|
Ez a regény egészen reális alapon van fölépítve.
Megjelenése után azt mondta rá az én igen kedves barátom és kortársam (nógrádi)
Szontágh Pál (a kritikára szoktam visszaemlékezni): „Harter Nándort, azt jól
ismerem; Lemming urat is ismerem; Gieriget és Konyecet is jól ismerem; – de
Föhnwald kapitányt, azt nem ismerem.” No, hát én azt is ismerem: valamint az
egész háttérnek, a korszaknak az élethűségéért elvállalom a
szavatosságot.
Mármost azután azt kérdezheti tőlem a tisztelt
olvasó, hogy ugyan mire való akkor ehhez a realisztikus regényhez még két
egzotikus novellát is hozzá ragasztani a „szerelem bolondjai klubjáról”,
hitegető fikció révén?
Most már, közel három évtized után számot adhatok róla,
hogy mire való volt e regény elején az a két megelőző novella, melyet
magam is a regény rámájának kértem tekinteni.
Hát egy kis politika volt a dologban.
Senki sem tenné fel rólam, hogy ravasz tudok lenni. Ez
egyszer az voltam.
Az „Új földesúr”-ban leírtam a „Bach-korszakot”, ez a
regény a „Schmerling-korszak” alatt látott napvilágot. A Schmerling-provizórium
alatt lehetett a Bach-provizóriumról historizálni. Mikor azután ennek is véget
vetett a kiegyezés, új fázisa kezdődött a nemzeti etikának, ezzel a
jelszóval: „vessünk fátyolt a múltakra”.
Tetszik tudni, hogy az egész nemzet két hatalmas, nagy
pártra volt oszolva, amiket úgy híttak (híttunk is), hogy Deák-párt és
Tisza-párt. (A függetlenségi pártnak még akkor a címe sem létezett,
szélsőbalnak hítták, állt tizenhárom képviselőből, s még
hírlapja sem volt.) Az irodalom képviselői is e két tábor között voltak
felosztva. Én a Tisza-párthoz tartoztam.
Ennek aztán viselnem is kellett a konzekvenciáit.
A kritika „durch die Bank” Deák-párti volt. Hajdani
személyes jó barátaim mind félrehúzódtak tőlem, s tömérdek hibáim, írói
gyarlóságaim, miket ez ideig jóakaratuk titkolgatott, egyszerre napvilágra
kerültek.
Egy kemény kritikusom egyenesen kimondta a fejemre az
ítéletet, hogy amennyit használtam ez ideig költői munkálkodásommal a
nemzeti szellem ébresztésére, most már, a kiegyezésben föltámasztott új korszak
idején éppen annyi kárt teszek a közszellemben: ideje volna már és áldás a
magyar nemzetre, ha meghalnék… (Dömötör János)
Szegény fiú! Néhány év múlva öngyilkos lett. Kár érte.
Tehetség volt.
Én pedig még meg akartam kísérteni, hogy annak a
„múltakra vetett fátyol”-nak egy csücskéjét fellebbentsem: ami azt a bizonyos
ínséges provizóriumot takarja.
Ha én ennek a regénynek a megfelelő címét írom ki a
kezdő lapjára, s mindjárt in medias res gázolok a történetekbe: ezt az én
ellenlábasaim rögtön az index prohibitorum librorum-ba fogják
lajstromozni, s az egész igazhívő közönség előtt exkommunikálva lesz
a regényem.
Ezért lett kigondolva az a két egzotikus novella a regény
bevezetéseül. Igazi fantasztikus, extravagáns mesék. Amilyenekért engem
összeszidnak; de elolvassák. S azután, ha egyszer valaki az elejét elolvassa
valami munkámnak, erős a reménységem, hogy tovább is fogja olvasni.
Az első novella egy kissé pikáns is. A másodikban
pedig az a korona fényétől besugárzott ideál, a volt nápolyi királyné, a
mi hódolattal környezett felséges nagyasszonyunknak a nővére. Ezt az
elbeszélést a legmagasabb körökben is figyelemre méltatták.
Mikor aztán a regényem egészen megjelent (előbb A
Hon és a Pester Lloyd közölte tárcánkint), abban a legnagyobb kitüntetésben
részesültem, hogy felséges királynénk megrendelte, hogy ennek egy példányát
személyesen adhassam át legáldottabb kezébe.
A politikai anatéma le volt véve a fejemről.
Megjelenése után egy hónapra e regényem második kiadást
ért.
És akik erősen politikai ellenfeleimnek vallották
magukat, még azzal a deterioráló inszinuációval is éltek ellenem, hogy ennek a
regényemnek tulajdoníthatom az első terézvárosi választásnál elért
győzelmemet egy miniszter fölött: a Pester Lloyd olvasónői harcoltak
mellettem legsikeresebben.
Más hatását is fel kell jegyeznem e munkámnak.
Wallner, berlini színháztulajdonos (afrikai útleírásáról
emlékezetes író), egyszer Rómában egy esős napon véletlenül kezébe vette
egy ottani könyvárusnál Budapesten megjelent fordítását e regényemnek, s amint
azt elolvasta, írt Berlinbe Janke Ottó kiadónak, figyelmessé téve őt rám,
aki azután állandó kiadóm maradt, s közel százhatvan kötet szépirodalmi
munkámat adta át a nagy németországi olvasóközönségnek, tisztességes írói
díjazás mellett. S ebben a fentebbi regényem volt az úttörő. (A hazánkban
kiadott német fordítások soha sem bírtak Németországba bevergődni.)
Néhány adatot e regényemből kell az utókor számára
mint történeti tényt felemlítenem.
Tény az, hogy 1861-ben egyszerre az összes magyarhoni
tisztikar, mintegy kilencezer férfi, leköszönt a hivataláról, nem akarva a
Schmerling által oktrojált osztrák összalkotmány keresztülvitelében segédkezni.
Én magam is ott voltam, ahol a haza és Pest megye legkomolyabb férfiai, a
tőlük elfoglalt Pestmegyeházi teremből az utcán végigvonultak hosszú
processzióban a Szózatot énekelve.
„Irányadó egyéniség” alatt értettük a kormányzót.
Magyarországnak nem volt akkor „kormánya”, hanem volt „kormányzója”. – Annak
tetszett légyen opponálni!
„Richard abbé” valóságosan létezett alak, aki el tudta
hitetni az emberekkel, hogy ő megérzi a föld alatt a titkos források
létezését (megfelelő honoráriumért). Magam is szaladtam utána a
Svábhegyen, forrást keresni; ásattunk egy harmincöles kutat az abbé által
indignált ponton: biz abba sohase került víz.
„A rettenetes év” és a „szárazföldi nyolckezű”
leírásánál csak az egykorú (1863–64) hírlapi tudósításokra hivatkozom.
„Tízkrajcáros államjegyek.” A Schmerling-korszak
emlékpénzei. Ujjnyi hosszú, keskeny papírszeletek, tíz krajcár értékben,
melyeket, piros alapszínük miatt a népajk „kutyanyelv-bankónak” nevezett el.
„A kiosztott vetőmag” kolosszális panamájának
minden itt elmondott fázisát jól tudta az egész közönség; de a lapokban nem
volt szabad arról beszélni. „Schwamm darüber!”
„Az osztrák nemzeti bank” összes hitelezése Magyarország
részére tett abban az évben négymillió forintot: nem többet. „A bájos
úrnő csókja, mely ezer forinton lett megváltva.” Az ínségesek javára
rendezett bazárban egy mézeskalácsos sátor alatt árult Zichy-Kray grófnő,
a high life ünnepelt szépsége krajcáros mézeskalácsos csókocskákat forintjával
a jókedvű adakozóknak. Almássy Pál, az ellenzék ismert vezére
odajött a sátorhoz, s merész volt egy igazi csókot kérni a grófnőtől.
„Szívesen – az ínségesekért: ára ezer forint.” – Úgy lett adva és véve.
„Duna-vizes ember.” Ez volt Budapestnek a vízvezetéke,
harminc év előtt. Hat puttony, egy kordé, egy szamár, egy tót legény
feleségestől, akik utcahosszant „Dónavasszert” kiabálnak.
„A nazarénusok.” Sajna! Most is így van. Ezt nem nyelte
el az idő.
„A föld másik oldalán.” Tény, hogy magyar ifjak egész
csapatszámra szolgáltak az északi hadseregben, s fényes lovas rohamokat
végeztek a döntő ütközetben, Egy magyar (Számwald, hajdani nyomdászom és
kiadóm) tábornokságig vitte. – A rabszolgatartók seregében tudtommal egy magyar
sem szolgált.
„Donato.” Egy balett-táncos, aki az egyik lábát
elvesztette, s azontúl féllábon táncolt. Divatba jött. Akadtak utánzói, akik
féllábukat felkötötték, úgy piruetteztek.
„Az 1865-iki fagy.” Ezt is végigéltem fokról fokra.
Valahol le is írtam. Az rettenetes volt: ahogy közeledett a hévmérő minden
reggel a fagyponthoz (május derekán), végre – nem akarom újra leírni. 1867-ben
a kiegyezés tárgyalásakor éppen így szállt a kéneső alább-alább. Az
eldöntő nap estéjén csak négy fok volt a plusz. Nyáry Pál azt mondá
Deáknak: „Imádkozzatok, hogy reggel négy fok mínuszra ne ébredjünk; mert ha még
egy májusi fagy éri az országot, vége a kiegyezésnek.” Jól imádkoztak (azazhogy
– tunk). Reggelre 8 fokot mutatott a hévmérő. A kiegyezés létrejött, s
abban az évben lett áldott esztendő az egész hazában: húsz magot adott a
búza s tizennégy forintos árakat a külföld. Isten akarta így!
Most már minden emóció nélkül olvashatja akárki ezt a
regényt. Nem tesz kárt a közszellemben…
Jókai Mór
|