Egy nagy férfi gálában

Utolsó közgyűlése volt a vármegyének.

Nemcsak azon évben az utolsó, de sok időre; ki tudja, mennyi időre? Talán örök mindenkorra utolsó.

Egy novemberi közgyűlés 1861-ben. Emlékezetes szép napok!

Fél lábunk az alkotmányban, fél lábunk az ostromállapotban. Ma még urak, hívek, szónokok, a közlét életműszerei; holnap rabok, száműzöttek, csöndes emberek, eldobott rakoncák.

Szép ország ez a mienk! – Kár, hogy nincs még egy másik ilyen.

De siessünk az ülésbe! Ma nagyszerű izgalmat fogunk átélni. A tisztikar tömegesen lemond; a főispán, e dicső honfi, kimondá: hogy dacára a tiltó parancsnak, az ülést mégis meg fogja tartani, és e teremből csak szuronyok hatalmával engedi magát a bizottmánnyal együtt kiűzetni. Bevárja az erőszakot, mint az egykori római szenátorok kerekes székeiken ülve magában a fórumban.

S ha kimondá, megteszi; mert ez olyan ember. A szó: a férfi! Ilyennek ismeri mindenki Hartert. Német név, de magyar kebel. Ő a mi emberünk. Múltja kezeskedik érte.

Ott volt mindenütt, ahol legjobb embereink voltak. Debrecenben a gyűlésben, Kápolnánál a csatában s az Újépületben a vason. Háromszor kipróbált férfi. Most is ő a lelke, a vezetője a megyei szabadelvű tábornak.

Siessünk, hogy el ne mulasszuk azon szónoklatot, melyet már nem fognak hozni a hírlapok, mert azok már megkapták a csendes figyelmeztetést, hogy az ezentúli gyűlésekről, amiket eddig szét nem kergettek a katonák, csak éppen annyit szabad referálni, hogy itt meg itt megtartották a szokott bizottmányi kongregációt, aztán hazamentek. – Tehát siessünk, hogy jó helyre jussunk.

Igen. Könnyű azt mondani: de a tisztelt megyei közönség, mely a vidékről még tegnap besereglett, már hajnalban úgy teleülte minden, a közönség számára fenntartott helyiségeit a gyűlésteremnek, hogy oda bennünket semmi erőszak és cselfogás be nem segít; s így kénytelenek leszünk azzal beérni, ha némi protekció mellett az úri karzatnak valamelyik falhoz szorított zugában annyi helyet kaphatunk, ahonnan némi koreográfiai erőfeszítéssel, lábujjhegyen állva, az előttünk ülő szebbnél szebb delnők főkötőire leláthatunk; sőt talán abban a szerencsében is részesülhetünk, hogy meghallhatjuk ama szép hölgyeknek udvarló jogvégzett ifjaktól, mi történik, mondatik és határoztatik most odalenn a teremben, ahonnan álláspontunkig nem hatol fel más, mint a kebelrázó éljenek egyetemes riadala és a tropikus hőség, mely egy hollandi gőzfürdőnek semmiben sem enged.

E rosszul választott helyzetben ugyan mind elveszítjük azon remeknél remekebb szónoklatokat, amiknek élvezéseért tulajdonképpen idejöttünk, s ami sajnos és visszapótolhatlan kár marad mind reánk, mind az utókorra nézve; – de cserében viszont megkapjuk mindazt a párbeszédet, amit a nekünk közvetlenül hátat fordító fiatal úr folytat az előtte ülő hölgy székének karján keresztülhajolva ugyanazon honleánnyal, mialatt a teremben az ország sorsát intéző határozatok ünnepélyes jelenete folyik.

A nő egy húsz és huszonöt év közötti szépség. Arca kissé kreolszínű, s mikor elmélázik, akkor hideg és halavány; de mikor mosolyog, mikor megelevenül, akkor hő pír ragyog át rajta; ajkainak mosolyában jószívű gyermetegség vall magára, míg szemeinek mély titkos tó-örvénye csábítva vonzza mélyére a beleszédülőt. E szemek tele vannak titkokkal, miket a delejes sugár megértet azzal, akinek szánva voltak; míg ugyanazon arc, szem, ajak, tökéletesen be tudja magát az előtt zárni, akit künn akar hagyni a hidegen, s egy szemöld-mozdulása megfagyaszt.

Ha virágot választana arcához e nő, rózsát, kaméliát nem ajánlanék neki, hanem jácintot. Rózsa, kamélia mosolyog és fecseg; a jácint lehajtja titkolózó ajkát, s csak a kérdezőnek felel.

A hölgy termete tökéletes; karcsú, ideges, hajlékony; sűrű, fekete, természettől göndör haját aranycsipkés egri főkötő fedi, hosszan lebegő széles, piros szalaggal. Akkor ez volt a divat. Óh, mi hódítók, mi bájolók voltak vele a nők!

A vele beszélgető fiatalember lehet valami húszéves. Finom, élveteg arc, alig serkedő szakállal és bajusszal; vékony ábrándos szemöldök, miknek szelíd kifejezését meghazudtolni törekszik a merész szemjárás s a gunyoros szájszegletek. Sugár, hirtelen nőtt termete magán viseli azt a bizonyos lanyhaságot, amit látunk fiatal embereknél, akik elfáradnak a szakállukra való várakozásban.

A fiatal nő és a gyermekifjú közt valami sajátságos bizalmasság tetszik föl az első pillanatra, melyet mindjárt meg fogunk érteni, mihelyt szavaikat kihallgatjuk.

Lenn a teremben valami kenetteljes hang beszél. Szép, csengő orgánum; de álláspontunkon nem lehet belőle érteni semmit. A szép hölgy szeretne a szónokra figyelni, s váltig integet tiltó legyezőmozdulatokkal a háta mögött fecsegő ifjúnak, hogy ne zavarja figyelmét; amit ez annál kevésbé fogad meg.

– De ne fecsegjen, kérem, mindig! Hagyjon figyelnem. Úgyis mindig ostobaságokat mond.

Ez elég bizalmasan volt mondva.

– Ki? Az odalenn?

A hölgy tréfás bosszúsággal legyintett az eléje mutató kézre gyöngyház legyezőjével.

– Hiszen ha olvasni akarod, ellopom a papától az egész beszédet úgy, ahogy meg van írva; még azt is megkaphatod benne, amiket idejekorán kitörült.

(Tegezi a nőt! Az pedig őt nem.)

– Menjen, hagyjon békét! A legszebb mondatokat elszalasztom.

– Tapsolj neki, s a kedvedért elmondja még egyszer – da capo.

A nő erre már csak mosolygott.

S az ifjú csemete szemei észrevették a mosolyt.

– Nem veszed észre, hogy a papa szemei minden hatalmas frázisnál diadalmasan tekintenek ide? Biznyosan nem az én arcomon akarja olvasni a hatást. A papa ilyenkor igazán szép ember, mikor szónokol. Hogy nekihevül; mint kiegyenesedik; csupa erő és tűz. Ez a megyeházi terem veszedelmes konkurrencia nekünk, fiataloknak, itt mindig megvernek bennünket az öregek.

– Hát miért nem megy maga is le szónokolni; hisz bizottmányi tag s tiszteletbeli aljegyző?

– Hja, ahhoz én nem értek. A minap megpróbáltam egy tósztot kiadni magamból; de úgy belerekedtem, hogy magam sem tudom, kit köszöntöttem fel. Nem áll ez nekünk jól. Mikor egy-egy eminens pajtásom nekidurálja magát, hogy egy maidenspeech lélekvesztőjével a zöld asztalon keresztülvitorlázzon, mikor a homlokán gyöngyözik az izzadság, mind a tíz ujja reszket, a szemei kidüllednek, a homloka felhúzott ráncaival préseli a gondolatot: olyankor mindig engemet is vele együtt lel a hideg meg a meleg; én reszketek érte, hogy, jaj, mindjárt felborul, s odafullad a tengerbe, s mikor aztán szerencsésen kiköt valahogy a szárazra, úgy örülök neki, mint valami szerencsés kimenetelű szerencsétlenségnek.

– Igen, mert maga gyáva.

– Igaz! Hanem ha én szeretője volnék a maidenspeech-tartónak, rögtön kiszeretnék belőle; hisz ez elájulni való látvány! De mikor egy deli öregúr feláll, s aztán elébb szétnéz nagy nyugodt tekintettel az egész sokaságon: mintha azt keresné, hogy kinek mit adjon abból, amit most mondani fog, azután szórja a hatalmas frázisokat, csak úgy zúg tőle a terem, a közbekiáltásokra rögtön visszafelel, s egy-egy hatalmas mondás után még feltekint a karzatra is, s végigszedi a tetszés adóját a rámosolygó szép szemekből; aztán nekiereszti magát az indulatáradatnak, s ott áll meg benne, ahol neki tetszik – s végezi a közriadal mellett. Egy ilyen öregúr veszedelmes versenytárs. Nem veszitek ti akkor észre, hogy kopasz, hogy szakálla szürke, de még talán azt sem, hogy parókát hord, és a szakállát festi.

– Ugyan kérem, ne legyen oly gonosz! – feddé őt haragosan az ifjú hölgy. – Hát nincs magában egy csepp fiúi kegyelet sem?

– Hát mondtam én, hogy a papa festi a szakállát? Nem mondtam én egy szóval sem. Hisz te legjobban tudod, hogy nem festi. Csakhogy ma igen jó színben van. Aztán ez a nimbusz, ami őt most körülveszi! Azt hiszem, hogy ebben az órában nincs nagyobb ember a hazában, mint a papa. Látod, kismama, milyen kár volt bennünket odahagynod; mert ha még mindig kismama volnál, főispánné volnál és nagyemberné.

– Maga tökéletes nagy bolond.

(Tehát „kismama”.)

– A főispánnéság ugyan holnap már visszakéretnék, mert a papa rezignál; de a „nagy ember” cím megmarad.

– De ugyan hogy tud maga ilyen ünnepélyes, komoly dologról ily frivol hangon beszélni?

– Hát tudom én, mi ebben az ünnepélyes dolog? Minden ember itthagyja a hivatalát. A papa indítványozza, a többiek követik. Hogy a papa mi nagylelkűséget követ el, azt én nem értem. Ő úr marad, mint eddig, s jobban mulat, mint itt; hogy pedig a többi szegény legény minek köszön le, minek hagyja oda a kenyerét, életpályáját, azt meg éppenséggel nem értem.

De már ezt egyike a legközelebbi önkénytelen hallgatóknak (lehet, hogy éppen te, szíves olvasó) csakugyan nem hagyhatja szó nélkül, hogy fel ne világosítsa a fiatalembert.

– Hát csak azért teszik, ifjú barátom, mert drágább nekik országuk alkotmánya, mint a kenyerük, s amiért tizenkét év előtt annyi vér folyt, amiért tizenkét év óta annyi sóhaj kelt: a nemzeti becsületet nem akarják kenyérre kenve megenni.

A nyúlánk ifjú halavány arca ettől sem lett pirosabb. Vállat vonva felel:

– Hát tudom is én, mi az az alkotmány, mi az a nemzeti becsület? Akkor én még gyerek voltam, s azóta nem tanítottak engemet arra.

Szerencsére a további fecsegést félbeszakítja a teremből felhangzó éljenriadás. A vezérszónok végezte beszédét.

A megújuló éljenriadal elcsendesültével halkabb jelenet következett. A megyebizottmány nevében az alispán olvasá fel az ünnepélyes óvástételt, melyben a megyei közönség tiltakozik az erőszak és alkotmányszegés ellen. Ezalatt oly csend volt még a karzatokon is, hogy a halk hangon ejtett minden szót meg lehete hallani. Olyan volt e szavak mindegyike, mint a koporsóra dobott hant, mellyel a temetkező halottját átadja az engesztelhetlen sírnak, de tiltakozik az elmúlás ellen, s apellál a feltámadásra.

Ez okirat felolvasását könnyebbült keblek zsibongása váltó fel. Mindenki attól félt, hogy miként másutt, úgy itt is fegyveres erőszak fogja meggátolni az ünnepélyes óvástételt. Szerencsésen végbement az anélkül, hogy katonaság érkezett volna. Ebben a városban éppen nem volt laktanya.

Azután következett, hogy a főjegyző felolvassa a tisztikar tömeges lemondását. Mind, az elsőtől az utolsóig leteszik hivatalaikat; sem egy öreget a megszokás, sem egy fiatalt a vágy meg nem tartott helyén: valamennyien aláírták az okmányt. Ha nincs alkotmány, nincs tisztviselő.

A karzaton a nők törülték szemeiket. Mégis szomorú dolog az a lemondás.

Eldobni egyszerre rangot, hatáskört, kenyeret.

A férfi megteszi azt, de a nő szeméből mégis utána hull a könny, mikor rámondja: „Jól teszed?”

És e napokban kilencezer ilyen férfit fogadnak otthon ily könnyező arcok.

Egy ütközet volt az, amelyből senki sem futott el, melyben hadvezér volt minden közkatona.

A sápadt ifjú a karzaton annyit mondott erre sopánkodó szomszédnőjének:

– Én csak Világosit sajnálom, a pertárnokot.

– Hát az is leköszön?

– Le ám! Pedig húsz esztendő óta szolgál. Nem ért senki a peres csomagokhoz annyira, mint ő; respektálta minden kormány.

– Mégis leköszön?

– Becsület dolga, azt mondják; – hazafiság dolga. Nem lehet neki maradnia. Mennie kell a többivel együtt. Bánom is én. Ezt is csak azért sajnálom, mert már most elmennek falura, valami jószágot bérelnek; pedig én most kezdtem a tánciskolában megismerkedni a kis Ilonkával. Gyönyörű szép gyermek. Képzelem, milyen falusi guvat lesz belőle kinn a mezőn.

– Ismerem, csinos kisleány. Tizennégy éves lehet.

– Mindegy. Már én mégis szerelmes vagyok bele, s nem bánnám, ha ezt az egész tragédiát itt visszautasította volna a pesti drámabíráló bizottmány.

„Szszszszszszszszszsz!”

Hangzik minden oldalról. Ki fecseg ily ünnepélyes pillanatban ott a karzaton?

– De már megyek innen, mert még kidobnak – súg búcsúzólag az úrfi a delnőnek. – Adieu, kismama! A processziónál találkozunk.

– Miféle processziónál?

– Hát hiszen hallgass oda! Éppen most teszi Bélteky Feri az indítványt, hogy az ünnepélyes gyűlést fejezzük be egy magasztos ténnyel; menjünk en masse ki a temetőbe, Szózatot énekelve, s ott az eltemetett honvédek sírjára tűzzük ki azt a zászlót, mely eddig megyeházunk erkélyén lobogott. Nézd, hogy ágaskodik és szorítja ki magából a hangot. Adieu! Sietek, mert nekem kell vinni a zászlót; ez az exfőispán fiát illeti. Apropó! Tisztelem a kedves férjedet. De ne szólj neki róla.

– Szeles bohó – mosolygott utána a delnő, s aztán mással mulatta magát.

A teremben egyhangúlag elfogadtatott a fiatal szónok indítványa, s a karzaton a hölgyek rögtön, mintegy összebeszélve, leszedték kebleikről, hajfürtjeikről a virágcsokrokat, s egy koszorút fontak belőlük azon zászló számára, mely díszes helyét még díszesebbel felváltani indult.

Egy óranegyed múlva az utcán volt az egész gyülekezet, s megindult a menet a temető felé, a Szózat szent zsolozsmáját énekelve.

Elöl az öregek. A vén, kipróbált hazafiak; aztán a fiatal nemzedék, azután a hölgyek, kisasszonyok. Középen a zászlóvivő. A zászlót azonban elfoglalta a főispánfi elől az indítványt tevő lelkes ifjú, s a hölgyek koszorújával feldíszítve ő maga emelte azt magasra. Ennélfogva Elemérnek (ez volt a neve az ifjú Harternek) be kellett érni azzal a szereppel, hogy a Szózat-éneklők közt a diskantot fújja, míg a szép asszonyságok a szopránt énekelték.

Elemér ugyan erősen visszaélt a benne vetett bizalommal, mert az ünnepélyes menet közepett, a kismama oldalán lépdelve, a Szózat dallamos danájára világért sem Vörösmarty lelkesítő költeményének szövegét énekelte, hanem mindenféle bolondnál bolondabb búcsújáró éneket, amik egyébiránt búcsújárók számára sem voltak alkalmasok, s ez impertinentiájával folyvást nevetésre kényszeríté a hozzá legközelebb járkáló hölgyek seregét, s számtalan, nem hízelgő címzést kapott kismamájától, ki őt az egész úton nem szűnt meg szidni és fenyegetni, hogy bizony hazakergeti.

Azonban az ünnepélyes menet rendét ekkor valami véletlen intermezzo szakítá félbe, mely nemsokára a közfigyelmet magára vonta.

Amint a menet a főutcába, mely a temetőbe vezetett, bekanyarodék, íme, szemközt lát jönni a város végéről egy egész szakasz lovas katonát.

Vértesek voltak. Sisakjaik ragyogtak a porfelleg közül. A trombitaszó áthangzott a Szózat dallamán.

Bélteky Feri, a lelkes indítványozó ifjú, e pillanatban a véletlen szeszélye következtében oly szívgörcsöt kapott, mely, mint minden ismerőse tudja, a délceg ifjút gyakran elő szokta venni. Szegény, kár érte.

– Bajtárs, fogd kérlek ezt a zászlót! – rebegé Elemérhez, s aztán kezét keblére szorítva, kénytelennek érzé magát egy szegletkőre leülni.

Gonosz szívgörcs! Az is ilyen rossz pillanatban tud jönni.

A lovas katonacsapat az egész utcát széltében elfoglalva jött az ünnepélyes menetre szemközt.

Ezek voltak azon katonák, kiknek megbízatás adatott, hogy a ma megtartandott megyei gyűlést fegyveres erővel is szétoszlassák. Későn érkeztek a szomszéd városból, mely ide nyolc mérföld; hanem még mindig elég jókor, hogy az ünnepély végét elrontsák.

A menet megállt; a férfiak összecsoportosultak. Mi itt most a teendő?

Az utcát, amilyen széles, oly terjedelmében foglalja el egyfelől a hazafias processzió, másfelől a szemközt jövő lovas katonaság. Van azonban az utca bal oldalán egy melléksikátor, valami közle; mely szintén kivezet a temetőbe.

A hazafias sokaság az idősb Harter körül csoportosult. Ő volt az orákulum. Tőle leste mindenki a szót, mit kell tenni e válságos pillanatban.

Harter Nándor, az apa, komoly, tapasztalt férfiú volt, ki ily kényes helyzetben sem vesztette el soha lélekjelenlétét. Rögtön készen volt a rögtönzött szónoklattal.

„Honfiak és honleányok! Íme, a nyers erőszak közegei szemközt jönnek ránk azon az úton, melyen mi a honfihála és keserv adóját leróni szándékozunk. Ha csupán férfiak volnának e helyen, azt mondanám, helyünket megálljuk, és senkinek ez úton ki nem térünk. Ámde a gyöngéd nem iránti tekintetből fölösleges kímélytelenség volna durva bántalmakat idézni fel azon nem iránt, melynek éppen védelemmel és ótalommal tartozunk. Isten tanúja annak, hogy ügyünk igazságos; e nyugodt öntudattal kebleinkben, orcapirulás nélkül választhatjuk utunkat, s a nyers erőszak közegeit egy pillanatra sem méltatva, kitérünk előle, s erre a másik úton át rendíthetlen nyugalommal folytatjuk menetünket a kitűzött cél felé.”

Ez annyit tett magyarul, hogy a díszmenet térjen ki a katonaság elől a közbeeső sikátoron keresztül.

Az ifjú Harter kezében volt a koszorúzott zászló.

– Hová, kérem? – kiálta ő legelébb apja bölcs szavaira. – Oda be a közlébe? Ezzel a zászlóval együtt?

Azzal hátrafordult a hölgyek felé, s magasra tartva a zászlót, elkiáltá magát quadrille-előtáncosi hangon és műkifejezéssel:

„Mesdames, en avant! Promenade!”

S mielőtt valaki megakadályozhatta volna, eléje robogott az utána tóduló menyecskék, delnők és kisasszonyok által kísérve – a vének és ifjak seregének, s vitte őket neki bolond fővel egyenesen a szemközt jövő katonaságnak. Csak úgy hüledezett bele minden ember; de ment vele. A katonaság pedig hangos trombitarecsegéssel jött rájuk szemközt – egész az említett sikátorig. Ott, amint a két menet összetalálkozott, a lovasság kapitánya jelt adott vitézeinek, s azok egy rögtöni kanyarulattal betértek a sikátorba az éneklő csapat elől, szabadon hagyva előttük az utcát. A főtiszt még üdvözölte is egy kardhajtással az elöl vitt zászlót. Kapott is érte egy harsogó éljent.

E merész vállalat egyszerre száz percenttel emelte Elemér hitelét férfiak és asszonyok előtt. Pedig tiszta hóbort volt tőle, tessék elhinni.

Hanem már erre a napra nem maradhattak el a következményei.

Miután a fatális szívgörcs a kitűnő ifjú szónokot, Bélteky Ferit, elmaradásra kényszeríté, a fiatalság ráesett Elemérre, hogy a honvédek sírjánál ő mondjon valami szónoklatot.

Hiába szabadkozott, hogy ő nem tud hozzá, neki semmi talentoma ahhoz; nem hagytak neki békét. Kezében volt a zászló, odatolták a magas halom mellé, kényszeríték a zászlót letűzni a sírhalom fejfájához, felemelték vállaikra, s menekülhetlen állapot volt, e helyzetben valamit mondani kellett a cselekmény mellé.

Isten neki! Tehát „halljuk”!

Halljuk a nap hősének a fiát, Elemért. Elemér tehát – mondott valamit.

– Ti derék honvédek. Akiket én nem ismertem soha. Akiknek volt hazátok, amíg éltetek, s hogy meghaltatok, megint van hazátok, és így különb emberek vagytok, mint mink. Eljöttünk hozzátok megmondani, hogy még nincs itt a feltámadás napja. Alhattok békével. Addig is elhoztuk nektek ezt a zászlót, mely nektek egy életbe került; nekünk pedig került hét forint huszonöt krajcárba nyelestől. S most nem tudjuk hova tenni!

No, képzelhetni, hogy lehordták ez ostoba beszédért Elemér úrfit ifjak, vének, utoljára még az asszonyok is, legjobban a kismama.

– Maga egy éretlen kópé! – szidalmazá őt a delnő, midőn hazafelé kísérte Elemér. – Így kellett beszélni egy ily ünnepélyes alkalommal? Ilyen ostobaságokat kellett mondania?

– Jól van, jól, no. Kezdj el már megint velem veszekedni, mint odahaza. – felelt neki vissza Elemér.

– Igen? – szólt a hölgy szemrehányó tekintettel. – Sokat veszekedett magával a kismama ugye, még fia volt?

– Beszéddel nem; de ezzel a tekintettel! Úgy tudsz az emberre nézni, mint az anakonda. Nem csoda, ha szegény papának a haja megőszült ettől a tekintetedtől. – Pardon! – Hisz én nem mondtam, hogy a papának a haja szürke.

– Menjen, haragszom önre! Ön előtt semmi sem szent.

Azzal a szép hölgy kocsijába engedte magát segíttetni Elemér által; s nem hívta meg, hogy üljön mellé.

Olyan nagy volt a haragja!