Késő este érkezett haza
Világosi.
Eléje siető neje és
leánya arcáról olvashaták a balsikert.
Alig szedték le az útiköpenyt
válláról, a szobába érve, midőn egyenesen tudatá velük a rossz hírt.
– Hiába jártam. A városban nem
kaphatni már kölcsönt semmi kamatra. A leghírhedtebb uzsorások sem állnak
magamforma emberrel szóba. Módjukban van pénzüket a leggazdagabb
földbirtokosoknak kiadni százas kamatra. Azokat is adóért fojtogatják.
Ekkor nézett körül, s bámulva
kérdezé:
– Hát vendégeink hova lettek?
A két hölgy tétovázva nézett
egymásra, melyikük mondja meg neki a leverő tényt.
Ilonka vállalta azt is magára;
ha atyja haragudni fog azért, ne anyját érje a harag.
– Már elmentek. Ma délután nem
akartak tovább várni, s erőszakkal akartak betörni anyám szobájába. A
százados védett bennünket, s akkor fegyverrel fordultak őellene is. Én nem
akartam, hogy máson is szerencsétlenség történjék: előadtam a pénzt, ami
haszonbérünkre volt félretéve, s kifizettem mind.
Világosi, amint ezt meghallá,
nem zúgolódott, nem tett senkinek szemrehányást, csak leroskadt egy székbe az
asztal mellé, s két kezét ölébe téve, fejét lecsüggeszté mellére, s szörnyen
elhallgatott.
Olyan rémidéző volt ez
elhallgatás. A két hölgy nem mert megmozdulni helyéről, nem mert egy szót
szólani.
Szinte jólesett, hogy valaki nyitja
kívülről az ajtót, s megtöri a csendet.
A majorsági cselédek jöttek be
a szobába: a kocsis, az öregbéres, a kisbéres, a juhász; arcaikon szokatlan
meghatottság látszott; csendesen jöttek, nem kopogtak a saruikkal, s helyet
adtak annak, akit szószólónak választottak maguk közül.
A juhász lépett előre.
– Tens uram, mink is
bejöttünk, ha megengedi, a magunkét elmondani. Nem tudom cifrázni: úgy mondom
el, ahogy jön.
Úgy tetszett, mintha Világosi
fejével intene, hogy jól van.
– Isten megalázott bennünket a
fekete földig – mondá a juhász –; íme, porrá lettünk még életünkben. Érezzük,
hogy semmik vagyunk, semmink sincsen. Mikor jó dolgunk volt, ugyan kevélyek
voltunk, ugyan zúgolódtunk, hogy mért nincs még jobban. Szidtuk a gazdát, nem
kíméltük jószágát, nem néztük a kárt. De más emberek vagyunk mostan!
Megtanított bennünket rá nemcsak a hatalmas Úristen, hanem a hatalmas úr
emberek is. – Óh, uram! Én vétkes ember voltam; gyújtogatás terhe feküdt a
lelkemen; de azok után, amiket három nap óta láttam, olyan könnyűnek érzem
magamat, mint egy semmiben nem tudó gyermek. Az én terhem csak egy pehely lesz
ott, ahol ezeket mázsálják. Hiszen vigyék el a tizediket az Isten áldásából,
azt a Biblia sem tiltja, – de a Szentírásban sem olvastuk, hogy ahol az Isten
tíz csapást mért a nyomorultakra, az emberek még a tizenegyedikkel is oda
sújtsanak! – Uram, mi tudjuk, hogy itt ennél a háznál pénz nincsen, nem is lesz
soká. De ne csüggessze azért fej ét búnak! A nyomorúságban megismerik az
emberek egymást. Mi megegyeztünk egymás között, és bejelentjük hogy
elszolgálunk jövő nyárig bér nélkül, fizetés nélkül. Egy fillér sem kell
nekünk új kenyérig. Beérjük száraz kenyérrel, míg benne tart, ha az is elfogy,
egyikünk elmegy napszámba, s úgy tartja el a másikat, de nem hagyjuk el a gazdánkat
ilyen nyomorúságban. Ha mindent elvittek is az úrtól, ezek a mi kérges
tenyereink még itt maradtak, s ezek is érnek valamit. – Ne essék kétségbe az
úr! – Jön más idő, más esztendő. A föld kipihente magát, ugarba
vetünk mindenütt. A jövő évben ontani fogja magát a tarló, annyi lesz
rajta az áldás. Visszakapjuk, amit elvesztettünk, s majd elfelejtjük, amit
szenvedtünk. – Hát ne essék az úr kétségbe!
Világosiné nem bírta e
szavakat végighallgatni anélkül, hogy sírva ne boruljon azon karszék támlájára,
melyen férje ült.
Boldog könnyek, amik
eltakarták szemeit, hogy ne lássa azt, amit leánya végignézett.
Ilonka tekintete az egész
beszéd alatt atyja arcán függött. Látta, mint változik el annak arcszíne
fokonkint, bántalmas ónhalványságot véve fel, mely a beesett szemüregek
sötétjét még kísértetiesebbé tette. E sötét, mély üregekből oly
merően bámultak elé a ridegen felnyílt szemek, tárgykeresetlen üres
tekintetükkel. Az elkékült ajk felnyílt, mint az álmodóé, s a homlok redői
lesimultak. És azután lassankint összeesett a termete, mint amelyből az
élet rúgói hiányzanak; feje mind jobban aláhanyatlott mellére. Mikor a kérges
kezű ember azt mondá neki végezetül, hogy hát reméljen, ne essék kétségbe:
akkor egyszerre összeroskadt, s leesett volna székéről, ha leánya karjai
föl nem fogják.
– Atyám meghalt! – sikolta fel
Ilonka, ki aggó irtózattal szemlélte e szörnyű átváltozást atyja arcán, s
hirtelen eléje térdelt, és ölébe fogta fel az összeroskadót.
Hanem Világosi szemei még
néztek, és ajkai és kezei még mozogtak; csakhogy kezeinek mozgása nem volt
egyéb, mint tehetlen reszketés, és ajkainak mozgása nem adott már beszédet,
csak határozatlan szótagokat.
„Ta-ta-ta-te-te-te.”
Ez volt, amit még nyelve
rebegni tudott.
És az a merev tekintet!
A szél ütötte-e meg vagy
megőrült?
Ki tudná, mi történik ottan
belül.