Jöjj hát!

– Én tudom, hogy ki ez a hölgy – mondá Föhnwald. – Azt is tudom, honnan ismeri a clownt, s mi köze van a „Filosof”-hoz. Ott voltam a történet kútforrásánál, s amit tudok, azt magam láttam és hallottam. Egyszer adóbehajtáson voltunk Magyarországon, a nádasi puszta bérlőinél; úgy emlékszem, hogy Világosi volt a bérlő neve. Miután a biztos és pecérei az utolsó pénzt is kisajtolták a háznépből, még a kisasszony karperecében levő magyar aranyat is, vesztére egy vándorkomédiás jött éppen az udvarra, bohócmutatványaival mulattatni a háziakat. Az adóbiztos nyakonfogta a bohócot fizetetlen jövedelmi adóért, s mert annál egy garast sem talált, elvette tőle a betanított kis tatárlovát, ami annak kenyérkereső társa volt; el is vitte irgalom nélkül, s el is adta valahol néhány forintért egy házalónak. A bohóc kétségbeestében meg akarta ölni magát és gyermekeit: ekkor a kifosztott ház kisasszonya megszánta a nyomorultat, s neki ajándékozá tulajdon kis kedvenc póniját. Íme, ez az ismeretlen nő, a bohóc és a „Filosof” története. Később az elemi csapás miatt elpusztult a bérlő-család; úgy hallottam, hogy sokáig élődtek a fővárosban, hol a leány leckeadással tartotta fenn egész családját. Egész rege, amit e szép gyermek önfeláldozásáról beszélnek. Utoljára elüldözte őt egy úrnő Pestről, ki féltékeny volt a szép leány szemére. Én nem láttam őt a pusztai egzekúció óta, s csak most ismertem fel a cirkuszban újra a nádasi puszta szép tündérét; most még szebb, mint akkor láttam.

– Ejh, százados úr – jegyzé meg erre az egyik dandy –, ön úgy beszél e tündérről, mintha szerelmes volna bele!

– Biz uram, ha szegény legény nem volnék, s ha okosabb mesterségem volna, utánajárnék, hogy elvegyem: mert ez az egy leány van a világon, akit tudnék szeretni és becsülni; de így hasztalan rá gondolnom. Mit ér a katona családfőnek? Míg él, ágyútöltelék; ha meghalt, koldusok őse. De elég szégyen, gyalázat, hogy magyarországi ifjak elfeledik, s veszni hagyják ezt a leányt, mert lehetetlen, hogy boldogabb években őérte is ne sóhajtozott volna valami suhanc, aki aztán a nyomorba jutott családnak hátat fordított szépen, s egykori imádottjának most már nem is köszön.

Ezeknél a szavaknál egy magas fiatalember felkelt az asztal végéről, s szótlanul eltávozott.

Ez a fiatalember volt Harter Elemér.

Két nappal később a Tresor család jutalomjátéka volt hirdetve a cirkuszban. A gyermekek oly régen örültek előre a napnak, maga Tresor is nagyon érdekelve lehetett általa; neki ez nagy jövedelmet ígért.

Az előadás estéjén ismét ott ült Ilonka a proszcénium egyik karszékében. Nem fogadott el páholyt ezen a napon, amikor a közönség előreláthatólag lefoglal minden helyet.

Ez estén le nem vette szemeit fekete legyezőjéről, úgy nézte azt, mintha egy könyv volna, amit ha szétterjeszt, olyan sokat olvashat belőle.

Ha azt tudná valaki, hogy miket olvas ő most ebből a könyvből.

…Nem néma már a kistestvér…

…Ott fekszik halva az ágyon…

…Ott énekli most már az égben a többiekkel együtt: „Dicsőség a magasságban az Úrnak……”

…Az ő arca is olyan piros és olyan gömbölyű most, mint azoké a többieké…

…Milyen szépen, csendesen halt meg testvére ölében; azt hitték, csak elaludt…

…Késő estig varrta számára nénje a halotti köntöst szép fehér tafotából kék szalagokkal…

…Még a szemfödél van hátra…

…Abban kellett hagyni a munkát, mert ütött az óra……

…Hét órakor a cirkuszba kell menni, a közönség mulatni akar…

…Ott kell hagyni a kis halottat, és le kell menni ahhoz a nagy halotthoz, akinek ismeretlen világ a neve…

…Félbe kell szakítani a gyászt, a siralmat, a szemfedővarrást, a betegápolást, a tébolycsillapítást, menni kell a látványba.

…Nem lehet abból elmaradni, a közönség kegyetlen nagy úr, ha rabszolgájának szegődtél, szolgáld…

…A jó barát jutalomjátéka van: még csak panaszkodni sem szabad ma; az utolsó, egyetlen ember, ki kezét az elbukottak felé nyújtá, kívánja ezt az elfeledését az otthoni gyásznak…Maga nem is sejti azt…

…Tehát gyászoljunk két óráig zeneszónál, tapsriadal mellett, könnytelenül…

…Majd folytassuk aztán egész reggelig a virrasztómécses mellett…

Egy ismerős gyermeki hang zavarta fel e töprengéseiből.

A kis Hermin köszönt neki jó estét. Most következett az ő előadása a kötélen, s míg végigment az előszín előtt, figyelmezteté magára Ilonkát.

Ilonka viszonzá a köszöntést, s utánanézett a gyermeknek, amint az a kifeszített kötélen felfutott; kínai leánynak volt öltözve; olyan röpke volt, mint egy hímes pillangó.

Ilonka máskor élvezettel kísérte Hermin játékát a kötélen; de most ez is lázasan hatott idegeire. Ő remegett miatta szüntelen, hátha le talál esni, hátha valami baja történik ennek is. Vannak napjai a csillaghullásnak, a gyermekhalálnak.

Inkább eltekintett mellette a közönség felé. Azt a pillanatot is megbánta.

Két ismerős arccal találkozott egy tekintetre. Az átelleni páholyok egyikében látta ülni Lemmingnét. Szemei találkoztak annak kihívó, lenéző tekintetével, és azután a páholysor fölötti erkélyen megpillantá Elemért. Éppen Lemmingné fölött ült az, úgyhogy a delnő nem vehette őt észre.

Ekkor azután ismét leszögzé szemeit legyezőjére, s nem volt figyelme többé semmire, mint azokra a gondolatokra, miket a fekete lapokról leolvas.

…Eggyel kevesebben vannak, akik szeretnek…

…Mindig szűkebb lesz körülöttem a világ…

… Jön idő, ahol nem lesz számomra sehol „otthon”…

…Szép küldetés a sorstul egy szegény leány számára! Azokat, akiket szeretek, egyenként eltemetni – elfeledni. Vagy elsiratni, vagy elgyűlölni…

…Csak már vége volna e zajnak, hogy mehetnék haza az én kis mosolygó halottamhoz, az ő fehér koszorúcskáját elkészíteni…

Pedig végig kellett az előadást várnia, a „Filosof” művészi előadása legutoljára volt téve. Elébb következett még a cserebogár malma Tresorral és fiával.

Ezt a hajmeresztő látványt Ilonka sohasem szerette nézni. Meg is mondta Tresornak, hogy annál valami okosabbat is gondolhattak volna ki. – De nem merészebbet! – volt az akrobata válasza. Ilonka azonban kikötötte magának, hogy ő ezt sohasem fogja nézni, mert ez már nem is testgyakorlat, ez istenkísértés.

Most is arca elé tartja legyezőjét, hogy oda ne lásson ez életveszélyes mutatványra, s csak a közönség tapsaiból figyelte meg, hogy most van a kettős malom, most csúszik alá apja derekán a fiú; most indul meg az őrült repülés a tengely körül két ember hosszában.

Egyszer aztán a tapsot egy általános elszörnyedés hörgő zúgása váltó fel a közönségnél, melyet száz meg száz nősikoltás követett.

Ilonka odapillantott; mi az?

Az ércrúd, mely körül kezeinél fogva forgott az apa és fiú, hirtelen kicsúszott kapcsából; az erőművész, ki észrevette a veszedelmet, erősen megragadta azt mindkét kezével, s úgy csúszott végig rajta, különben mindkettőjüket a tetőig veti a megszakított Jóderő; így pedig az történt velük, hogy mind a kettőjüket úgy csapta a földhöz önrepülésük rohama, hogy élettelenül terültek el rajta.

Ilonka felszökött helyéről, és le a fövényre.

Nem volna érdemes, hogy nőnek nevezzék, ha azt nem tette volna, hogy midőn egyetlen igazi barátját ott látja lezúzva a földön heverni, oda ne rohanjon hozzá, és első ne legyen, ki annak fejét felemeli, s véres arcát megtörli; – ha e percben eszébe jutott volna: hogy mit mond erre a bámuló világ.

Az előadásnak e balesettel vége szakadt; a nők futottak ki a nézőtérről; az előkelőbbek ájuldoztak, a lovar-személyzet összefutott bohócköntösben, tündérálcában, és sietett a földön heverő apát és fiút az öltözőszobákba átvinni. Ilonka velük ment.

Most azután két kínos delejvonzás között oszlott meg lelke: otthon egy halott, aki már az; és itt talán csak lesz még kettő. Amaz a kín hazavonta, emez itt tartotta, mint a háztetőn járó holdkórost, kit föld és hold kínoz egyszerre rettentő vonzerejével.

Addig nem lehetett barátját elhagynia, míg az orvos nem biztosítá, hogy él. A fiú már jobban van, csak keze marjult ki, hanem az apa súlyosan megütötte magát. Még nem tudni, mi lesz a vége. Kétszer vágtak rajta eret, míg eszméletére tért.

Tresor, mikor felveté szemeit, Ilonkát látta maga előtt. Kezét fáradtan emelé fel, s szívére tette. Talán azt akarta mutatni, hogy nincs semmi baja, vagy talán meg akart köszönni valamit?

Azután bágyadt mozdulattal inte, mintha távozásra késztné. Ilonka maga is idejét látta, hogy hazamenjen. Az idő későre haladt már; anyja azóta aggódik szokottnál hosszabb kimaradása fölött; sietnie kell haza.

Megszorítá szótlan barátja kezét, megsimítá homlokát, s aztán sietett a cirkuszból.

Csak akkor vette észre, hogy most már az sincs, aki hazakísérje. A cirkusz szolgái is el voltak foglalva vagy küldözve, nem akart senkinek alkalmatlan lenni, gondolta, egyedül is hazatalál. Talán bérkocsi is lesz a cirkusz előtt.

Amint az oldalajtón kilépett, bérkocsi után nézegetve, az ajtó mellett egy férfit pillantott meg. Ott állt az mozdulatlanul, és várakozni látszott.

Ilonka megismerte őt: Elemér volt.

Most már nem nézett bérkocsi után; sebesen elhaladt mellette, anélkül hogy feléje nézne.

A követő léptekről megtudá, hogy Elemér őt nyomban kíséri.

Óh, ő ismerte még lépéseinek hangját is.

Ezek a léptek követték őt utcáról utcára. Ilonka hallotta azokat kongani, kiismerte más jövő-menők léptei közül, és lelke hánykódott visszás érzelmek alatt.

Harag, szégyen és remegő vonzalom küzdött szívében.

A léptek mindig közel hangzottak mögötte. Ő egyszer sem tekintett vissza.

Végre egy szűk sikátorhoz jutott, melyen keresztül kellett mennie lakásukhoz.

Abban a sikátorban egy lélek sem járt már.

Amint ide befordult, s a kísérő lépteket most gyorsítva hallá közeledni magához, a nemes kétségbeesés kitört nyugalma bilincseiből. Hirtelen visszafordult, s eléje dobbantva az utána jövőnek, rárivallt tompa, de indulatos hangon:

– Mit akar ön? Miért követ ön engem? Kiüldözött ön már hazámból, ki akar-e üldözni a világból is?

A megszólított ott maradt, ahol a leány megszólította.

– Hallgasson meg engem, kisasszony! Egy lépést sem közelítek, de kérem, hallgassa meg, amit mondok. Ha én üldöztem kegyedet, megbűnhődtem érte, mert üldöztem azután magamat kegyed emlékével még jobban. Óh, a kegyed megbántásának emléke engem túlüldözött a világtengeren, beleüldözött idegen nemzetek őrjöngő harcába, kiüldözött az életből, halálba hajtott; még ott sem engedett megpihennem, a túlvilágról is visszakergetett; se élnem, se halnom nem szabad, nem lehet a kegyed haragjával. Hát örökké tart-e az?

– Mit kíván ön tőlem? – kérdé a leány ridegen.

– Mindent. Nőül akarom önt venni.

Ilonka nem titkolhatott el egy keserű mosolyt az arcán. Elemér elérté a választ.

– Rossz helyen, rossz időben szólok, tudom; de mit tehetek mást? Ez a kezdete, ez a vége annak, amit önnek meg kell mondanom. Évek óta keresem önt, hogy ezt megmondhassam, s nem tudom, nem tűnik-e el előlem újra, anélkül hogy ezt meghallhatta volna tőlem. Én önt nőül akarom venni, mert én önt szeretem. És ön nem gyűlöl engem. Hiába vet ön oly megölő tekintetet rám: ön nem gyűlöl engem.

– Ki mondta azt önnek?

– Valaki, akinek ön azt elmondá.

– Ily valaki nem él a földön! – felelt rá büszkén a leány.

– Igaz – szólt az ifjú. – De vannak, akik halva is beszélnek. – És azzal keblébe nyúlt, s kivette tárcájából a délvirágot, melyet a nádasi puszta kertből leszakított. – Ez a virág mondta azt meg nekem. Ön ismeri ezt, ön beszélt vele; s ez elmondott nekem mindent. Gyalog, éhszomjan vándoroltam odáig, hol e virág termett, mint zarándok a búcsújáró szent helyre. Tagadhatja-e ön ezt?

A leány lesüté szemeit, miknek hideg villáma meg volt törve. Érzé, hogy bűverejének vége van. Mély sóhajjal, keserűséggel csak annyit mondott.

– És hány éve annak, hogy ez a virág önnek beszélt?

Az ifjú egészen átérté a mély vádat.

– Igaz, nem tagadom, hogy az régen volt, egy örökkévalóság. És nincs mentség, mely elvehetné rólam a vádat, hogy oly soká késtem a következő szóval. De nem volt az idő elveszve. Engem mint bolondos kölyket hajtott körösztül a tűzön önhóbortosságom; de mint férfi jöttem ki abból; férfi, kinek minden szava tettrevaló, s minden gondolata kimondható. Nagyon késtem, azért nagyon sietek. Mutasson be kegyed szülőinek: én még ma meg akarom tőlük kérni kegyed kezét.

Ilonka arcán sajátszerű fájdalom kifejezése foglalt helyet. A gyöngédség éde és a gúny keserve volt ebben elvegyítve.

– Szülőimhez? – mondá. – Most rögtön? Még ez órában? Jó. Jöjjön kegyed mellettem.

S azután vezette őt a hosszú sikátoron végig. Egyik sem szólt a másikhoz több szót, míg a házhoz értek, hol Világosiék szállása volt.

Ilonka kinyitá a kaput, s bebocsátá rajta Elemért.

Azután végigvezette a hosszú, sötét folyosón szállásuk ajtajáig. Elemér tudhatta, hogy Ilonkát szülői ébren fogják várni. Amint az ajtón bebocsátá, Elemér az elrekesztett szoba első osztályába lelte magát, hol Világosi ült örök karszékében. Mindig ült, sohasem feküdt le.

Ilonka odavezeté Elemért.

– Itt van atyám. – Harter Elemér úr – szólt az ifjúra mutatva.

Világosi e szónál felrettent béna tompulatából, s haragosan kezde kezével-lábával dörömbölni, és sebesen kiáltozó egymás után: „tatata, tototo”; nem volt ez emberi beszéd, de mégis erős indulatot fejezett ki ez állati hangban.

Elemér megmeredve állt ott, nem tudta elgondolni, mi lehet ez.

Ilonka szomorúan mondta neki:

– Ez lett az atyámból. Most lépjen át a másik szobába.

A deszka falfüggönyét félrevonva, azon belül látott Elemér egy halvány, összeesett arcú nőt feküdni a kórágyon és egy holt gyermeket a ravatalon.

– Itt az anyám és a testvérem – rebegé fülébe súgva Ilonka.

Elemér feje körül zúgott a lég; azt az érzést hozta vissza emléke, mikor a végtelen tengert érzé maga körül összecsapni, s merült alá egy ismeretlen világba. De az eszmélet, mely ott sem hagyá el, itt is uralkodott a helyzet benyomásán. Keble elszorult attól, amit látott, de szíve helyén volt.

Odalépett a beteg nőhöz.

– Asszonyom, megbocsát ön, hogy ily szomorú órában háborgatom önök nyugalmát. Midőn azt kértem Ilonka kisasszonytól, hogy vezessen be családjához, nem tudtam, minő gyász van itten; most pedig annál inkább kérem, hadd legyen e gyászban osztályrészem nekem is. Ismeri kegyed nevemet? Én Harter Elemér vagyok.

– Ismerem ezt a nevet – felelt rá Világosiné komoran.

– Én öntől azt jöttem kérni, vegyen fel családja tagjai közé, adja nekem Ilonka kezét. Hogy ez a gondolatom nem ebben az órában támadt, azt bebizonyíthatom atyám levelével. Tegnapelőtt tudtam meg véletlenül, mit régóta fürkészek, kegyetek hollétét, s azonnal írtam Harter Nándor úrnak, hogy Világosi Ilonka kisasszonyt nőül akarom venni. Vele mint atyámmal illő volt azt tudatnom. Ma megkaptam rá a választ. Nem meglepő, mert előre tudtam. Ő tiltja nekem e lépést. De én az ő tilalmával nem gondolok, magamé vagyok, s itt állok, hogy Ilonka kisasszony kezét öntől ünnepélyesen megkérjem.

Világosiné e szavak alatt csendesen félkönyökére emelkedett kórágyán.

– Tehát Harter Nándor úr megtiltja önnek ezt a házasságot? Jó; tehát legyünk ketten, kik azt megtiltjuk. Én is ellene mondok annak! Itt a nyomorúság vermének fenekén, a halottak házában, magam is a sírhoz közel utasítom vissza önnek a kezét. Nem, egy Harter keze még a sírból kimenekülni sem kell nekem. Tudja ön, minő sebfolt az én szívemen a Harter név emléke? Egykor jegyese voltam Harter Nándornak; nem úgy kért meg, mint ön ezt a leányt: este, mámor után; de ünnepélyesen, egész világ tudtával, kihirdetve templomszerte, háromszor egyesítve nevemet a magáéval – s a menyegző napján elhagyott. Akkor én az eget szidalmaztam szégyen és kétségbeesés miatt, s e fájdalom, e gyalázat terhe földre sújtott. Oh, tiszta ég, óh, örök bölcsességű Isten, bocsáss meg érte! Most áldalak, hogy ez nem úgy történt, ahogy én kívántam. Látta ön azt a tébolyodott koldust ott a másik szobában? Azt a tébolyodott koldust rendelte nekem Isten hitestársul az ön méltóságos gazdag atyja helyett. Áldott legyen érte bölcs irgalma Istennek! Mert ennek a tébolyodott koldusnak van becsületes neve, amit viselhetünk én és gyermekem büszkén; ha haltunk, fejfánkon; míg az ön apjának neve átkozott egy egész ország előtt, akire ujjal mutogatnak, és utána kiáltják: „Íme, itt megy az éhezők megkoplaltatója, a közkincs megrablója, a tolvajok orgazdája, Harter!” – El innen, uram! – Ön nagy úr, mi koldusok vagyunk! – De vigye ön magával azt a tudatot, hogy a földhözragadt koldusnak cirkuszban szolgáló leánya sem köti össze nevét egy Harter nevével!

Világosiné láztól égő arccal roskadt vissza fekhelyére. Elemér elzsibbadtan hallgató végig e rettentő öldöklő beszédet. Mikor vége volt, így szólt, mélyen felsóhajtva.

– Asszonyom, még egyszer találkozni fogunk. Most Isten önnel.

Azzal eltávozott.

Amint egyedül maradtak, Ilonka odarogyott anyja ágya mellé, s könnyező arcát annak kezére fektetve, zokogá fájdalmasan:

– Anyám… én szerettem őt.

Világosiné elképedve hallá e vallomást, s bánatosan mondá hanyatt roskadva párnái közé:

– Miért nem mondtad ezt nekem soha?