Első bolond • AKINEK VETÉLYTÁRSA EGY KIRÁLY (Önéletírás)

Szerelmes voltam a megbolondulásig. Talán valamivel túl is rajta.

Szerelmem egy szép svéd leány; haja szőke, szemei kékek, termete a capitoliumi Vénusz bársonyból.

Bűbájos egy hölgy volt; különösen a szemeiben volt valami sugár, ami megölt és megelevenített, ami minden teremtést egy fokkal magasabb lénnyé emelt föl, mint amilyennek született.

Majd mindjárt megmondom, hogy mire használta ezt a szemsugárt.

Legelőször és mindenekfelett arra, hogy engem holdkórossá tegyen, aki mindenütt utána járok, aki őt elkísérem Edinburgból Madridba, onnan Velencébe, onnan fel Szentpétervárra, aztán megint végig valamennyi kisebb-nagyobb német rezidencián. Hogy mi dolga volt neki mindezeken a helyeken? Majd azt is mindjárt megmondom.

Az én eszményképem egy állatsereglet tulajdonosának leánya volt: maga is állatszelídítő. Az a bűbájos szemsugár arra a haszonra szolgált, hogy különféle fenevadakat emberi szelídségig lealázzon; vagy miután föntebb már azt mondtam, hogy minden teremtést egy fokkal magasabb lénnyé emelt föl, tehát következetes maradok, s elsorolom, hogy az oroszlányai úgy sétáltak vele karonfogva s két lábra állva, orraikra csíptetett szemüveggel, mint az igazi arszlánok; jegesmedvéi úgy prezentíroztak a kezükbe adott puskával, mint az igazi „molodci”, s hiénái úgy enyelegtek parancsára a reszkető báránykákkal, mint – ne keressünk rá magasabb hasonlatot.

Hanem volt egy veszedelmes ismeretsége: egy gyönyörű nagy királytigris.

Ez volt az a király, aki énnekem vetélytársam volt.

Hogy nem ok nélkül féltettem tőle ideálomat, azt mindenki könnyen elhiheti.

Mikor belépett hozzá kalitkájába rövid, lenge öltönyben, vállig meztelen karokkal, szorosan testhez simuló felső dolmánykában, mely elárulá nemcsak azt, hogy termete mily tökéletes, hanem azt is, hogy páncélinget nem visel alul, semmi egyéb fegyverrel, mint azzal, ami szemeinek kábító tüzében van, s mikor beléptére a királyi fenevad egyszerre fölemelte rettenetesen gyönyörű fejét, felnyitá borzasztó torkát vérengző fogaival, és nekiereszté földrengető ordítását, amitől még saját izmai is reszketni látszottak, s fejedelmi haraggal tekinte le a vakmerőre, ki őt háborítni merészli – oly vörös villámokat szórtak szemei akkor megfagyott a vér a néző ereiben; akkor a leány megállt a kalitka szögletében, s kinyújtott kezével parancsolóan mutatott a föllázadó fejedelmi vadra, és sugárzó szemeit mereven szögezé reá. Úgy állott előtte, mint egy sérthetlen bűvésznő, mint egy szobor, mely néz, és meg nem mozdul.

És a fejedelmi vad lassankint alább-alább mélyíté hangját, mely utóbb lassú morajjá enyhült le; majd félrefordítá fejét, elismerve, hogy le van győzve; azután, mintha szégyenlené gyöngeségét, a nézők felé fordult, azokra ordíta egy kegyetlenet, rácsapva óriási tenyerével a vaspálcákra, mintha azt mondaná nekik: mit bámultok reánk, ez a mi kettőnk dolga! Azután egyet fordult, s fejét lesunyva, és hosszú, piros nyelvével körülnyalogatva szakállas pofáját, odaoldalgott a bűbájos nőhöz, s fejét hozzádörzsölve, felnyújtott fejével kezét iparkodott megcsókolni – az orcátlan.

Hanem a hölgy akkor hátrakapta kezét, nagyot dobbantott parányi lábával, és rákiáltott varázs hangzású szóval: „Helyedre!”

Mire a királytigris nyöszörögve, mint egy síró gladiátor, a túlsó szögletbe vonult, ott lefeküdt, és fejét eldugta két tenyere közé; úgy reszketett, és remegése közben valami szemrehányást mormogott magában.

Akkor aztán a hölgy odalépett hozzá: nyájasan, szelíden szólítá; hízelegve cirógatta végig szép sima fejét; utoljára rádűlt egész termetével: egy második Ariadné-szobor; fülébe sugdosott, nyakát átölelte, s fejét a tigris fejére hajtá.

A gyönyörű fenevad pedig e hízelgés alatt egészen megadta magát, nem morgott már, de forró lihegése hangzott a mély csendben, ami a nézők közt támadt; végre naiv nyihogást hallatott, még tán énekelni is képes lett volna, s pislogó szemei most már oly zölden világítottak kéjesen le-lehunyt pillái alól.

E pillanatban semmi sem tartható vissza a közönséget, hogy rendesen tapsokba ne törjön ki; abban a percben aztán a hölgy is egy szökéssel kívül volt a számára nyitva tartott ajtón; míg a felriadt királyi vad szilaj dühvel ugrott utána, s óranegyedig elhangzott bőszült ordítása és a dobaj, amit kalitja vasveretes oldalain elkövetett – midőn megtudta, hogy csak játszottak vele.

Hanem másnap megint hagyta magával azt a jelenetet ismételni. Néha jobb, néha rosszabb szeszélyben volt; voltak esetek, amikor csak a bűvésznő folytonos dorgálása bírta nagy nehezen hunyászul tartani; voltak alkalmak, amikben tudomásul sem akarta venni jelenlétét; hanem egyre a rácsozat előtt kóválygott, és dobogott, mintha a nézőkkel feleselne, s a duzzogót és közönyöst játszaná; sőt néhányszor azt is megtette, hogy az előadás órájában a bejáró ajtó elé feküdt, ami annyit jelentett, hogy ma nem lesz semmi mutatvány. Olyankor Karolin nem jelent meg.

Karolinnak hítták szép hölgyemet.

Mármost mindenki értheti, hogy volt okom őt félteni vetélytársamtól, aki egy királytigris.

Ha csak mindennapi észjárással gondolkozunk is, könnyen megmagyarázható, hogy egy szép hölgyet, akit imádunk, mindennap egy oktalan fenevad börtönébe lépve látni: nem emberi idegekkel elviselhető dolog. Egy bőszült pillanat, egy vadállati szeszély, s mit védi e bájos termet, ez arc, e kebel az imádottat, hogy egyetlen ütésétől e tenyereknek, egyetlen harapásától ez iszonyú fogaknak össze ne roncsoltassék?

Gondolatnak is rettenetes, hogy egy imádott hölgynek az élete mindennap egy negyedóra hosszat egy láthatatlan pókfonálon függjön, amelyiknek az egyik vége egy tigrisnek a nyakához van kötve.

De engem nemcsak ez bántott; engem üldözött az a gondolat, hogy mit enyeleg az én kedvesem – egy idegennel.

Én a hízelgésekben, miket e vadállatra halmozott, meglopva láttam magamat; s mikor átölelte a királytigris nyakát, a gyűlölet és féltékenység pírja lepte el arcomat. Az a fenevad boldogabb, mint én!

És én e jelenetet mindennap végignéztem. Ott voltam az előadáson, ha hó esett, ha eső. Elkísértem a menazsériát egyik városból a másikba. A személyzet úgy ismert már, mint saját kakaduit.

Sokszor váltottam szót Karolinnal – a vasrácson keresztül, mikor a tigrisnél volt. Nekem szabad volt hozzá beszélnem; hiába is nem lett volna szabad, mert mégis tettem volna.

Mikor már a tigris lefeküdt előtte, s ő kegyesen rádűlt, olyankor nehány pillanatig lehetett vele szót váltani, az ő veszélyeztetése nélkül.

– Nem fél ön, hogy egyszer széttépi ez a fenevad?

Nevetett, s azt felelte:

– Vannak nők, akik még ennél veszedelmesebb fenevadakkal is tudnak játszani.

– Azt én magam tapasztalom.

– Tehát elismeri, hogy veszedelmes?

– Önre nézve nem az.

– Ön nem tépne szét engem, ha a tigris helyében volna? Hm!

Becsületemre, ez olyan kérdés volt, amire nem tudtam hirtelen mit felelni. Előéletemet tekintve, aligha igazoltnak nem kelle tartanom némi kétségeskedést.

Máskor ismét azt kérdeztem tőle egy próbaóra alkalmával, mikor kevesen voltak jelen: „Nem utálja ön ezt a mesterséget? Ezzel a termettel, ezzel a tekintettel, ezzel a hanggal ön a művészet királynéja lehetne, s itt eltemeti kegyed magát egy ronda kalitkába.”

– Nem, uram; én ezt a mesterséget szeretem. Ez a legnagyobb művészet a világon. Az eleven halállal játszani! E mély nyöszörgés, amit ez a vadállat hörög, az én tapsom. Aztán ez nekem gyönyört ád, amihez fogható nincs a világon. Belépni egy királyi ellenség odújába, szemtől szembe, fegyvertelenül kihívni azt a tusára, hallani szívijesztő ordítását, látni vérszomjú tekintetét, s azután egy tekintettel, egy mosolygással meghunyászítni őt; lefektetni a földre, lábaimhoz csúsztatni, hogy talpamat fejére tegyem; aztán rádűlni pompás termetére, átölelni gyönyörű karcsú nyakát, hallgatni gyáva nyögését; ah, ez valami gyönyör, amit önnek nem lehet megérteni.

– Elhiszem! Ezt csak nők tudják megérteni.

– Ilyenkor minden idegem lángban van; minden csepp vérem, mint a villanyfolyam, fut ereimben. Nézze csak ön órája után, egy perc alatt hányszor ver üterem, mikor itt vagyok.

Azzal a legnaivabb készséggel, melyet az ős természet olt az asszonyokba, kidugta felém a vasrácson kezét, másik kezével öltönye szárnyát takarva a tigris fejére: „A barátom féltékeny, s könnyen megtehetné, hogy ő is kinyújtsa a vasrácson át egyik kezét.”

Én megfogtam az elém nyújtott kéz csuklóját; oly szép fehér kéz volt az, oly hajlékony, mint egy hattyúnak, s órámon számláltam az érütését. Valóban százhúszat vert az egy perc alatt.

– Lássa ön – szólt diadalmasan –, ezt ön nem képes felfogni.

– De hát attól nem fél ön, hogy egyszer valamely vadállat széttépi?

– Ah, dehogy! Ahány itt van, mind olyan szelíd, mint a bárány; a legtöbb kicsiny korától fogva ismer. A legnagyobb bolondok úgy félnek egy kis vesszőtől, hogy moccanni sem mernek. Egyedül Amuratnak van szíve.

Amurat volt ő csíkos szultánsága neve.

– A többivel csak játszom; de ez itt – s e szónál piciny ajka elé tevé mutatóujját – meg ne hallja! Ezt itt mindannyiszor meg kell hódítanom.

Amurat nyugtalan mozdulattal jelenté, hogy már unja a dolgot. Karolin egy gyönge legyintést adott neki az arcára, s azzal eltávozott a másik kalitba, hiénákat ugráltatni abroncson keresztül. Azt már nem szerettem nézni.

A tigris szépen fekve maradt, s csöndesen nézett szemeim közé. Úgy látszott, mintha ismerne már, s topázragyogású szemei élesen tekintének arcomba; néha órákig elnézegettük így egymást, s bizonyosan azon tanakodtunk, hogy kettőnk közül melyikünk különb állat.

Sorsunk különben meglehetősen egyenlő volt; mindennap délelőtt, délután egy óranegyedig láttuk a szép tündérleányt, ki bennünket megbűvölt, kiről éjjel-nappal álmodoztunk, és akit – nem mertünk megenni.

Amurat még csak tehette volna, ha merte volna; de nekem az igaz, hogy hozzáférnem sem lehetett. Az apja jobban őrizet alatt tartá, mint csörgőkígyóit.

Párszor bele akartam kötni az ismeretségbe, de a vén oroszlánszelídítő igen nyersen elutasított.

Azt mondta: „Uram, mi semmiképpen sem termettünk egymásnak. Ön nagyobb úr, mint hogy családomnak tagja lehessen; én meg viszont nagyobb úr vagyok, mint hogy önnek játéktárgya lehessek. Állattárlatom sokat ér és sokat jövedelmez, leányom úri módon élhet utána; nem kényszeríti a szükség, hogy szégyent keressen magának. Ön városról városra utánunk jár; ez nekünk nagy megtiszteltetés; azért ön bejárhat minden reggel a próbákra, minden este a mutatványokra, ott beszélgethet velünk, töltheti kedvét, hanem azon túl nem ismerjük egymást.”

Körülbelől ilyenforma válaszokat kaptam a leánytól is. Az állatszínpadon beszélhettem vele egyedül, ott nagyon jó garde-dame-ja volt; hanem azon kívül lehetetlen volt vele másképpen találkoznom, mint apja társaságában.

Föltettem magamban, hogy kiverem fejemből. A tájékára sem megyek többet az egész állatgyűjteménynek. Láttam én annál már szebbeket is. Szebb tigriseket és szebb leányokat.

Csakhogy ez nem volt igaz. Ezt én csak hazudtam magamnak. Dehogy tudtam anélkül élni, hogy őt egy nap ne lássam. Ha feledni akartam, azt hittem, megbolondulok bele. Egyszer el hagytam őket utazni más városba. Talán ha egy ország választ el egymástól, akkor el leszünk szakítva. Ez sem volt igaz. Három napig küzdöttem legmakacsabb ellenfelemmel: tulajdon magammal; – ő győzött le. Mire a másik városban fel volt állítva az állatsereglet deszkabódéja, már akkor én is ott voltam megint.

No jó, tehát legyek ottan… okoskodám bolondabbik felem ellenében; de tekintsük úgy az egészet, mint egy mulattató látványt. Az ember megszokhatja a balettot, az operát, de azért nem szükséges senkibe szerelmesnek lenni. Ez a szép zoológiai gyűjtemény megérdemli a szaktudós tanulmányozását, igazán megérdemli: az állatok pszichológiája, az akklimatació és dresszúra méltók a kontemplációra; az egész leány azzal a tigrissel nem egyéb, mint fiziológiai experimentum.

Jól van, jól – beszélhettem én azt magamnak; de amint az óra ütött, amint a kalit hátulsó ajtaja felnyílt, s belépett rajta Karolin, egyszerre ki voltam mozdítva helyemből megint; az a hústömeg, mely az egy forint beléptidíjt megfizette, ott állt a karzatnak dőlve az én ruhámban, hanem a lelkem benn volt a kalitban a leánnyal; ott reszketett miatta a halálveszély előtt; ott borult lábaihoz varázsló tekintetétől, ott nyöszörgött kegyelemért a padlatot karmoló vadállattal együtt, ott ittasult meg piruló lihegésétől, s ott égett meg szemei görögtüzében. E vakmerő játék az eleven halállal, e tündéri varázslat mindennap elvevé eszemet. Azalatt folyvást a képzelem uralgott rajtam, mely egy perc alatt a rémület jégpólusától a kéj forró tropikusáig benyargalta velem az egész világot.

Egy napon azt súgtam Karolinnak:

– Én önt elveszem nőül.

Bámulva tekinte rám nagy szép szemeivel.

– Becsületemre mondom…

Arra megrázta mosolyogva szép fürtös fejét.

– Akar-e ön nőm lenni?

A leány arra mélyen elpirult; egészen odasimult a tigris fejéhez, s azt súgá neki:

„Odaadsz, Amurat?”

A tigris nem felelt semmit, csak piros nyelvével nyalogatta szép fehér fogait.

A közönség, mely nem érté, amit svéd nyelven beszéltünk, azt hitte: az is az előadáshoz tartozik, s el volt ragadtatva. A leány eltávozásakor felém tekinte, s láttam, hogy két könnycsepp ragyog szemeiben.

Ez diadal! Ismerem én már a könnycseppeket.

Ezúttal Amurat nem szökött utána, csendesen fekve maradt, s kígyózó farkával csapkodta a padlatot kétfelől.

Biz’ ez egy nagy bolondság volt tőlem, házasságot ígérni egy menazsériás leánynak; de ismerek embereket, akik hasonló bolond ígéreteket meg is tartottak.

Másnap Karolin atyját véletlen halál érte utol. A hímoroszlán, melynek mindennap torkába fektette nyakát, állkapcáinak egy téves összecsukásával megölte őt. Bizonyosan szórakozottság volt a szereplő hőstől, egy akarata elleni gikszer. Ha zsűri volnék, fölmenteném. Nem volt szándékolt gyilkolási tény.

Hanem azért Karolina mégiscsak árva lett, s most már nem volt, aki előlem őrizze.

Most már elfogadhatta látogatásom mindennap. Igaz, hogy nőül kértem őt. Most már meghallgathatta őrült szerelmem szavait, s nem védhette magát ellenük. Atyja tragikus halála után két hétig nem látta őt a közönség, s távolléte igen természetesnek találtatott. Én mindennap azzal a szóval búcsúztam el tőle, hogy váljék meg végképp szörnyű művészetétől; hagyjon fel az egész állatsereglettel.

Ő mindannyiszor mélyen fürkésző szemekkel tekinte szemeimbe, mintha még valami egyebet is várna; mintha azt kérdené: „Hát aztán?”

„Aztán?” Milyen sok leány várta hiába e kérdésre a feleletet; ami pedig csak egy szó. Mi lesz belőlem aztán?

„Nőm!”

Hogy én e szóval oly fukar voltam!

Igaz, hogy egyszer mondtam azt neki, de az még atyja életében volt. Nem gondolhattam-e arra, hogy a védtelen ellenében nem szükség már e szót ismételnem? Igazán áruló voltam-e? Én magam sem tudok rá felelni.

Február 25-ike volt, midőn ismét e szóval váltam el tőle:

„Hagyja el kegyed e rémes életpályát – az én kedvemért.” A leány megszorító kezemet, közel hajolt hozzám, mintha meg akarna csókolni, hanem azon percben, melyben át akartam karolni, ügyesen, mint a szilaj párduc, kisiklott kezemből, s elfutott tőlem, mint szokott a tigris elől.

És én akkor sem mondtam neki: „Hát aztán?”

Másnap reggel még ágyban hevertem, midőn a színlapot hozták. A hirdetmények közt nagy betűkkel látom kitéve: „Karolin kisasszony ismét megkezdi mutatványait Amurattal.”

A meglepetés, a bosszúság, a szégyen erőt vettek kedélyemen. Elfeledtem, hogy legelőbb is önmagamnak kellene szemrehányást tennem valami nagy mulasztásért.

Hirtelen siettem Karolin szállására.

A hotelben már a kapus tudósított, hogy Karolin máshová költözött, s új szállása címét nem hagyta hátra. Hanem egy levelem volt tőle, amit a kapus átadott.

A levelet kocsimban olvastam el; ez állt benne:

„Uram! Amuratnak jobb szíve van, mint önnek. Én ővele maradok. Ő nem öl meg engem.”

Végtelenül fel voltam ingerelve. Hát minek kétkedik bennem? Azt nem akartam elismerni, hogy volt oka a kétkedésre. Ritka emberben van annyi igazságszeretet, hogy saját magát arcul verje.

Engem egy bolond vadállattal hasonlítani össze!

Elhitettem magammal, hogy ez az egész nem egyéb komédiásbüszkeségnél. Ez a nép azt hiszi, hogy azon a deszkapiedesztálon, melyre magát élő bálványnak felállítja, legyen az színpad vagy tigriskalitka: valami istennő; – míg férjénél semmi más, csak asszony.

De hát mondtam-e én neki azt két hét alatt, míg minden szavamat úgy leste, mint virág a harmatot?

De ez mind nem jutott eszembe.

Valamit éreztem e hölgy iránt, ami keveréke a szerelemnek és bosszúnak, a bámulatnak és megvetésnek, a gyönyörvágynak és a gyilkolásnak.

Hogy megfelelő szót találjak rá: éhes voltam erre a nőre.

Másnap már egy órával a mutatvány ideje előtt ott voltam az állatseregletben. A majmokkal játszottam, amíg elkezdődik. Minő tökéletes lehetne a világ, ha az alkotás műve megmaradt volna a majmoknál. Ha mindnyájunknak ilyen képe volna, mint ezeknek az okos állatoknak, akkor eggyel kevesebb baj volna a földön: a szerelemmel. Egy ilyen orangutánpofa birtokosa csak nem lőné magát főbe egy ilyen orangutángissáért.

Csengettek, s ez majomstúdiumaimat félbeszakítá. Az előadás kezdődött. Elébb valamelyik állatszelídítő-segéd gyakorolta barbarizmusát az apróbb tehetségű barmokon; összeeresztett jegesmedvét, hiénát, s evett velük egy tálból nyers húst. Ez most engem a szokottnál is jobban untatott.

Végre hangzott a második csöngetés is, a tigris kalitkájának hátulsó ajtaja felnyílt, s a bámész sokaságon a meglepetés moraja futott végig: Karolin talpig feketébe öltözve lépett elő. Hiszen gyászolt. De az mégis olyan különös volt, komédiát játszani gyászruhában! Arca is halványabb volt a szokottnál, s szemeiben hiányzott az a megverő igézet, ami máskor bűvkört alakított körüle.

Meglehet, hogy a fekete ruhának volt hatása a tigrisre; ezek a vadállatok, nem tudom miért, úgy haragusznak a civilizált világ általános színére; az is meglehet, hogy hetek óta nem látva úrnőjét, elszokott már igézésétől; annyit észre lehetett rajta venni rögtön, hogy rossz kedve van, s ma nem lesz engedelmeskedő szeszélyében.

Amint Karolin belépett hozzá, fejét a földre eresztve, azon dörgő ordítást hallatá, mely az állatoknál a támadást jelenti. A közönség feszült figyelme ösztönszerű félelembe ment át; s midőn Karolin első közeledő lépésére a tigris hirtelen két lábra állt, s fenyegetően tartá fel haláladó torkát, öldöklő fogaival, több hang rémülten kiálta Karolinnak, hagyja el a kalitkát.

Nem tette azt a leány. Ahelyett hátravetette sűrű hajfürteit, s egy rögtöni szökéssel a tigrisnél termett, s úgy ütötte azt pofon piciny tenyerével, hogy csak úgy csattant.

„Helyedre, szolga!”

A szívdobogása megakadt, aki ezt látta. Amint a feketeruhás leány, mint egy alvilági tündér, e csodaerejű állatot arcul merte ütni, s amint a dühödt állatkirály ez ütéstől megalázódott, összehúzta magát, irgalmat, bocsánatot esdekelve a leány lábaihoz csúszott, és reszketett.

Nem jobban, mint én magam.

Óh! Ez az ütés engemet is ért. Engemet kegyetlenebb ütés ért. A leány szemei megtaláltak engem a sokaság között, s valami mondhatlan gúny, kihívás, szemrehányás sugárzott azokból felém.

Úgy látszott, hogy Karolin ezúttal meg akarta mutatni bűvészete egész hatalmát. Kézcsókra nyújtá a tigrisnek kesztyűs kezét, s azután levonva a fekete kesztyűt kezéről, odaveté azt eléje, s kényszeríté, hogy adja fel fogaival. Az állatkirály engedelmeskedett, mint egy kutya.

Akkor aztán elkezdett neki szokottan hízelkedni, s a tigris roppant első lábait fölvette kezébe, megsimogatta azt; azután leoldá a haját összetartó fehér szalagot, s azt a tigris nyaka körül kötötte: mint ahogy egy szelíd báránykának szokták.

Nem nézhettem tovább.

A kalitkasor háta mögé kerültem. Ott állt őrt a tigris kalitja mögött Duvald barátom; régi ismerős szolga az állatseregletnél, az ajtónyitást lesve.

– Jó napot, öreg – köszöntém őt. – Mit csinálsz itt?

– Ügyelek, míg ő visszatér.

– Soká fog tartani még?

– Ma tovább, mint máskor.

– Nem lennél szíves nekem átadni helyedet?

– Minek, uram?

– Meg akarom lepni úrnődet, mikor kilép. Én hadd nyissam ki előtte az ajtót. Hiszen ismersz.

Az öreg értően hunyorított szemével, sokszor látott az utóbbi időben úrnőjénél; azt hitte, egészen értjük egymást.

– Hanem aztán valami baj ne legyen belőle, uram. Nézze, itt ez a kis kerek nyílás az ajtón arra való, hogy ezen keresztül nézzük, mikor van vége a mutatványnak. Azt el ne tévessze ön. Mikor látni fogja, hogy úrnőm hátrafelé szökik, akkor egyszerre sebesen tárja fel az ajtót, s aztán, amint ő kiszökött, ne sokat foglalkozzék vele, hanem csapja be hirtelen az ajtót, s tolja eléje a reteszt, különben Amurat úrfi szinte kijön utána; no iszen, az lenne aztán szép mulatság a publikumnak!

Kedvem lett volna azt a szép mulatságot megszerezni a publikumnak; azonban biztosítám az öreget, hogy eszem ágában sincs ilyen rossz tréfa.

– De talán mégsem teszek valami egészen okos dolgot, ha önt egyedül hagyom itten.

Egypár markába nyomott louis d’or felvilágosítá az öreget, hogy egészen okos dolog lesz az; azzal otthagyott. Gondolta: elég okos emberre hagyta ezt a helyet.

Amint magamra maradtam, bepillantottam az őrnyíláson. Karolin abban a pillanatban dűlt rá karcsú termetével a meghódított állatkirályra, s diadalmas tekintettel keresett valakit a néző sereg között.

Az a valaki itt van.

Én nem tudom, meg voltam-e őrülve akkor. Rám is elragadt-e a varázs arról a másik oktalan állatról? – Mit akartam? – Meg akartam-e mutatni ennek a démonnak, hogy éppen olyan bátor vagyok, mint ő? Meguntam-e saját életemet? Vagy az övét akarom elvenni? Imádásom áldozatát akarom-e neki bemutatni, vagy meg akarom gyalázni a világ előtt? – Kinyitottam az ajtót, s beléptem a tigris kalitjába.

A közönség ijedelmének hörgő moraja fogadta megjelenésemet. Karolin nem vette azt észre.

Én pedig csendesen odaléptem hozzá, s amint a királytigrisre volt hajolva karcsú termetével: egy teljes forró csókot nyomtam arcára.

Erre egy sikoltás hangzott. Karolin ijedten szökött fel fektéből.

Most csak két pillanatra emlékezem még.

Az egyik pillanat az volt, midőn a tigris meglátva engem, egy szökéssel fölém került, és egy csapással lesújtott a földre; a másik pillanat az volt, midőn Karolin az újra nekem rohanó vadállat elé veté magát, két kezét maga elé tartva, s ezt kiáltá felém:

– Meneküljön ön, nekem végem!

És aztán láttam, hogy a tigris éles körmei mint csaptak le fehér vállaira, mint szökik föl a vér drága kebeléből, és azzal elsötétült velem a világ: eszméletemet vesztém.

Mikor, nem tudom, hány nap múlva, öntudatomhoz kezdtem jönni, a kórházban találtam magamat, erősen bekötözve és tapaszokkal beragasztva. Egész csapat orvos állt körül, kik közül a legokosabbik erősen gratulált hozzá, hogy ilyen szépen megmenekültem. Ez nem minden emberrel történt volna meg ilyen simán.

– Hát Karolin? – ez volt első kérdésem.

– Neki semmi baja – felelének.

Csak akkor mondták meg, mikor egészen felgyógyultam, hogy őt szerteszét tépte a vadállat. Velem történt volna az, ha ő mentségemre nem siet.

Amint lábra állhattam, az volt a legelső, hogy törvény elé idéztek. Legelőször a közbiztonsági hatóságnak volt velem baja, amiért ily élet- és közbátorság-veszélyeztető merényletet követtem el; az fizettetett velem, nem tudom, hány ezer frankot. Azután a polgári törvényszék tudatta velem: hogy Karolinnak egy anyai nagybátyja, mint a menazséria egyetlen örököse, nem tudom, hány ezer frankot akar rajtam megvenni, amiért az állatszelídítés klenódiumától megfosztottam az intézetet.

Ahhoz elmentem magam, hogy egyezzünk ki. Tízezer frankot kért széttépett unokahúgáért. Ennyit bizton követelhet, mert most kénytelen egész állatseregletét eladni.

Mondtam, hogy adok neki húszezer frankot: adja el nekem a tigrist. Megegyeztünk.

Én aztán fogtam egy pisztolyt, s Amurat barátomat, mikor legnyugodtabban nézett rám topázragyogású szemeivel, úgy homlokon lőttem, hogy fel sem jajdult.

És most vetélytársam bőre, ki szeretőmet elrabolta, ott van kiterítve hálószobámban, s valahányszor ágyamba lépek rajta át, eszembe jut róla kidobott húsz és egynehány ezer frankom, s az a két szép varázsragyogású kék szem, amit soha nem fogok elfelejteni.

*

– No, ez bizony elég nagy bolond volt! – mondá a klub elnöke. Lássuk, ki vitatja el tőle az elsőbbséget.