Mi lett a délvirágokból?

Harter Nándor úr néhány teknősbéka-lépéssel közelebb jutott céljához. Találkozott Malvinnal elégszer.

Hivatalánál fogva főellenőre volt azon vállalatoknak, mikre Lemming úr a kormánnyal szerződött. Az ilyen úrtól nem lehet kímélni néhány csésze teát, talán még egyebet sem.

Sokszor volt Malvina egykori és mostani férjének dolguk egymással. Szépen megegyeztek mindig. Egyik kéz a másikat mossa. (Nem mondom vele még most, hogy szükségük van a mosdásra.)

Azután Harter Nándor úrnak is voltak magánügyei, mikben Lemming úr szolgálatát igénybe vette.

Például Elemér úrfinak a dolga. Ennek mindig pénzt kellett küldözgetni; eleinte Olaszországba, azután Franciaországba, azután Angolországba. A küldött pénz persze sohasem volt neki elég. Mindenütt adósságokat csinált államkölcsöni összegekig. Minden városban úgy kellett megszabadítani az adósok börtönétől mesterséges egyezkedések által, miket csak Lemming úr összeköttetései negociálhattak.

Mindezeknél az eseteknél megannyi jó alkalma volt Harter Nándor úrnak egy-egy bizalmas teaestélyen Lemmingéknél Malvina szép szemeiért megbocsátani a tékozló fiúnak.

Mikor a szép asszony olyan szépen tudott könyörögni azért a rossz fiúért, akit most is kis fiacskájának nevezett, miként hajdan.

Harter úrnak olyan jólesett ezt hallani.

Egy este megint jön Lemming úrtól az üzenet, hogy kegyeskedjék őméltósága odafáradni Lemming úrhoz, kit a reumája nem ereszt ki a házból, kinek pedig okvetlen és sürgős mondanivalója van Elemér úrfiról. Nagy baj van.

Harter úr ismerte már az ilyen nagy bajokat. Csak éppen most ásta ki fiát a londoni uzsorások alluviális iszapjából, s megparancsolta neki, hogy rögtön üljön hajóra, és sehol ki ne szállva, addig szárazföldet ne érintsen talpaival, amíg Triesztbe ki nem teszik; ott már várni fog reá az eléje küldött Angyaldy, s elhozza hazáig. Elemér úrfi táviratozott is már Southamptonból, hogy ma ül fel az Atlantikra, s két hét alatt otthon lesz. Ha igaz?

De mikor sohasem lehet a szavában véglegesen megnyugodni. Lemming úr a kandalló-szobában várt Harter úrra; erősen be volt a feje kötözve mindenféle melegítővel; az asszonyság ott volt mellette, és ápolta, mint illik hű hitvestárshoz.

– Jó estét!

– Jó estét! – köszönnek egymásnak. Harter Nándor észrevette Malvina arcán, hogy az szokatlanul meg van illetődve. Azt hitte, Lemming úr betegsége hatotta meg ilyen nagyon. Emlékezett rá, hogy mikor neki reumája volt, akkor nem melegített úgy a képére bodzavirágos vánkosokat. Ez a Lemming mégis szerencsés kópé. Jó lenne rajta sajnálkozni!

– Ön beteg, tisztelt barátom? Higgye el, hogy nagyon, de nagyon…

– Ne tessék rajtam sajnálkozni nagyon! – vágott bele fájós pofájú kedvetlenséggel Lemming úr. – Itt van egy telegram Toulonból, Elemérről.

No, de már ez Harter úrnak is főfájást okozott!

De ez már borzasztó! Nem megparancsoltam-e neki, hogy sehol ki ne szálljon? Mit keres Toulonban? A gaz kölyök! Én nem küldök neki több pénzt!

– Jaj, jaj, jaj a fogam! – nyivákolt Lemming úr. – Ugyan uram, engedjen szóhoz jutnom. Nincs az ön fia Toulonban, s nem kell már neki több pénzt küldeni. Itt a távirat; az Atlantic a viharban elsüllyedt, s egy ember sem menekült meg róla.

Harter Nándor tétovázva tekinte hol a férjre, hol a nőre, ha nem tréfálnak-e vele.

No, ami Lemming urat illeté, arra a legjobb szándékkal sem lehetett ráfogni, hogy az most valami nagyon embernevettető kedvében van: csak úgy tátogott, mint aki nem meri a fogait egymáshoz értetni, úgy érezvén, mintha azok közül kettő-három különösen meg volna nőve erre az ünnepélyes alkalomra, és midőn Nándor úr Malvinára tekinte, észreveheté, hogy az elébb is észlelt meghatottság kifejezése most már az elérzékenyülésig felmagasztosult arcán, s hosszú, sötét szempillái két fájdalomszült gyöngyöt törnek össze szemeiben. Utoljára pedig nem is bírja már elfojtani a szép hölgy érzelmeit, finom batiszt zsebkendőjét szemére nyomja, és halk zokogáshoz kezd.

Erre már Harter úr is átlátja, hogy ez egészen komoly előadás, s gondolkozik valami megfelelő attitűdről a maga részére is. Úgy hiszem, legplasztikaibb „póz” ily jelenetnél a fájdalomtelt atyának lerogyni egy karszékbe, s arcát tenyerével eltakarni; aztán időt engedni egy hosszú, művészi pauzának, melynek megsokalltával eljön a perc, melyben a lesújtott férfi erőt vesz érzelmein, parancsol könnyeinek, hogy meg ne induljanak; összeszorítja ökleit, leráncolja szemöldeit, s rövid, szaggatott mondatokban megindul, mint kinek minden szava keserűségtől fojtogatott torkon szabadul keresztül.

– Ez rettentő csapás… Uram… Nem tudom, hogyan élem túl?… Egész életem reménye…

E gondolatnál ajkaiba kellett harapni. – Oly fájdalmas volt tovább mondani azt. Lemming úr pedig csúzos emberek rosszkedvével azt a vigasztalást mondta neki:

– Mármost nem kell méltóságodnak több pénzt küldeni utána.

Malvina finom érzése sietett ezt az otrombaságot kiegyenlíteni.

Kezét nyújtá Harter Nándornak.

– Szegény Elemér! Mégiscsak jó fiú volt.

S amint így kezét nyújtá neki, s könnyező, ragyogó szemeivel reá nézett, Harter Nándort még holdasabbá tette vele, mint eddig volt. Áldotta magában azt a tengert és azt a zivatart, mely neki e kézszorítást s e gyöngéd tekintetet megszerezte.

És igyekezett helyzete előnyeit telhetőleg felhasználni.

– Kegyed mindig szerette őt – szólt megragadva az eléje nyújtott kezet. – Kegyed mindig jó volt hozzá… És nekem egyetlen gyermekem volt… Családom egyetlen ivadéka.

Ki vehetné rossz néven, ha az atyai fájdalom e szónál mindkét kézzel szívéhez vonni kényszeríté a gyöngéd női kezet? Ezért még a jelenlevő férj sem neheztelhet. Hiszen Elemérnek Malvin valamikor kismamája volt.

Harter Nándor meg is akarta mutatni az üzlet emberének, hogy minő érzelmekre képes egy igazi gavallér, ha az egyetlen fia a tengerbe veszett.

– Óh, asszonyom, kegyed tudja jól, de a világ tán nem hiszi, mennyire szerettem én szerencsétlen fiamat. De most meg fogom mutatni. Tudja meg az egész világ. Nem kímélek semmi költséget. Kerüljön ezrekbe, de emlékét meg fogom örökíteni. Kérem, könyörgök önnek, a nők ily dolgokban a leggyöngédebb leleményességgel bírnak: rendelkezzék ön helyettem, parancsoljon a nevemben! Mit tegyek, hogy fiam halálát a Harter névhez méltóan ünnepeljem meg? Hogy tanúskodjék keservemről ég és föld! Vonjunk egy asztalt ide elénk. Húzzuk székeinket közelebb; itt az irónom, a tárcám, jegyezze ön bele, amit szükségesnek, amit kívánatosnak tart szegény Elemérem gyászemlékére.

Malvina hogyne engedett volna ezen óhajtásnak? Ez olyan felhívás, amit teljesíteni szokás. Hölgyek különösen szeretnek költségvetéseket csinálni. Elfogadta az irónt és tárcát, s sajátkezűleg jegyzé a teendőket.

– Legelőször is ezer példányban a gyászjelentés brisztolpapírra nyomtatva s minden ismerősnek borítékban (nem keresztkötés alatt!) megküldve, 300 forint. Gyászruha az összes cselédség számára: 300 forint. Ünnepélyes gyászmise, teljesen kivilágított katafalkkal: 1000 forint (Igaz ugyan, hogy mi egyszer konvertáltunk, de a mise mégis ünnepélyesebb, mint a búcsúztató az atyafiaknál; aztán Elemér maradt, ami volt.)

(Bár mi se konvertáltunk volna! – sóhajtá Harter Nándor.)

(Azért tették, hogy elválhassanak.)

– Azután egy sírbolt a Kerepesi úti temetőben: 400 forint. Az elé egy pompás síremlék gránitból vagy márványból. Melyik legyen: gránit vagy márvány?

– Amelyik becsesebb! – véleményezé Harter.

– Melyik drágább síremlék, Lemming úr? – kérdezte Malvina – a gránit vagy a márvány?

– Tudja az ördög – dörmögé Lemming úr. Nincs is egy-egy jobb mulattatás nyavalygó beteg emberre nézve, mintha temetési szertartáson kellékek lajstromát sorolják el előtte, s még kérdezgetik, hogy melyik tetszik belőle neki jobban.

– Legyen gránit! – válaszolt Harter Nándor.

Malvina odajegyzett 2000 forintot. Azután mindenféle apró ajándék, gyászfátyolok, virágok, viaszgyertyák; fehér és fekete kesztyűk; a muzsikusok, a koszorúcsinálók, a sírkertre felügyelő sírásók s más egyéb becsületes emberek, akiknek emlegetésére Lemming úrnak még a másik oldalán is fájni kezdett a foga. És végül egy pompás olajfestmény, melyet Elemér fényképe után fog készíteni egy bécsi festő. Összesen még egyezer forint. Az egész ötezer forint.

Harter Nándor gyöngéd szemhunyorítással köszöné meg Malvinának ezt a szívességet.

Lemming úr pedig azt mormogá fájós fogai közül, hogy: „öt percent”.

– Még egy eszmém van – szólt Harter elmélázva. – Egy alapítványt óhajtanék tenni Elemér fiam nevére; egy összeget letenni oly célra, hogy annak kamatjaiból oly ifjak részeltessenek, kiket kemény szívű apák pillanatnyi pénzbeli zavarokban hagytak.

(Ily alapítványra valóban régóta kiáltó szükség van már.)

– Erre szántam 5000 forintot.

Lemming úr kínzó fogai azt rebegték: „tíz percent!”

– Asszonyom – szólt ekkor Harter Nándor, felkelve székéről –, én önnek végtelen hálával tartozom nemes részvéteért; most engedje meg, hogy felkérhessem, tegye meg az intézkedéseket helyettem; én nem volnék azokra képes. Hiszen önt anyjának nevezte egykor szegény fiam, s ön oly jó volt hozzá életében mindig.

Malvina kész volt e kérelmet teljesíteni.

– Holnap rögtön átadok Lemming úrnak e célra 5000 forintot.

– Csak az asszonynak, kérem! Én nem szeretem a gyászszertartások arranzsírozását; a magam temetéséről is szeretnék elmaradni.

– Az ég távolítsa azt messzire! – felelt meg rá Harter Nándor, s azzal jobb egészséget kívánva a jó úrnak, s még egyszer kezet szorítva az asszonysággal, eltávozott.

Mikor egyedül maradt a férj és feleség, Malvina rátámadt Lemming úrra: „Mi a csodát beszélt ön összevissza öt percentről, tíz percentről?”

– Ah – nyögött elébb nagyot a csúz kérdésére az uraság. – Hát Elemér anyjának hozománya százezer forint, ami végrendelet szerint a fiú holta után Nándor úrra marad; annak a percentjeit értettem.

Másnap csakugyan ott volt az ötezer forint Malvina kezében. A szép hölgy azután megrendelt mindent, ahogy preliminálva volt.

A brisztolpapír-gyászlapok szétmentek az egész országba; a cselédek felöltöztek talpig feketébe, a szentatyák is mindent megtettek, ami az elhunyt lelki nyugalmára szükségesnek találtatott; a nagy életnagyságú arckép is elkészült, ott volt már Malvina szállásán, a gránit síremlék is befejezéséhez állt közel, éppen csak a sírirat hiányozván róla, melyet már háromszor írt meg Angyaldy úr, de amelyet háromszor vetett vissza Nándor úr; nem találván azokban eléggé kifejezve mindazt, amit egy Harter sírkövén meg kell találni a bámuló utókornak: a család nagyságát, a fájdalom még nagyobbságát és a büszkeség legnagyobbságát illetőleg.

– Már látom, hogy én magam leszek kénytelen ezt megírni.

Így szólt az utolsó epitáfium visszautasításakor Nándor úr. S hozzáfogott e gyászmunkához késő este lámpafény mellett. Ritka lélekerő kell ahhoz, hogy valaki az egyetlen fia emlékére a sírfeliratot el bírja készíteni.

Harter Nándor bírt e lélekerővel. Megmutatta titkárának, hogyan kellett volna.

EMLÉKÜL-
HARTER-ELEMÉRNEK-
MELYET-AZ-ATYAI-FÁJDALOM-
EMELE.
TESTÉT-AZ-ÓCEÁN-FEDI.

Idáig elkészült már, midőn háta mögött lépéseket hall; (ki lehetne más, mint a titkár?, egyébnek ide szabad bejárása nincs); hátra se nézett, csak csinálta tovább az epitáfiumot.

Egyszer aztán gyöngéden a vállára ütnek, s azt mondja neki egy ismerős hang:

– Szervusz, papa, nem haltam ám a tengerbe!

Harter Nándor lecsapta az irónt a papirosra.

Bámultában csapta le vagy örömében, azt nem lehet tudni. Elemér úrfi pedig, mintha csak most jött volna haza valami rókavadászatról, s arról akarna beszélni, széket húzott magamagának, s beleült. Ezek voltak a viszontlátás öröme mindkét részről.

– Biz engem kihalászott valami bolond kátrányinges, s visszaadott a hazának s kedveseimnek.

Harter Nándor igazán bosszús volt. Nem azért, hogy miért nem halt a fia a tengerbe. Éppen nem; ily hollószívet egy apában ki tenne fel? Hanem azért, hogy íme, elköltött a szélkergetőnek utolsó tisztességtételére ötezer forintot, s akkor ez csak beállít, és azt mondja: köszöni, nem halt meg.

Már ennél haszontalanabbul csakugyan nem lehetett az emberrel kidobatni a pénzt az ablakon. S még tetejébe ki is fogják érte nevetni. És legtetejébe Elemér úrfi azt fogja mondani: ezt a költséget tartsd magadnak, papa, én nem kértelek, hogy engem ilyen drágán gyászolj!

Nem is tudja az ember egyhirtelen, hogy mit mondjon neki.

Azonban lassanként visszatér a régi pátosz, az ember összeszedi magát, s kezét nyújtja az érkezettnek.

– Üdvözöllek fiam! Örülök, hogy életben látlak. Mi azt hittük, elvesztél.

– Bizony, ha rám nem találnak, el is vesztem. Hanem tudod a példabeszédet a rossz pénzről? Nem vész az el.

– Remélem azonban, hogy mint jó pénz tértél vissza.

– Az a valuta kérdése, papa, s ez, tudod, hogy ezen a mappán, ahol ti laktok, sokat változik. Hallom, hogy te fölváltottad magadat új bankóra a régi tizenhárom próbás ezüstből.

– Ne fecsegj ily esztelenséget!

– Okosan tetted biz azt, papa! Akkor adjon túl az ember rajta, mikor magasan áll az ázsiója., Itt sokkal különb lakásod van, mint a vármegyeházánál volt. Én akkor is intettelek, hogy hagyj fel azzal a gyermekeskedéssel. A hazafiság csak fáklyászenével fizet. Jól esik fiúi keblemnek, hogy megfogadtad józan tanácsadásaimat.

Harter Nándor nagyot prüszkölt ettől a dicsérettől.

– Nekem pedig az esnék jól, ha te fogadnád meg az én atyai tanácsaimat! – szólt emelt hangon s elvörösödve.

– Ej no, nézd, hogy rám förmedtél! Hát nem fogadtam-e meg, amit tanácsoltál: hogy egyenesen hazajöjjek? Igaz, hogy egy kicsit görbén jöttem haza, mert az a bomlott gőzhajós, aki felszedett a vízből, elébb Korfuba is elvitt, csak úgy hozott haza; de hát itt vagyok parancsid szerint, s amióta megjöttem, még nem volt időm megelégedésedet kiérdemelhetni.

– No, hát majd lesz rá időd. Nem titkolhatom el előtted, hogy eddigi magadviseletével igen elégedetlen vagyok.

– Azt én neked megbocsátom.

– Ne űzz ebből tréfát! Én téged külföldre küldtelek, hogy ember legyen belőled. S te ott nem tanultál egyebet, csak rosszat.

– Az már igaz! Mennyi jót tanulhattam volna azalatt itthon – nemes példád után!

– Azt akaratlanul is helyesen mondtad. Az én példámból megtanulhattad volna, hogy egy jó hazafinak mindenkor kötelességei vannak; s ha tér és idő változik is, ez őt nem oldja fel azalól, hogy más téren és más időben is ne teljesítse hazája iránti kötelességeit…

– …Hazafiúi nagyságunkhoz mért évidíj és dietenklasse mellett.

– Rám figyelj, s ne szakíts félbe mindenféle allotriákkal. A haza nem tűr heverő tőkéket.

– Sem heverő tőkehalakat.

– Te mondád…

– Jól van, papa. Folytasd.

– A haza nem tűr ingyenélő embereket, minő te vagy. Minden munkátlan ember egy elveszett kapitális a hazára nézve.

– Lemouton grammatikájára hivatkozom, ahol azt legelőször olvastam, hogy igazad van. Tehát gondolod, hogy valamihez kellene már kezdenem? Nincs most megint divatban valami olyan kellemetes nekünk való hivatal, ahol a nagyságos „fő” egész nap nyújtózik, s este aláírja a nevét annak, amit helyette a tekintetes „al” szorgalmasan elvégzett?

– Az most nem így megy. Dolgozni és tanulni kell.

– De az egymillió paragrafust, amit most törvénynek neveznek, én meg nem eszem. Prókátor nem lesz belőlem, mert perelni nem szeretek; bírónak való sem vagyok, mert én mindig az adóssal fognék szimpatizálni, s a hitelezőt marasztalnám el. Kancelláriánál, helytartótanácsnál nekem hasznomat nem veszik, mert én minden titkukat kibeszélem a kávéházban. A diplomáciai testületbe nem keveredhetem, mert azzal megint külföldre kellene mennem, s ott, hidd el, hogy még mindig rossz példákat látok magam előtt. Nincs nekem semmi törvényes és közigazgatásos dologhoz való eszem. A puszta írásomért pedig el nem tartanak, mert az, tudod, hogy olyan förtelmes, hogy ilyen infámis kalligráfia mellett csak excellenciás úr lehet az ember, egyéb semmi.

– Hát válassz egyéb pályát!

– Hiszen az igaz, hogy van miben válogatni. A mérnöki pályához tudok annyit, amennyit a nevelőm Pythagorasz feladványáig fejembe vert, de a dioptrának nem vehetem hasznát, mert tudod, hogy közellátó vagyok. Orvosnak is jó volnék olyan országba, ahol a népesség nagyon elszaporodott, s ahol egy bölcs kormány az évi termés s a fogyasztók száma közt helyre akarja állítani a helyes arányt. Pappá nem lehetek, nehogy a Harter család ultimus deficiensét tisztelje bennem. Hogy az igazat megmondjam: még legtöbb kedvem volna kereskedőnek lenni. Milyen nagy emberek ezek a külföldön! Hogy megsüvegelik őket! Nagyobb a kereskedő, mint nálunk a főispán. S milyen szabad életet élnek! Mindenki magának dolgozik. Nincs elnök főispánja, akinek gráciája tartsa benne a lelket; nincs kortesvezére, választóközönsége, akinek könyörögjön; nem kér senkitől, nem köszön senkinek; adsza, nesze! Miatta lehet az országban respublika vagy provizórium; felülkerülhetnek a vörösek vagy feketék, az ő rangját el nem törlik; neki nem kell lemondania a kenyeréről hazafiságból, vagy elvenni a más kenyerét – megint hazafiságból. Kereskedő szeretnék lenni; csak az az átkozott rossz szokásom ne volna, hogy nem tűrhetem, mikor pénz melegíti az oldalamat. Aztán meg azt nem is engedné a nagyméltóságú Harter család, hogy egyetlen legitim trónörököse odaálljon a támlány mellé, s mérje eddigi táncosnőinek a selymet és mohairt rőffel, vagy magyarázza eddigi kollégáinak, hogy melyik sajtnak hogy a fontja. Ily botrányra még a múmiák is megfordulnának pamlagaikon a kaszinóban.

– Hát mondok neked egyet – szólt Harter Nándor felállva, s odalépve fiához. – Légy katona! Egy hó múlva tiszt fogsz lenni.

De már erre nagyot kacagott Elemér.

– „Ars brevis, vita longa!” Lehet biz ott elég generális, ki egy hónap alatt kitanulta az egész mesterséget, s nyolcvan esztendőt élt vele. Nem beszélek a magam gusztusáról. Hanem csak téged figyelmeztetlek rá, hogy a heverő tőke még mindig jobb, mint a passzív tőke: egy hadseregbe dugott úrfi rettenetes kamatokat szokott hajtani, ti. apjától „el”-hajtani.

– De hát elvégre is mi akarsz lenni? – rivallt fiára a nagy ember.

Elemér kedélyesen húzta félre a nyakát két kezével két üres zsebébe mélyedve.

– Hát … semmi!

– Semmi?

– Hát van-e ennél szebb hivatás a világon? Semminek lenni! Nem vagyunk-e sokan? Nem ez-e a legboldogabb osztály?

– Jól van! De a semminek is kell valami, hogy megéljen.

– Hát nem élek-e én?

– Miből?

– Tudom is én? Az a te gondod.

– Az enyim?

– Hát természetesen! Pleonazmus volna a sorstól, ha már egyszer nekem egy ilyen nagy férfiút adott apának, s aztán még külön magamnak is adott volna valami talentumot. Én nagyon meg vagyok mind a kettőnk missziójával elégedve. Te végzed a bölcsesség munkáit, én pedig a bolondságéit.

– De az, amit te végzesz, több mint bolondság! Az jellemtelenség. Vagy azt gondolod, hogy rászedett hitelezők s elcsábított leányok és férjes asszonyok becsületére válnak egy embernek, ki magáról azt mondja, hogy „semmi”? Az ilyen ember nem semmi, hanem „semmirekellő”!

Elemér úrfi nagy hidegvérrel csitítá haragba jött atyját, két kezébe fogva térdét, s így himbálva magát a széken.

– No, no, papa! Ne ítélj olyan keményen. Te is lehetsz még olyan fiatal, mint én vagyok!

– Ismét találóan szóltál akaratod ellen. Olyan vén, mint te vagy, bizony nem leszek soha. Elfásulva minden iránt, ami szép, jó és nemes; gúnyt űzve, mindenből, ami más előtt szent; kedv nélkül minden hivatás iránt, ami egy férfi keblét fölhevíti; aggastyán lehetsz hozzám hasonlítva. Én még halva is tábort fogok vezetni ki magam után a temetőbe, míg te élve sem találsz senkit, aki utánad kérdezősködjék, ha nem lát.

– Talán még te sem?

– Nem. Egész őszinteséggel szólok hozzád. Mikor halálhíredet hozták, az szomorított: íme, egy haszon nélkül lefolyt életnek vége! És midőn elém jöttél megmenekülve, bizony mondom neked, hogy egy másodperc százezred részének parányi töredékeig tartott az öröm, hogy íme, megvagy, s következett utána a gondolat: hogy íme, egy hasztalanul újrakezdett életnek folytatása!

– Második kiadás újabb sajtóhibákkal megbővítve.

Harter Nándor letett róla, hogy ezzel a fiúval szív szerint lehessen beszélni. Nem fog rajta semmi.

– Tökéletes bolond vagy, édes fiam! Egyébiránt meglehet, hogy ez a szerencséd.

– Van egy német színdarab is, melynek az a címe: „Der Dumme hat’s Glück!”

– No, ez a te mottód. Férfinak nem sokat érsz, de férjnek talán még beválsz. Nősülj meg. Szerencsés lehetsz.

– Álmodtál tán valami számot, amivel ternót csináljak?

– Álmodtam. Emlékszel Dánváryékra?

– Arra a kopasz úrra meg arra a kövér asszonyságra, inkluzíve sápkóros kisasszonyokkal?

– Az úr meghalt, az asszonyság pedig egy gazdag kereskedő nagybátyja után örökölt félmilliót. Most itt lakik Pesten, fényes házat tart. Több ízben találkoztam vele; mindannyiszor előhozta, hogy milyen kívánatos összeköttetés volna az, mely gyermekeink közt létrejöhetne. A leányt ismered. Elnyerheted.

– Papa! Te csakugyan ternót álmodtál nekem. Hogy háládatlan ne legyek, én meg egy kointernóval ajándékozlak meg. Vedd el magát az anyát!

Azzal Elemér fölkelt helyéről, s apa és fiú iparkodott olyan állást foglalni a szobában, ahonnan hátat fordíthattak egymásnak. És azután sokáig nem találtak gondolatfolyamukban semmi olyast, aminek jó legyen élőhangot adni.

Végre Elemér törte meg a csendet.

– Tudod mit, papa? Rázz le engemet már a nyakadról!

– Csak tudnám, hogyan!

– Lökj ki az ajtón, s dobd utánam az ajtón anyai örökségemet.

Harter Nándor arcán e szóra egész benső alakjában tükröződött vissza igazi jelleme. A hideg, büszke, érzéketlen önzés.

– Kedves fiamuram! – szólt dölyfös, hanglökdöső szóval –; hat hó múlva lesz ön teljes korú; addig gyámságom alatt áll. Akkor pert indíthat ellenem, s ha végét éri, akkor majd összeszámolunk, hogy ki mivel tartozik egymásnak. Addig pedig nézzen szét, s keressen magának olyan embert, aki nálamnál szívesebben látja.

– „Dankend saldirt” az atyai áldást, papa – szólt keserűen nevetve Elemér. – És már most arra kérlek, hogy tagadj ki mindenből, ami a tied; mert ezt az arcot, amit most nekem megmutattál, nem akarnám tőled örökölni a világ minden nagy férfiának dicsőségeért.

Azzal vette a kalapját, és elment. Mikor a lépcsőn lefelé akart indulni, éppen akkor jött le Angyaldy a második emeletből, hol szobája volt. A lépcsőcsarnokban találkoztak.

– Jó estét, Angyaldy!

– Ah, jó estét!

– Nem csodálkozik rajta, hogy élek?

– Természetesnek találom. Beszélt már atyjával?

– Beszéltünk egymással. Azt mondta az öreg, hogy menjek vissza abba a cethalba, amelyik kihozott a tengerből a partra.

– S mit fog ön most csinálni?

– Élek tovább.

– De hogyan?

– Tudom is én? Egy olasz közmondás azt tartja, hogy senki sem látott még holt szamarat.

Angyaldy úr ezt jó ötletnek találta, s nevetett rajta egy kiesit.

– Mit tud ön a nádasi puszta bérlőiről?

– Azt tudom, hogy nagy ínségben vannak.

– No, hát jó éjszakát!

Az úrfi lement a lépcsőn, Angyaldy bement Harter Nándor úrhoz.

A nagy férfiú izgatottan járt-kelt alá s föl szobájában. Angyaldy úr nem tartotta szükségesnek ez izgatottságot számba venni.

– Kérem ezt az utánvételi számlát utalványoztatni. Kétszáz forint.

– Mi az? – kérdé Harter Nándor kedvetlenül.

– Megérkezett a kép.

– Micsoda kép?

– Amit meg tetszett rendelni Bécsben. Az olajfestmény. Elemér úrfi arcképe.

– Menjen ön vele a pokol fenekére! – kiálta fel dühösen Harter Nándor, s a földhöz vágta az írótollat, amit már a kezébe vett, hogy majd aláírja vele a vevényt.

Angyaldy úgy tett, mint aki bámul, és nem érti az egész haragot.

Harter Nándor észrevette magát. Mélyen szemébe nézett titkárának. Nézhetett abba a két ablakba. Azok le vannak függönyözve belül.

– Nem találkozott ön valakivel a lépcsőn, aki most innen elment?

– Én felülről jövök, a szobámból.

– Tehát nem látott senkit?

Angyaldy tudott mindig a kérdés mellé felelni.

– A postalegényt láttam, aki ezt az avizót hozta. Ez meg van rendelve, ezt ki kell fizetni.

Harter még egy percig vizsgálta gyanakodva titkárja arcát, míg egészen meggyőződött róla, hogy ez nem akar most vele tréfálózni; aztán csak fogott megint másik írótollat, s aláfirkantotta nevét a postai okmánynak.

– Itt van, fizesse ön ki. Azután a képet csak vitesse Lemmingné asszonysághoz; mondja, hogy neki ajándékozom azt.

Angyaldy átvette a postai utalványt, s eltávozott. Még csak azt sem kérdezte főnökétől, hogy miért méltóztatik olyan kegyetlenül mérgesnek lenni.

A postán átvette a nagy deszkaládába szegezett képet, s egyenesen vitette azt Lemmingék szállására.

Lemming úrnak nem fájt már a félképe, de még otthon kellett tartózkodnia. Így úr és asszonyság együtt voltak. Angyaldy úr szívesen láttatott.

– Mi jót hoz ön? – szólt Malvina, s megkínálta üléssel a titkárt.

– Harter úr kívánt nagysádnak fia arcképével kedveskedni. Ideajándékozza.

– Ah, ez szép tőle! Itt van már a kép?

– Magammal hozattam; most veszik ki a ládájából.

Malvina csengetett a komornyiknak, s meghagyá, hogy ide hozzák be az arcképet. Ő maga rendezé el, hogy melyik asztalra tegyék le, hogy jó világításban álljon; s mikor el volt helyezve, akkor elővette lornyonját, ami nélkül, tudva van, hogy festményt helyesen megítélni nem lehet.

Lemming úr is műértő volt; nem volt rest a kép felől véleményét elmondani: „Nagyon szép, nagyon finom munka, csakhogy a kéz kissé el van rajzolva; a világos háttér nagyon barnítja az arcszínt, amit különben is sötétít ez a Rahl-iskola modora; a fotográfia az oka, hogy az orr szélesebb, a szemek kisebbek, mint a valóságban voltak, hanem azért rá lehet ismerni, ugyebár, Angyaldy úr?”

Angyaldy úrnak nem volt véleménye e tárgyról.

– Én nem értek a festményekhez.

Hanem annál jobban értett Angyaldy úr az élő arcok megítéléséhez, s figyelmét Malvina arcára fordítva észrevevé a reszkető ajkakról, hogy a szemei elé tartott lornyon nemcsak arra jó, hogy jobban lásson azon keresztül, hanem arra is, hogy mások ne lássák azt a két lopva gyűlt könnycseppet, mely szemeibe tódul, midőn annak a képét látja maga előtt, ki minden hibája dacára „mégiscsak jó fiú” volt, s ki oly szomorú, meggyászolt véget ért ifjúkora virágában.

A bírálat és néma szemlélődés közepett egyszer csak bejön a komornyik, kit Bécsből hoztak, s még itt nem ismert senkit, s azon kezdi minden szertartás nélkül, hogy:

– Jesszus Maria! Ez az úr itt van!

– Micsoda úr, te? – kérdé Lemming.

– Aki ott a képen van.

– Hol van az az úr?

– Itt van az előszobában. A látogatójegyét kértem, arra azt mondta, hogy elázott a tengerben; azután a nevét kérdtem, arra azt felelte, hogy csak jöjjek be, s mondjam itt, hogy valaki akar a „kismamával” beszélni.

E szóra Malvina felsikoltott, s egy szék karjába fogódzott, hogy el ne essék.

Pár perc múlva feltárult az ajtó, s belépett rajta a holtnak hitt fiú.

No, itt nem úgy fogadták, mint az atyai háznál.

Malvina örömsikoltva rohant eléje; átölelte, görcsösen kebléhez szorította. Összecsókolta fejét, arcát, szemeit; sírt, kacagott, vállára borult; az nem volt szó, nem emberi hang, amit hozzá beszélt, hanem a fiára találó madár ékesszólása, az öröm őrültsége, az asszonyi szív közvetlen beszéde, melyben az érzés kikerülte a gondolkozást.

Lemming úr, a férj és Angyaldy úr, a titkár, furcsa képekkel néztek egymásra.

Mind a kettő azzal látszott mentegetőzni, hogy hiszen szabad valakinek az elveszett fiacskáját ily melegen fogadni.

Elemér hagyta magát öleltetni, csókoltatni, ráncigáltatni, s mikor vége volt, akkor elnevette magát.

– Itt vagyok biz én megint, kismama.

– Kilencven percent – mormogá magában Lemming úr állát simogatva, s ajkán lebegett ez a kérdés: „De hát hogy mert ön meg nem halni?”

– Rossz, gonosz fiú! – szólt Malvina könnyeit felszárítva batiszt zsebkendőjével. – Bennünket így kétségbeejteni. Látja ezt a fekete ruhát rajtam? Ezzel is magát gyászoltam. Mennyit sírtam a rekviemén.

– Az én rekviememen?

– Biz a magáén! Pompás volt. Elköltöttünk rá ezer forintot.

– Tyhű! Nem lehetne azt a papoktól visszakérni?

– Maga most is olyan bolond, mint volt. Maga ostoba.

És azzal gyöngéden megveregette a kis ostobának pofácskáit, odavonva őt maga mellé a pamlagra.

– Éppen most néztük az arcképét, mit a jó papa festetett Bécsben. No, ne nevessen mindig! A papája nekem ajándékozza azt, éppen most hozta el Angyaldy úr.

– Ah, mi másodszor is találkozunk, tisztelt barátom!

– Hát már ön látta Elemér urat? – kérdé Lemming úr erősen rámeresztve szemeit Angyaldyra.

– Találkoztunk.

– S ön azt nem is mondta nekünk.

– Nem kérdezték önök tőlem.

– Ah, ez eredeti! Ez az Angyaldy átkozott flegmájú ember! Hallja ezt, kedvesem?

Malvina nem hallgatott oda.

Angyaldy úr vette a kalapját, és búcsúzott.

– Nekem mennem kell. Jó éjt.

Lemming úr órájára nézett, s úgy találta, hogy már eljött az az időpont, amelyen az orvos parancsa szerint rekonvaleszcens embernek az ágyban kell lenni.

Sajnálta nagyon, hogy nem hallgathatja meg mindazon érdekes dolgokat, amiket Elemér úr csodálatos megmenekülése tárgyában képes leend előadni. Majd holnap elmondatja magának a nejével, de most a doktornak kell engedelmeskedni; doktor parancsa szent. Azért engedelmet kér jó éjszakát kívánhatni magamagának.

Voltaképpen pedig arra gondolt, hogy korántsem olyan veszedelmes ez a fiatalember az asszonyságra nézve, ki neki quasi anyja, ha vele egyedül marad, mint ha hárman vannak együtt, mert ennek most okvetlenül pénz kell, ezt az apja elkergette, s ha ő ott marad, az ő erszényén üttetik seb. Tehát csak beszéljen inkább az asszonnyal, mi mondjuk azt, hogy „alszom, alszom”!

– Hát volt-e már a papánál? – kérdezé Malvina, midőn egyedül maradt Elemérrel.

– Óh, voltam bizony; már ki is lökött az ajtón.

– Menjen, maga nagy bohó! Bizonyosan valami illetlenséget követett el megint, amivel az atyját megharagította.

– Hát persze, hogy azt követtem el!

– No ugye?… Mit tett?

– Hát azt az impertinenciát követtem el, hogy nem fulladtam a tengerbe.

– Ah, menjen! Micsoda beszéd ez már megint?

– Csupa tiszta rágalom. Ami nekem nyavalyám. Elismerem. Az én apám a megtestesült jóság és szeretet. Ezt tudod te is igen jól, kismama. És én éppen oly rossz-szívű, hideg, háládatlan leszek iránta, mint te voltál: én is válópert indítok ellene.

– De kérem, gondolja meg, mit cselekszik!

– Hát én nem kértelek, mikor el akartál menni, hogy ne hagyj itt minket? Hát én nem mondom azt most, hogy de jól tetted, hogy otthagytál bennünket? Ha gyűlölted volna, ha haragudtál volna rá, tán kiengesztelődhettél volna iránta, de lenézted: s ez az, amiből nem lehet kigyógyulni. Én pert indítok apám ellen anyám hozományáért. De beszéljünk kellemesebb tárgyakról.

– Jól van, fiam. De legelső kérdés magára nézve az, hogy amíg pere eldől, az pedig elhúzódhatik, mert apja hatalmas ember, addig miből fog élni?

– Hahaha! Hát veszek magamnak egy fazekat, s mindennap ebéd után eljárok ide hozzátok a maradék juszkulumért.

– Ne beszéljen így, mert megtépem a haját! Hiszen azt tudhatja jól, maga nagy ostoba, hogy amíg nekem van egész szelet kenyerem, addig magának is van fél. Csakhogy nálam mégis nem lakhatik; maga már nagy kamasz, s aztán a világ mindent félremagyaráz; de meg Lemmingnek is olyan viszonyai vannak Harterrel, hogy vele ilyen nyíltan ujjat nem húzhat. Mi ugyan szükséget szenvedni nem engedjük, de maga mind ez ideig gavallér, s ahhoz volt szokva, hogy havonként legalább száz forintot költsön. Csak nem járhat ezentúl se kopottan. Ez iránt kell valamit kigondolni.

– Hát hiszen majd te fogsz valamit kigondolni.

– Én? Én, ugye? – szólt kedélyesen felkacagva Malvina. – Milyen jól ismer a kis semmirekellő! Hogy én gondoljak ki számára valamit. No, hát lássuk! Micsoda kőből lehetne az ön számára olajat facsarni?

Malvina ajkára tette szép rózsaszín ujja hegyét, és tervezett.

– No, egy már van – szólt, amint fürkésző tekintete megakadt az arcképen. – Egyik ez a kép.

– Ez a kép?

– Igen, az ön képe.

– A hátamra vegyem és eladjam?

– A kép az enyém; értse meg! Én rendeltem meg. Háromszáz forintba került. Ezt a háromszáz forintot Lemmingnek is ki kell fizetni, meg Harternek is. Mind a kettőn megveszem az árát, s az egyik az öné. A kép az enyém marad. Lemming jogosan fizeti meg az árát, mert az ő termét díszíti. Kétszáz forintot mindjárt átadok önnek. Több nincs a ládikómban. Ha Lemming el nem sietett volna aludni, most a harmadik százast is előadatnám vele. Így érje be holnapig ezzel a kettővel. Azazhogy két hónapig.

Elemér megcsókolta Malvina kezét.

– Mondtam én, hogy te vagy a legszeretetreméltóbb kismama a világon.

– No, ne hízelkedjék most, hanem nézzünk tovább. Maga rettenetes sok bolond költségbe vert bennünket halálával. Tudja-e, hogy még sírboltot is készítettünk az ön emlékére roppant nagy gránit síremlékkel, ami kétszer négyszáz forintba került?

– Borzasztó! Hisz ezek a halottak iszonyú luxust űznek.

– Ne űzzön tréfát mindenből! Az az élők fájdalmának nagyságát fejezi ki. Hanem én egyet gondoltam. Lemmingnek sok ismerőse van a pénzes körökben, talán el lehet adni önnek a kriptáját és sírkövét valakinek, akinek hamarább kell.

– Hahaha – kacagott fel Elemér. – Ez már csakugyan non plus ultrája a tékozló fiú tökélyének. Egy korhely, aki fölkel halottaiból csak azért, hogy eladja a kriptáját meg a szemfödelét, s még egy kicsit hazajön élni, míg sírkövének az árában tart. Ezt még csakugyan nem produkálta előttem senki!

Malvina maga is olyan szívesen nevetett a „tékozló fiú” könnyelmű bohóságain.

– Mármost hát egy időre el van látva. Most kívánjon szépen jó éjszakát a kismamájának, s menjen a szállására. Hol van a holmija?

– A holmim? Az Atlantik kajütjében, hat fonálnyira a tenger színe alatt.

– Hát semmit sem mentett meg?

– Még egy nyakravalót sem.

Valóban Elemérnek még nyakkendője sem volt. Inggallérjai összegombolatlan voltak kétfelé hajtva.

– Így pedig még csak vacsorálni sem mehet tisztességes helyre. Megálljon!

Malvinának egy vékony fekete selyemkendő volt a nyakán finom csipkézettel, azt leoldta onnan, s aztán felkötötte Elemér nyakára.

– No, nézze, maga gézengúz, maga ágrólszakadt, valahogy legyen mégis emberi formája! Csókoljon kezet, aztán takarodjék! Holnap délben elvárom, akkor aztán majd beszéljünk az ön ügyeiről.

– Arról a nagy kőről, ami szívemről esett le. – Elemér gyöngéden kezet csókolt, és távozott. Az ajtóból visszahívaték.

– Jöjjön vissza, még kap valamit.

Visszajött.

Malvina megcsókolta az arcát.

Amiért olyan jó volt, hogy meg nem holt. Azzal aztán Malvina is elsietett hálószobájába.

Elemér úrfi pedig vágtatott le a lépcsőkön, és futott egyenesen az utcára, mint ahogy futhat egy fiatalember, akinek már régóta nem volt egy garasa sem, s most egyszerre kétszáz forint sír a zsebében szabadulás után.

Dehogy ment szállást keresni! A legelső bérkocsist, akit előtalált, elfogta, s parancsolta neki, hogy vágtasson, megmondta, hová.

A bérkocsist gyorssá tette a borravaló ígérete.

Éppen jókor érkezett meg Elemér a vasúti indóházhoz. Elemér hirtelen jegyet váltott, s a harmadik csengetésnél kapott fel a vaskocsiba.

Hová? Hová?

Csak egy gondolatja volt most.

Vajjon lett-e virág azokból a délszaki növényekből, miket ő jó szerencsére távol országból valakinek ide küldött?

„Mit csinálnak a nádasi puszta bérlői?” – ez volt egyetlen kérdése Angyaldyhoz, ki leveleit, miket külföldről küldött, közvetíteni szokta.

„Nagy nyomorban élnek.”

Ez a szó minden egyéb gondolatot kitörült lelkéből. Útipénzéből annyija maradt még, hogy vasutat, fuvarost oda-vissza kifizethetett. Azt a két százas bankjegyet nem szabad fölváltani. Éhségét elverte egy zsemlyével. Azoknak talán ennyi sincs!

A kocsiban aztán elnyomta az álom, csak akkor ébredt fel, mikor jó késő reggel a kalauz fülébe kiáltá az állomás nevét, melyen ki kell szállnia.

Az egy alföldi mezőváros végén volt. Elemér azonnal szétnézett fuvaros után.

Egyetlenegy szekér volt a pályaudvarnál; annak gazdájával hamar megvolt az alku. Keveset kért, és keveset ígért a fuvaros. Csak a szomszéd faluig ajánlkozott, onnan aztán lássa a téns úr, hogyan megy odább.

A szekérben ülésnek egy szál deszka volt keresztültéve.

– Ejnye, bátya, nem tudna egy kis szalmából jobb ülést csinálni ide?

– Szalmából-e? – szólt a kocsis –; magunk is megennénk, ha volna.

Elemér nem értette ezt a választ. Ő messze világból jött, ahova a hazai nyomornak híre nem jutott el.

A fuvaros aztán, hogy megmagyarázza neki a dolgot, mikor leszedte a lovai fejéről az abrakos tarisznyákat, odavitte az egyiket az úrfihoz, s legyűrve a szélét, megmutatta, mi van benne. Apróra vágott jegenyehajtások.

– Ez az abrak.

Azután a saját tarisznyájába nyúlt, s abból húzott ki valami furkónak gyúrt fakó színű ismeretlen tárgyat.

– Ez meg a kenyér.

– Miből van ez?

– Őrölt kukoricacsutkából egy kis korpával keverve. Elemér ekkor kezdett csak maga körül nézni. Most vette csak észre, milyen sivatag terült itt körüle.

A táj, melyen tegnap átutazott, még a paradicsom képe volt; a dunántúli vidéknek még volt zöldje, mezeje, a házak körül asztagok, boglyák; a szérűkön nyomtattak, szórtak; itt kopár minden, üres minden és csendes minden.

Felült hát a szekérre; amilyen ülés volt, olyan volt.

A kocsis bevezetésül jó sort húzott a fonott ostorral lovai bőrére, mire azok egy kissé tanakodtak magukban, hogy mire értelmezzék ezt a megszokott intést, normális abrakpótlék-e ez, vagy megindítása egy újabb provizóriumnak? Az egyik aztán csak-csak felvette a fejét a földről, s elereszté maga előtt; a meglódult fej vitte maga után a négy lábát, mire a szekér is előrezördült, s megtaszítá a másik lovat, inán ütve a kisefával, az azonban még hátratekintett, nem hihetvén hátának és füleinek, míg szemeivel is meg nem győződik, hogy elodázhatlan kötelesség a megmozdulás; erre aztán nagyon megcsóválta a fejét, kiöltötte nyelvét a világra, s egy sikertelen kísérlet után bajtársának oldalára dűlhetni, csakugyan elhatározta magát, hogy hozzáfog az előreesegetéshez, amit más lónál ügetésnek is szoktak nevezni, mire az egész jármű megindult, kajla rúdjával barátságosan ütögetve orron hol az egyik, hol a másik lovat, aszerint, amint időszakonkint az egyik nagyobbat rántott rajta, mint a másik.

Keserves előremenetel volt ez, pedig a fuvaros lelkiismeretesen alkalmazta az ostornak a madzagát is, a nyelét is.

S azután jöttek még sajátságos akadályok is, amik feltartóztatták a haladást.

Egész csorda teheneket, ökröket, rideg gulyákat, birkanyájakat hajtottak a poros úton szemközt, mik előtt Elemér alkalmatosságának meg kellett állania, mert a szemközt jövő tulok nem bánta, ha keresztülmegy is rajta a rúd, nem tért ki a szekér elől.

– Országos vásár van itt valahol, bátya? – szólítá meg kocsisát Elemér.

– Nem biz a, téns úr, hanem elhajtanak minden lábas állatot túl a Dunára kiteleltetni – felébe. Itt már nincs egy szál szalma sem, amin rágódjanak.

Elemér most kezdé érteni azt a keserves bömbölést, amit az elsoványodott állatok ezrei úthosszant hangoztattak. Vajjon eljutnak-e Dunántúlra?

Szemközt jövő emberek nem köszöntötték már egymást, nem hangzott se „jónap”, se „dicsértessék”. Vert had utazott itt egymás sarkára taposva.

Néhol egy kidűlt állat hevert az útfélen. Ott hagyták, nem jöttek érte.

– Talán a húsát használhatnák? – jegyié meg Elemér.

– Mit ér a hús, ha nincs só hozzá?

– Hát nincs só? – kérdé Elemér bámulva.

– Hja, uram, szegény ember minálunk csak marhasóval szokott élni, mert az olcsó, az úri sót mi nem győzzük. A marhasóból meg már nem adnak többet. Rájöttek, hogy magunk is azzal élünk, hát mármost azt sem adnak ki.

Nagyon hosszan tartott az út, a fáradt gebék alig cammogtak. A távolban régóta látszik már annak a falunak a tornya, ahova el kellene jutni, de az mintha útban volna, alig akar közeledni. Jó délután volt már, mikor egy útféli csárdához értek. Itt megállt a fuvaros pihentetni.

A helység nem volt már messze. Elemér kifizette a kocsist, s nem várt rá, míg annak lovai új erőhöz jutnak, hanem megindult gyalog a helységbe.

Mikor már jó közel járt, az úttól jobbra és balra mintegy ötven-hatvan embert vett észre, akik sajátságos munkában voltak.

Az út mentében hosszú gödröket ástak, mintha sírvermeket készítenének óriások számára. Néhányan lenn dolgoztak a verem fenekén fel-felbukkanva fejeikkel, mikor egy ásó földet kivetettek a mély gödörből. A szél elkapta azt, mint a hamut. Ölnyire ki volt égve a föld. Másutt már hantolták a vermeket befelé.

Elemér nem ért rá szóba eredni a munkásokkal. Sietett be a faluba. A bíró után kérdezősködött. Elvezették a házáig. Elmondta neki, hogy a nádasi pusztára szeretne utazni, megfizet az alkalmatosságért.

A bíró nagyon rosszkedvű volt.

– Ha aranyat fizet az úr, sem kap itten lovat.

– Miért nem?

– Mert egy sincs.

– Hát hova lett?

– Ma vertük agyon valamennyit.

– Miért verték agyon?

– Azért, hogy ne lássuk a kínlódásukat. Ma harminckettedik hete, hogy hiába várjuk, hogy a fű kijöjjön a földből. Ha látta az úr azokat a nagy gödröket, amiket a falu végén ásnak, megkérdezhette, minek lesz az. Megmondták volna: szegény ember oda rakja el igavonó állatjait kitelelni. Ezután majd gyalog járunk, s jövő tavasszal, aki megéri, nem szántunk, hanem kapálunk.

Elemér mind lejjebb hangolta az igényeit.

– Hol van itt egy csapszék, ahol kenyeret és vizet lehetne kapni?

– Hja, uram, ha kenyerünk és vizünk volna, akkor nagy urak volnánk. Itt nem lakik uraság.

Hát már azt, aki itt kenyeret eszik, uraságnak hívják? Elemér tagjain hideg borzadály futott végig, pedig elég forrón sütött a nap.

– Nem hallottak valamit a nádasi puszta bérlőiről, hogyan vannak?

– Nem tud most senki a szomszédjáról semmit, nem jár most senki látogatóba. Az úr talán oda igyekszik?

– Oda. Messze van-e gyalog?

– Jó három óra járás. Csak jobbra, naplement felé tartson, nem tévedhet le az útról; s ha azután egyszer meglát egy magas kéményt a távolban, ez a nádasi puszta pálinkafőzőjének a kéménye. Az is pihen, tudom, mert nincs miből főznie.

– Kérek hát legalább egy botot az útra.

– Azzal szolgálhatok; még nem hordták el mind koldusbotnak.

Egy ácsorgó vézna gyerek aztán egy kutyanyelvbankóért, ami jó pénzben tíz krajcárt ér, vállalkozott rá, hogy kivezeti Elemért a határból egész a dűlőútig, mely a nádasi pusztára vezet.

Onnan azután egyedül ment Elemér tovább.

Rettenetesen egyedül. Sem mezei munkás, sem vándor nem járta azt az utat, a kocsinyom is rég elenyészett róla; befújta azt hamuszürke porral a szél. Csak a kipusztulhatatlan szerbtövis az út két felén, mely nagy tért foglalt a vetetlen avarban, mutatta, hogy merre jártak itt hajdan szekérrel. S amennyire a szem ellátott, a sötét hamuszín avar izzott előtte, el-elveszve a hullámjátszó délibáb tengerében, mely távol zöld oázokat mutogatott a magányos vándor előtt, lombos, árnyékos erdőkkel, miknek lába tóban fürdik. Káprázat! Egy bokor sincs ott, egy ökörnyomnyi víz sincs ott.

– Még madár sem száll a tájon.

Elemér kábultan haladt órákig e siketítő némaságban, e véget nem ígérő vigasztalan pusztaságban, e rémfedező délibábrezgés felé. A nap nyugovóra szállt már, a vándor árnyéka messze nyúlt mögötte, s még mindig nem látott maga előtt mást, mint fekete avart és délibábot. Ekkor egy hosszú tűzveres felhő mögé tűnt el a nap, mely mintha az égő földnek lelke volna; s abban a percben eltűnt a délibáb, tengereivel, oázaival, s Elemér maga előtt látta a távolban a hosszú kéményt.

Úgy örült ennek, mintha otthonába sietne. Pedig még egy jó órai útja volt odáig.

Mire a bérlői lakhoz megérkezett, egészen beesteledett, a kapu is be volt már téve.

Bekiáltott az udvarra, hogy nyissák ki; s hogy azután nem jött senki, felnyitotta maga a kaput, könnyen jár az ilyen falusi szerszám; s bement az udvarra.

Nem ugatták a kutyák, amin nagyon csodálkozott.

Még nagyobb lett bámulata, midőn a konyhaajtóhoz érve, azt bezárva találta. Zörgetett, nem felelt senki. Lehetetlen, hogy már lefeküdtek volna.

Ekkor, amint szétnézett az alkony fényénél, észrevette, hogy amint a szél telefújta a folyosót a konyhaajtóig finom porral, ebben a porban semmi lábnyom nem látszik. Itt nem lakik senki.

Benézett az ablakon; sehol sem volt gyertyavilág.

Elindult a cselédházakhoz. Azok is mind zárva voltak. Sorba járta az aklokat, istállókat, üres minden. Ki lehet nyitni, csak be vannak reteszelve, de belül senki, semmi.

Az egész udvar, az egész szérűskert üres, egy szál szalma nem hever az udvaron. A pajtának zsúptetője volt, az is le van szedve félig; egy szecskavágó a félszerben, reves, korhadt szalmatöredékkel mutatja, hogy mire lett elhasználva a tetőzet.

Az udvarból lement a kertbe. A fákon sem gyümölcs, sem levél; félszázados vastag gyümölcsfák koronáiktól gyökereikig végighasadva az aszálytól, s a kert földje mélyén fölrepedezve, mint a kihűlt lávafolyadék.

Azután talált egy kis elkerített helyet, fűzvesszőkkel körülsövényezve, oda is belépett, és ott megtalálta, amit keresett.

Ott voltak a délvirágok, miknek magvait ő küldözé tengereken túli hazákból. Rájok ismert; ezek azok.

Elszáradva, porrá égve, halotti koszorúnak aszva.

De megvoltak, de felnőttek, de kivirultak. Valaki ápolta őket, gondolt rájok.

Hová lett, aki ápolta őket? Hová lett az egész család? Senkitől nem kérdezheti.

Nincs egy lélek, nincs egy pára, aki távol vagy közel hangot adjon a kérdezőnek.

Egy ugató eb, egy vijjongó madár, egy csirpelő prücsök nincs emberjáró kerületben.

Csak azok a száraz virágok beszélnek.

Egy hosszú földhalom van a kis kertecske közepén; valaha gyeppad volt, most csak szikár domb. Arra leül az ifjú, s elkezd beszélgetni a virágokkal. Az elszáradt virágokkal.

Olyan csendes, olyan puszta körülötte minden. Háta mögött egy elhagyott ház, melyben nem lakik senki; körülötte egy nesztelen sivatag lombtalan fákkal: egy téli tájkép az égető nyár hevétől elperzselve száraz gallyakkal, üres mezők; csakhogy ami a téli tájképen fehér, az itt most mind fekete.

És az ifjú, aki nevetett, mikor az apai házból kiűzték, aki gúnyt űzött saját temetéséből, most, mikor lehajtá fejét arra a kiszáradt gyepágyra, ahol senki se láthatta, ahol senki se hallhatá, elkezde sírni keservesen.

Ott virradt meg azon a gyeppamlagon.

Ott mélázta át az egész csend-ülte éjszakát; egyedüli élő a véghetetlen nagy sírban, melynek feneke egy egész ország, négy fele a négy égsark maga.

Álmatlanul ott lelte a hajnal.

Akkor leszakított egyet azokból az aszúvirágokból, miket oly jól ismert, mik úgy kiválnak az otthonos növények rendéből, s azt tárcájába rejtve, ismét nekivágott az útnak, melyen idáig jött; saját lábnyomain kívül még nem látott egyéb nyomot az egész pusztán végtelen végig.

Az úrfi ezúttal a vasúti állomásig gyalog mehetett. Pedig nem volt az ilyen expedícióhoz szokva. De szekeret semmi árért nem bírt többé kapni, s úgy kellett tennie, mint más szegény embernek: megerőltetni az apostolok lovait.

Útközben megkóstolta a kukoricacsutkából készült kenyeret is. Másformát nem kapott. Ettől a kenyértől sok egyet-mást megtanult, amit még eddig nem tudott.

A vasúti indóházhoz éppen jókor érkezett meg éjszaka közepén, hogy a vonatra felülhessen.

Ott azután megpihenhetett volna, ha engedte volna pihenni az, amit magával elhozott belül.

Az a szomorú pusztai kép!

A sötét éjben is szüntelen azt a fekete, sivatag pusztai tájképet látta maga előtt, mely paradicsom lett volna, ha az ég átka el nem perzseli; egy holt, emberijesztő vadon most.

És gondolá magában: az én lelkem egy ilyen tájkép.

S valahányszor elszenderült, mindig azokat a hosszú sírokat látta maga előtt, mikből a sírásók feje fel-felbukkan, és hallotta a szózatot az üregekből: „Temessük el, amink még van; aztán temessük el magunkat is, végezzük el a megfordított teremtés munkáját: temessük el az ötödik napon a párás állatokat, a hatodik napon aztán az embert –, saját magunkat.”

Két napot töltött az ide s tova utazással Elemér. Késő délesti órákban érkezett vissza Pestre.

Egyenesen Lemmingnéhez sietett. Még tegnap délben kellett volna odamennie.

Leverte ruháiról a port, hogy ne lássék meg rajta a kétnapi gyalogutazás. Hanem azért lábai ki voltak állva, alig bírta egyiket a másik után vonszolni.

A komornyik, ki bejelentené, előre tudatta vele, hogy őnagyságaik éppen indulni készülnek a cirkuszba. Little Wheal jutalomjátéka van.

Azt persze Elemér tartozott tudni, hogy Little Wheal most az első ember a világon, a bohóc; a második a miniszter.

Azonban egy szóra mégis elfogadtatik.

Malvina valóban teljes páholyfoglalói ornátusban volt már, s Lemming úr csakhogy a kesztyűit nem húzta fel.

Az asszonyság kiszámított nehezteléssel fogadta az úrfit.

– No, maga szépen eljött!

– Egy kicsit elkéstem.

– Szép kicsi! Ha a tegnapi ebéddel mind ekkorig vártunk volna önre, szépen elhűltek volna az ételek. Ugyan hol járt?

– Minek kérded? Úgysem mondanék igazat.

– Összeakadt, ugye, mindenféle korhely pajtásokkal? Eljárt olyan helyekre, amiket tisztességes emberek előtt nem lehet bevallani? A szemeiből látom, hogy azóta nem is aludt. Úgy néz ki, mint aki két nap, két éjjel kártyázott és dorbézolt. Még most is alig állhat a lábán a korhelykedés miatt. Mintha két báléjt végigtáncolt volna.

– Csak szidj és korholj, jó kismama! Mindent megérdemlek. Nem gondolhatsz felőlem olyan rosszat, hogy annál még rosszabbat is nem tettem volna. Haszontalan, silány fickó vagyok. Tudod te azt.

– Ez elég szomorú önre nézve. Én az ön érdekében egész nap fáradok, s ön azalatt még csak annyira sem méltat, hogy eszébe juttassa magának, vajon vagyok-e a világon. Mernék fogadni, hogy azóta minden pénzét elpazarolta.

– Oh, milyen jól ismersz!

– Menjen! Haragszom magára. Ma nem akarok ránézni. Menjen haza valahova; aludja ki magát. Nagyon haragszom! Lemming úr azt gondolta, hogy haragvó nejének segítségére kell sietnie, s ő is nekifordult Elemérnek.

– Hja, mon cher! Ez így nem fog sokáig menni. Ön félreismeri a helyzetet, melybe önhibája által jutott. Ön visszaél a mi gyöngeségünkkel, amivel mi önt elkényeztetjük. Ez szégyenteljes pálya, amit ön folytat, mon cher; mindig csak idegen emberek pénzét költeni, mások rovására könnyelműsködni, a gyalázatból tréfát csinálni: ez nem tisztességes embernek való!

Elemér arca mélyen elpirult, de nem felelt semmit; ajkait összeszorította, és szemeit lesüté. Hadd szidják!

Hanem az utolsó szóknál, midőn Lemming úr éppen nagyon belejött a nagyböjti leckéztetésbe, Malvina csak félretolta őt félkezével maga és Elemér közül, s szavába vágott.

– Édes Lemming, ne avatkozzék ön ebbe a dologba, amire senki sem kéri. Elemér könnyelmű suhanc, de alávalóságot nem követett el soha; azt énelőttem ne mondja senki. Ha pazarolt eddig, mindig a magáét pazarolta, s amit fizettek érte, azt sajátjából fizették. Most is azt vesztegeti, amit nálánál érettebb eszű emberek az ő tulajdonából kihajigálnak az ablakon. Azért ön ne vessen neki semmit a szemére. Én szidhatom, mert jó vagyok hozzá, de önök többiek ne szóljanak a dolgába. Ez a mi dolgunk.

Azután szép fehér kesztyűit végiggombolva, Elemérhez fordult.

– Ön tékozló fiú a Bibliából! Tudja meg, hogy a sírkövét eladtuk egyezer forintért. Aki megvette, részletenkint fogja lefizetni, havonkint száz forintjával. Tehát tíz hónapra el van ön látva. Ahhoz tartsa magát. Addig majd csak lesz valami újabb kilátása. Meg van-e ön velem elégedve?