Meleg, nyári délesti szél
fuvall a kert lombjai közt, pávaszempillangó ringatja magát a lombon, melyet a
gyümölcs lehúz a földre, s a másodszori virág felhúz az ég felé. Gyümölcs és új
virág egyszerre az ágon. Azt mondják: áldott esztendő az ilyen. – Bizony az
is volt, ami az ég és föld jóakaratát illette; mintha a jóságos Úristen egész
évben mindennap kihallgatta volna a maga alkotmányos minisztériumát: mi kell
ezeknek idelenn. Kell hó? Kell eső? Kell napfény? Megint egy kis eső?
Megint derült ég? Bort akarnak inkább vagy kenyeret? Kapjanak mind a
kettőt! Legyen már egyszer nekik alkotmányos időjárásuk! Biz így – a
jóságos Úristen az égben.
A földig hajló gyümölcsfák
lombjai alatt a kövér fűben heverész két ember; egy öreg ember, meg egy
kicsiny ember. Az öreg ember lehetne fiatalabb is, ha olyan éveket nem élt
volna keresztül, amiket egész kapitulációnak lehet beszámítani, amikben ez a
bolond gazda, a gond, az arcot szántotta fel barázdákkal, s mégis a homlokon
aratta le a fürtöket. A kicsiny ember pedig mintegy harmadfél éves, piros,
gömbölyű arcú honpolgár, azokkal az aranyszín göndör fürtökkel, amiket a
kisgyermekek, úgy látszik, még a napból hoztak el magukkal, ahonnan
ideszármaznak. A kicsiny ember abban munkálkodik, hogy fűből,
falevélből koszorúforma takarót fonjon a nagy ember kopasz fejére, mert az
nem igazság, hogy azt olyan tarnak feledte a természet. A nagy ember hagyja azt
történni fejével, s nem haragszik érte, még inkább mosolyogva tekint a kis
emberre.
A kis ember aztán egy szál
füvet, egy falevelet kezébe véve, azt odatartja a nagy ember elé és mondja
neki: „Ez fű, ez fa.” No, mondd utánam: „fű…fa.”
S az öreg ember úgy igyekezik
azt utána mondani; néha sikerül is neki. A kis ember úgy örül annak, s tapsol
kicsi kezeivel.
Az unoka tanítja nagyapját
beszélni…
Távol kocsizörgés hallik. A
kis ember felugrik a fűből: „Apa jön, siessünk!” S kezét nyújtja az
öregnek, mintha az ő erős inai segítenék azt fölállni helyéből,
s aztán vezeti magával és oktatja gondosan: „Vigyázz, el ne essél; itt egy nagy
kő van, kikerüld!” A nagy ember szót is fogad szépen, s kikerüli a nagy
követ.
Az unoka tanítja nagyapját
járni.
A kertből a verandába
három lépcső visz föl. Azon felmenni még csak a nagy tudomány. A kis ember
előrelép, s aztán a nagy embert úgy oktatja: „Itt vigyázz! A jobb lábaddal
lépj! Nem az a jobb, másikkal! Úgy! No, még egyet! Itthon vagyunk!”
Azután, mint aki dolgát jól
végezé, otthagyja a nagy embert utánacsoszogni; maga ujjongva fut előre;
megbotlik, földhöz vágja magát, de nem töri ám be az orrát, nem fakad sírva,
fölkel és fut odább, nevetve, mint akivel semmi sem történt.
A veranda végén ül a fiatal
nő. Arca nagyon megváltozott, mióta nem láttuk. A hajadoni komolyságot az
anya sugárzó boldog tekintete váltotta fel arcán. Mint leánynak, volt az arcában
valami férfias; most egészen női ez. Az „én magam” nincsen többé; helyét
elfoglalta a „mink”. Egy gondolatja sincs többé, amely egyedül járna; minden
eszméje társat keres, s ez veti arcára azt a mondhatlan édes fényű
glóriát, mely szótlanul is rávall a nő végtelen boldogságára.
Dolgozóasztalkáján hímes
selyem van és tarka gyöngyök, arany, ezüstfonál; azokból készít valami
miniatűrszigonnyal valami parányi kis főkötőcskét; sokkal
kisebbet, mint ahogy azt jelenleg látható emberek viselhetnék.
A kisfiú lármája fölveri: „Apa
jön, zörög a kocsi!” Perc múlva már meg is jött a kocsi, és az apa belép.
Délceg, szabad tekintetű
férfi; olyan arc, amelyikről sugárzik az öntudat, hogy a kerek világon nem
tartozik családján kívül senkinek egy köszöntéssel sem; egész szívét ezeknek
tarthatja meg mindig; egész szíve csak ezekkel van tele.
Férj és asszony megölelik
egymást, olyan gyöngéden, oly szerelmes szelídséggel, mintha mind a
kettőnek az járna eszében, hogy a másik, akit megölel, egykor őmiatta
kapott egy sebet keblén, s félne, hogy az most is fáj ott. Pedig csupa édesség
most annak az emléke.
– Mit dolgozol?
A nő nem felel; jól illik
arcának a piruló mosoly. Selymet, kötést háta mögé eltakarít. Mi szükség ezt
„magának” látni?
„Maga” pedig mégiscsak
kitalálja azt, hisz az ő gondolatai is csak éppen ott járnak, ahol a
„mink” másik feléé!
Oh, édes üdvösséges neme a
szent dualizmusnak, melyet nem garantíroznak ratifikált paragrafusok!
Azután jön a sor a kis
emberre. A kis ember nagy Herkules, képes apja nyakát lehúzni magához, képes
őt kényszeríteni, hogy leüljön, képes őt térdére ülve leigázni, s
azután megered gyermeki ékesen szólásának csevegő patakja; elmondja az
odaérkező nagyapáról, milyen jól viselte ma magát: megtanult két szót
kimondani; már ma mankó nélkül is járt; holnap megpróbálja átlépni a nagy
követ, ami az útban van.
– Ugye, nagypapa? Mutasd meg
apának, hogy ki tudod mondani azt, hogy „fű” meg „fa”.
Az öreg ember megteszi a
kedvéért; a kis ember úgy kacag és tapsol rajta, hogy szemei könnyel lesznek
teli, s nem veszi észre, hogy a másik háromnak is megtelnek a szemei könnyel.
Bizony megtanítja még az
öregapját beszélni és járni, aki azt mind tudta már egyszer, hanem aztán
elfelejté.
– Hát anyánk hol van? – kérdi
a férj.
– Gazdasága között.
– Hívd ide! Szeretem, ha mind
együtt vagyunk, mikor itthon lehetek.
Azt pedig nagyon nehéz
előteremteni; annyi baj van, annyi dolog azzal a gazdasággal! A
fejőstehenek, a kotlósok, a veteményes kert, a befőttek, a hízók, a
cselédek! Annyi baj van velük, hogy az ember majd a lelkét veszti! (Pedig
enélkül élni sem tudna.) Végre nagy nehezen előkerül; akkor aztán nem
szükség senkinek beszélni, van mit hallgatni a fiatal férjnek ifjabb és öregebb
családtagok, lábas és szárnyas jószágok, lelkes és párás állatok, gyümölcsök és
földi növények viselt dolgairól; míg az végre kevélységében azt képzelheti
magáról, hogy ő az egész planéta-rendszer napja, aki körül asszony, ember,
gyerek, malac, pulyka, dinnye, káposztafej, mint megannyi planéták és
drabantjaik forognak.
Óh, legdicsőbb fejedelmi
méltósága a földnek: egy férjnek rangja, akit mindenki szeret otthon; még az
állatok is, még a fák is. Milyen szépen megy le a nap, mely valamennyinek arcát
bearanyozza!
*
Sötét, zivataros éjjel.
Pest utcáin hordja a homokot a
szél, az alvók föl-fölriadnak, amint egy-egy roham csoporttal vágja ablakaikhoz
az utcák megbontott szemétkupacait; a háztetők levert cserepei
csörömpölnek a kövezeten.
Ez a pesti szél nem olyan,
mint más istenes szél: ez mindenütt szemközt fúj. Minden utcán eléd kerül;
hátat nem fordíthatsz neki. S aztán milyen goromba szél! Ha jó lábon nem állsz,
bizony odavág a falhoz.
De ki is járna ilyenkor az
utcán? Két óra éjfél után; még a boltőrök is alszanak, s a kávéházakat is
becsukják.
Egy alakot látunk botorkázni
az utcán, szemközt a széllel. Kalapja mélyen fejébe nyomva; öltözete
elhanyagolt, járása tántorgó és szaggatott.
Egyszer-egyszer dacosan
nekifeszíti mellét a szélnek, másszor meglódul a titkos ellenség rohamától, s
hanyatt dűlve a falnak, két kézzel tartja magát vissza, hogy tovább ne
taszítsa a szél.
Nem tartozik a jókedvű
éjszakázók közé, akik danolva indulnak haza, és nem találnak oda.
Ez szótlanul tántorog. Egyszer
megáll egy lámpás alatt, melynek lángját erővel el akarja fújni a hazai
számum. Ott merőn föltekint maga elé.
Ez arcot ismerjük. E
tüskés-borostás áll valaha sima volt, e csurgóra álló bajusz valaha egy
szépasszony csókjainak volt közeli tanúja, ki őrjöngve és hamisan, epedve
és csalfán suttogá:
„Kedves Tihamér.”
A szépasszony nincsen többé.
És a kedves nem kedves többé
senkinek.
Magának sem.
Semmi gondja magára többé.
Nem törődik vele többé,
milyen ruhája van annak az embernek, akit az ő nevén hínak; kell-e neki,
fáj-e neki valami; alhatnék-e, örülhetnék-e. Néha enni sem ád neki; hanem annál
inkább öli itallal, amitől elfelejti, hogy kicsoda; el a múltat, el a
jelent. A jövővel ki gondolna?
Nappal sohasem jön ki a
szobából, csak éjszaka jár az utcán, s reggel felé vetődik haza. Nem
keresi azokat a helyeket, ahol ismeri valaki: eltemetkezik az emberek söpredéke
közé; ott nem keresi senki, nem kérdezi senki.
S ha néha a véletlen egy-egy
ismerőst összesodor vele, nem akar ránézni, félrehúzódik előle. Vagy
talán igazán nem látja azt, nem veszi észre?
Összevont szemöldei alatt
szemei merően fölfelé vannak szegezve, mintha egy sötét pont lebegne
homloka előtt, melyet egyedül ő maga lát – és kívüle senki. Szegény
boldogtalan!
*
De van egy, ki nálánál
boldogtalanabb: Harter Nándor. Ki derült, vidám arccal jár-kel a világban; jár
mindenütt, hol hajdani ismerősei élnek, s mosolygó tekintettel visel a
homlokán egy sötét foltot, melyet mindenki lát – egyedül ő maga nem.
*
Hát Föhnwald?
A chulmi völgyben van egy húsz
ölnyi kerületű halom. Azon most már szép mezei virágok nyílnak.
A mezei virágokat döngő
méhek zsibongják körül; s a méhek döngése így beszél:
„Mi vagyunk a lég harcosai.
Vándorlunk, gyűjtünk, harcolunk. Mikor vége a virág-időnek, leölnek,
eldobnak, meg nem siratnak…”
A bajnok ráér a méhzöngést
hallgatni és álmodni felőle.