A szárazföldi nyolckezű

Octopius Schmerlingianus.

Szárazi polip. Medusa officialis. Gorgon bürokratikus Hidra egzekútor.

Ugyan már miért ne kevernénk ebbe a dologba egy kis természetrajzot is?

A nyolckezűt így írják le Cuvier, Lamark, Menke és más természetbúvárok:

„Karjai hosszúk, s minden karja végig van rakva szívó köpölyökkel. E karjai szolgálnak neki úszásra, mászásra, s a préda megragadására. Amit egyszer körülfogott velük, addig el nem ereszti, míg az utolsó csepp nedvet is ki nem szítta belőle, ezt mondja róla Cuvier. Voigt F. S. észlelései nyomán bizonyos, hogy tudja változtatni a színét a feketéssárgától a legvörösebb vörösig az időjárás szerint. Köznyelven tintaféregnek nevezik. (Der gemeine Tintenwurm.)

Herodottól Cuvier-ig csak a tengerben élő példányait ismerték. Korunknak jutott a nagy szerencse a szárazföldieket is megismerhetni, mely válfajt a feltaláló iránti szeretetből a legfent előrebocsátott nomenklációval jegyzünk fel a természetrajzi kefalopoda osztályába.

Világosi éppen az utolsó száz forintját adta ki szalmáért. A saját takarmánya elfogyott már, a szomszédból még lehetett kapni keveset keserves pénzért.

Ehhez a keserves pénzhez pedig úgy jutott, hogy egy emberséges bőrkereskedő megvette tőle azokat a terményeket, amik sok magyar gazdának egyedüli iparcikkét képezték. Tudniillik, hogy a jámbor háziállatok, mikor arra a meggyőződésre jutottak, miképpen itt már többé nincs mit enni, akkor aztán arra a nemes áldozatkészségre vetemedtek, hogy felerészük odaadta utolsó értékes birtokát, a bőrét; – vegyen annak az árán a gazda a megmaradtak számára eleséget. Így segítették ki egymást kölcsönösen. A szomszéd, aki ekképpen eladta a szalmáját, most már a háza tetejét fogja felétetni barmaival; de muszáj volt eladni, mert egy hét óta keblén melengeté az adóbehajtás tizenhat lovas közegét, s ígértetett neki a jövő hétre harminckettő. Azok a szalmát is fölétetik, s pénz sem lesz. Tehát inkább a szalmától megválni.

Természetes dolog, hogy amint a szalma elvándorolt a szomszédból, az egzekúció is odább tette főhadiszállását, ahova a szalma vándorolt.

Tehát ugyanazon a napon, amelyen Világosi összerakatta a drága boglyát, beállított az udvarába tizenhat vértes lovag egy kapitány vezénylete alatt.

Volt annak több katonája is; de mind szétosztva hasonló ellenségverési hadműveletre.

A vértes kapitányban ugyanazt a tisztet ismerjük fel, aki a megyefeloszlatási műtétre olyan apropó elkésett, s aztán kitért a Szózatot éneklők előtt.

A tiszt úr magas, erőteljes férfi volt, napbarnított s egy sebhelytől díszített arccal; igen szőke haja és bajusza volt, szintoly szemöldei és szempillái, de ami különben arcának igen mogorva kifejezését nemigen szelídítette.

– Ön a háziúr? – kérdé a tiszt lováról leszállva az eléje siető Világositól.

Világosi bámulva kérdezé: mi tetszik?

– Uram! Én Föhnwald százados vagyok. Ide lettem szállásolva önhöz tizenhat legénnyel. Majd jönni fog utánam egy „másik”, aki megmondja, hogy miért és meddig.

– Gondolom. Adóhátralék miatt.

– Az nem az én dolgom. Azt önök végezzék el egymás között.

– Uram – szólt Világosi határozottan –, önök látják, hogy ebben a határban nem termett az idén semmi, amiből az adót meg lehetne fizetni.

– Én nem látok semmit, csak a napiparancsot.

– Akkor tessék beköltözni szobáimba, majd én feleségemmel és gyermekeimmel megvonulok a cselédházban. A barmaimat kivezetem az istállóból, s tessék beköttetni a lovakat. Átadom éléstáram kulcsát, tessék belőle kielégíteni szükségeiket; én semmit meg nem tagadok.

– Uram – szólt fanyar, kedvetlen hangon a tiszt –, én nem viszem katonáimat az ön szobájába, magam sem kergetem ki az ön feleségét és gyermekeit. Ha van önnél egy kis zug számomra, ahol az ördögadta éjszakát végig lehet aludnom, hát azt mutassa meg; ha nincs, elhálok a folyosón. Barmait se verje ki az aklokból, majd hevenyészünk ágasokból, deszkákból egyet a lovaink számára, a katonák lovaik mellett hálnak. Kapnak ebédre fél font kenyeret, egy negyedrész font húst; én is velük eszem; meg kell vele elégedniök. És most hagyjanak nekem békét, mert én azon kívül, amit most mondtam, nem fogok önökhöz egy szót sem szólni, ha egy esztendeig itt fekszem is.

Világosi meg volt lepve e beszéd által. Olyan keveréke volt az a katonai undornak, mely helyzetét elítéli; a nemes emberi jószívűségnek, az aszkéta egyszerűségnek s a nagyúri fel sem vevésnek.

A tiszt azután elmondá katonáinak, hogy mihez lássanak. Világosi azalatt nőcselédeinek rendeletet adott a főzésre, s mikor mind a ketten készen voltak, a háziúr meghívta illedelmesen a kapitányt.

– Nem tetszik bejönni hozzánk?

– Nem!

A kapitány leült a folyosón a hárságyra, s szivart vett elő.

– Miért nem?

– Mert szivarozni akarok.

– Odabenn is lehet.

Erre már csak fejét rázta kedvetlenül.

Világosi bement, megint kijött.

– Nőm szívesen látja önt ebédre.

– Köszönöm. Mondja meg az asszonyságnak, hogy nem akarok vendége lenni; majd ha a katonák étele meglesz, ahhoz ülök.

– S azzal végigheveredett a hárságyon; kardját megtámasztotta a szögletbe, az eldőlt, s leesett a porba. Világosi fel akarta venni.

– Soh’se bántsa! Jó helyen van ott.

És csakugyan meg sem mozdult onnan, amíg a katonák étele el nem készült. Pedig óvhatlan volt, hogy hol a háziasszony, hol a kisasszony végigmenjen a folyosón; a tiszt rájok sem nézett, nem is köszöntötte őket; félrefordította fejét, ha lépteiket hallotta.

Azután, mikor készen volt a gulyáshús, mit a háziak a katonák számára főztek, ő is odaállt a malomkőasztalhoz, melyre a nagy tálat föltették, s falatozott, míg elverte éhét. Végül inasától előkérte a kulacsot, nagyot húzott belőle, s azzal készen volt.

Megint csak leült a hárságyra a folyosón, új szivarra gyújtott, s fejét tenyerére támasztva, bámult a csendes világba.

Éppen a tál fenekét kanalazták a katonák, mikor kocsizörgés hangzott kívül, s egy ötfogatos neutitscheini robogott be az udvarra: abban ült – az a bizonyos másik.

A szárazföldi nyolckezű!

Óh, nem a természet undorító remeke, amilyen a tengerben lakik! Ez a tintaféreg finom, elegáns úr. Francia divat szerint öltözik, inggombjaiban gyémántokat hord, és fénymázas lábtyűket visel. Szivarfüstjén megismerni a legfinomabb Kubaflórt. Nem is torzkép; ha Lavaterre bíznák, azt mondaná fejéről: ez egy érdemeire büszke polgár, ki nyílt vonásaiban embertársai szeretetét árulja el, s ajkain azt az öntudatot viseli, hogy őt, akik ismerik, áldják. Szemeinek őszinte kékje az előzékeny barátságot kínálja ismerősnek, ismeretlennek.

Igenis: a nyájasság és jó kedély sugárzott a nyolckezű arcáról. Azonban Szókratész azt mondá a koponyatudósnak: „Igazad van; valóban ilyen gazember lettem volna én, amilyennek arcom és koponyám után ítélsz, ha a nevelés ellenkezővé nem idomított volna.” – Vannak megfordított Szókratészek. Itt az egyik.

A bakon, a kocsis mellett ül a kísérője: a pénzügyőr, magyarul finánc.

De már ezt megáldotta a természet hívatása apparátusaival.

Két szeme kancsal, hogy egyszerre két emberre vigyázhasson, minden embernek mind a két kezét ellenőrizhesse, s sohase lehessen tudni, hová néz. Orra, mint a tapíré, hajlékonysági képességgel bír; megbecsülhetlen képességű orr! Ellátva a dohánymegszaglás tudományától kezdve az emberfelismerés tanáig minden neveltséggel; rettenetes szája, kapa nagyságú hatalmas fogsorral; mielőtt szólna, már elmondta a szerencsétlennek, ki vele találkozott, hogy most meg fogja enni, hát csak búcsúzzék el a világtól.

Minthogy a két úr aligha fogja magát bemutatni, nem lévén udvarias feladatuk a házigazdával nyájaskodni, nehogy folyvást az igazi neveiken legyünk kénytelenek őket hívni, per „hidra” és „cápa”: magunk keressük elő matrikuláris neveiket; a nyolckezű neve Gierig, a cápáé Konyec.

A hintóból leszálló urak siettek be egyenesen a házba. Gierig úr meglátta a folyosón szivarozó kapitányt, s barátságosan s erős hangon üdvözlé:

– Ah, jó napot, kapitány úr, jó napot!

A kapitány csak a sarkantyúját veregette össze, s úgy tett, mintha megsüketült volna.

Gierig úr pedig csak azért is meg akarta mutatni, hogy megszólíthatja.

– Ön már megérkezett? Mindig megelőz bennünket. Pedig ugyan sietünk.

Föhnwald százados félrenézett rá, s ezek a fehér szempillák azt beszélték Gierig úrnak, hogy: „mernél is te valahová elébb bemenni, míg minket előre nem küldtél!”

– Nos, hát milyen itt a háztáj? Hogyan?

A kapitány nagy füstöt fújt maga elé válasz helyett.

– Vannak fényes bútorok a házban? Fölösleges luxus, vagy eldugtak már előre mindent?

– Nem tudom, nem voltam benne.

– Micsoda? Hát még nem ebédelt?

– Sőt igen jól. A katonáimmal együtt.

– Ah!

A biztos úr gúnyos mosollyal tekinte le a kapitányra. Megint kezdi már.

– Vannak asszonyságok a háznál? Fiatal kisasszonyok? Finom fehérnép? Ideges természetű?

– Úgy hiszem: egy házinő és egy kisasszony.

– Ez jó; tehát menjünk be!

Azzal, hogy annál illedelmesebb legyen első megjelenése, szivart vett elő, leharapta végét, s a kapitányhoz fordult bizalmasan.

– Kérek egy kis tüzet!

– Nem ég a szivarom.

– Hisz az imént még égett.

– Már kialudt – szólt Föhnwald, s eldobta az egész szivart. No, de ott volt dörzsgyufával gyorsan Konyec; örült, hogy szolgálhatott főnökének. Elsütött egy szálat, még a markát is eléje tartá műértően, hogy a szél el ne fújja a lángot; úgy segített a szivarra rágyújtani.

Sőt még azután összekacsintva főnökével saját keblébe is tett egy mozdulatot, tán hogy elővegyen egyet azokból az átkozott kapadohány szivarokból, amiket a magas erarium azon szent célra készített, hogy ahol makacs adómegtagadó kurucok vannak, ott azokat Konyec úr az asszonyság hálószobájában a selyem pamlagon végigheveredvén, con amore illatoztassa.

Gierig úr csillapítótag inte. Majd később.

Konyec elérté az intést, s visszadugta a szivartáskát keblébe. Mentek aztán a konyhába, onnan a szobába.

Világosi fogadta őket. Nem volt indulatos; tudjuk, hogy igen szelíd kedélyű. Kérdezte a nagyságos uraktól, hogy minek köszönje a szerencsét.

– Ön, úgy látszik, elfelejtette, hogy háromnegyedévi adóhátralékával van tartozásban.

– Nem felejtettem el, uram! Mindig megfizettem eddig pontosan. Tudom, mivel tartozom az államnak, s ami elmaradt, mihelyt módomban lesz, sietek kipótolni. De most nincs, miből fizessek. Láthatta ön, amerre járt, hogy az idén e vidéken nem lesz aratás.

– Azt végezzék el önök az Úristennel! Az állam gépezete nem akadhat meg a rossz idő miatt. Az önök dolga kitalálni, hogy honnan fizessenek. Takarították volna meg az elmúlt évek feleslegét.

– Kérem, én új gazda vagyok. Tavaly kezdtem, s az is nagyon rossz esztendő volt.

– Sajnálom, de kivételeket nem ismerünk. Minden tartozás között legelső az, amivel az államnak tartozunk. Traktáljanak önök kevesebbet, rakjanak kevesebb zsinórt dolmányukra, ne prédálják a pénzt könyvekre, hírlapokra, lovakra, agarakra, és nem lesznek megszorulva. Az állam követeli a magáét, s mi itt vagyunk e követelésnek nyomatékot adni. Az ön adóbeli tartozása ötszáz forint kerekszámban.

– Uram! Itt szekrényeim kulcsai. Keressen fel minden zugot a házamnál, és ha talál valami pénzt vagy pénzérőt, vigye el magával!

A nyolckezű nagy hahotával nevetett fel e szóra.

– Ohohó, gazduram! Ezt a nótát jól ismerjük már. Itt a kulcsok: keresse az úr a pénzt! Köszönöm a gráciát. Mi nem fogunk az ön pénzeért „tüzet, vizet” játszani. Önnek magának kell azt előadni.

– Én pedig komolyan mondom önöknek, uraim, hogy nekem egy fillérem sincs.

– Ebbe is be vagyok már tanulva. Tessék elhinni, hogy semmi újat nem lehet már kitalálni előttem. Másutt is mondták már azt ilyen urak: egy fillérem sincsen. Igen, mert minden pénzüket átadták a feleségüknek, kisasszonyuknak; azoknál volt. Azt hitték, hogy ha személyes motozás alá kerülnek is, nem találtatik náluk semmi. De én kijelentem, hogy nálam az ilyen tréfával nagyon meg tetszik járni. Én bírok amaz eszközökkel, amik az eldugott pénzt napvilágra tudják hozni. S ha végre is türelmem rövidebb talál lenni, mint az urak szívóssága: félreteszek minden tekintetet, s megvizsgáltatom az asszonyságok testén levő ruhákat. Előre megmondom. Óh, ezen az úton sok pénz előkerült már.

Világosi két kezét halántékaira szorította, magában suttogva: „Megőrülök, meg kell őrülnöm!”

– Nini! Hát ez mi? – kiálta közbe most Konyec úr egy pamlag takarója alól három levél dohányt húzva elő. – Itt dohány is van elrejtve.

Világosi zavarodottan hebegte:

– Azt bizonyosan nőm tette oda molyok elűzésére.

Hogy nevetett rajta mind a két úr.

– Csináljon ön róla „Befundot!” – inte kegyteljesen Gierig úr a fináncnak.

Az rögtön nekiült, és írta a bűntény-álladékot rovatolt papírra.

– De uraim – szólt Világosi zavarodottan – higgyék el önök, hogy én nem tudok semmit a dohányról. Én soha életemben nem pipáztam.

Gierig nagyot nevetett.

– Konyec úr! Jegyezze ön: 163. Uram! Ön százhatvanharmadik, aki tudomásomra a talált dohányra azt mondta, hogy ő sohasem dohányzik.

– De becsületemre mondom!

– No, no, no, uram! Ugyan már egypár forintnyi differenciáért érdemes volna önnek a becsületét vetni mérlegbe? Szégyellje ön magát, uram! Ilyenek önök, lássa!

– Megőrülök, meg kell őrülnöm! – rebegé Világosi, és égő homlokát az ablak hideg üvegén iparkodott lehűteni.

– No, majd jobb gondolatokra fogjuk önt hozni, uram. Remélem, hogy ahol én egyszer prelekciót tartottam, ott nem fogja senki a lecke ismétlését kívánni; és most megengedi, hogy konyhájában rendeletet adjunk az ebéd végett. Önök már talán ebédeltek is? No, nem tesz semmit. Azért a család tagjai közül egy lesz olyan szíves, hogy velünk együtt fog falatozni. Oh, nem a dekórum végett, óh nem! Hanem mivel nem akarjuk, hogy valahol egy haragos ember megmérgezzen bennünket. Már ez nem megy másképp édes úr, ezer bocsánat! Ön együtt fog velünk ebédelni, vagy a felesége, vagy a kisasszony. No, ebből nem lesz casus belli. Valakit kényszeríteni, hogy kétszer ebédeljen egy nap. Ez nem olyan kegyetlenség. Hahaha!

Konyec úr segített főnökének nevetni.

– És most nézzük meg, mit csinálnak legényeink.

A két úr kisétált az udvarra.

Ott éppen össze volt gyülekezve mind a tizenhat katona a kút körül, s szörnyen magyaráztatta magának az öregbéressel, hogy abból a kútból egy cseppentett csepp vizet sem lehet kikapni már két hét óta, hanem el kell ballagni fél mértföldnyire a Berettyóhoz; annak a fenekén van ásva három kút, aközül egyben talán még kapni vizet, de csak korán reggel.

– Nos, hát hogy vagytok, fiúk? – szólt Gierig úr közéjük elegyedve. – Kaptatok már ebédet, bort, szénát, abrakot a lovaknak, magatoknak pelyhes ágyat? Az mind megillet benneteket, arra valók ezek az úri szobák. Reggel kávé cukorral, kaláccsal; délben négy tál étel; este három, napjában két itce bor, pálinka, amennyi kell. Tartozik vele a gazda. Ha nem ad, követelni kell. Akármit ád, nem kell vele megelégedni. Most ti vagytok az urak. Ti parancsoltok. Este ágyat vettettek magatoknak a festett szobákban. Ott háltok a pamlagokon. Az abrakos tarisznyát, a lószerszámot meg a nyerget felakasztjátok a rámás képekre, s ha gyönge a szeg, nem tartja meg, a magatok erős szegeit veritek bele a falba; ha útban van a kép, a képen keresztül. Csak ne zsenírozzátok magatokat semmit! Úgy viseljétek magatokat, mintha itthon volnátok, mintha ellenségnél volnátok. Héj, nagy kópék! Most jutottatok csak jó helyre. Itt van szép leány, szép asszony a háznál. Héj, tudom, lesz itt sikongatás naphosszant! Átkozott kópék! A fehércseléd hogy ijedezik tőlük! Hogy fél tőlük! No, csak mindent kedvetekre tegyetek! Most élhetitek világotokat: És aztán, azt mondom, akármit kaptok: semmivel se legyetek megelégedve!

Föhnwald kapitány e beszéd alatt felcsatolta kardját oldalára, s mikor vége volt a biztos beszédének, csak onnan a folyosóról rövid lapidáris stílusban ennyit tett hozzá:

– Én pedig azt mondom nektek, hogy aki másként cselekszik, mint ahogy én parancsolom: aki egy mákszemnyi pimaszságot elkövet a háziak ellen, olyan ötven botot veretek rá, hogy meg lesz vele elégedve.

Föhnwald ez ígéretteljes biztatás után elhagyta a folyosót, s bement a szobába. Tudhatta, hogy most mindjárt kell valami jelenetnek következni, amihez jó lesz a közkatonákat és cselédséget nem hívni meg ingyen néző közönségnek.

Az első szobában találta Világosit, ki az ablakon át hallgatta az udvaron mondottakat. A háziúr könnyel szemében jött eléje megköszönni a zárszavakat.

– Ejh, hagyjon ön nekem békét! – kiálta a tiszt haragosan elkapva kezét a kézszorítás elől – én önt is gyűlölöm. Miért nem fizetnek önök? Miért kényszerítenek bennünket ebbe az átkozott helyzetbe? Miért nem teremtik elő azt a nyomorú pénzt?

– Hallgasson rám, százados úr! Én önnek őszintén fogok szólani. Megvan a házamnál az a pénz, amivel az adót kifizethetném; de azt nem adhatom oda, mert kétszeresen nem az enyim. Először nem az enyim, mert nőm menyasszonyi ajándéka és megtakarított születésnapi emlékaranyai. Másodszor nem az enyim, mert az a földbirtokosnak lejárt haszonbérét képviseli: rám nézve idegen pénz, amihez nem szabad többé nyúlnom. Ön ismeri a német példabeszédet a három fillérről: „Zehrpfenning” – „Notpfenning” – „Ehrenpfenning.” Az első, a fogyasztás fillére rég elfogyott. Utánament a második: a szükség fillére; most csak a harmadik van még meg: a becsület fillére. Becsületem minden fillérét pedig nőm őrzi, s azt csak erőhatalom fogja tőle elvehetni. Ezt akartam önnek mondani, uram.

Azzal felesége szobája felé ment. Az ajtóban megállt, és így szólt:

– Ez nőm szobája.

És bement oda.

Föhnwald századosnak nem volt ideje észrevételt tehetni a vele tudatottakra, mert jött utána nagy garral a biztos és fegyverhordozója.

– De kapitány úr, mit cselekedett ön? – rivallt a biztos a tisztre fensőbbségi dorgáló hangon.

– Azt, amit régen kellett volna tennem – szólt Föhnwald százados mellét kifeszítve egész szélességében. – A katonai fegyelmet a maga jogaiba visszahelyeztem.

– Ellenkezőleg! Ön maga adott példát a fegyelembontásra. Önnek kapott parancsa akként hangzik, hogy mind magát, mind csapatját rendelkezéseim alá bocsássa. Ez a parancs, amit ön elöljárójától kapott.

– Azt teljesítem is. Megyek, ahová ön vezényel. Ehhez hozzászoktam. Solferinónál a kartácstűzbe vezényeltek. Belementem. Így esküdtem a zászlóm alatt. Most egy kloakába küldenek be, ahol mindennap fülig kell gázolnom a sárban. Erre már nem fogadkoztam a zászlóm alatt. Én katonának álltam be, nem martalócnak. Én katonákat vezénylek, nem maródőröket.

Gierig úr a legnyájasabb mosolygással viszonzá a kapitánynak. Aki nem értette nyelvét, azt hihette volna, hogy enyeleg vele.

– Mindezt, uram, végezze ön el a hadügyminisztériummal. Ha nem tetszik „ez” a szolgálat: tegyen róla. De most ez a tábori jelszó. Itt is ellenséggel állunk szemben, s az ellenségen segíteni itt is árulás.

– Nem is segítek senkin. Mi közöm hozzájok? Ha tartoznak az államnak, s nem akarják megadni, pakoltassa ön szekérre, ami megkaphatót talál nálok, s vigye magával. Mit bánom én? Ha a gazda lábáról lehúzza is ön a csizmát, szót se szólok. De hogy az én jelenlétemben valaki a női szemérmet megsértse: az az én magánügyem, azt nem tűröm el. Ha katonám teszi, megvágatom; ha más teszi, belém botlik.

– Ah! Tehát egy krinolin?

– Semmi krinolin! Én nem tudom, szépek-e, fiatalok-e a nők itt e háznál. Nem néztem rájuk. De tudom, hogy nők. S ha hottentotta volna is a némber, akit előttem megbántanak, a sértő tapasztalni fogná, hogy férfi vagyok.

– De kapitány úr – szólt szelíd hangnyomattal Gierig –; az ön helytelen gavallérkodása elrontja az én egész rendszeremet. Ez a rendszer pedig egyenes kifolyása a kormányzati politikának. Itt egyébről van szó, mint annyi meg annyi garasról. Itt a törvényes rend helyreállításáról van szó.

– És az ön procentjeiről.

E kegyetlen célzás a nyolckezűnek mégiscsak arcába kergette a vért. Mosolygott ugyan még most is, de a düh kékveres színével orcáján, s amit most mondott, azt már sarkairól felemelkedve mondta. Konyec úr is közelebb lépett oldalához, s a sérthetlenség büszke érzetében úgy segített haragos arcvonásaival kísérni főnöke szavait.

– Kapitány úr! Önt nekem nem azért ajándékozták, hogy ön az én intézkedéseimet bírálgassa, azokra véleményt mondjon, azokban kifogást tegyen; hanem hogy azoknak megfeleljen. Nekem misszióm van, melyben én vagyok a kéz, ön csak az eszköz. Ha én ezt a küldetésemet az utolsó pontig kérlelhetlen szigorral végre nem hajtom: a magas kormánytól én kapok érte orrot! Tudja ön azt?

Konyec úr közelebb tolta képét e szónál Föhnwald elé, mintha bizonyítaná, hogy nem tréfadolog ám egy ilyen kormányi úton kapott orral járni a világban.

Föhnwald aztán fél vállát fordítva feléjök azt viszonzá nagy nyugodtan:

– Már hiszen, biztos úr, ha orrot kap ön a magas kormánytól, azt viselheti ön miattam ott, ahol akarja; hanem ha én önnek az egyik fülét le találom szabni, nem tudom, hogyan kap ön ahelyett a magas kormánytól másik fület.

Ez a válasz aztán mind a két urat annyira kielégítette, hogy egyszerre hátrahőköltek.

Gierig úr nem is folytatta addig a harcot, míg a nagy tölgyfa ebédlőasztalt megkerülte, s csak akkor felelt vissza a kapitánynak, mikor egy nagy masszív tárgy kettejök között volt.

– Óh, hát csak tessék lovagiaskodni! Legyen ön gentleman! Ez önnek jól áll. Parancsolja meg a katonáinak, hogy csókoljanak kezet a háziasszonynak. Nem lesz szükségem önökre. Ne tessék amiatt aggódni! Tudok én magam is Konyec úr segítségével annyi kellemetes mulatságot szerezni az illetőknek, amennyi éppen elég ahhoz, hogy a rendszer diadalhoz jusson.

Konyec úr hallván a nevére hivatkozást, múlhatlannak tartotta az általánosságban tartott alapelveket részletes programmal is illusztrálni.

Konyec úr mint pénzügyőr csak őrmesteri fokon állt; de teljes tudatával bírt annak, hogy ő a mostani bölcs rendszer folytán ennek a lovaskapitánynak elöljárósága, s az őt ex offo vissza nem torolhatja.

– Hohó! Konyec úr érti azt már. Pőrére levetkőzve járni keresztül az asszonyságok szobáján; büdös dohányfüstöt fújni az orruk alá, pajkos beszédekkel mulattatni a kisasszonyt és asszonyságot. Játszani a részeget s ijesztgetni a leánycselédséget; dörömbözni éjjel a bezárt ajtón és káromkodni hozzá! Oh, Konyec úr tapasztalt legény ebben. Tudja Konyec úr, hogy mitől döglik a légy. És utoljára, ha semmi sem használ, azt is tudja Konyec úr, hogy az úri dámáknál hol kell megkeresni azt a pénzt, amire azt mondják, hogy nincs sehol. Oh, Konyec úr tapasztalt legény.

Mindezt Konyec úr dicsőségtől ragyogó arccal mondta el saját magáról.

Föhnwald kapitány csak suhogtatott lovagvesszejével a beszéd alatt. Mikor vége lett a hencegésnek, akkor fogta a lovagvesszőt, és keresztbe fektette az ajtó előtt, mely a nők szobájába vezetett.

– És én azt mondom, hogy aki ezt az én lovagvesszőmet át meri lépni, annak én ezt összeszaggatom a fején.

Azzal fogta magát, s felült arra az asztalra, amelyen az éppen akkor bejövő leánycseléd elkezdett teríteni Gierig úr és Konyec úr számára. Biz annak az asztalnak csak a felét teríthette be, mert a másik feléről Föhnwald nem szándékozott leszállni.

A szolgáló jelenléte alatt félbeszakadt a harc, s rövid fegyverszünet állt be. Böske, mint afféle fehércseléd, rettenetes szörnyen szerette volna látni, hogyan eszi meg egymást ez a három úr. A konyhába kihallatszó lármából kivette már, hogy nemigen nyájasan enyelegnek; annálfogva annyi törülgetni valót talált minden tányéron, annyi rakosgatni valót késen-villán, hogy Gierig urat egészen kihozta a türelméből, ki szerette volna a veszekedést folytatni.

Aközben valamit súgott Konyec úrnak.

Konyec úr elég indiszkrét volt a súgásra fennhangon felelni.

– Hogy menjek útra rögtön, mikor még ma nem is ebédeltem?

Ez éppen jó csap-szó volt Gierig úrnak a sertepertélő szolgálóra rárivallni.

– Hát te, szolgáló, mikor hozod már azt az ebédet?

Böskében felébredt az áspis.

– Micsoda szolgáló? Ha szolgáló vagyok is, nem az úrnak a szolgálója vagyok. Azt gondolja az úr, hogy az ebédet is föl lehet fújni, mint a protikilumot? Ez nem kocsma, itt nincs spájcedli, várjanak az urak! Ha kész lesz, majd felhozom. Ha megették, majd kedves egészségükre kívánom.

Mielőtt Gierig úr a nyelves cselédet megfenyíthette volna, Föhnwald százados belevágott a beszédbe:

– Húgám! Ez a két úr nagyon éhes. Az egyiknek sietős útja van. Ha maradt valami abból a gulyáshúsból, ami nekünk volt ebédre, hozd fel számukra, nem kívánnak ők egyebet.

– Óh, abból még van; mindjárt hozom.

Böske vagy értette, vagy nem értette a tréfát, annyi bizonyos, hogy a maradékot, amit vacsorára fennhagyott, nyomban feltálalta a két nagyságos úrnak.

Gierig úr fújt dühében, s hátul összefogott kezekkel járt alá s fel a szobában, közben törülgetve izzadó homlokát, s rá sem tekintett a gulyáshús-unikumra. Konyec úr azonban nem volt vele egy véleményben; gondolá: barátom Gierig, barátom a miniszter, de legnagyobb barátom a gyomrom, s nekiült a kínálatlan lakomának; mire aztán Gierig úr is, ha azt nem akarta, hogy a barátja helyette is megebédeljen, csak nekifanyalodott, s hozzálátott az egyetlen tál ételhez, mely ugyan elég jó és ízletes volt, hanem az a hibája volt, hogy elő- és utóhad nélkül jelent meg.

Volt ugyan még az asztalon, amit a két vendég nagyon szeretett volna megenni, de nem tudta hol megkezdeni; tudniillik, hogy az egész étkezés alatt ott ült az asztal másik végén a kapitány hátat fordítva a vendégek felé.

Gierig úr alig várta, hogy az utolsó falatját lenyelje.

– Most vegye ön elő írószereit.

Konyec úr kipakolta a bőröndből a szükségeseket.

– Írja ön, amit diktálok: „Ezredes úr! Föhnwald százados, kit ön rendelkezésem alá adott…”

– Megálljon! – kiáltá közbe Föhnwald. – Azt fogja ön írni, amit én diktálok: „Föhnwald százados nem akarja intézkedéseimet teljesíteni. Kérem őt feleletre vonatni.” Punktum. Egy betűt sem többet!

Konyec úr most igazán megakadt; kétfelül is mondogatnak a tollába, ez nem megy!

Julius Caesar diktált egyszerre hat embernek, de hogy két ember diktáljon egynek, ezt Julius Caesar sem próbálta. Hát csak a szájába kapta a tollát keresztben, s nézegetett hol az egyik, hol a másik úrra, hogy mi lesz már ebből.

– Fogja ön írni, amit mondtam? – rivallt rá Föhnwald százados, s olyat ütött a tenyerével az asztalra, hogy a kalamáris a tábláról, Konyec úr a karosszékből magasra ugrott ijedtében.

– Írja ön, amit a kapitány úr diktált! – hagyja helybe Gierig úr. – A többit elmondhatja ön élőszóval.

Azzal alákanyarítván a nevét a rövid levélnek, borítékba tette, lepecsételte. Konyec úr ráírta az ismert címzetet, s eltette a levelet piros pugyillárisába.

Gierig úr adott neki útravaló pénzt, amennyit zsebéből éppen kimarkolt. A közönség fizeti e költséget.

– És most tessék, uram, küldöttem visszatértéig uralkodni a háznál.

– Fogok!

– No, azt talán el fogja ön érni, hogy felszabadul az önnek nem tetsző küldetés alól, de sohasem lesz önből őrnagy – arról bizonyos lehet ön, kapitány úr!

– Ezen a csatatéren bizonyosan nem!

Azzal leszállt az asztalról, kiment az udvarra, s az inasának azt mondta, hogy messen számára valahol fűzfavesszőt, mert lovagkorbácsának más dolga van, s azzal kilovagolt a pusztába egyedül. Késő este vetette haza.

Mikor lováról leszállt, egy percre találkozott Világosival.

Csak ezt az egy szót mondta neki:

– Rettenetes!

Világosi úthoz volt készülve.

– Kapitány úr – szólt Föhnwaldhoz. – Önnek nemes magaviselete engem olyan elhatározásra bírt, amit soha sem tettem volna. Én rögtön bemegyek a városba. Ismerek ott körülbelül uzsorásokat, kik száz percentre szoktak pénzt adni: azoknak lekötöm testemet-lelkemet, jövő évi termésemet; ami áron pénzt adnak, felveszem, ha örökre belebukom is, de megfizetek. Míg visszatérek, addig az ön oltalmára bízom feleségemet, gyermekemet.

– Jó. Szavamat adom rá: nem fogja őket bántani senki.

Világosi elindult késő éjjel az útra.

Föhnwald szavának állt. Két napig csend és béke volt a háznál. A katonáknak neszét sem lehetett hallani; békén megvoltak a cselédekkel, segítettek nekik a távoli kutakból vizet hordani, gazdálkodva bántak étellel, takarmánnyal.

Föhnwald egyszer sem találkozott a hölgyekkel. Kerülte őket. Gierig úr is meg volt békén a vendégszobában, és nem bosszantott senkit.

A harmadik napon már aggódva várt mindenki Világosi hazatértére. Ma okvetlen meg kell érkeznie a városból. Föhnwald maga kétszer is kilovagolt délelőtt a határba, kémszemlészni, hogy nem jön-e még a házigazda?

Végre ebéd után hangzott az udvaron a szekérzörgés.

A nők az ablakhoz futottak, Föhnwald a folyosóra sietett.

Milyen keserű csalódás.

Nem Világosi érkezett meg, hanem a finánc. Szekerén még két csendőr ült – feltűzött szuronnyal. Konyec úr nagy osztentációval viselt a keblébe dugva egy nagy levelet, s midőn lemászott a kocsiról, fensőbbségi parancshangon tanácsolá a csendőröknek, hogy ők is szálljanak le, s maradjanak egyelőre beváró helyzetben a folyosón.

Azzal nagy peckesen, minden lépésnél egyet lejtve, bevonult a szobába, hova őt Föhnwald százados követte.

Gierig úr is elősietett eddigi duzzogási odújából.

A két rokonkebel arca oly egymást értően ragyogott egymásra.

Konyec úr előragadta kebléből a nagy levelet, s mint diadali trófeumot nyújtá át Gierig úrnak.

Föhnwald összefont karokkal dűlt az asztal szegletéhez, s várta a szép szót.

Gierig úr feltöré a levelet, átfutotta annak tartalmát, s azzal büszkén lépett Föhnwald elé

– Kapitány úr! Fel vagyok hatalmazva önnek ezen levelet felolvasni.

– Hallgatom.

– Az ezredes úr ezt írja nekem: „Nagyságos főbiztos úr! Felhatalmazom önt Föhnwald századost oda utasítani, miszerint minden pontban az ön rendeleteihez alkalmazkodjék; s ha ezt tenni nem akarja, azon esetben magánügyeit egyéni nézetei szerint haladéktalanul elintézni siessen stb.”

– Megértettem – szólt Föhnwald. – Tehát mi rendelete van önnek hozzám?

– Az, hogy kapitány úr az adó behajtását ne akadályozza e háznál.

– Ezt már teljesítettem. A háziúr egy szavamra megtette azt, mire az erőszak nem bírta rá: bement a városba pénzt venni fel kölcsön. Nemsokára visszajön, és fizetni fog.

– Ezzel csak önt ámította el! Elment, hogy férfit ne kapjunk a háznál. Azt hitte, hogy az asszonyokat kímélni fogjuk. De csalatkozott nagyon! Mi bírunk a dámákkal is. Két napig vesztegeltünk hasztalanul, harmadnap jogunk van a végletekhez nyúlni. Kezdeni fogjuk a kutatást a hölgyeknél.

– Én megígértem a háziúrnak, hogy amíg visszatér, a hölgyeket kímélni fogjuk.

– Ez annyit tesz, hogy ön rendelkezésemet nem teljesíti?

– Annyit.

– Abban az esetben azt kérdem öntől, értette-e fensőbbsége rendeletének második részét?

– Értettem – szólt Föhnwald, és leoldotta kardját, s odavetette az asztalra. – Arra kényszeríthetnek, hogy ezt a kardot ki ne húzzam soha, de arra nem, hogy adott szavamat megszegjem.

– Hát jól van, „Föhnwald úr!” hanem azon perctől fogva, melyben ön kardját leteszi: ön rám nézve nem létezik.

Azzal hátrafordult Konyec úrhoz, s a nők ajtajára mutatott neki.

– Azt az ajtót fel kell nyitni!

Azt az ajtót, mely előtt keresztbe fektetve volt Föhnwald lovagkorbácsa.

Konyec úr sietett az ajtó felé. De Föhnwald megelőzte, s felvette lovagvesszőjét, és így szólt:

– A százados, meglehet, hogy nem létezik önre nézve többé, de „Föhnwald úr” még mindig létezik; s ha kardom nem lesz is az enyém többé, az a lovagostor még mindig az enyim, s amit Föhnwald kapitány mondott harmadnapja, azt Föhnwald úr ma is meg fogja tenni: hogy összetöri ezt a lovagvesszőt annak a fején, aki a küszöböt át akarja lépni.

– Ah, hisz ez nyílt lázadás! Csendőrök! Hej, ide hozzám! – ordítá magánkívül Gierig úr, s a két csendőr rohant be hívására szuronyszegezve, míg Konyec úr gyíklesőjét kirántva, serénykedett az asztal elé ugrani, melyen Föhnwald kardja hevert, ha netalán az fegyveres védelemhez akarna készülni.

Föhnwald pedig hideg nyugalommal állt az ajtóban karjait összefonva, s a lovagvesszőt hóna alá dugva markában.

– Föhnwald úr – riadt rá most Gierig. – Menjen ön az ajtóból!

– Próbáljon valaki innen elmozdítani!

– Föhnwald úr! Én önt lelövetem!

– Tegye ön!

E pillanatban felnyílt a nők szobájának ajtaja, s kirohant rajta Ilonka kisasszony.

A fiatal leány egyenesen a biztoshoz sietett.

– Uram, nincs szükség erőszakra. Fizetni fogunk.

A nyitva hagyott ajtón át lehete látni Világosinét, amint az asztalra leborulva sírt. Neki nem volt ereje ahhoz, amihez leányának.

– Ez már más szó – felelt a megszólításra Gierig úr. – Tessék beszélni, kisasszony!

– Tessék elébb eltávolítani a fegyvereseket!

Gierig úr tétovázva tekinte hol saját segédcsapatára, hol Föhnwald úrra, hol az asztalon heverő kardra. Meggondolandó ez: hátha Föhnwald egyszer csak elkapja a kardot, s karmenádlit aprít civilhúsból.

Ilonka elérté a tétovázást; felkapta maga a kardot az asztalról, s mielőtt merényletét megakadályozhatták volna, odavitte azt Föhnwaldhoz.

– Uram! Kérem önt, kösse fel újra kardját. A mi szerencsétlenségünk ne legyen tetézve azzal, hogy önre nézve is végzetessé váljék. Már kielégítjük a biztost, s önnek lesz kellemetlensége miattunk. Igen szépen kérem önt.

Most már mégsem tehette Föhnwald, hogy rá ne nézzen Ilonka kisasszonyra; s amint a fiatal hajadon hevülő arccal, tiszta, nyugodt szemekkel tekinte rá, Föhnwald lelkében azt érzé belül, hogy mégis jól tette, midőn ismeretlennek látatlanban is védelmére kelt.

– Köszönöm jó tanácsát, kisasszony; de ha ma felkötöm is kardomat, holnap megint más háznál újra oda jutok, hogy le kell azt tennem, mert én már ezzel a szolgálattal meg vagyok elégedve.

– Fogadja meg, kapitány úr – szólt közbe Gierig úr –, amire a kisasszony olyan szépen kéri. Az ezredes levelének utóirata is van, melyben azt tudatja velem, hogy ha a jelen végrehajtást bevégeztük, önt szakaszával együtt más, adóbehajtásmentes vidékre teszi át, s nekem pihent csapatokat ad rendelkezésemre.

Föhnwald könnyebbülten sóhajta fel e szóra.

– Akkor hozzányúlok kardomhoz ismét. Köszönöm, kisasszony.

– A hálával mi tartozunk.

Ilonka szerényen meghajtá magát a tiszt előtt, s visszatért a biztoshoz.

Gierig úr inte a csendőröknek, hogy kimehetnek; azután előhozatta Konyec úrral az okmányokat, s kiterítteté az asztalra.

– Kezénél van kisasszonynak a szükséges pénz?

– Itt van nálam – szólt Ilonka, elővonva zsebéből a hímzett erszényt, melynek selyemhálóján keresztülcsillogtak anyja megtakarított aranyai; annyi boldog nap emléke!

– Talán akkor meg is várhatnók az összeszámlálással a papát, míg hazajön.

– Egy percet sem, uram!

– Igaza van, kisasszony. Ön is szeretne már tőlünk menekülni. Ez nagyon természetes. Hanem ez az összeszámolás mégis némi tárgyismerettel jár.

– Nem tesz semmit! Oda fogok figyelni.

– Hát nem bánom.

Azzal elkezdé magyarázni Ilonkának azt a tudományt, hogy mit neveznek jövedelemadónak, földadónak és személykeresetadónak. Mennyi háborúpótlék jár ehhez béke idején? Mitől kezdve kell lejárati kamatokat is fizetni? Mennyire megy a közmunkaváltság? Hogyan tartozik a gazda cselédeiért is fizetni? Húzza le ő maga azoknak béréből. És mindezekhez mennyi végrehajtási költség járul, és ez együtt mennyit tesz ki?

Ilonka mindezt megtanulta szépen, s számadása összeütött Gierig úréval.

Aztán kitöltötte az asztalra az erszényke tartalmát, s odaszámlálta az aranyokat. Azután kiszámította a valutakülönbséget érc- és papírpénz között, egy kis vitája volt Gierig úrral az ázsió felett, melyet aztán hiteles börzetudósításokkal eligazított egy legújabb keletű hírlapból, s végre annyira jutott Gierig úrral, hogy az adótartozást az érckészlet teljesen födözte.

Gierig úr ki is állítá a szabályszerű nyugtát a megtörtént fizetés felől.

Föhnwald kapitány az ablaknak támaszkodva bámulta, mennyi bájjal s mily lélekjelenléttel végzi e szörnyű unalmas dolgot az a gyermek.

Mikor ez megvolt, azazhogy a nyugta Ilonka kezében, az aranyak pedig Gierig úr pénztáskájában voltak, akkor előállt Konyec úr, ki eddig főnöke székének karján áthajolva kísérte figyelemmel a számadást, hogy nem történik-e benne valami hiba. Most ő is előbbre került, s elővett valamit, amit eddig a háta mögött tartogatott. Széles száját hegyesre szorította, s szemöldeit fölhúzta magasra, mint aki tréfája tökéletességéről meg van győződve, de nem akarja magának megengedni, hogy saját maga nevessen rajta legelébb is.

– És még ez a kis bírság itten, kisasszony – szólt Ilonka elé tartva valami fizetési meghagyást.

– Mi az?

– Tetszik látni.

Láthatta biz azt; ama bizonyos dohánylevelek, miket anyja a bútorok borítékjai alá rakott, hogy a molyt távol tartsák a szőrkelmétől, az állami gondviselés haragját vonta maga után. Megbüntették érte öt forint és még néhány autentikus krajcárig. Ezt is meg kell még fizetni.

Ilonka tudta jól, hogy hiába fogja azt mondani, hogy itt több pénz nincs már a háznál; csak azt fogják rá felelni, hogy: „No, hát várunk, amíg lesz.”

Konyec úr kárvigyorogva állt előtte, és gyönyörködött zavarában.

Ilonka most hirtelen a zsebébe nyúlt, kivette onnan a kését, s kinyitotta.

No, no, gondolá magában Konyec úr. Ez nem jót akar. Ilonka pedig azt tette azzal a késsel, hogy a karján volt egy karperec tizenkét magyar ezüst hatosból, a tizenharmadik egy magyar feliratú arany; nagyon viselték azt egy időben. Azzal a késsel kifeszítette a karperecéből az aranyat, s odadobta Konyecnek. Ez is ki van fizetve.

– Többé nem tartozunk semmivel?

– Ezúttal nem, kisasszony – felelt Gierig úr, és mélyen meghajtá magát udvariasan.

Most már igen nyájas akart lenni.

– Lássa nagysád, szép kisasszony; miért nem lehetett azt mindjárt ezen kezdeni? Tudtam én, hogy ez így fog végződni. Hát nem jobb lett volna mindjárt eleve, minden gyűlölködés mellőzésével ezt cselekedni? Minek kényszeríteni az államhatalmat, hogy alattvalók iránt kellemetlen módszerekhez folyamodjék?

– Biztos úr – szólt közbe a kapitány –, végezze ön kegyes oktatásait röviden, mert én nyergeltetek!

Végezni is kellett, mert Ilonka otthagyta őket kisietvén a konyhába, hogy rendeletet adjon Böskének minden további vendégellátási készületek rögtöni megszüntetésére.

– No, lássa ön, kapitány úr, hogy nekem mindig igazam van – szólt Gierig. – Az ember ne legyen szentimentális. Mi mindnyájan csak gépek vagyunk, akiknek nem szabad éreznünk, gondolkoznunk, hanem azt, akkor és addig cselekednünk, amit, ameddig és amikor az államfőnökök velünk cselekedtetni jónak látják.

Hanem már ennek felét sem hallotta Föhnwald; sietett ki a lovához, s rendeletet adott a katonáinak, hogy nyergeljenek. Konyec úr meg a biztos és a csendőrök előfogatait sietteté továbbmozdulásra. Nem volna helyes taktika későbbre maradni, mint a katonák eltávoznak.

Gierig úr azalatt vidám, derült arccal állt ki a folyosóra, mint szeretett házibarát, kit nehezen eresztenek a háziak, de aki mégis útra készül, s viszi magával e kedves napok feledhetlen emlékét.