Egy az apró emberek közül

Három nap múlva e gyűlés után már olyan csendesség volt a mi kis városunk utcáin, hogy azt is eseménynek lehetett nevezni, ha egy kisleány ment végig az utcán nemzetiszínű szalagos pártával a fején.

Az igaz, hogy csinos kisleány. Karcsú, sugár termete alig tizennégy éves kort árul el; nyílt, gyermeteg arca maga is gyermeknek vallja még, piros, egészséges arc, tündöklő hajnalkaszínű kék szemekkel, finom kis mosolygó szájal, melynek szegleteiben dévaj hamiskodás leselkedik, s tiszta derült homlokkal, mely az ártatlanság írástalan lapját tárja elé.

A fiatal lánykának minden mozdulata oly könnyű, oly ruganyos, hogy a kisváros hosszú utcáján végiglépdel anélkül, hogy topánkája leghegyét is besározná; pedig, mint elhihetjük, novemberben ezen utcán nagy művészet kell hozzá, hogy a sárból kiálló köveket úgy ki tudja valaki lábheggyel válogatni, hogy lábtyűit ne kompromittálja. És amellett oly szerény, oly óvatos, hogy ruhája szegélyének legkisebb fölemelésével sem ad alkalmat a mellette locstató fiatal kísérőnek szép lábaiból egyebet láthatni, mint éppen csak e szép lábakat.

A fiatal kísérő, Harter Elemér, ki esernyőt tartva kaszmatol a szép kisleány mellett, s természetesen, végig udvarol neki az utcán, ami kisvárosban szokás.

Az előrebocsátott pár után azonban nyomban következik a mama.

Majd annak az alakját később írjuk le, mert most nagyon sokat ad hozzá az ezergombos gyöngyösi mente, amit akkor oly délcegen viseltek az éltesebb asszonyok.

– Ugyan kérem, ne tartsa fölém azt az esernyőt! – szól a kisleány kísérőjéhez; – először, mert úgysem esik most az eső, másodszor, mert ha esnék, mind a nyakamba csorogna róla a víz.

– Ezt csak azért mondja, hogy ne járjak önhöz olyan közel. No, hiszen ne búsuljon, nemsokára elég messze leszek innen.

– Tán bizony kiköltöznek falura?

– Apám oda megy, de engem még messzebb küld. Én megyek Angliába.

– Tud ön angolul?

– Tudok bifszteket enni. Egyéb feladatom nem lesz.

– Lássa, én tudok angolul; pedig sohase jutok el Londonba.

– Hja, ön! Ha én annyi tudománnyal bírnék, mint ön: régen követségi attasé volnék valahol.

– No, az bizony lehetne így is!

– Így is? Köszönöm a bókot.

– Hát ne jöjjön hozzám olyan közel, ha bókjaimtól fél.

– Ki tehet arról, ha a szúnyog szeret a gyertyába repülni.

– No, hanem az igen következetes eljárás önnek a papájától, hogy miután a jövő farsangot elrontotta (tudja, el van átkozva, aki bálba megy e szomorú esztendőben) – hát legalább a táncosokat is kiküldi az országból.

– Jól van, ezt megmondom neki.

– Bánom is én. Én még attól sem félek, akitől önök mind félnek; nemhogy attól félnék, akitől még ön sem fél.

Elemér úrfi nem tehetett róla, de bizony nevetett ezen a szón.

– Mit hozzak önnek, ha hazajövök Angliából?

– Igazán akar nekem valamit hozni? Hát tudja mit? Hozzon nekem – valami tiltott könyvet.

– Tiltott könyvet? – kérdé Elemér.

– No igen, valami olyan könyvet, amit nem szabad árulni, amiben olyan igazságokat mondogatnak a nagyoknak, amit azok nem szeretnek meghallani.

– Vagy úgy?

– No igen, hiszen érti ön azt. Valami ilyen veszedelmes könyvet, vagy valami olyan képet vagy írást, amiért az embert, ha megkapják nála a vámnál, hát becsukják.

– Köszönöm a megbízást! Hozok.

– Nem, nem! csak tréfáltam. Nem nekem való az. El sem olvasnám. De ha már csakugyan akar ön nekünk valamit hozni a külföldről, hozzon nekünk – egy kis jó hírt.

Ezen aztán megakadt a társalgás.

Egy kis jó hírt – a külföldről. Olyan keresett, olyan várva várt dolog volt ez: egy kis jó hír!

No, most már ez is kiment a divatból. Nem kerestetik.

– Szabad lesz nagysádtoknál búcsúlátogatásomat tennem délután? – kérdé Elemér, midőn a hölgyek lakásának ajtajáig értek.

– Nem, nem. – Sietett anyját megelőzni a kisleány. – Semmi szükségem sincs ma délután önre. A ma esteli tánchoz való ruhámat kell elkészítenem; magam vagyok a szobaleányom, s nem szeretem, ha a szobaleányom látogatásokat fogad el, mikor a ruhámat kell vasalnia. Majd elmondhatja ön a táncestélyen, amit akar. Adieu!

Azzal beröppent az ajtóból, könnyeden, mint egy zerge, aki szökellve jár, mert lépni még nehezére esik.

Elemér úrfi pedig homlokára nyomta árvalányhajas süvegét, s előrelógó fejel ment vissza azon az úton, amelyen idáig jött, és gondolt magában ilyenformát:

– Nem fogsz te, kisleány, arra az estélyre elmenni, amelyre készülsz: s nem foglak én téged látni talán soha ez életben.

– Vizit van odabenn – súgá a cseléd a hazaérkezőknek, amint a konyhába léptek. (Mert kisvárosi lakásoknál szabályszerűen a konyhán keresztül van a bejárás.).

– Kicsoda?

– Dánváryné.

– Jaj! – monda az asszonyság.

A kisasszony pedig semmit sem szólott, hanem menekült a hátulsó szobába.

– Itt kínozza már a ténsurat egy óra óta – monda a cseléd –; az ezóta megőszült vele.

Dánváryné asszonyság, ki odabenn várt az érkezőkre, azzal a speciális tulajdonnal bírt, hogy mindent tudott, ami a városban történik, és amit nem tudott, annak addig járt utána, míg meg nem tudta.

Különben optikai feltűnésére nézve nagy helyet foglalt el a világban mind termetével, mind krinolinjával, s ami helyet el nem foglalhatott belőle, azt igyekezett kitelhető messzeségben pézsmaszaggal eltölteni; különben a legdebreceniebb főkötő volt a fején.

– Csakhogy jössz már, édes kedves! – sipákolt a tisztelt delnő, amint Világosiné az ajtón belépett, s azzal a két asszonyság összecsókolódott, erősen ügyelve, hogy a mindenféle rezgő tűikkel egymás szemeit ki ne szúrják. – Már legalább egy órája ülök itten, rátok várva és lopva kedves férjednek a drága idejét; ami ugyan nekem csak egy percnek tetszik oly kellemes társalgásban (megjegyzendő, hogy sohasem engedett mást szóhoz jutni), de neki, tudom, hogy oly drága minden pillanata, oly terhes hivatalban, kivált most, hogy az egész vármegye pere, irománya mind az ő vállán maradt, úgyszólván most ő maga egyedül az egész vármegye. A közgyűlés azt határozta, hogy a levéltárnok helyén maradjon. Most minden hajdúval ön rendelkezik, ugyebár?

– Nem. A kormánybiztos – felelt Világosi.

– Ah, a kormánybiztos, és szót fogadnak neki? Elismerik? Nem dobják oda a szeme közé, ha valamit parancsol? Jaj, ha én férfi volnék! No iszen, ha miránk, asszonyokra volna bízva az ország sorsa, tudom Istenem, hogy meggyűlne a baja velünk a kormánynak. – De hát a férfiak, azok nagyon is szelídek. Olyan nagy heccem volt, de olyan nagy heccem éppen ma az én Gyurkámmal otthon: amiatt, hogy a ma esteli bálra való meghívásra mit válaszoljunk. Tudod, édesem, éppen azért jöttem hozzátok, hogy hát ti mit szóltok hozzá? A kormánybiztos ma estére bált ad, ugyanabban a megyeteremben, ahonnan a megyét éppen most kikergette; a város és vármegye minden notabilitása kapott tőle meghívókat. Hallom, hogy igen sokan visszaküldték. Férjem is kapott, azaz hogy egész családunkra szól. No, én afölött nagyon sokat veszekedtem Gyurival: „Mit gondolsz, Gyuri te, hogy én ma ott táncoljak, ahol múlt héten még a Szózatot segítettem énekelni, hogy én a kormánybiztos feleségének pukedlizzak?” De a Gyuri, amilyen tyutyi-mutyi ember, csak azt vitatta, hogy nehéz az ilyen nagy embernek a meghívását visszautasítani, s aztán utoljára is azzal nem kötelezte le az ember neki testét-lelkét, ha egy csésze fagylaltját elfogyasztotta. De hát mármost mit szóltok ti ehhez: megy az ember, vagy nem megy az ember?

– Mondtam már, kedves komámasszony – szólt Világosi –, hogy minden ember azt cselekszi, amit legjobbnak lát.

– No, csak ne szóljon, kedves koma, én a Jusztikámtól akarom megtudni, hogy mi az ő véleménye. Ebben nekünk, asszonyoknak van a leghelyesebb tapintatunk.

– Én azt mondom neked – felelt Világosiné –, hogy „ti” fogadjátok el a meghívást, és menjetek el.

– Hiszen te nem is mondhatsz mást, igazad van. A komám még a vármegyeházánál van, neki helyben kell maradni. Nektek lehetetlen a kormánybiztossal ujjat húzni. Aztán meg akinek olyan szép serdülő lyánkája van, mint az én kis keresztleányom, annak bizony minden alkalmat meg kell ragadni, hogy azt a világnak bemutathassa. De bizony van is vele mit dicsekedni. No, nem a termetéről szólok, mert azt az Isten adta neki, hanem azokról az ő szép tehetségeiről, amiket csakugyan maga szorgalmával tökéletesített. Hiszen, galambom, ez egy csodagyerek! A vista elzongoráz egy egész operapartitúrát, a legnehezebbet; mikor táncol, minden ember csak őtet nézi: mert ahhoz fogható bájt és kellemet már éppen csak a tündéreknél lehet képzelni, de valósággal azoknál sincs már több. És még lelkemadta, mikor a gimnasztikába járt, még ott is valamennyi férfigyerek elől elnyerte a jutalmat; az ember azt hinné, hogy mindjárt eltörik, mikor ránéz, olyan karcsú, s úgy tudta forgatni a legnehezebb ólombuzogányt, hogy egy férfisuhanc sem jobban; még azt mondják, a rapérral is tud bánni! Hát még a sok nyelvismeret! Németül, franciául, angolul beszél. No, az szép lesz, azt mondják, hogy egy angol is lesz a mai bálban, no, az csak Ilonkával fog társaloghatni az egész városban, senki mással. Hanem titeket is magasztalás illet érte, hogy olyan jó nevelést adtatok neki. Nem kíméltetek tőle semmi költséget; kedves komám éjt, napot eggyé tett, hogy megkereshesse a sok tanítómesterre való költséget: az bizony tinektek is nagy dicsőségtekre válik. Magatoktól megzsugorgattátok, elvonulva éltetek, de most már meg is van a ti örömötök benne. – De hol van az én kedves körösztleányom? Ah, bizonyosan a ma esteli bálhoz való öltözékét készíti; mert tudja ám az egész város, mit mondok, az egész vármegye, hogy az én kis tündéri körösztleányom milyen elegánsul lép ki a világ elé, azt az eleganciát mind maga saját kezével varrja és vasalja; nem vár szabótól, cifra mosónétól semmit. Így van jól. Úgy neveltétek, hogy ha szegény ember veszi el, kész gazdasszonyt kap benne, ha úr veszi el, elegáns úrnőt talál benne, akivel ugyan felléphet a világban. Add át neki, kedvesem, ezt az egypár csókot. Isten áldjon meg benneteket! Csókollak ezerszer. Pá, kedves. Jó étvágyat kívánok. Tehát, kedves komámuram, azt tanácsolja, hogy fogadjuk el a meghívást a mai komisszáriusi bálba?

– Én nem tanácsoltam semmit! A feleségem mondta.

– No, alázatos szolgája, én már megyek, otthon el nem tudják gondolni, hova maradtam, de mikor ilyen kedves társaságban olyan hirtelen eltelik az embernek az ideje. Csókollak mindnyájatokat százezerszer, milliomszor.

Végre csakugyan elment.

A férj és feleség, mikor egyedül maradtak, egy ideig némán néztek egymás szeme közé, aztán egymás karjába borultak – és sírtak.

Miért? Azt ők jól tudták.

Olyan becsületes, jó arc volt mind a kettő. Nem szépség, de jó arc. Az a szép gyermek csak arról tanúskodik, hogy szülei nagyon szerették egymást.

Mikor letörlék könnyeiket, a férj azt kérdé nejétől:

– Tudod, miért volt ma itt ez az asszony?

– Azért, hogy megtudja előkészületeinkből, vajon véglegesen lemondtál-e te megyei hivatalodról.

– És amint lemondtam róla, az ő férje fog sietni üresen hagyott székembe leülni.

– Azért mondtam neki, hogy ők csak fogadják el a kormánybiztos meghívását.

– Most már hallgasd meg, kedvesem, mit végeztem én a kormánybiztosnál.

A nő leült a pamlagra, s férjét odaölelte maga mellé.

– A kormánybiztos igen nyájasan fogadott; elmondá, hogy miért hívatott: amit én előre tudtam. Hogy mennyire szüksége lesz rám mind neki, mind a közönségnek, hogy ezen a fontos állomáson megmaradjak, melynek tizenkét év óta minden részletét kiismertem. Mondtam neki, hogy tizenhat év óta vagyok ott. Engem még az alkotmányos, régi világ hívott oda, s a később jövők csak ott hagytak, mert szükségük volt rám; az újra átaludt rövid alkotmányos nyáréjálom ismét népszavazattal erősített meg benne, hanem most már elhagyom e helyet, és nem maradok meg rajta. Kérdezte tőlem, miért nem akarok hivatalomban maradni most, midőn mégis magyar provizórium van, holott hivatalt viseltem a német provizórium alatt? Azt feleltem neki: akkor szolgáltam, mert nem kérték a nemzet beleegyezését az erőszak rendszerébe; most azonban aki szolgálni fog, beleegyezik abba, amit nemzete ellen tesz; s itt nincs aztán indifferens helyzet. Akkor csak a magam akarata rendelkezett velem, hogy ott legyek-e, vagy ne legyek, most a nemzet akarata az, hogy távozzam, s én a nemzetnek engedelmeskedem. Erre biztatni kezdett, hogy ne féljek semmi üldözéstől, ha az ultrák bántanának, ő védelmezni fog, a hencegést majd rendreutasítja. Ez a szó keserűvé tett. – Azt mondtam neki, hogy hiszek oly időt bekövetkezni, amidőn ő nem lesz azon a helyen, ahol most van, s akkor én ismét vissza fogok térni. – Azt hittem, e szóért ki fog űzni. Ellenkezőleg. Mikor oly vakmerő gorombaságot mondtam neki, megfogta kezemet: kért, hogy ne nehezteljek, elhalmozott dicséretekkel; azt mondá, hogy minden ember, az összes ügyvédi kar mellettem szól, és unszolja őt, hogy helyemen maradásra bírjon, mert értelmes, szorgalmas, pontos embernek tartanak, mert nem zsarolom az ügyfeleket; azoknak érdekében maradjak, akik szeretnek és becsülnek. – Szinte megingatott. Végül azonban nyomatékul azt is előhozta, hogy a leköszönt főispán úr, Harter Nándor kiválóan ajánlott neki engemet. Ez határozott. – „Most már semmi esetre sem fogok hivatalomban maradni, uram!” – Jól mondtam-e?

Válasz helyett a nő keblére ölelé férjét, és égő arcát arcához szorítá. Miért égett az olyan nagyon?…

– Most tehát, édes feleségem, arról van szó, hogy újra kell kezdenünk az életet. Mondtam ugyan, de magam nem hittem, hogy egy jobb idő fog jönni, mely a mostani áldozatokért megfizet. Nem mondom, hogy megjutalmaz, csak azt, hogy visszahelyez abba, amit elvett. Én nem várok arra. Én ha elmegyek, úgy elmegyek, hogy vissza nem jövök. Jól vagyok lakva a nagy és kicsiny urak kegyelmével. Keresek olyan pályát, ahol nem kell könyörögnöm senkitől, csak egy Istentől: tőle sem mást, csak esőt és napfényt. Megyek földművelőnek. Itt van a Tisza mellett egy bérbeadandó jószág, melyet a gazdasági felszereléssel együtt kivehetünk. Ami kis megtakarított pénzünk van, az az előleges bérletre s a szükséges beruházásokra elég. Te tudod, hogy becsülettel megszolgált fillérekből gyűlt az össze, lehetetlen, hogy Isten áldása ne kövesse. Mit szólsz ezekhez, édes feleségem? Még nem kötöttem meg semmit, még nem oldottam fel semmit. Holnapig gondolkozhatunk rajta.

A nő letörlé könnyeit, s igyekezett hangjának nyugalmat adni.

– Minden úgy van jól, ahogy te elintézted. Én nyugodtan megyek veled mindenüvé.

– Rólad meg voltam győződve. De hát szegény Ilonkám? Most tárult volna fel előtte a világ, s most egyszerre be kell azt zárnom előtte. Vége lesz mindennek, amiben oly gonddal neveltettük eddig. Következik az egyhangú pusztai élet. Rá nézve temető az, ahová velünk jön.

– Szegény gyermek. Ma a táncpróbáról Harter fia kísérte haza, mert esett az eső; a mai táncvigalom előkészületeiről beszéltek. Ha valamiért örülök, hogy az elmarad, úgy ez az, hogy ezzel a fiúval nem fog találkozni többé. Most báli öltözékét készíti szegény. Jer át hozzá velem, ha te mondod meg neki, talán nem esik majd olyan nehezére.

Az apa és anya átmentek a konyhán túli benyílóba, mely a gyermekek szobája volt.

Még egy kisfiuk is volt, hatéves – és süketnéma.

Amit benyitotta Világosiné az ajtót, Ilonkát egy széken ülve találta, ölében kisöccsét tartva.

A szegény kis néma gyermek bámész figyelemmel nézett fel nénje arcába, míg a lányka ujjbeszéddel betűket mutogatott neki.

– Te nem készülsz a mai bálba? – kérdé tőle anyja.

– Óh, ma úgy szeretnék nem menni sehová. Nézd, megint rájött Lacikára a szokott baja; megint mindenütt kísérteteket lát; megint fut, sír és reszket fényes nappal is, hát még éjjel, mikor sötét lesz. Látod, nem nyugszik meg másképp, csak ha ölembe veszem, s aztán ujjbeszéddel elmondom előtte a miatyánkot, mikor odaérünk, hogy: „Ne vigy minket a kísértetbe”, akkor megnyugszik, és mosolyogni kezd; hanem nem bírja megtartani fejében az imádságot, s mikor el akarja mondani magában, s aztán olyan helyre jut, amit elfelejtett, kétségbe van esve.

És azzal Ilonka elkezdé ujjbetűkkel, ami a némák beszéde, folytatni a gyermek előtt az ima sorait; a gyermek utánacsinálta kis kezeivel az ujjbetűket, gyorsan ment az kettőjüknek, mint a játék; s egyszer aztán a gyermek arcáról eltűnt a félelmes kifejezés, kiderült sápadt tekintete, s hálától ragyogva simult oda testvére arcához, átölelve nyakát karjaival.

– Szegény Lacikám! Mit fogsz csinálni az éjjel, ha rossz nénédet nem találod magad mellett? Rossz nénéd táncolni megy, s téged itt hagy sírni reggelig. A te rossz nénéd.

És azzal testvérkéjét odaölelte kebléhez, és megcsókolgatta. Csak úgy hullottak könnyei a gyermek szőke fürteire. Pedig szép kisfiú volt, mint egy angyal, csakhogy nem tudott olyan szépen szólni, mint ahogy azok tudnak.

Az apa odalépett hozzájok. Az anya nem tudott szólni.

– Kedves leányom! Tehát nem bánod, ha ma nem megyünk a táncvigalomba?

A tekintet, mellyel a leány atyjára nézett, s annak kezét ajkaihoz vonta, megfelelt a kérdésre. Most az apa többet is mert mondani leányának.

– Hát ahhoz mit szólnál, kedves leánykám, ha azt mondanám, hogy végképpen itt hagyjuk ezt a várost? Elmegyünk valamerre falura vagy pusztára; és ezentúl falusi gazdák leszünk.

Ilona ennél a szónál felugrott helyéről, megragadta atyja kezét, összecsókolta azt, s aztán ismét föltekintett arcára, mintha azt kérdezné, hogy nem tréfál-e.

– Igazán falura megyünk? Valamennyien? És örökre ott maradunk? Óh, kedves atyám, milyen jó lesz ott nekünk.

A szegény kis néma szerette volna megtudni, hogy nénikéje minek örül olyan nagyon. Ilonka sietett is neki azt megmagyarázni, de most már nem a hosszadalmas ujjbeszéddel, hanem azzal a saját gyorsírászatával a némáknak, amin azok olyan sebesen tudnak egymás közt társalogni. Mutogatá neki, hogy elmennek messze-messze kocsin ülve, ostorpattogással; azután oly helyre fognak menni, ahol nagy szarvú tehenek, birkák, tyúkok lesznek; ahol etetni való kis galambok, házinyulak lesznek; ahol lesz kis kert, amibe virágokat fognak ültetni, gyomlálni, öntözni, gyümölcsöt fáról leszedni; lesznek nagy szénaboglyák, amikben kedvükre lehet henteregni, és nagy-nagy térségek, amiken szabadon lehet majd futkározni.

A kis néma mindezt megértette. Hogyan értette meg? Ez olyan titok, amit csak azok értenek meg, akik ezt tanulmányozzák; s amint nénje e némabeszédet folytatta, úgy derült fel utána lassankint, utoljára még kacagott is azzal a zűrzavaros nevetéssel, amivel a némák szokták örömüket kifejezni. Kacagott, és nénjét is kényszerítene vele kacagni.

A férj és nő egymás kezét szorítva állt e jelenet előtt. Az Isten mégis szeret minket.

Világosi mindjárt ebéd után megírta lemondását, s nem is vitte azt személyesen, hanem csak borítékban küldte el a kormánybiztosnak.

Ezzel betette háta mögött az ajtót.

Őt nem fogják többet a kegyelt személyek közt emlegetni. Kicsiny ember volt; csekély esemény ez. Elmúlása nem fog űrt hagyni sem a társadalomban, sem a közigazgatásban. Majd elfeledik könnyen.

Hanem egy család tragédiájában ez a kezdőjelenet, s ki tudja, mi lesz még ennek a vége?

A nagy emberek, ha nagyot buknak is, annál nagyobb lesz a hírük vele; az apró embereket ki veendi számba?

Azok jönnek és elmúlnak. Erősen vagy gyáván viselik magukat, mindegy az; ha valaki jó- és balsorsukat feljegyezte, ha erényeiket, ha szerencsétlenségeiket számba vette, azt mondják rá: „Poéta volt, nem kell neki hinni.”

Másnap a lemondott levéltárnok családja megkezdte a kiköltözést a bérlett pusztára. Eladták a zongorát, a cifra bútort és selyemruhát, ahogy vette valaki.

Harmadnap annak a kövér asszonyságnak a férje már benn ült az elhagyott levéltárnoki hivatalban.

És negyednap a tisztelt közönség olyan barátságosan látogatta az új levéltárnokot a maga ügyes-bajos dolgában, mintha mindig ott lett volna.

A királyi biztosi bál is megtartatott a mondott estén. Úgy tudom, hogy reggelig táncoltak benne. Másnap ugyan minden ember, aki ott táncolt, sietett kimagyarázni ismerőseinek a kényszerítő körülményeket, amik miatt kénytelen volt ott táncolni, hanem azért mégiscsak táncolt.