Az asszonyság és az asszony

Egy hónap múlva már együtt vagyunk Pesten. Lemmingéket már ismerik a társaskörök.

Malvina a legtöbbször emlegetett delnő. Ragyogó szépség. Mindenki bámulja. Messziről sugárzik az arcáról az a bizonyos fény, amiről a nők boldogságát fel lehet ismerni.

Míg ez a nő egy olyan férj tulajdona volt, aki maga fénylett, tündökölt, senki sem vette észre: akár a holdat, mikor sötét felével áll felénk; és most mindenkit vonz maga után, ki azon bizonyos holdkórosságra hajlandó, amit egy delejes hölgyarc idéz elő; mint a hold, mikor szemben áll a nappal.

De hát ki ez az új nap, ez a Lemming? Nézzünk már egyszer bele.

Csillagzatára nézve vállalkozó és pénzüzér, ki mindjárt a növésével oly szerencsésen kezdte az üzletet, hogy három hüvelykkel alul maradt a legalsó katonamértéken, s így ezerötszáz forintot megtakarított, amit szálasabbnak eredt kortársai mint katonaváltságot kényszerültek az állam tenyerébe leszámlálni. Arcvonásai egy vén gyereket tüntetnek elő; hanem külső viselete maga a divatos elegancia, s külső modora finom és udvarias.

De úgy hiszem, szeretnénk arról is valamit hallani, hogy minő tulajdonsága az, amivel kiérdemelte, hogy Malvina boldog nőnek érzi magát mellette.

Szinte félve fedezem fel e titkot, s ugyan körülnézek, hogy nem hallja-e meg valami ártatlan kedély, akinek még ilyesmit nem kellene megtudni.

Tehát bizony Lemming úr titkos jó tulajdona, amivel Malvinát oly boldoggá varázsolta át, abból áll, hogy – sohasincs otthon egész napig.

Mindig utazik, mindig üzlet után jár, minden találkozása Malvinával vagy búcsú, vagy viszontlátás.

Óh! Így Columbus is fel tudta állítani a tojást; csakhogy az aztán nem volt többé tojás.

Nem tehetek róla. De biz az így van.

De hát akkor minek Lemming úrnak ez a szép asszony? Minek? Annak, hogy ez neki egy ambuláns firmája.

Egy szép delnő, akiről az egész világ beszél, aki után a férfit mindenütt emlegetik, lehet-e ennél hatályosabb reklám. A világ minden hírlapírójának barátsága nem csinálhat annyi szükséges zajt egy üzlet emberének, mint amennyit egy szép asszonyság csinálhat.

Csak járjon el nagysád minden táncvigalomba, minden hangversenybe, minden lófuttatásba, minden színházba; csak viselje haját toronynak fonva, csigának csavarítva, Medúzának borzolva, polipnak csapozva, hableánynak hullámozva, ma veresre festve, holnap aranyporral behintve; öltözzék pávának, pávatollas uszállyal, királyi rezgőkkel; mutassa szoborszépségű karjait, csábító vállát, bársony keblét a közönségnek; hordozza fehér nyakán a szivárvány tört darabjait briliánt ékszereknek; tűnjék föl ma mint éji lepke bizarr feketének, rubinos szárnyakkal; holnap mint keleti királyné minden divatot arcul csapó új ötletekkel; menjen szemközt az általános ízléssel; fordítsa meg a mindennapi szokást; hódítson, bájoljon, ragadjon magával! Ez mind szükséges az üzletre nézve; mert mindazok, kik elbámulnak, elragadtatnak, és mindazok, kik versenyeznek, irigykednek, megszólnak, és mindazok, kik megbotránkoznak, csodálkoznak, kritizálnak: azok mind hirdetve hirdetik a nagyvilágnak, hogy a Lemming-firma valami nagyszerű, valami utolérhetetlen, valami rendkívüli.

És ez bizony meghozza a maga percentjeit. De még egyébre is jó egy szép asszony.

Vannak dolgok, amiket férfiak igen drágán kaphatnak meg, asszonyok pedig igen olcsón.

Nehogy valaki frivolitásokra gondoljon, mindjárt meg is mondom, hogy mit.

Hát például ama bizonyos vállalatot, melynek kedvéért a Lemming-firma érdemesnek tartotta áttenni lakását Pestre, s mely igen jövedelmes vállalat, ki tudja, mily áldozatba került volna Lemming úrnak? Vannak, akik e kérdésben bírnak tapasztalatokkal. Míg Lemmingné asszony vett magának ötven krajcárért egy fényképet, azon a fényképen vett magának egy hírhedt férfiút, s annak a hírhedett férfiúnak az árán megkapta a kérdéses vállalatot.

S ilyen aprópénz több is van még a világban.

Tehát két hónap múlva azon idő után, hogy Harter Nándor elhatározta magát azon lépésre, mely őt egy egészen új szférába vezette át, Angyaldy úr egy napon déli 12 órakor ellátogatott Lemmingné asszonysághoz.

Az asszonyságnak pompás szállása volt a Lipótváros legdíszesebb utcájában, s szalonjait látogatta az előkelő világ is. Angyaldy úr komornyikot talált az előszobában, annak névjegyet adott át; a komornyik bement, kijött, azzal ajtót tárt előtte, s mutatta neki, hogy tessék bemenni. Ahogy uraknál szokás.

Az asszonyság nehéz brokátba volt öltözve, elfogadási toalettben, kezein félkesztyűkkel; selyemdamaszk pamlagon ült, s kecses kézmozdulattal inte Angyaldy úrnak, hogy foglaljon helyet a svájci karszékben.

Angyaldy úr, úgy látszik, nem tartozott azon nívón álló emberekhez, akikre mosolyogni szükség; az asszonyság csupán a nyájas leereszkedés tónusáig alázta meg hozzá magát. Hiszen ez csak titkár.

Távolabb, de már nem svájci karszékben, hanem csak olyan közönséges széken ült még valami kisasszony, szintén selyemruhában. Alkalmasint társalkodónő.

Volt még egy papagáj is rézkalitban és olajfestmények a falon. Zongora is volt ott, bár Lemmingné nem tudott zongorázni. Lehet, hogy most tanul.

– Régen nem láttam, önt, Angyaldy úr – szólt Lemmingné hideg közönnyel.

– Bizony régen. Igen szép nagysádtól, hogy még nevemre emlékezik. Most is csak főnököm parancsa késztet nagysád perceit igénybe vennem.

– Főnöke küldte? Ah! Halljuk! Miért? Én egy nagy köszönettel tartozom neki – nem felejtettem el – szíves közbenjárása végett.

– Arról én mit sem tudok – szólt Angyaldy úr. – Egészen prózai ügy, amiben jöttem.

– Kíváncsi vagyok rá.

Angyaldy úr egy jelentékeny tekintetet vete ama másik hölgyre.

Lemmingné elértette azt.

– Óh, felőle beszélhet kegyed, csak franciául ért. Most franciául tanulok, helyzetemben szükség van erre.

– Azonban amit én elő akarok adni, illusztrációval is bír, amit a törzs francia is megérthet. Egyébiránt – íme, itt van.

Azzal Angyaldy úr elővont egy csomag összehajtott papirost, s azt nagy illedelemmel átnyújtá az aszonyságnak.

– Mik ezek? – szólt Lemmingné anélkül, hogy egybe is belenézett volna.

– Megmagyarázhatom, ha nagysád maga nem akarja megnézni. Azon időbeli árjegyzékek, amelyben még nagysád Harter úr nevét viselte. Harter úr, bár több másfél esztendejénél, hogy nagysádtok összeköttetése megszűnt, készségesen kiegyenlítette azokat, s most azért küldi át nagysádnak, nehogy ugyanazon számlákat az új jogcímen nagysádnak is előmutassák.

Lemmingné egy szót sem szólt arra, hanem felállt a pamlagról büszkén, s csengetett.

A komornyik belépett.

– Menjen ön az úrhoz, s mondja meg, hogy kéretem azonnal egy szóra.

Azzal ismét visszaült helyére, s elkezdett a társalkodónővel valamit franciául beszélni.

Angyaldy úr ezalatt nézegethette az olajfestményeket, s találgathatta, hogy mi lehetett egynek-egynek az ára.

Jött azonban Lemming úr az üzenet következtében sietve. Volt már szerencséje Angyaldy úrhoz, nem volt szükség őket egymásnak bemutatni.

Lemmingné odamutatott az aranyozott lábú antik asztalra letett papírokra, s felfedezé azoknak kilétét Lemming úr előtt.

– Néhány régi árjegyzékem, miket most mutattak be Harter Nándor úrnak – tévedésből, miket a méltóságos úr túlságos udvariasságból kifizetett.

Lemming úr műértő bírálat alá vette a papírokat, megnézte őket puszta szemmel is, azután meg aranykeretű lornyonján keresztül is. Tulajdonképpen azért nézte olyan sokáig, hogy addig Angyaldy arcát tanulmányozza.

De hiszen az becsukott könyv volt, még nem is a sarkával kifelé fordítva, hogy a címét olvashatná.

– Tisztelt titkár úr – szólt azután a legimpertinensebb orrhangon –, ön igen természetesnek foga találni, ha Lemming Rudolf semmi tartozását Lemming Malvinának nem engedi senki által kifizettetni, mióta az ő nejévé lett. Lemming Rudolf tudni foga, hogy mivel tartozik egy gentleman saját magamagának.

Lemming úr annyira becsülte saját énjét, hogy mindig csak harmadik személyben beszélt róla.

– Lemming Rudolf ezt a kétezer forintot Harter Nándor úrnak vissza fogja fizetni, mégpedig minthogy e fizetések már egy hónappal ezelőtt teljesíttettek, tehát onnantúli kamatjával együtt.

Lemmingné inte férjének, s csendes szisszenést hallatott.

– Csak hagyjon engemet, kedvesem, Lemming Rudolf tudja azt, hogy mi az illem, és mi a gavallérság. Lemming Rudolf bizonyosan nem foga megsérteni Harter Nándor urat, aki egy tetőtől talpig gavallér, s kinek ezen tette is csak lovagiasságáról tanúskodik; egy Lemming be fogja tudni azt bizonyítani, hogy mint férj, mint gentleman és mint financier, egyenlő korrektséggel tudott eljárni. A pénznem, melyben egy összeg visszafizettetik, oly bankutalványokban fog átadatni, mik egy hó előtt lejártak, s amiket midőn Harter Nándor úr a legelső bankárnál beváltand, az hozzáteendi a lejárati kamatot. – Óh! Lemming Rudolfnál mindenféle pénznemben történik a fizetés.

A titkár egészen megzavartnak látszék Lemming úr magyarázata által. Ah, egy valódi financier-nek véghetetlen előnye van egy másfajta közönséges okos ember felett. Éreztetheti vele, hogy ez az egyedüli tudomány a világon, amit ő tud és hirdet. A többi mind csak képzelem: ez a realitás.

Aminthogy ez a realitás át is vándorolt Angyaldy úr kezébe két darab ezeres bankváltó alakjában, mielőtt eszébe jutott volna, hogy az ellen valami kifogást is lehetne tenni.

Harter Nándor úr nagylelkűsége vissza lett fizetve. Lemming úr e fényes riposztírozás után diadalérzettől ragyogó arccal nyúlt az asszonyság keze után, s azt ajkaihoz emelve, ott, hol a kézcsuklónál a kesztyű végződik, s az omlatag csipkeujj egy részt ama delejes eleven bársonyból szabadon hagy, hódolatteljesen megcsókolá.

Angyaldy úr is hasonlóan tett. Ő is kezet csókolt az asszonyságnak, csak a kesztyű fölött. Jó neki ott is.

Azzal a jelenet be volt fejezve. A titkár úr mehetett haza. Ki volt fizetve.

Hanem ezért a fölvonásnak még nem volt vége.

– Méltóságos uram! A pénzünket visszaadták! – szólt Angyaldy úr, midőn Harter Nándor dolgozószobájába belépett. Elmondta, hogyan történt.

A méltóságos úr rettenetesen mérgelődött emiatt.

– Az embert legjobb szándéka mellett is félreértik, s mindenképpen megalázni törekednek. Most mit csináljak én ezzel a pénzzel? Kedvem volna az ablakon kidobni.

– Én tudnék egy jó ötletet mondani – kínálkozék a titkár.

– Mondja ön!

– Itt Pesten van több előkelő női egylet, melyek jótékony célokkal foglalkoznak. Ha mi a pénzt, melyet már úgyis kiadottnak tartunk, átadnók a női egyletek egyikének Lemmingné aszonyság nevére íratva mint alapítványt, akkor a játszma megint a mi részünkre volna megnyerve. A lekötelezett mégis Lemmingné asszonyság volna; s a kiadás neki éppen dicsőségére válnék, s azt el sem utasíthatná.

– Ez jó gondolat – mondá Harter. – Felhatalmazom rá, hogy végrehajtsa.

– Azonban ezt mégis előlegesen tudatnunk kell az illetőkkel, nehogy illedelemszegést kövessünk el, s visszahúzásra adjunk ürügyet.

– Jó; menjen vissza, s kérdezze meg Lemmingnétől, tetszeni fog-e neki e nevére teendő intézkedés.

Angyaldy tehát még aznap délután visszament Lemmingék szállására.

A komornyik megint elvette jegyét, s kérdezé:

– Az asszonysághoz tetszik?

– Nem. Az urasághoz.

Tehát bevezette az urasághoz.

– Miben szolgálhatok? – kérdé Lemming úr.

– Az elébbeni ügyben jövök Harter úrtól.

– Akkor tessék nőmmel értekezni.

– Bocsánatot kérek, azt többet nem fogom tenni. Őnagysága ezelőtt néhány órával oly határozottan adá tudtomra, hogy eltévesztettem az ajtót, miszerint nekem sohasem lesz bátorságom többé az ő szalonja ajtaján belépni.

– Óh, hohohó, kedves barátom! Az nem önt illette. Az másvalakit illetett.

– Tudom. Hiszen én senki sem vagyok. Csak azon másvalaki megbízásából járok ide-oda. Azért nagyon is rövid leszek. Az a másvalaki a neki visszaküldött összeget, ha nagysádtok is beleegyeznek, óhajtaná a megnevezendő jótékony női egyletek egyikének átadni mint Lemmingné asszonyság alapítványát.

– No, már erre csakugyan mégis nőmnek a véleményét kell előbb kikérnünk.

– Az önnek a szabadalma. Én a kérdést önhöz intéztem.

– Teringettét! Ön nagyon szigorú, ha valamit egyszer föltesz magában. Tehát ön csakugyan azt hiszi, hogy magam menjek ezt nőmtől megkérdezni?

– Miután senki másnak joga nincs hozzá.

– Jó! Tehát tessék addig mulatni magát a könyvtáramban. – Lemming úr átvezette Angyaldyt könyvtárába, mely nem állt egyébből, mint pompás illusztrált díszkönyvekből, mikben nem a szellemi tartalom, de a metszvények száma s a bekötés a drága, s ráhagyta, hogy töltse addig azok közt az időt, míg ő az asszonyságnál végez. Igazán pompás gyűjtemény az.

Angyaldy rá se nézett a pompás könyvekre. A fél óra múlva visszatérő Lemming ugyanazon helyen találta őt állva, ugyanazon székhez támaszkodva s félkezével kalapját csípőjén tartva, mint ahogyan itt hagyta.

– Nos hát mit gondol ön: mi válasszal jövök?

Angyaldy felhúzta a vállait, meggörbíté a térdeit, féloldalra szegte a nyakát, s azt mondá:

– Nekem tökéletesen mindegy. Nem az én ügyem.

– No, hát hallja meg a választ őtőle magától.

Azzal Lemming úr feltárta az ajtót, melyen bejött, s ez ajtón át belépett Malvina.

Ezúttal már lovaglóköntösbe volt a szép hölgy átöltözve. Hosszú, testhez tapadó zsemlyeszín öltöny volt rajta, nyakán keskeny csipkefodor, piros szalag nyakkötővel, fején darutollas süveg, kezében könnyű lovagostor. Hosszú uszályát ostoros kezébe emelte föl, látni engedve az alsó öltöny finom hímzését keblére egy csokor tavaszi ibolya volt tűzve; haja hosszú csigában omlott vállaira.

Nagyon szép volt. De az még szebb volt tőle, hogy Angyaldy úrhoz olyan nyájasan szólt.

– Édes Angyaldy! Legyen olyan jó, és nevemben mondja meg Harter úrnak, hogy nemesszívű ajánlatát igen szívesen elfogadom.

Így szólt a titkárhoz tovalejtve:

„Agyiő!”

S azzal ostortalan kezét ismét csókra nyújtá elé. És ezúttal nem volt kesztyű húzva ezen kezére. Azt szándékosan lehúzva tartá.

Mind megannyi gyöngéd, kiengesztelő figyelem, amit feljegyezni méltó.

De Angyaldy nemigen látszott azt észrevenni. A felé nyújtott kézre csak úgy a levegőben csókolt egyet, hozzá sem ért ajkával, s midőn a tovasuhogó amazon a küszöbön elejté lovaglóostorát. Angyaldy úr olyan szépen elnézte, hogy siet azt feladni a férj maga, ki azután, hogy az asszonyságot kikísérte az előszobáig, még az ablakba állt, s odavonta magával Angyaldy urat is, míg Malvina a kapun kilovagol.

Lemming úr arca ragyogott a büszkeségtől, midőn szép neje végigrobogott az utcán.

Szerette volna látni Angyaldy arcán, hogy hát az mit tud ilyenkor érezni.

Bizony semmit.

– Nem a mezőhegyesi ménesből való ez az almásszürke? – kérdezé Lemming úrtól.

– Soha ilyet! – évődék Lemming úr fejét csodatelten rázva. – Mikor egy szép lovagnőt lát, azt látja meg, hogy a lova almásszürke!

– Hát ugyan minek látná meg egy ilyen szegény gyalogpolgár még a szép asszonyságot is? Tessék diktálni azt a dedikációt. Lemming úr tökéletesen igazat adott Angyaldy úrnak. Ez egy okos, meggondolt, hűs vérű fiatalember.

A Lemmingnét érdeklő felajánlás a jótékony női egylethez feltétetett, s azontúl Lemming úr biztosítva lehetett, hogy ambuláns (és ekvitáns) firmájának most már nemcsak a férfinem, sőt a hölgyek igen tisztelt birodalma is buzgó magasztalója leend, nem is telítve a tömérdek hírlapi elismerést, ami mindezzel együtt jár.

Harter Nándor úr őméltósága pedig még inkább meggyőződött azon hitében, hogy Angyaldy úrban egy olyan kincsét bírja a példátlan hűségű ragaszkodásnak, aki főnökének még legtitkosabb gondolatait is kitalálni, s vágyait megelőzve betölteni igyekszik.

*

Tavasz kezdetén azt mondá Angyaldy főnökének, hogy ő beteges. Orvosa azt tanácsolta, hogy menjen ki a budai hegyek közé, az ottani üde lég ismét erőhöz juttatja.

Harter Nándor ráhagyta, hogy menjen ki. Úgyis kevés most a dolog. Elég, ha minden másodnap egypár órára lejön; ezalatt is elvégezhet mindent. Sokat fáradt a derék ifjú, megérdemli, hogy kipihenje magát. Keressen magának szállást a hegyek közt.

Angyaldy aztán keresett magának szállást a hegyek között. Nem a népes „Zugligetben”, ahol a gazdag polgárnők selyemuszállyal seprik az út porondját; nem is a „Vezérhalmon”, hol kintornaszó mellett táncolnak tizenegy kurta kocsmában minden este; nem is az „Istenhegyen”, hol krumplival, tótbabbal ültetett be minden feltörhető gyepet a haladó kultúra; nem is a „Márton-hegyen”, hol esernyőt von fel a nap ellen, aki árnyékban akar pihenni; nem is a „Virányosban”, hol kocapuskások lövöldöznek harkályokra, s vénasszonyok állják útját a tévedezőnek gombát kínálva; hanem van egy kis ház a „Farkasvölgyben”, ottan.

Azt is kevesen tudják, hol van a Farkasvölgy; a kis házat még kevesebben látták valaha; pedig az gyönyörű hely egy remetének – vagy egy pár szerelmesnek.

Egy hosszú, mély völgy, két összeszorult hegyoldaltól képezve, miknek terebélyes bükk- és tölgyfái az út fölött összehajlanak, s e völgy sötét nyílásán keresztül lefelé tekintve, meglátszik a kék Dunának egy része, a ráckevi szigettől kétfelé osztva, és aztán messze a láthatár ködeivel összefolyó végtelen alföldi róna; sűrűn beszórva messze elfénylő fehér házakkal, berajzolva jegenye szegélyzett útvonalakkal. Az elterülő síkon élet és élet, itt a völgyben pedig a vadon nyugalma.

Még azt az utat is szépen benőtte a fű, mely rajta végigvezet; az utolsó szekér nyomát, mely a tavalyi szénát innen felvontatta, szépen befutotta a virágos szulák. Az út mellett kétfelől gyöngyvirágok csengetyűi adnak jelt a prücskök hangversenyére, mik a fészkén ülő zöldikét altatják; nagy terjű körökben, miket sötétebb fű képez a gyep között, pofók csipkegombák csoportja kínálkozik dagadó pamlagul a röpke nappali pávaszemnek; s a virághullató bokorban rigófütty, fülemüleábránd hangversenyez.

Itt nem jár a teljes című közönség; mert ha járna, nem volna itt se gyöngyvirág, se gomba, se madárfészek, se nappali pávaszempillangó, azt mind letépnék, megennék, kalitkába tennék, gombostűre szúrnák.

Hanem a völgy mélyében, az útfélen mégis van egy kis ház. Kinek jutott eszébe azt odaépíteni? Az is bizonyosan valami különc lehetett.

A ház kicsiny, csak egy szobából és egy konyhából áll; hátul van valami faépület hozzá, ha akarják, istálló is lehet. Elöl a háznak messze kinyúló eresze, mely ablakát mint fájós szemet őrzi. Valaha kerítése is volt, de az bizony nem tartott örökké. Hanem a kerítés helyét elfoglalta aztán az ölnyi magasra nőtt csipkerózsa, mely éppen most terítve van nyíló virágokkal, egyik fehér, másik testszín, a harmadik piros; egész virágerdő, mely a tündérország édes illatát hinti szét.

Elöl elvadultan nyíló orgonabokrok bozótja sejteti, hogy ott valaha kert volt, az udvaron pedig térdig érő fű nőtt, sárga pimpimpárévirággal tűzködve.

Ez a lakás tetszett meg Angyaldynak. Bele is költözött. Valami árva csődtömege az, mely minden harmadik évben ha ki van adva nyáron át. Még a számát is kitörülte már annak az adókönyvből régen a regisztratúra.

Hanem magános embernek, ki egypár könyvvel háborítatlanul akar félrevonulni, vagy egy pár szerelmesnek, igen szép hely az ott.

Angyaldynak nem sok kellett a ház felszereléséhez, amihez bútort természetesen nem adnak; egy hárságy, egy szék, egy asztal, ezen írószerek; ezt nem lopja el senki, ha ajtó, ablak nyitva van is. Cseléd nem kell neki, ruhát, szobát maga kitakarít; ebédre eljár félórányira a hegyi vendéglőbe, s vizet egy kis kulacsban maga hord haza magának. Hanem pohara van kettő, az egyikből maga iszik, a másikban virágokat tart.

Ki hinné, hogy még virágokkal is törődik? Tudós ember csak botanikát tanulmányoz azokból, ha figyelmére méltatja is; ez pedig friss vízbe teszi őket, ami nem férfiszokás, és útra néző ablakát befuttatja friss zöld gallyakkal.

Hogy még a száraz bürokratáknak is vannak regényes kihágásaik!

Egy szép júniusi délután a Farkasvölgy fűvel benőtt útján egy lovagnő léptet egyedül. Kalpagjának kék selyemfátyolát arcára kapta a szellő, de tündéri karcsú termete, a feszes öltönytől elárult szoborszerű idomai szépnek és ifjúnak hirdetik.

Csak egyedül lovagol minden kísérő nélkül, s midőn alább haladva, mindig rosszabbá válik az út, sok helyütt nagy kődarabokkal van torlasztva, ott leszáll a delnő nyergéből, s a mély út martjára felszökve, a szép mohos pázsiton gyalog megy odább, kantárszáron vezetve maga után paripáját.

Az úton gyöngyvirágot keres; azt keblére tűzi, s andalogva megy odább. Talán nem is keres egyebet.

Amint a kis völgyi lak elé ér, megállítja paripáját, s kantárjánál fogva megköti egy fiatal bükk ágához, kivéve a zablát szájából, hogy legelhessen kedvére.

Maga pedig a kis ház felé siet.

A ház egyetlen lakója kijön eléje a pázsitos udvarra; az odasuhanó hölgy selyemöltönyét megfogják a rózsabokrok, mintha mondanák: itt maradj, ne menj tovább; az pedig nem vesződik a tövisekkel, hagyja tépetni öltönyét, hanem siet félrevetni arcáról a fátyolt, mert azon keresztül a csók zamatja elvész.

– Itt vagy tehát valahára! – szól az ifjú.

Mennyi őrjöngés, mennyi boldogság, mennyi kín e nehány szóban.

– „Valahára!”

És azután sorba csókolja az elé nyújtott fehér kéznek minden ujját, egyenkint minden ujjhegyét, és azután végig egész termetét, le egész a ruha szegélyéig, míg végre a földre borulva előtte, átkarolja lábait egész szenvedéllyel, és zokogva ismétli:

– „Valahára!”

A hölgy pedig felkacag magánkívül, s önfeledten veti le magát melléje a sárga virágos fűbe, s karját karja alá fűzve, így iparkodik mosolygása napsugaraival fölszárítani az öröm könnyeit kedvese szemeiből.

– Vártál reám?

– Óh, mi régen vártam!

– S hiszed már, hogy itt vagyok?

– Azt hiszem, hogy álmodom.

A hölgy villanyos kacagása hangzott. Hahaha! Milyen szép álom! Erdő, bokor, virág, pusztaság minden ide van álmodva; te az én keblemen, én a tiéden. És senki sem tudja, hogy mit álmodunk.

Csak az erdők, csak a bokrok, azok pedig olyan jó titoktartók. Szerelmet hirdet itt minden: fű, fa szerelmet illatoz; méhe, bogár szerelmet zeng; s az erdők minden énekese csak arról dall, azzal tölti meg a léget.

– Milyen szép vagy! Óh, milyen imádandó szép vagy! Ne nézz rám, ne mosolyogj, mert megölsz vele!

– Ha rajtam állna, mindennap megölnélek, s mindennap újrateremtenélek: hogy amíg nem látlak, addig meg légy halva.

– Óh, esküszöm neked, hogy meg vagyok halva, amikor te nem látsz. Hideg szobor vagyok, aki nem él. Te viseled magaddal lelkemet. Óh, add vissza, add sokszor vissza!

És a hölgy tudta, hogyan kell az elrablott lelket visszaadni. És aztán kezeit hátrahajtott fejére kulcsolva, melyet kedvese karja, tartott fenn, ragyogó arcával a kék égbe tekintett.

– Óh, milyen szép volna ez a világ, ha nem volna benne más, mint fák, virágok, madarak – és mi ketten!

Óh, „mi ketten”!

– És egy egész átkozott világ áll közöttünk.

– De mi bosszút állunk a világon.

– Szörnyű szép bosszú, aminek szerelem a neve.

Az ifjú édes szavakat suttog a hölgy fülébe, az mosolyogva bólintgat fejével; minden idege hallja e szókat, s minden idege érzi azoknak édességét; kezei az „élek-halok” szirmait tépve kérdezik: „szeret?”, „nem szeret?”…Ha igaza van a virágnak, akkor egy csókkal kell mellette bizonyítani; ha nincs igaza, akkor megcáfolására – kettőt.

Vajon mit suttoghat neki?

– Úgy haragszom rád, mikor messziről látlak; s mindenütt messze vagy nekem, ahol nem egyedül vagyunk. Mások beszélnek hozzád, mások mernek hozzád szavakat mondani, miken elmosolyodol; kísérnek, karjukat nyújtják, és én nem mondhatom nekik: „Félre innen! Ez az enyim, és senki másé!”

– Elég, ha te tudod, hogy az igaz – viszonzá a hölgy egy észvesztő oldalpillantást vetve felé ragyogó nagy sötét szemeivel.

– De hát annyira igaz-e?

A hölgy nevetett, és azt mondta neki:

– Óh, milyen nagy bolond az, aki elébb feleletet kap, és azután kérdez.

– Tudom én, hogy ilyen nagy bolond vagyok. De te azon ne csodálkozzál, s ha egyszer idejössz hozzám, és erre a szép zöld fára felakasztva találsz, azon se csodálkozzál, mert őrjöngök, mikor rád gondolok, és mikor a világban találkozom veled, egy légió veszett ördög marakodik szívemen.

A hölgy dévaj kacagása jutalmazá és bünteté e kitörést.

– Látod, minek tartod a szívedet otthon? Hagynád nálam; én jobban gondját viselném.

– Elégnél tőle, ha te viselnéd.

– Hát nem látsz-e égni? – kiálta fel a hölgy, és most már nem nevetett, de arca olyan színt váltott, mint azok az égő csipkerózsák, mik még a napsugár elől is eltakarják. – Ég miattad testem, lelkem. Belerohanok a lángba, mint a lepke a mécsbe, és nem törődöm vele.

Azzal leszakított két szál vadrózsát, egyiket odatűzte kedvese mellényzsinórjához, másikat saját hajfürtjébe, s aztán odahajtó fejét annak ölébe. Mit tehet arról valaki, ha a két leszakított rózsa ismét egymáshoz kívánkozott?

– Milyen szépen illik hajadba ez a félig nyílt rózsa – hízelgett neki kedvese. – Olyan leányarcod van vele.

– Jobban tetszem úgy neked?

– Csak így tudok rád nézni, hogy a lelkem fel ne háborodjék. Ha gondolnád: mit szenvedek, mikor fejeden főkötőt látok, soha sem tennéd azt fel. A pokolból került elő, aki azt a gondolatot előhozta, hogy a nők fejükre tegyenek valamit, amiről mindenki olvashassa: itt van a paradicsom, hanem te ki vagy űzve onnan! Óh, ne tégy főkötőt, mikor gondolod, hogy én látlak; szép vagy, szívrontó vagy anélkül is. Minek kegyetlennek is lenned?

– Jól van! Nem fogod azt látni többet. Hah! Mi az?

A hölgy ijedten sikolta fel, s mint az őz szökött fel a gyepről.

– Mi az?

– Egy kígyó!

Úgy meg volt ijedve, hogy minden íze reszketett. Görcsösen kapaszkodék az ifjú nyakába, s minden vér elhagyta arcát.

– Egy kígyó jött hozzám a fűben, odaért a kezemhez; ah, leroskadok… Tihamér, segíts!

– Leona! Térj magadhoz, nincs itten semmi kígyó! Mitől ijedtél meg?

(Most halljuk először a két keresztnevet: Tihamér, Leona; azonban hát ki tudja, ezek-e az ő keresztneveik, vagy csak egymást nevezik így, hogy más előtt el ne árulják magukat véletlenül?)

– Tudod, én úgy félek a kígyótól! Nézd, hogy reszket a kezem. Hallgasd, hogy dobog a szívem.

S aztán olyan jól következett, hogy a reszkető kezet megmelengesse valaki, s a dobogó szívet lecsillapítsa egy visszadobbanó kebel.

– De lásd, milyen gyermek vagy te, hisz az saját lovagostorod volt, amitől úgy megijedtél – szólt Tihamér felemelve a fűből a rémület tárgyát.

Amire azután Leona (hívjuk mi is bizalmasan) egyszerre a legcsapongóbb nevetésbe tört át, s visszatért a kedve a szép természethez.

Hanem azért a zöld fűbe nem mert többé leülni.

– Lássuk, hogyan élsz te itt e remetelakban – szólt, kíváncsian betekintve kedvese szobájába.

Ott pedig nagyon sok látnivaló volt. Egy nyugágy betakarva friss fűvel s egy asztal ellepve mezei virággal; zöld levéltányérkán zsenge szamóca a virányból szedve; és aztán egy szerény szilke aludttejjel és egy megszelt fekete kenyér.

– Ah, hiszen te engem kész lakomára vártál – szólt vidáman az úri hölgy, s odalépve az asztalhoz, nem várt kínálást, leült mellé, letörte a fekete kenyér felét, beleaprította az aludttejbe, s megette azt a fakanállal, mintha soha annál jobbat nem ízlelt volna.

Tihamér nézte őt a nyugágyra ledőlve, és gyönyörködött benne.

Milyen gyönyör egy nőt elnézni, akinek kedvese barna kenyere olyan jól ízlik!

– Hát még a pompás szamócák! Ezeket te magad szedted az erdőn!

De már azokat megosztotta Tihamérral; nem úgy, hogy egy szemet neki, másikat magának, hanem minden szemet megfelezve, anélkül hogy kezével törné ketté. Ahogy galamb eteti a maga párját.

Milyen zamatosak e szamócák!

Azután leült mellé a nyugágyra, s karját nyaka körül fonva, egy népdalt dalolt neki nem annyira csengő, mint meleg, suttogó hangon.

– Miért nem tart ez így örökké? – sóhajta fel Tihamér.

– Hiszen örökké tart, ha addig tart, ameddig élünk.

– Nálam igen. De te asszony vagy; csapodár vagy!

– Ki mondta ezt neked?

– A két szemem. Olyan szép vagy, hogy lehetetlen meg nem csalnod.

– Kiért? Azért-e, akit mindennap látok, de nem szeretek?

– Óh, nem azért!

– Vagy azért, aki engem imád, de akit én sohasem látok?

– Nem is azért. Hanem akit te fogsz majd imádni.

– Kit?

– Én nem tudom. De úgy érzem. Érzem, hogy vagy te fogsz engem megölni, vagy én öllek meg tégedet.

A hölgy kedélyesen felkacagott e szóra.

– Te megölsz engem? Hahaha! Gyilkos! Segítség! Hahaha! És hogyan ölsz meg? Elvágod a nyakamat, elviszed magaddal a fejemet, s íróasztalodra teszed emlékül? Vagy ide szúrsz késsel, ide, ebbe a kebelbe, és nézni fogod, hogy omlik ki belőle az a piros forrás? Ugyan mondd meg, hogyan ölsz meg engem!

– Ne kacagj! Ne tréfálj! Tudod, hogy én mindig mérget hordok magammal, és igen elhatározott ember vagyok.

– Mérget? Igazi mérget, ami öl? Óh, mutasd meg nekem! Én sohasem láttam még mérget. Minek az nálad?

– Jó az olyan embereknek, akik szeretnek hallgatni, s ha kell, örökre elhallgatni.

– Óh, mutasd meg nekem!

Tihamér egy kis arany tokocskát vont ki kebléből, mely ott zsinóron függött, s abból egy vékony papírburkot vett elő.

– És ez valódi, igazi méreg? – kérdé ájtatos elbámulással a hölgy, szemei kerekre felnyíltak, ajkai gömbölyűre összehúzódtak, mint aki először látja e rejtélyes csodaszert, amelynek neve „halál”.

– Halálos méreg.

– És ezzel megölnél engem, hogyha olyan idő jönne, midőn gyűlölni fogsz?

– Bizony megölnélek.

– No, hát ölj meg addig, míg szeretsz! – szólt, és gyorsabban, mint a villám, kikapta a papírburkot az ifjú kezéből, és a szájába tette azt.

Tihamér nem volt elég gyors azt megakadályozhatni, s mikor már megtörtént, akkor a rémület torzarculatával kiálta fel:

– Az Istenért! Leona! Mit csinálsz? Az halálos méreg. Add vissza gyorsan! Ha átnedvesül, meghalsz tőle.

Az ifjú térdre esett előtte, s kezeit megragadva, odacsúszott lábaihoz, és kétségbeesésében haját tépte, és vonaglott előtte, mint egy féreg.

A hölgy pedig kevély mosollyal tekinte le rá, és fehér fogsorát engedé láttatni, amint összeszorította azt a szájába vett papírtok felett, és gyönyörködött amannak kínjaiban, vonaglásában, kétségbeesésében, s mikor aztán megeléglette ezt a démoni gyönyört, akkor kivette szájából a mérget, és visszaadá neki.

– Nesze! Tedd vissza! És máskor ne fenyegess engem azzal, hogy megölsz, mert megbánod azt!

Tihamér sietett a könyelmű teremtésnek poharat hozni vízzel, hogy öblítse ki száját, bár csak a külső papír érte is azt.

– Szájamat! Tán félsz tőle, hogy mérges? Ha méreg van ajkamon: halj meg tőle te is!

És tanította őt meghalni.

– És mármost azután csitt, meghaltál! Egy szót se szólj többet! Gyilkos! Megöltél. Keresni fognak rajtad. Lásd, gondoskodom rólad, hogy meg ne büntessenek.

Azzal dévaj könnyelműséggel felkapott egy írótollat az asztalon, s egy fehér lapra e sorokat írá a hölgy:

„Meguntam az életet; – utálom a világot; – gyűlölöm enmagamat; – meghalok önkényt. Isten legyen nekem irgalmas!” – Ha egyszer meg fogsz ölni, ezt a papírszeletkét rejtsd csipkéim közé keblemen. Tudod?

Az ifjú mit tehetett, mint hogy arcra borult ily véghetetlen szenvedély, ily véghetetlen őrültség előtt, mely saját szenvedélyét, saját őrültségét oly messze múlta felül, mint ahogy az ezeregyéji mesék szellemei egymás fölé kerülni versenyeznek.

– Óh, te drágám, óh, te mindenem! Nem tégedet megölni, de egy lábnyomodat nem tudnám eltaposni, ami utánad a porban elmarad. Amihez hozzáérsz nálam, egy toll, egy papírdarab, tovább fog élni, mint magam. Kértem-e tőled valaha, hogy egy fürtöt hajadból vágj le nekem emlékül? Ugye, soha? Mert gyilkolásnak tartanám hajadnak csak egy szálát is levágni e gyönyörű selyemhullámnak, melynek árnyékában annyiszor elrejtém arcomat, mikor a paradicsom fényét nem bírták el többé szemeim. Pedig az őrülés környékez, ha rágondolok, hogy e villanyos selyemszálak között másnak a keze is dúlhat így, mint az enyim. Holott nekem minden szála ennek, mint egy tündérhárfa ezer húrja, ezer túlvilági dalt zeng. És te még fürtökben szétszórva viseled azt. Nem gondolod meg, milyen kétségbeejtő arra, aki szeret, látni, hogy ahány szál hajad, annyi emberhez hozzáér; idegenhez, udvarlóhoz, bolondhoz, gyűlölthöz? Óh, ne viselj szétszórt fürtöket!

– Óh, milyen nagy bohó vagy te! – suttogá a hölgy, s azzal felugrott Tihamér mellől, s az ablakhoz futott, kitekintve annak zöld gally rácsozata között. Ah, nézd csak, lovam féke eloldózott, még eltévelyedik a paripám, s hogy megyek el lovagköntösben gyalog? Kérlek, légy szíves segíteni rajta!

– Majd bevezetem az udvarba.

– Ne tedd! A lópatkónak mély nyomai vannak; azoknak nem szabad ebbe az udvarba vezetni; mikor eltávozom, lefelé fogok menni.

– Óh, milyen eszes vagy te!

– Mint a kígyó, ugye?

Angyaldy kiment a paripa felől biztosítani kedvesét. Mikor visszajött azzal a tudomással, hogy nem volt az fékéről elszabadulva: a meglepetés és ijedtség megállítá az ajtóban.

A szép hölgy hajfürtei rövidre le voltak vágva. Az az élő selyem, melyben percek előtt oly kéjelegve dúltak ujjai, ott hevert levágva az asztalon. A nő megfosztá magát bűbájos ékétől azalatt, míg kedvesét kiküldé; akkor tette le kezéből az ollót.

Azután mosolyogva inte neki.

– Itt van! Ne féltsd többet! Most már a tied, és senki másé.

– Leona! Mit tettél?

– Mit? Bosszút álltam azért a szavadért, hogy „eszes” vagyok; most már láthatod, hogy „őrült” vagyok. És ezentúl vagy imádsz, vagy elfutsz tőlem, ha meglátsz! Mert én őrült vagyok, amikor rád gondolok.

Tihamér nem választotta az elfutást. Szemei kibírták egy nő tekintetét, aki szerelmében őrjöng.

– És most tudod már, hogy olyan varázserővel bírsz, aminőt a regetündér adott pártfogoltjának; hogy ami kívánságot kiszalaszt ajkán, az mind teljesül. Azért vigyázz magadra! Vigyázz, hogy mit szólsz hozzám! Mert nem mondhatsz nekem oly nagyot, ott rettenetest, hogy azt meg ne tegyem. Mondtad – és megtörténik!

– Csak azt kívánom, hogy jöjj vissza ismét.

– Az, ha tiltanád is, meglenne. Figyelj a nyitott ablakra.

A nap lemenőben volt már. Válni kellett. Hazáig még vágtatva is hosszú az út, mert Örs felé visz le az ösvény, s egész kerülőt kell tenni rajta. Pedig búcsúzni olyan nehéz.

– Maradj itt, ne kísérj! Valaki mégis megláthatna. Hanem állj itt a vadrózsabokor mögött, és nézz utánam, ameddig láthatsz. Adieu!

A hölgy kisuhant, elérte paripáját, zabláját helyreigazítva, felszökött nyergébe, s ügető léptetéssel sietett el a kis ház előtt, könnyeden intve a vadrózsabokor felé.

Tízszer is visszatekintett, amíg a völgyi út kanyarulatához ért, hol sziklák, bokrok eltakartak előle házat, vadrózsát – mindent. Itt megfordítá lovát, meglegyinté ostorával, s vágtatva tért vissza az elhagyott lakhoz. Egészen odalovagolt a rózsabokorhoz. Törődött is vele, hogy valaki megtalálja még a lópatkók nyomát!

Kedvese még akkor is ott állt.

– Csak azért jöttem vissza, hogy meglássam, itt vagy-e még. Nézesz-e még utánam?

Bizony ott volt, bizony utánanézett!

És azután a rózsabokron keresztül még egyszer egymásnak nyújták kezeiket. A tövisek összekarcolták mind a kettőt. Nem bánták azt.

Azután indult csak útnak az amazon. Alkony volt már.

Az ifjú pedig még azután is utána nézett, mikor már erdőt, völgyet ellepett az esti köd.

Csak azután tért lakába vissza.

Hanem amint az asztalán heverő levágott hajat meglátta (minő tündéri aratás!), akkor egyszerre helyre tért józan eszének ijedelmes uralkodása.

„Hó! Ez bolond dolog! Hiszen ezt mindenki meg fogja tudni, aki a hiányt észreveszi. Ez a nő helyrehozhatlanul elárulta magát! Mi fog történni vele?”

Ez a gondolat nem hagyta Angyaldyt. Rögtön útnak indult, és sietett be a városba.

Aki találkozott vele, aligha mondta volna, hogy ez mellbeteg, aki magát gyógyítani fut hegynek alá, hegynek fel.

Egyenesen a színházba sietett.

Ott szokta kedvesét látni messziről. Ő a földszinten, az a páholyban.

Mikor a földszintre lépett, a páholy még üres volt. Ezen nem csodálkozott.

A harmadik felvonás táján azonban nyílt a páholyajtó, s belépett rajta a várva várt és még valami nőismerőse.

Angyaldy csak elbámult.

A féltett nőnek olyan szépen omlottak a sötét csigás hajfürtök fehér vállaira, mint két órával azelőtt.

Angyaldy kebléhez kapott. Az igazi haj bizony ott volt, hova ő tette.

Hanem azért a szép nő fejét senki sem találhatta a tegnapi fejtől különbözőnek.

… Nem asszony az, aki el hagyja fogni magát!

Angyaldy az előadás után a színház előcsarnokában maradt, részt venni azon úri mulatságban, amit „hölgyek mustrálásának” nevezünk. Emellett észre se vette, hogy háttal fordulva a jobboldali lépcsőnek, többedmagával útját állja Lemming úrnak, ki páholyából vezeti nejét karonfogva, s kénytelen udvariasan utat kérni az előtte őgyelgőktől.

– Ön meg sem lát bennünket, Angyaldy úr? – szól a magas financiák embere félig szemrehányás, félig bizalmaskodás hangján.

– Óh, bocsánat, uram! Jó estét, nagyságos asszonyom – szól a megintett, tért nyitva előttük, anélkül, hogy valamelyikre rátekintene.