A föld másik oldalán

Undorodol már a légkörtül, tisztelt olvasóm? – Én is.

Fojt, elüli a keblet ez a közelmúlt emléke. Minden idegünk érzi azt a fájdalmat, amelyben akkor betegek voltunk.

Jer velem egy szabad lélegzetet venni. Odáig takarjuk el arcunkat, ajkainkat, hogy amidőn egy merész röpülés után a föld másik oldalára érünk, azt mondhassam: nézz ide, és szídd tele kebledet a levegővel.

Amit látsz magad előtt, az egy borzasztó mocsár, melyből méregillatú magányos fák merednek elő. A táj sivatag, lakatlan: egy ház sincs távol és közel. Hanem a mocsár szivárgó ereiben piros habarék folyik, emberek vére, s e véres patakokon haldoklók feküsznek keresztül megcsonkított tetemekkel; a távolban egy összezúzott paliszád romjai izzanak még, fojtó bűzt füstölögve, mely lomhán visszaszáll a földre, s kékesbarna felleg gyanánt terül el a mocsár fölött; a rom körül elterülve, a sánckarókról aláfüggve, az ágyúk kerekeitől letiporva, torz alakú halottak, kik még vonaglanak, még életet adnak a sárnak, a ködnek, az éjnek halálrángással, halálhörgéssel; és az egész iszonyú tájképre sápadtan világít le az epesárga ég, a nyárnak lázápoló gyilkos ege.

Itt végy, óh magyar olvasó, egy szabad lélegzetet, mert ez a hely az, ahol egy szabad nemzet a szolgaság hada felett első győzelmét kivívta! S az a nehéz csatatéri döglelet – éltető levegője a szabad nemzeteknek.

Igen, itt, a Potomac mocsarában verte le legelőször a föld legelső nemzete a rabszolgaság bálványimádóit.

A föld legelső nemzete! – Óh, édes népem, ne hízelegtess magadnak! Lehettél volna egykor te is ugyanaz, lehetsz még tán egykor az; de most a föld túlsó oldalán keresd.

Ez a szatócsok és kalmárok népe, melynek Isten nem adott mást, csak földet, két kezet és szabadságot, a titánok harcát tudta megvívni egy isteni eszméért, a rabszolgaság eltörléseért; tudott milliárdokat áldozni szorgalomgyűjtötte vagyonából; tudott polgárból katonává alakulni; tudott csodákat alkotni, és oly harcokat vívott, hogy a föld reszketését érezhették itt a túlsó oldalon is. És mindezt miért? Azért, hogy egy fehér ne mondhassa azt egy feketének: „Te rabnak vagy teremtve!”

Soha nemesebb ügyért harc nem vívatott a földön, s soha nemesebb ügynek diadalt nem adott az ég, mint midőn ez győzött.

Tudatni akarta Isten a gondolkodó porszemekkel, hogy még mindig ő az úr a mindenségben, a csillagoktul le az ázalagokig. Ez volt a potomaci első győzelem napja.

Távolabb a domb mögött, az ellenséges ágyútelepektől védett helyen van felütve a tábori orvosok ápoló tanyája. Száz meg száz harcos hordja ide össze hordszekéren a csatatérről felszedett sebesülteket.

Egyik tábori ambulans mellett rögtönzött sátorban két orvos bajlódik egy nehéz sebesülttel.

Az ápolt harcos ifjú volt még, de sápadt arcának elkényszeredett vonásai azon vének közé sorozzák, kik már napjaik befejezéséhez közelítenek. Testéről leszabdalt egyenruhái azt mutatják, hogy előkelő tiszt volt az önkéntes lovasságnál.

A két orvos nagy tanakodásban van egymással, hogyan fektessék a sebesültet?

Mert ugyanaz a golyó, amely elöl bement a mellén, hátul kijött az oldalán, s kettős sebet ejtett rajta.

– Még él – szól az egyik.

– Csodálom, hogy lélegzetet tud venni. Semmi vért nem látni a száján.

– Majd megindul az, ha föl talál ébredni. Azt hiszem, a golyó a tüdő jobb szárnyán ment keresztül.

– De az is megesik, hogy félrecsúszott, s ilyenkor körülfut a bordák alatt, s úgy jön ki a túlsó oldalon.

– A kémlő majd megmutatja.

– Kár érte. Derék fiú volt. Én ismertem. Az önkénytes lovasokat vezérelte. Valami magyarországi gentleman. Ha jól tudom, Harter volt a neve valami pogány előnévvel. Átkozott merész katona volt. Rémület volt a konföderáltak gerilláinak. Éjjel nappal háborgatta őket. Hatodmagával is újra kezdte a harcot. A tábornok igen fogja sajnálni.

A sebesült fejénél ott pipázott egy öreg huszár. Valami becsületes farmer, akinek mindenét felégették a déliek; s aztán ő is beállt közlegénynek.

– Biz ez vitéz fickó volt – dörmögé az öreg, míg a két orvos szondírozta a sebet. – Olyan rohamot csináltatott velünk a mocsáron keresztül, hogy azt hittem, mind ottveszünk. A nehézlovasság szentül beleragadt volna a feneketlen szurokba. Hanem ez keresztülvágtatott rajta, neki az ellenség sáncolatának lóháton; sohasem láttam ennél bolondabb tréfát. Hanem sikerült; felmásztunk a sáncra lovon, le is aprítottuk akit értünk, be is szegeztük az ágyúkat. Hogy ez hogyan történt, most sem tudom; csak azon bámulok, hogy magam ép bőrrel kerültem vissza; ez a fiatalember pedig csak egy golyót kapott.

– Hanem ez, úgy látszik, egészen elég lesz neki.

A kémlővel való mulatságra felébredt a sebesült. Amint felébredt, mindjárt mosolygott.

– Good morrow, sir!

– Good morrow! (Pedig ugyan „ivning” volt.) Hogy van ön?

– Éppen öntül akartam kérdezni, hogy vagyok?

– Csendesen, sir!

– Megvan kezem, lábam?

– Mind a kettő.

– Akkor semmi baj!

– De egy kis baj mégis van. Ön keresztül van lőve.

– Nem érzek belőle semmit.

– Az annál rosszabb.

– Tudom, sir, mikor az ember nem érzi már, hogy fáj, akkor közel van hozzá, hogy meghal.

A két orvos nagyot hallgatott erre, s némán tapaszolá kötegét az ifjú sebjeire.

– Győztünk-e, sir? – kérdé most az ifjú harcos félkönyökére emelkedve.

– Tökéletesen, colonel – dörmögé rá a vén huszár. – Az ellenség szét van verve.

– Akkor hurráh! – kiálta fel az ijfú vitéz, s mind a két kezét a levegőbe emelte. – Hurráh, Lincoln! Hurráh; Grant! Hurráh, világszabadság! Hurráh!

– Az Istenért, ne kiáltozzon ön! – csitítá az egyik orvos.

– Kötelékei felszakadnak, a vér tüdejébe tódul, megfullad ön.

– Hadd szakadjanak, hadd fulladjak, csakhogy győztünk! De ordítok még egyet utoljára életemben. Ez az utolsó lélegzetvétel még arra való, amit elhallgattam eddig! Hurráh, te szent szabadság! Hadd fojtson meg ez a kiáltás engem! Hengerítsetek le oda a pocsétába, ami a hóhérok vérével van tele, hadd fulladok abba bele! Hadd hörgöm el ott utoljára: hurráh, világszabadság!

Erre csakugyan úgy ellepte száját a vér, hogy nem kiálthatott többé.

A két emberséges orvos nagy türelemmel kezdé újra az egész elrontott munkát.

A vén huszár ölébe vette az elalélt fuldokló fejét, s tenyerével simogatá hideg, verítékes homlokát. Milyen kár az ilyen szép ifjúért, hogy meghal.

Mikor ismét magához tért, az egyik orvos azt kérdé tőle:

– Nem kívánja ön a lelkészt, sir?

Az ifjú régi humoránál volt ismét.

– Köszönöm, sir, nem kell. Nem akarok én sem a pokolba, sem a mennyországba jutni. Itt akarok maradni. Nem zsenírozom a szenteket odafenn, sem az elkárhozott urakat odalenn; úgyis elegen vannak, szűk lehet náluk a szállás. Itt maradok. Köszönöm a másvilágot… Majd én meghúzom magamat itt valami zugban… Mi kell egy olyan kis léleknek, mint az enyim?… Nyáron majd ellakom valami harangvirág odújában, … télire meg fogok magamnak valami üres csigahéjat, … ellakom én abban szépen… nem alkalmatlankodom én senkinek halálom után.

– Nincs önnek valami végső rendelkezése? Itt az idő, uram, hogy intézkedjék ön.

– Ne tréfáljon, uram… Az egész vagyonom nem volna elég kötélre azoknak, akiknek szeretnék egyet-egyet testálni.

– Nincs önnek senkije, aki önt szereti?

– Majd három nap múlva kérdezze ön meg leendő laktársaimat… azok, úgy hiszem, szeretni fognak.

Úgy nevetett ez ötletnek.

A vén huszárnak kellett tartania a fejét, hogy nevethessen. Minden nevetésnél három forráson tört ki piros vére: két sebén és száján.

De mégiscsak nevetett.

– De talán szükséges lesz azonban tudatni, hogy meghaltam, valakivel, akinek erre szüksége van. Sergeant barátom, ön tud írni. Legyen szíves, kérem, feljegyezni amit mondok… Orvos urak… köszönöm a szolgálatot, már fölösleges; menjenek önök más, életrevaló halotthoz.

A két orvos azonban ott maradt; parancsuk volt a tábornoktól ez ifjú megmentésére mindent elkövetni.

A vén huszár kerített tollat és papirost, hanem tinta nem volt.

– Hát ez a vér mire való? – szólt tréfálózva a haldokló. Mártsa bele a tollat, azt fogják hinni, alkörmössel írt, s jobban elhiszik.

S íratott saját vérével levelet.

– Címezze ön, kérem, „Mister Francis Béltekynek”… Írja „mylord”-nak. Kérem… ezóta meglehet, hogy gróffá lett; nagy hajlama volt hozzá… s ez ott most ragályos. Tehát: „Dear mylord! Tudatom önnel, hogy a bolondos fickó, Elemér Harter in optima forma meghalt; el van temetve a szélesség 36-ik s a hosszúság 78-ik foka alatt huszadmagával egy közös hotel-garniban… Végrendeletét, amit önnél,hagyott, most már adassa ön át annak a bizonyos missnek… És tudassa a miss-szel, hogy a silány fickó a csatában esett el.”

E szónál alkonypír futotta el arcát.

– Írja meg ön azt is neki, hogy tudassa a miss-szel: hogy a silány fickónak két seb miatt kellett megválnia a világtól. Egyik seb a mellén, másik a hátán. De világosan megírja ön… hogy szemközt kapta a sebet, nem hátulról… ezt ön megírja neki, … és a mylord elmondja a missnek… Másként ne írja ön valahogy, sir!… Meg ne tréfáljon ön azzal, hogy hátulról kapottnak írja a sebemet… Én nem értem a tréfát… Ha ön engem rászedne, én bosszút állok magamért… Halálom után beállok kopogó szellemnek… Elbújok önnek az asztalfiókjába… Bemászok a nyoszolyája szögletébe… felzörgetem, mikor alszik… Jól van, jól, csak írja ön, amint mondtam… Majd azután én elolvasom… Elolvasom, nem hagyom magamat megtréfálni… Tartsa ön a szemem eleibe… Hadd lássam, mit írt?… Óh, kedves miss Ilonka… ha ön azt tudná… hogy én most az ön talpa alatt fekszem… nem venné el rólam a lábát… megvárná, míg elalszom… Tartsa ön ide, sir, azt az írást… hadd olvasom… mit írt bele?…

A sápadt alkony még odavilágított… A vén farmer a haldokló szemei elé tartá a megírt levelet, s az rászögezte szemeit merően. És aztán sokáig a levélre szögezve tartá szemeit; de már azt, ami abban volt, nem olvasta többé… Már akkor valahol ott himbálózott egy harangvirág kelyhében, vagy kereste az üres csigahéjak között téli szállását.

– Úgy hiszem, azt a levelet már bátran elküldhetjük – szólt az egyik orvos az ifjú szívére téve kezét.

– Átadhatja ön a tábori postának– szólt a másik a huszárhoz. – Ez meghalt.

– Ez ifjú egy missről beszélt – szólt a vén huszár; – ne csatolnánk e levélhez egy fürtöt a hajából?

– Meg egy csipet földet arról a térről, ahol hősileg kiszenvedett.

Beletakartak a levélbe egy hajfürtöt és egy csipetnyi földet. Három óra múlva útban volt a tábori estafette New York felé a tábornok diadaltudósításával s a csatatérről írott levelekkel.

És másnap már vitte a postahajó az óceánon keresztül a Bélteky Ferinek írt levelet, a hajfürtöt és véres port, amik Harter Elemér haláláról tesznek bizonyságot.