Egy katona, aki rablókat fog

Az ismeretlen leány után nem tudakozódott senki; eltűnhetett, elveszhetett; az ismerős delnő megmaradt a küzdtéren mint ünnepelt szépség, divaturacsoktól körülrajongva, fiatal tárcaíróktól megénekelve. Nem eshetett meg lóverseny, császárfürdői dalidó anélkül, hogy öltözéke le ne lett volna írva. Valami fogékony keblű újdondász azt is feljegyezte róla, hogy a legutolsó estélyen oly pompás gyöngyöket viselt, hogy szebbeket még csiga könnye nem teremtett.

Jól találtad, becsületes hírharangozó; annak a nagy csigának a könnyéből termettek e gyöngyök, mely nem tud élni, ha házából kiveszik; mi itt a tenger fenekén magyar népnek is nevezzük ezt a kagylót, mely gyöngyöket terem, mikor kínoztatik. – A szép asszonyság minden gyöngyszeme tízezer meg tízezer nyomorult könnyéből támadott; síró gyermekek könnyeiből, kik hiába imádkoznak a mindennapi kenyérért; a ti kenyeretek nem jöhet ma, mert az ma egy szép asszony hófehér nyakán táncol.

Ragyogj velük, szép amazon!

*

Föhnwald százados ez idő szerint valamelyik alföldi magyar városban tanyázott csapatjával.

A nyomor zenitjén jártak már a rossz csillagok. Itt-amott az is hallatszott, hogy a megéhezett emberek rabolnak. Onnan vesznek, ahol kapnak.

Egy szép napon a maga elöljáróságától azt a parancsot kapta Föhnwald, hogy abban a megyében, ahol ő fekszik, ki levén hirdetve a rögtönítélő bíróság, ő is lásson utána a rablóvadászatnak; ahol erdőn, mezőn, tanyán, falun, városban, úton, pincében megtalál egy rablót: fogja meg, kösse meg, lője meg, hozza be élve vagy halva. Ne kíméljen senkit, ha szűrben, ha selyemposztóban jár, orgazdát, tolvajrejtegetőt egybevegyen magával a rablóval; ne válogasson se kicsinyt, se nagyot, se urat, se parasztot; legyen irgalom nem ismerő mindenki iránt.

„Auch eine schöne Gegend” – mondá magában Föhnwald, és zsebébe tette a felsőbbségi meghagyást.

*

Lemming úr sokat utazott ez idő szerint.

Hja, bizony a százezreket megérdemelni nem jár fáradság nélkül.

A vállalat sok járás-keléssel van összekötve.

Az egész nyereség többfelé oszlott meg; egyes vállalkozóknak ugyan rajta kellett lenni, hogy amit elvesztett a réven, megnyerje a vámon.

Aztán az embernek főképp arra kell ügyelni, hogy valami panasz véletlenül ki ne pattanjon.

A panaszoknak ugyan a mostani időjárás nemigen kedvező. Ha valamelyik parasztnak kedve találna kerekedni a lamentálásra, hogy ő ocsút kapott búza helyett, csak lesz esze az elöljáróságnak, hogy szépszerével lecsendesíti; újságba pedig be nem adhatja panaszát, mert annak az iktatási díja hat hónaptól egy esztendeig terjedő börtön. Azt már tudják az újságírók, hogy az a „csendháborítás” rovata alá esik, s őrizkednek a haditörvényszékektől leckét venni. S ha akad itt-ott elöljáró, aki azt hiszi, hogy neki megbocsátják azt az érdemét, ha a pórul járt paraszt ügyében felmegy panaszkodni Budára, azt az ember útközben elfogja, nyomatékos indokokkal megnyugtatja, visszatereli; ha nem hajt a szép szóra, engedi eltévedni abban az erdőben, aminek „hivatalszoba” a neve, míg végre a vándor rátalál az igazira, akinek lelke szerint elmondhatja minden keserűségét: hogyan szedik rá, milyen istentelenül pusztítják azt a szegény éhes, rongyos embert odakinn; ez igazi ember, aki panaszát végighallgatja, Harter Nándor lesz; az azután majd segít a dolgán, ne féljen semmit. Ha pedig éppenséggel oly életrevaló és ügyes ember akad, aki egész Bécsig elviszi a panasszal telt tarisznyát, az meg éppen eltalálta az üdvösség kapuját, ott a vállát is megveregetik, számot is írnak a panaszlevelére; azt azután leküldik a maga útján – Harter Nándornak, hogy tartson e tárgyban szigorú vizsgálatot, s akkor aztán a panaszkodó egészen meg lehet nyugosztalva afelől, hogy most olyan ember kezébe jutott az ügye, aki majd igazságot szolgáltat az ő szegény fejének. Csak várja békével.

Lemming úrnak tehát sok dolga volt, hogy becsülettel megfeleljen feladatának.

Éppen egy nagy alföldi városban volt a kölcsöngabona-osztásnak ideje. Mint vetőmag elkésett már az; de a kormány elrendelé, hogy az éhezőknek még azonfelül is kell élelmiszereket osztani tisztességes kölcsönképpen; ma aláírnak öt forintot egy mérő búzáért; aratás után aztán harmadfél mérőnek az árából visszafizethetik azt könnyen.

Abban a városban volt egy alkusza Lemming úrnak. Azt meg Hameternek hítták. Bánom is én, akárminek hítták.

Amint Lemming úr megérkezett a vendéglőbe, felkereste az alkusz.

– Itt vannak a szekerek!

– Megkapta ön a búzát? Hogy vette?

– Olcsóbban, mint rám volt bízva. Harmadfél forinton.

– Az képtelenség! Annak már nem lehet búzaalakja.

– Tessék megnézni a mustrát!

Az alkusz egy vászonzacskóból kitöltötte az asztalra a mutatványszemeket.

Lemming úr elbámult.

– Hisz ennél szebb búzát a londoni ipartárlaton sem mutogattak, hisz ez van kilencvenöt fontos.

Szép, piros, nehéz búza volt az. Száznyolc fontos!

– De hát hogy vehette ön ezt harmadfél forinton, mikor négyen is alig kapjuk a selejtesebbet?

– Valami hibája van.

– Mi hibája lehet? Nem képzelem.

– Az a hibája van, hogy hat óráig hevert a víz fenekén. Az a kereskedő, aki tegnapelőtt nem adta négy forinton alól, amint felvontatta a hajóját, tőkére ment vele; a hajó elsüllyedt, a búza átázott, azonban közel volt a parthoz, fél nap alatt kihordták, megszárították; hanem a kereskedő kénytelen volt rögtön túladni rajta, ahogy veszik. Meg is ölelt, mikor harmadfél forintért az egész szállítmányát elvállaltam. Más senki ennek hasznát nem veheti: mert ez holnapután csírázni fog; mi még kioszthatjuk azt ma. Igaz ugyan, hogy vasárnap van, de a szegényekkel jót tenni vasárnap is lehet. Ha rögtön megőrletik, ragacsos, csirizes lisztet kapnak ugyan belőle, de megeszik azok azt, nem halnak meg tőle; ha holnap észreveszik is, hogy mi baja van a búzának, akkor már beszélhetnek; ma a bőrükből bújnak ki örömükben, ha meglátják. Olyan minden szem, mintha üvegből volna.

– Ön ügyes ember.

Lemming úr megdicsérte az alkuszt, kifizette neki, amit megszolgált, s azzal rábízta, hogy legyen jelen a gabona kiosztásánál.

A szekerek ott álltak már a piac közepén, a hatóság értesítve volt az osztásról; az embereknek, amint kijöttek a templomból, dobszó mellett tudtukra adatott, hogy itt a kenyérnekvaló, kinek mennyi kell belőle.

Délig el is volt osztva minden. Ki-ki vitte haza magával, amit kölcsön elvállalt, ki talyigán, ki a hátán.

A gondviselés azonban megőrizte a szegény embereket attól, hogy ez egészségtelen gabona kenyerével még nyavalyát is vonjanak magukra; értem ti. a polgári gondviselést.

Mikor a hívek hazaértek a búzaosztásbul, ugyanakkor már ott várt mindenkinek a házánál két-három darab feketeharisnyás katona, kit a fenntisztelt civil gondviselés éppen akkorra rendelt oda, adóbehajtás végett.

Ezúttal csakugyan nem mondhatta senki, hogy nincs miből leróni az adóját, mert éppen akkor vitte haza a kölcsön kapott búzát. Tehát van.

A jámbor emberek aztán rajtamentek az adóbekergető biztosra, kit jó hírnevéből nekünk is van már szerencsénk ismerhetni: Gierig úrra, s az okosabbak közülök szörnyen mutogatták neki a kormány hivatalos lapjából azt a helytartósági rendeletet, mely meghagyja, hogy az ínséges helyeken nem szabad az adót kényszerítve behajtani. Ott olvasható az ma is; tanulságos adalék egy gyöngy időszak illusztrációjához.

Hogy még ezt el is kellett rendelni!

De nagyobb dicsőség lett volna az annál, ha akadt volna valaki, aki ezt a rendeletet meg is tartsa.

– Mit nekem ez? – förmedt a panaszkodókra Gierig úr, s fricskát adott az eléje mutatott papirosnak, mintha csak le akarná róla peckelni azt a furcsa bogarat; – nekem a budai helytartóság nem közegem. Az én felsőségem a bécsi pénzügyminisztérium.

– De uram, hisz éppen ebben az órában adta maga a kormány ezt a búzát, most írtuk alá, hogy tartozunk azt visszafizetni; hát ugyanaz a kormány ugyanabban az órában meg elveszi tőlünk, amit éppen adott?

– Természetesen.

Ne időzzünk ennél a jelenetnél sokáig. Megtörtént ez. Gierig úr szépen összeszedette a kiosztott búzát, s ugyanazokkal a szekerekkel, amik azt idáig hozták, átvitette a szomszéd városba; ott átadta a katonai élelmezési biztosnak, mely állomást ez idő szerint Konyec úr töltött be, jutalmul sokszoros érdemeiért. A két jeles úr jó vásárt csinált egymás között. Az egzekvált búza olcsó árucikk, azonfelül is egy kis hibája van. Hanem jó lesz az azért még a katonának.

*

Egy szép napon aztán belép egy őrmester Föhnwald századoshoz, s így szól hozzá:

– Százados úr! Mondja meg nekem, mi ez, amit én most itt a kezemben tartok?

S letette eléje a névtelen valamit.

Valóban névtelen valami volt. Ha megemelte az ember, súlyánál fogva azt hihette, hogy sajt; ha megbámulta, színére nézve valami volt az a tőzeg és olajpogácsa között; ha megtapintotta, fogadhatott rá, hogy ernyedni kezdő makadém; ha megszagolta, ecetágyba fojtott gomba; ha megtörte, akkor millió egymásból nyúló selyemszál, valami új találmányú gyapotdegetet mutatott be előtte, ha pedig annyira vitte a vakmerőséget, hogy megkóstolja, akkor megtudta, hogy az „kenyér”.

Ilyen kenyérrel tanítják hazaszeretetre őfelsége legvitézebb hadseregét.

Föhnwald százados, hogy bebizonyítsa katonája előtt személyes bátorságát, valamint hogy tanúsítsa készségét minden sanyarúságban osztozni vitézeivel, megevett, megrágott, le is nyelt egy darabot abból a megnevezhetetlen tárgyból.

És akkor így szólt.

– Őrmester, vegyen ön magához négy embert töltött karabélyokkal; rendeljen szekeret. Én azokat a gazembereket, akik ebben a kenyérben bűnösök, akárkik és akárhányan legyenek, mind vasva verem, és fölviszem Budára. Becsületszavamra esküszöm.

Mikor Föhnwald ilyen dologra fogadkozott, még nem tudta, kik és mik akadnak a markába, mert ha tudta volna, bizonyára még egyszer megesküdött volna rá.

Öt perc múlva ott állt négy legény, őrmester és fuvarosszekér ajtaja előtt.

Legelőször is elindult a tábori sütőt fölkeresni.

A katonakenyerek nagy része még ott hevert az élelmi tárban. Amint egymásra voltak rakva, a legalsónak folyott a leve. Közelíteni is merészség volt a fojtó bűz miatt feléjük.

– Ön a porkolábhoz fog menni! – szólt Föhnwald a sütőhöz –, majd azután a katonai törvényszék fog ön felett ítélni.

– Tudom, százados úr – felelte a sütő. – A kenyerek rosszul ütöttek ki, magam sem tagadom; egyébiránt én csak olyan lisztből süthettem, amilyent a molnár ideküldött.

– Az ön hibája volt, ha látta, hogy rossz a liszt, és mindjárt föl nem jelentette. Majd mentse magát a törvényszék előtt.

A sütőt a porkolábnak kölcsönözték, s azzal mentek a molnárhoz.

Föhnwald a kenyér-corpusdelictin kívül egy tarisznya lisztet is vitt magával.

– Mi tetszik, uram? – kérdé a molnár a szokatlan látogatótól.

– Nekem tetszik önt elfogatnom azért, hogy ilyen lisztet őrölt a katonáim számára.

– Én csak olyan lisztet őrölhetek, amilyen búzát nekem adnak. Az önök élelmezési biztosa csírás, dohos búzát küldött ide; biz abból csak csiriz lesz aztán. Az önök búzája mind egy szemig valami elsüllyedt hajóról való kárbaveszett portéka.

– Önnek meglehet, hogy igaza van az élelmezési biztos irányában; azt majd igazítsa el vele: hanem én önt is mindenesetre elfogatom. Tessék felülni a szekérre!

– Megyek, uram. Fogtak el engem már különb dologért is. Ültem én már odabenn furcsább állapotok miatt is; majd kieresztenek, ha megunnak.

Föhnwald még mindig az aprajánál volt a vallatásnak. Ezek azok az apró legyek, akiket a pókháló megfog; de majd jönnek mindjárt a dongók és darazsak, kik a törvények pókhálóján keresztül-kasul járnak.

Este volt, mire a malomtól az élelmezési biztos lakáig visszakerült. Konyec úr után kérdezősködve, azt felelték neki, hogy az már elment vacsorálni.

Utánaküldött, hogy jöjjön haza.

Konyec úr meg akarta mutatni, hogy ő most milyen nagy úr, s csak azért is megvárakoztatja a kapitányt. Nem sejtette, minő fergeteg tornyosul a feje felett.

Jó félóra múlva került elő. Vígan fütyörészve jött, félrecsapta a sipkáját; erős borokat ivott a vendéglőben.

– Ön nagyon megvárakoztatott – veté szemére a százados. Konyec úr impertinensül mosolygott a szemébe, s nem szólt semmit. Be akart vele menni a szobába.

– Nem megyünk oda. A raktárt akarom látni; kérem felnyitni az ajtaját.

Konyec úr meghökkent.

– Mit akar ön ott?

– Meg akarom látni azt a búzát, amelyikből ez a kenyér készült.

Azzal odatartá Konyec úr orra alá az oldaltáskájából kivett süteményt.

Konyec úr négyszer is színt és alakot váltott e látmányra; hol vigyorgott, hol elsápadt; utoljára is azt vélte, hogy legjobban kisegít innen egy kis rendszeres arcátlanság.

– Hát… hát nem jó kenyér ez? Mi baja van ennek a kenyérnek? Most még igen friss, hát puha; a legfinomabb búzából van, becsületemre! Csak mindig ilyen kenyeret kapnának a katonák a táborban! Becsületemre! Nagyon jó kenyér ez, kapitány úr. Becsületemre.

Föhnwald azonban egy olyan mozdulatot tett a kezében tartott kenyérrel, mintha a fejéhez akarná azt vágni a magasztalónak. Az hátra is hőkölt.

De csak mégsem tette azt Föhnwald. Elégnek tartá nagy nyersen közbekiáltani:

– Ez a kenyér a kutyának sem való! Akarom látni a búzát, amiből ön ezt sütteti. Hol a raktár kulcsa?

Konyec urat csak a merész ellenállás mentheté meg, ha megmentheté valami.

– Azzal én önnek nem tartozom – pattogott vissza hetykén. – Ön nekem sem elöljáróm, sem ellenőröm. Ha panasza van ellenem, adja be az élelmezési főfelügyelőségnek. Ön parancsol a katonáinak, de nekem nem.

Föhnwald tehát parancsolt a katonáinak:

– Ezt az embert vasra kell verni, aztán el kell tőle venni a kulcsait.

Azok ugyan hirtelen szót fogadtak.

Konyec bort ivott, dühös volt, ellenszegült; amiből aztán az lett, hogy meg is tépázták, meg is kötözték.

Az erővel elvett kulcsok egyikével felnyitotta Föhnwald a raktárajtót.

Elszörnyedve jött ki onnan.

Egy csomó búzát, amint kimarkolta azt a zsákból, odatartott a megláncolt biztos szeme elé.

– Van önnek erre valami mentsége?

Az undok káromkodással válaszolt neki vissza.

– Jobb lesz pedig önnek imádkozni, mint káromkodni; mert holnap függni fog.

– Igen! – kiálta tajtékzó ajakkal a fogoly. – A kis tolvajokat felakasztják, régen tudom azt, a nagyokat pedig futni engedik. Önnek van kurázsija megfogatni az ilyen apró szegény ördögöt, mint én, de följebb nem mer kereskedni. Nekem ezt a búzát helyembe küldték; maga a főbiztos adta át, amint összeszedte az egzekúción. Mit tehetek én arról, ha a gaz paraszt megnedvesítette a búzáját, mikor egzekválták, hogy nekünk kárt tegyen.

– Legyen ön aziránt megnyugodva, hogy aki ebben a dologban bűnös, azt én mind ön mellé fogom kötöztetni.

– Jó lesz, nagyon jó lesz! Csak tessék feljebb kereskedni. Ott van Gierig úr, végezzen azzal, ha tud. Annak menjen neki, ha mer! Ugye, abba nem mer belekötni?

Konyec jó taktikának tartotta Gierig urat tolni maga elé, gondolva, hogy az megszentelt fejű ember; a szava többet ér Bécsben, mint száz lovaskapitányé; az már egyszer leszállította Föhnwald urat a nyeregből; majd most is elbánik vele, csak annak menjen neki.

Föhnwald nem felelt neki többet.

A búzából is megtöltetett egy tarisznyát, s azt őrmesterére bízta; a raktárt ismét bezárta, az ajtaját háromszorosan lepecsételé, és őrt állított eléje.

– Mármost hol lakik Gierig úr?

Magánháznál természetesen, mint mindig. Egy új szóval szaporította szótárunkat: „Kényszer-vendégszeretet”.

Már feküdt a jó úr, és aludt, mikor késő éjjel látogatására ment Föhnwald. El nem tudta gondolni, mi baja lehet annak vele ilyen órában. Nem halaszthatná reggelre?

De Föhnwald nagyon sürgette az értekezést, s fel kellett cihelődni a kedvéért.

– Nos, mi baj van, százados úr? Nem szokott ön ilyenkor aludni? Én nagyon álmos vagyok.

– Majd segíteni fogok rajta, hogy ne legyen az. Én azért jöttem ide, hogy önt elfogjam.

Gierig úr nagyot bámult erre a szóra, s csodálatosan csóválta a fejét.

– Ön most jön valami jó vacsoráról, százados úr, ugye?

– Jónak nem mondhatom – felelt Föhnwald sértetlenül –, mert nem vacsoráltam egyebet, mint egy darabot ebből a kenyérből, amit a katonáim számára sütöttek. Nézze ön, ez gyilkos méreg. Elfogattam a tábori sütőt; az a molnárra utalt, ki a lisztet őrölte. Íme, itt e dobozban a mutatvány a lisztből. A molnár az élelmezési biztossal mentette ki magát, ki a búzát küldte neki. Azt is elfogattam. E másik dobozban látja ön a búzát, ami a katonai raktárba került. A biztos azt mondá, hogy ezt a búzát ön küldte neki; igaz-e ez, vagy nem?

Gierig úr fölpattant szörnyű haraggal.

– De mi közöm nekem mindehhez a sok ostobasághoz, amit ön nekem itt összevissza mesél? Mi bajom nekem azzal, hogy önök mit esznek, mit nem esznek? S hogy mer ön engem akármi dologért felelősségre vonni? Ki adta önnek ehhez a jogot, mi?

Gierig úr ugyan dühösen állt szembe Föhnwalddal, két nagy papucs volt a lábán, azok csak úgy csattogtak, mikor eléje toporzékolt. Föhnwald pedig nagy hidegvérrel vonta elő belső zsebéből a hozzá küldött felsőbbségi parancsot.

– Itt a rendelet a kezemben, uram, melynél fogva én, Föhnwald százados, megbízatom, hogy minden e megyében megkapható rablókat, tolvajokat s azoknak orgazdáit, cinkosait, ahol találom, elfogjam, beszolgáltassam, nem válogatva személyökben, ki úr, ki paraszt, akár szűrben, akár selyemkabátban jár, akár pusztán, akár kastélyban lakik: mindenütt elfogjam, láncra verjem, tömlöcbe vessem. És én ezen parancsnál fogva elfogom önt és cinkostársait, akik kilopják a nép szájából az alamizsnafalatot; mérget csinálnak belőle, s úgy adják a katonának enni; kik elrabolják az uralkodótól a nép szeretetét, kilopják a törvényből az igazságot, s még a fegyvernek az élét is letörik s ellopják. Én rablókat hajhászni küldettem! Teljesítem a megbízást, s elfogom önöket mind. Katona vagyok, keresztülvágom magamat mindenen. Meglehet, hogy ezért azt fogják mondani, hogy félreértettem valamit, de katonai parolámra fogadom, hogy csúffá teszek mindenkit, aki ebbe a rút dologba belekeveredett, s megteszem azt!

Gierig elsápadt; látta, hogy ellenfele most már veszedelmessé kezd rá nézve válni. A támadóból védelmi helyzetbe tette magát.

– Én itt hivatalból járok, s hivatalos kötelességemet végzem.

– Az sem igaz. Önnek nem volna szabad ott járni és kobozni, ahol ínség van. Világos parancs van az ellen az ország legfelsőbb hatóságától. Ez azonban csak kegyetlenség, csak zsarnokság; hanem itt rablásról is van szó. Ön azt a gabonát, amit az élelmezési biztosnak átadott, nem kaphatta adó fejében, mert az egy elmerült hajó szállítmánya mind. Önnek az egzekvált búzát ki kellett cserélnie egy ilyen veszendőbe ment szemétért.

Gierig úr abban érezte magát megfogatva, amiben tökéletesen ártatlan volt.

– Uram, én esküszöm önnek, hogy ez nem úgy van.

– Talán minden ember összebeszélt, hogy elébb beáztassa a gabonát, amit ön elvisz tőlük adó fejében?! És csak éppen azt, amit ön visz el? És ön éppen azt kereste ki minden adókötelesnél, ami hibás volt? No, feleljen ön erre! Gondoljon ki valamit!

Gierig úr veszedelmesen meg volt akasztva. Pedig nem úgy volt, ahogy vádolták; de hogy mondja meg az igazat?

– Nos, uram, öltözködjék ön fel egymás után, mert én nem érek rá önnel itt szaporítani a szót. Egy, kettő, három! Ha nem tetszik önkényt, idekinn vannak a legényeim; van náluk békó is. Önnek a cinkosa, Konyec, odakinn ül már a szekéren megvasalva. Kényszerítsem-e önt?

Gierig úr könyörgésre fogta a dolgot.

– Én elismerem, hogy itt nagy bűn van elkövetve; nem tagadom, hogy nekem is járulhatott hozzá hibám; de a bűnben nincs részem; az magas, igen magas állású uraknál kezdődik.

– El fogok odáig is menni. A katona előtt nem marad zárva egy ajtó sem. Megyek, ameddig embert találok, akármilyen nagy ember lesz is, és rákiáltom a megbélyegző szót: „Ez is rabló!” Ön a kisebbek közé tartozik; ne vesztegettesse magára az időt.

– Uram! Tekintse ön, hogy családapa vagyok!

– Nem jegyezte ön fel magának, hogy hányan mondták azt önnek ebben az évben: „Uram, tekintse ön, hogy családapa vagyok?” Nem kacagott ön erre a szóra mindannyiszor? Jól van. Én irgalmasabb leszek. Nem veretem önt vasra, megengedem, hogy saját kocsiján kísérhessen bennünket, ahova mondani fogom; de mondja ön meg nekem: ki következik most ön után?

Gierig meg volt puhulva.

– Elmondok önnek mindent, kapitány úr, ahogy van. A kérdéses babonát a kormány osztatta ki egy ínséges város lakosainak. Én azon nyomban foglaltam le a kiosztottat. Ha hibás volt a gabona, az a vétkes, aki azt kiosztotta. Annak a neve pedig Lemming.

– Lemming? Úgy tetszik, mintha hallottam volna ezt a nevet valaha emlegetni. Hol kapható ebből az úrból?

– Éppen itt van ebben a városban, a vendéglőben van szállva.

– Ezt is elfogatom.

– Nagy kegyben áll a magasabb körök előtt.

– Mégis elfogatom. Siessen ön felöltözni uram, egy katonát itt hagyok az ajtóban. S kérem, hagyja az ajtót nyitva.

– Óh, ne tessék félni! Nem szököm meg, sem a nyakamat el nem metszem addig, amíg egy fejjel magasabb embert tudok a hátam mögött. Elvárom ön további rendelkezését a legnagyobb engedelmességgel.

Gierig úr meghunyászkodásában pedig csupa merő gonoszkodás volt. Azzal a jó szándékkal biztatta neki a századost Lemmingnek, hogy az a heveskedő katonatiszt majd most a fensőbb körök kegyencét valami oly brutális megrohanással fogja megsérteni, hogy emiatt saját magát keveri galibába. A gabonaosztás körüli visszaélések köztudomású dolgok. Hanem az is köztudomású, hogy e visszaélésekbe Lemmingen túl még igen nagy és hatalmas emberek vannak belefonva. Ha valami szeles kéz valahogy Lemminget torkon találja ragadni, egyszerre támadnak láthatatlan kezek, melyek a vakmerő igazságszolgáltatót lefegyverzik, földre verik, megbénítják; azokat a láthatatlan kezeket pedig már nem lehet felfedezni, mert azok ellen nem kapni sehol bizonyítékokat. És így bizonyosan a szeles katona fog belemaradni a hínárba, ahová senki sem küldte.

Tehát Gierig úr egész töredelmesen vallott Lemmingre. Igen nagy szükség volt egy ilyen állású útitársra.

Három óra tájon lehetett az idő, mikor Föhnwald a vendéglőbe érkezett, ahol Lemming úr kapható volt. Már pitymallott, s a vendéglő udvarán befogva állt Lemming úr előfogata, jeléül annak, hogy az uraság igen korán szándékozik elutazni. Ugyan a vendéglő udvarára hozatta maga után katonai fedezet alatt Föhnwald Konyec urat megvasalva a szekéren s Gierig urat saját hintójában. A szemközt jövő vidéki emberek, kik a hetivásárra jöttek, ugyan nagyot bámultak a furcsa processzión. Nem volt köztük, aki a két urat személyes tapasztalatai után ne ismerte volna.

Föhnwald maga felsietett Lemming úr szobájába.

Az inas be akarta jelenteni. A százados mondá neki, hogy ez egészen szükségtelen; majd bemutatja ő mindjárt maga magát, s benyitott egyenesen.

Lemming úr már fel volt öltözve, s teáját szürcsölgeté, mikor belépett hozzá a kapitány.

Lemming úr azt hitte, hogy az idegen úr eltévedt, s igen nyersen kérdezé:

– Kit tetszik keresni?

– Lemming urat.

– Az én vagyok. Tessék leülni.

– Nem ülök le. Más dolgunk van együtt. Én Föhnwald százados vagyok, az itt e környéken állomásozó lovasság parancsnoka. Tegnap este a katonáim panaszt tettek nálam, hogy ehetetlen kenyeret kaptak. Meggyőződtem róla, hogy igazuk van. Utánajártam mindennek, elfogattam sütőt, molnárt, élelmezési biztost, most éppen az adószedő fő-főbiztost vettem őrizet alá. Mind bűnösek.

– Diable! – mormogá Lemming úr, s csendesen kihörpinté csészéjéből teája maradékát.

– Nem lehetett tagadniok. A bizonyítékok itt nálam: a kenyér, a liszt, a búza. Ami még az utóbbiból megvan, azt lepecsételtetve őriztetem a raktárban.

Lemming úr hozzáfogott egy lágytojás feltöréséhez.

– S mit fog ön most ezekkel az emberekkel kezdeni, akiket ilyen szépen rakásra fogott?

– Még nincsenek mind együtt.

– Szappermán! Még több is lesz? S ha mind megfogta őket?

– Akkor felviszem őket Budára a helytartósághoz, s olyan lármát csapok, hogy a fél világ meghallja.

– S szabad megtudnom, mennyiben érdekel engemet ez a történet, amit kapitány úr most velem közölni szíveskedett?

– A legutolsó elfogott, ki az adóbehajtó biztos, azt vallotta előttem, hogy ő azt az emberhasználatra nem fordítható búzát, amit katonáimnak adott, mint adóhátralékot gyűjtötte fel a szomszéd városban, ahol azt ön, Lemming úr, osztotta ki mint kormányi segélyt. Ön pedig vásárolta azt egy megmerült hajóról, melynek gazdája kénytelen volt ázott gabonájától potom áron menekülni.

Lemming úr úgy találta, hogy mégis nagyon keményre van megfőzve az a tojás, nem lehet már megenni.

Gondolta pedig magában: „Ahán! Itt van már megint egy ember, akinek be kell dugni a száját.” S csendesen becsülgette magában az előtte álló kaliberét, vajon mennyivel lesz tele.

Azért még föl sem kelt helyéről; hadd álljon az a másik, ha neki úgy tetszik.

– Tudja ön, kapitány úr, ilyen félreértések megtörténnek. Sajnos dolog. Az ember maga nem lehet mindenütt jelen.

– Csakhogy ön ott éppen jelen volt.

– No, no, no! Az a gabona nem volt a kegyed katonáinak szánva. A biztos ügyetlensége, minek szedte el a parasztoktul. Azok elhasználták volna vetőmagnak.

– Ön azt hiszi, uram, ugye, hogy Föhnwald százados nem tudja azt, hogy ebben az évszakban nem vetnek búzát?

Most aztán felkelt a helyéről Lemming, s egy finom világfi hunyorgó simaságával lépett Föhnwald elé.

– Én azt hiszem, hogy Föhnwald százados egy derék gavallér ember, ki a katonáiról gondoskodni lovagias kötelességének tartja. Ilyen eseteknél Lemming is tudja, mit jelent gavallérnak lenni. Ha a katonák tévedésből rossz kenyeret kaptak, a Lemming-ház kaláccsal fogja őket kárpótolni.

S azzal nagy mosolyogva belső zsebébe nyúlt, s kivonta onnan nagy, sok rekeszű tárcáját.

Itt biz egypár ezer forintot megint ki kell ugratni. Vele jár a rizikóval. Ezt majd felírjuk a „mankó”-ba.

Föhnwald százados a füle hegyéig elvörösödött, amint azt látta, hogy a tárcáját kezdi nyitogatni ez az ember.

S az a sértő biztosság, amivel ezt tette, mint aki tudja már, hogy hasonló esetekben hogyan kell, hogyan szokás a kérdésre kellő választ adni; mint aki ismeri már az embereit, akik lármáznak, fenyegetőznek, s aztán egy perc múlva mosolyognak, bókot vágnak; meg vannak nyugtatva.

– Adja ön ide azt a tárcát! – rivallt rá dühösen Lemmingre. Lemming ugyancsak megszeppent.

(„Teringettét! – gondolá magában –, ez ugyancsak érti ezt a tudományt, mégpedig alaposan. Az egész tárca kell neki. Ugyan szerencse, hogy nincs beletéve több tizenkétezer forintnál. Ez ugyan üstökön tudja ragadni a jó alkalmat. De már mit van mit tenni? Menekülni kell tőle. Hadd vigye hát az egészet.”)

– Tessék, kérem – szólt odanyújtva a félig felbontott tárcát. Föhnwald mohón kapta el azt kezéből.

Lemming bosszús megvetéssel tekinte rá. Ez ugyan kap a pénzen, amit megragadhat; mintha csak a csatatéren szedné az ellenségtől.

– Tessék, uram. Vegye ön ki belőle, ami pénzt talál benne; s aztán majd az üres tárcát adja vissza.

Föhnwald egészen úgy tett, ahogy Lemming úr mondta. Kiszedte a tárcából a pénzt; mind, mind; kikereste annak a legrejtettebb zugát is, ahol még tán egy árva egyforintos meglapulhatott légyen; nem maradt benne semmi.

Hanem azután mégsem egészen úgy tett, ahogy Lemming úr kívánta, mert a kiszedett pénzt az utolsó egyforintost is odafektetve a többi közé, nyújtá vissza Lemming úrnak, s az üres tárcát dugta a saját zsebébe.

Lemming arca most kezdett csak az ijedelem hippokratészi halálkifejezésére torzulni. Ez az ember, aki előtte áll, nem a pénzét, de a fejét akarja megkapni.

– Uram – szólt rémülettől reszkető hangon –, nekem arra a tárcára szükségem van. Üzleti jegyzeteim vannak abban. Föhnwald begombolta kabátját az eltett tárca fölött.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy azok vannak benne. Jegyzetek az ön üzlete felől. Derék egy üzlet! Üzlet az éhező nyomorultak falatjaival; üzlet a ragyogó méltóságos és nagyságos urak jellemével. Én ezeket az adatokat akarom bírni. Akarom azoknak a derék, jeles férfiaknak a névjegyzékét bírni, akik látták önnek ezt a tárcáját akként megnyílni, mint ahogy ön azt előttem megnyitotta, hogy megszelídülve hulljanak bele, mint a vak pipiskék, miket a vadász tükre leszédít.

– Ön csalatkozik, uram!

– Az ön elsápadt arca, az ön reszkető keze bizonyítja, hogy nem csalatkozom, hogy a titkos zár nyitjára találtam. Ön ily titkokat íróasztala fiókjában nem tartogathat. Önnek azt mindig magával kellett hordania.

Lemmingnek nehéz verítékcseppek kezdtek gyöngyözni homlokán.

– Jól van, én elismerem, hogy ez az üres tárca rám nézve sokkal értékesebb, mint a csomag pénz, melyet ön belőle visszadobott. Nekem e tárcát vissza kell kapnom, mindenáron. Mindenáron, uram! Egész hitelem fekszik benne. Ön ezt nem tudja; azt csak egy üzlet embere érti, mit tesz az: „egész hitelem”. Szabja ön árát, mondjon merész összegeket, én megadom érte. Adok önnek tíz darab váltót tízezer forintról – mindenütt a világon készpénzül fogadják.

Föhnwald haragosan dobbantott:

– Elég volt már! Ne sértegessen ön tovább! Nem adom vissza!

Lemming könyörgésre fogta a dolgot; odarohant Föhnwaldhoz, megragadta kezét, úgy kezdett el neki rimánkodni.

– Édes úr, kedves százados úr, legyen ön ember, legyen ön keresztyén! Ne kívánja ön halálomat. Ön engem megölhet. Hát azt akarja-e, hogy megöljem magamat? Ön tudhatja, hogy egy üzérnek becsülete a mindene; becsület nélkül nem élhet tovább. Adja ön vissza most, amit később senki sem adhat nekem vissza. Szegény nőm! Mi lesz belőle? Én főbe lövöm magamat. Itt, ön előtt lövöm magamat főbe! Százados úr, legyen irgalommal! Adja vissza üres tárcámat, s vegye el azon kívül mindenemet!

És e beszéd alatt elkezdett sírni, és le akart térdelni Föhnwald előtt, s meg akarta csókolni a kezét.

Föhnwald bosszúsan rántotta el tőle azt.

– Eh, uram, ne játsszék ön itt nekem jeleneteket Shylockból! Ezt én láttam önnél sokkal jobb színésztül. Készüljön az útra.

Lemmingtől pedig éppen nem volt az komédia, amit akkor játszott; a legmélységesebb való volt az, a kétségbeesés komoly tragédiája.

Amint Föhnwald elrántá tőle a kezét, felugrott térdéről; szemei véresen forogtak felnyílt pilláik alatt, arcát elfutotta a vér, haja ziláltan csapzott izzadó homlokán, összeszorítá ökleit, és rekedten ordított:

– De én nem fogom engedni, hogy ön tárcámat elvigye! Saját szobámban mint egy rabló támad ön meg! Én védem magamat, mint rabló ellen szokás. Én erővel is ellenszegülök.

És aközben zavart tekintete a szekrényen heverő revolverét kereste. Föhnwald hideg nyugalommal fonta össze karjait melle fölött, s csendes hangon szólt:

– Tanácslom önnek, hogy ki ne nyújtsa kezét revolvere felé, mert abban az esetben gyalog fogom önt két lovas között hátrafont kézzel Budára felkísértetni.

E biztos nyugalom megtörte a kétségbeesés elszántságát Lemmingnél. Nem mert többé revolvere felé tartani. Még egy futó pillantást vetett borotválkozóeszközeire, s a nyitott ablakra; talán gondolt egy gyors kanyarításra a borotvával vagy egy merész ugrásra fejtetővel le a kövezetre. Csak abbahagyta. Valami azt súghatta fülébe; qui habet tempus, habet vitam. Aki él, az még tovább élhet. S megadta magát az elkerülhetetlennek. Kijelenté, hogy kész menni, ahová a tiszt parancsolja.

Éppen hetivásár volt a városban, midőn Föhnwald a három kocsit a három elfogott úrral végigvivé az utcákon lovas katonák fedezete alatt. A nyitott szekér embere még meg is volt vasalva, hogy a díszmenet karaktere valahogy félreérthető ne legyen.

Azt a hujjahót kellett volna hallani, amit a vásáros nép csapott, mikor azt a jelenetet látta. Jól ismerték mind a hármat. Kívánt is nekik szerencsés utat minden ember.