló számára, mely díszes helyét még díszesebbel
felváltani indult.
Egy óranegyed múlva az utcán volt az
egész gyülekezet, s megindult a menet a temető felé, a Szózat szent
zsolozsmáját énekelve.
Elöl az öregek. A vén, kipróbált
hazafiak; aztán a fiatal nemzedék, azután a hölgyek, kisasszonyok. Középen a
zászlóvivő. A zászlót azonban elfoglalta a főispánfi elől az indítványt
tevő lelkes ifjú, s a hölgyek koszorújával feldíszítve ő maga emelte
azt magasra. Ennélfogva Elemérnek (ez volt a neve az ifjú Harternek) be kellett
érni azzal a szereppel, hogy a Szózat-éneklők közt a diskantot fújja, míg
a szép asszonyságok a szopránt énekelték.
Elemér ugyan erősen visszaélt a
benne vetett bizalommal, mert az ünnepélyes menet közepett, a kismama oldalán
lépdelve, a Szózat dallamos danájára világért sem Vörösmarty lelkesítő
költeményének szövegét énekelte, hanem mindenféle bolondnál bolondabb búcsújáró
éneket, amik egyébiránt búcsújárók számára sem voltak alkalmasok, s ez
impertinentiájával folyvást nevetésre kényszeríté a hozzá legközelebb járkáló
hölgyek seregét, s számtalan, nem hízelgő címzést kapott kismamájától, ki őt
az egész úton nem szűnt meg szidni és fenyegetni, hogy bizony hazakergeti.
Azonban az ünnepélyes menet rendét
ekkor valami véletlen intermezzo szakítá félbe, mely nemsokára a közfigyelmet
magára vonta.
Amint a menet a főutcába, mely a
temetőbe vezetett, bekanyarodék, íme, szemközt lát jönni a város
végéről egy egész szakasz lovas katonát.
Vértesek voltak. Sisakjaik ragyogtak a
porfelleg közül. A trombitaszó áthangzott a Szózat dallamán.
Bélteky Feri, a lelkes indítványozó
ifjú, e pillanatban a véletlen szeszélye következtében oly szívgörcsöt kapott,
mely, mint minden ismerőse tudja, a délceg ifjút gyakran elő szokta
venni. Szegény, kár érte.
– Bajtárs, fogd kérlek ezt a zászlót!
– rebegé Elemérhez, s aztán kezét keblére szorítva, kénytelennek érzé magát egy
szegletkőre leülni.
Gonosz szívgörcs! Az is ilyen rossz
pillanatban tud jönni.
A lovas katonacsapat az egész utcát
széltében elfoglalva jött az ünnepélyes menetre szemközt.
Ezek voltak azon katonák, kiknek
megbízatás adatott, hogy a ma megtartandott megyei gyűlést fegyveres
erővel is szétoszlassák. Későn érkeztek a szomszéd városból, mely ide
nyolc mérföld; hanem még mindig elég jókor, hogy az ünnepély végét elrontsák.
A menet megállt; a férfiak
összecsoportosultak. Mi itt most a teendő?
Az utcát, amilyen széles, oly
terjedelmében foglalja el egyfelől a hazafias processzió, másfelől a
szemközt jövő lovas katonaság. Van azonban az utca bal oldalán egy
melléksikátor, valami közle; mely szintén kivezet a temetőbe.
A hazafias sokaság az idősb
Harter körül csoportosult. Ő volt az orákulum. Tőle leste mindenki a
szót, mit kell tenni e válságos pillanatban.
Harter Nándor, az apa, komoly,
tapasztalt férfiú volt, ki ily kényes helyzetben sem vesztette el soha
lélekjelenlétét. Rögtön készen volt a rögtönzött szónoklattal.
„Honfiak és honleányok! Íme, a nyers
erőszak közegei szemközt jönnek ránk azon az úton, melyen mi a honfihála
és keserv adóját leróni szándékozunk. Ha csupán férfiak volnának e helyen, azt
mondanám, helyünket megálljuk, és senkinek ez úton ki nem térünk. Ámde a
gyöngéd nem iránti tekintetből fölösleges kímélytelenség volna durva
bántalmakat idézni fel azon nem iránt, melynek éppen védelemmel és ótalommal
tartozunk. Isten tanúja annak, hogy ügyünk igazságos; e nyugodt öntudattal
kebleinkben, orcapirulás nélkül választhatjuk utunkat, s a nyers erőszak
közegeit egy pillanatra sem méltatva, kitérünk előle, s erre a másik úton
át rendíthetlen nyugalommal folytatjuk menetünket a kitűzött cél felé.”
Ez annyit tett magyarul, hogy a
díszmenet térjen ki a katonaság elől a közbeeső sikátoron keresztül.
Az ifjú Harter kezében volt a
koszorúzott zászló.
– Hová, kérem? – kiálta ő
legelébb apja bölcs szavaira. – Oda be a közlébe? Ezzel a zászlóval együtt?
Azzal hátrafordult a hölgyek felé, s
magasra tartva a zászlót, elkiáltá magát quadrille-előtáncosi hangon és
műkifejezéssel:
„Mesdames, en avant!
Promenade!”
S mielőtt valaki
megakadályozhatta volna, eléje robogott az utána tóduló menyecskék, delnők
és kisasszonyok által kísérve – a vének és ifjak seregének, s vitte őket
neki bolond fővel egyenesen a szemközt jövő katonaságnak. Csak úgy
hüledezett bele minden ember; de ment vele. A katonaság pedig hangos
trombitarecsegéssel jött rájuk szemközt – egész az említett sikátorig. Ott,
amint a két menet összetalálkozott, a lovasság kapitánya jelt adott vitézeinek,
s azok egy rögtöni kanyarulattal betértek a sikátorba az éneklő csapat
elől, szabadon hagyva előttük az utcát. A főtiszt még üdvözölte
is egy kardhajtással az elöl vitt zászlót. Kapott is érte egy harsogó éljent.
E merész vállalat egyszerre száz
percenttel emelte Elemér hitelét férfiak és asszonyok előtt. Pedig tiszta
hóbort volt tőle, tessék elhinni.
Hanem már erre a napra nem maradhattak
el a következményei.
Miután a fatális szívgörcs a
kitűnő ifjú szónokot, Bélteky Ferit, elmaradásra kényszeríté, a
fiatalság ráesett Elemérre, hogy a honvédek sírjánál ő mondjon valami
szónoklatot.
Hiába szabadkozott, hogy ő nem
tud hozzá, neki semmi talentoma ahhoz; nem hagytak neki békét. Kezében volt a
zászló, odatolták a magas halom mellé, kényszeríték a zászlót letűzni a
sírhalom fejfájához, felemelték vállaikra, s menekülhetlen állapot volt, e
helyzetben valamit mondani kellett a cselekmény mellé.
Isten neki! Tehát „halljuk”!
Halljuk a nap hősének a fiát,
Elemért. Elemér tehát – mondott valamit.
– Ti derék honvédek. Akiket én nem
ismertem soha. Akiknek volt hazátok, amíg éltetek, s hogy meghaltatok, megint
van hazátok, és így különb emberek vagytok, mint mink. Eljöttünk hozzátok
megmondani, hogy még nincs itt a feltámadás napja. Alhattok békével. Addig is
elhoztuk nektek ezt a zászlót, mely nektek egy életbe került; nekünk pedig
került hét forint huszonöt krajcárba nyelestől. S most nem tudjuk hova
tenni!
No, képzelhetni, hogy lehordták ez
ostoba beszédért Elemér úrfit ifjak, vének, utoljára még az asszonyok is,
legjobban a kismama.
– Maga egy éretlen kópé! – szidalmazá
őt a delnő, midőn hazafelé kísérte Elemér. – Így kellett
beszélni egy ily ünnepélyes alkalommal? Ilyen ostobaságokat kellett mondania?
– Jól van, jól, no. Kezdj el már megint
velem veszekedni, mint odahaza. – felelt neki vissza Elemér.
– Igen? – szólt a hölgy szemrehányó
tekintettel. – Sokat veszekedett magával a kismama ugye, még fia volt?
– Beszéddel nem; de ezzel a
tekintettel! Úgy tudsz az emberre nézni, mint az anakonda. Nem csoda, ha
szegény papának a haja megőszült ettől a tekintetedtől. –
Pardon! – Hisz én nem mondtam, hogy a papának a haja szürke.
– Menjen, haragszom önre! Ön
előtt semmi sem szent.
Azzal a szép hölgy kocsijába engedte
magát segíttetni Elemér által; s nem hívta meg, hogy üljön mellé.
Olyan nagy volt a haragja!