A keserű kenyér

Hova lettek hát a puszta ház lakói?

Ama nagy csapás után, mely a Világosi családot érte, első legsürgősebb teendő volt a lesújtott családapát felhozni Pestre és orvosi tanácsot kérni, mit tegyenek vele. Hiszen azt sem tudhatták még: szélütés érte-e vagy megháborodott?

Az volt a kérdés, hogy ki menjen el, és ki maradjon otthon. Világosiné maga is oly idegbeteg volt, hogy lehetetlen volt egyedül útnak ereszteni a háborodott férjjel. Ilonkára sem lehetett a beteget magára bízni; s ha mind a ketten elmennek, ki viseli gondját a ház másik keresztjének: a siketnéma gyermeknek? Azt is magukkal vigyék?

Emiatt volt nagy töprengés.

Meghallotta ezt Böske, s sietett rajta segíteni.

– Csak menjenek el maguk arra a Pestre mind a ketten a szegény urunkkal. Majd ügyelek én a kis némára magam. Bízzák rám az egész házat. Úgy áldjon meg az Isten engem, amilyen igazán mondom, hogy nem vész el ebből a házból egy szál toll sem, amíg oda lesznek.

Biz abba bele kellett nyugodni. Rá kellett hagyni Böskére a házat és gyermeket.

Úgy szöktek el szegénykétől korán reggel, mikor még aludt, fel sem költötték egy búcsúcsókkal, nehogy nagyon sírjon utánok. Böske esküdött az egekre, hogy éjjel-nappal vigyázni fog reá.

A szegény beteggel szörnyű sok baj volt az úton.

Nem akart mozdulni, ha valahová leült; úgy kellett mindenüvé erővel vezetni. Nem evett, ha nem etették; gyermek volt, ki nem tudja még, mire valók a tagjai.

Pesten összehívták hozzá az orvosi tudomány előkelő bölcseit. Azok igen rossz vigasztalást adtak. Hosszú betegség ez, mit majd meggyógyít a halál. Az volt a legjobb tanács, hogy haza kell menni, vissza a falura, a zöldbe.

A zöldbe! Hisz éppen ebben tébolyodott meg!

Pedig e baj ellen a város hét gyógyszertárában sincs orvosság. Egy délelőtt éppen az orvost várták, midőn az ablakon kitekintő Ilonka egy parasztleányt s egy kisfiút látott meg az utcán. A parasztleány hátán nagy batyu volt.

– Nézd, anyám – szólt Ilonka –, ha nem tudnám, hogy Böske odahaza van a kisöcsémmel, azt mondanám, ezek ők.

– Ah, dehogy! – szólt Világosiné – nem is hasonlítnak hozzájuk.

A parasztleány a kisfiúval azonban éppen azon vendéglő kapujában állt meg a kapustól tudakozódni, ahol Világosiék voltak szállva. Néhány perc múlva nyílt az ajtó, s bejöttek rajta. De most már rájuk kellett ismerni.

Naptól elégetve, portól belepve mind a kettő. Böske és a kis néma.

– Az istenért, mi történt? – kiálta Világosiné elrémülten, míg Ilonka kistestvéréhez rohant, karjaiba ragadta a kis némát, ki csak zokogva omlott oda, fáradtan, kimerülten.

– Mi ám? De mi ám? – mondta Böske lekanyarítva nyakából a roppant lepedőbe kötött batyut, s mintha ott volna a legjobb helye, föltéve azt a legközelebb talált asztalra. – Hát majd mindjárt elmondom én azt egymás után. Hanem, ha megengedik, hát leülök, mert gyalog jöttünk ám idáig, aztán még a kis úrfit is az ölemben hoztam, mikor elfáradt.

Azzal letette magát egy székre, s eddig kezében hozott cipőit felhúzva mezítlábára, képesítve érezte magát a történteket elején kezdeni.

– Hát amint tensuramék eljöttek hazulról, negyednapra odajön szekéren egy vöröshajú fiskális egy magakerült úrral – tudják: így hívjuk magunk között ezeket a mostani szolgabírákat.

Az hozott magával még egy írnokot meg egy hajdút. Hát amint bejön ez a két úr, se kérd, se hall, csak leülteti az írnokot, az előveszi a tollat, tentát, papirost, s elkezdi ám írogatni, hogy hány tükör, hány szék, hány almáriom van a szobában. – Üm! Mi lesz már ebből? Azután azt kérdezték tőlem, hogy nálam vannak-e a szekrények kulcsai. „Nálam hát!” – minek hazudnám, ha nem akarok. – Hát hogy adjam oda. – „Biz a Herkópáternak sem!” – Hát hogy nekik az mindegy. Akkor aztán gyertyát gyújtottak, spanyolviaszkot vettek elő, s elkezdtek diribdarab papirosokat ragasztani az almáriomokra a kulcslyuk fölé.

„Hallják az urak, ezt én nem engedem, hogy a mi almáriomainkat összespanyolviaszkozzák. Itt minden énrám van bízva, s én nem engedek semmihez hozzányúlni, mikor a gazdám nincs idehaza.” Akkor rám förmedt az a vörös fiskális: „Hát miért nincs idehaza? Éppen azért foglaljuk le a holmiját, mert megszökött az egész családjával együtt.”

– Megszöktünk! – kiálta fel Világosiné szégyentől égő arcát eltakarva kezeivel. – Hogy mi megszöktünk?

– No, csak ne tessék elkeseredni! Megcsináltam én a szatiszfakciót ezért nyomban. „Micsoda? Szökött ám az úrnak a sehonnai öregapja, mikor Sziléziából egy paruplival ide bejött kiskutya-táncoltatónak, de az én gazdámról azt ne merje az úr mondani, hogy megszökött, mert mindjárt az úr fog innen szökni hol az ajtón, hol az ablakon!” Erre a vörös szakállú úr azt mondta, hogy elhallgassak, mert mindjárt pofon vág! „Azt próbálja meg, tudom, hogy kiszedem felét annak a vörös szakállának!” Akkor aztán az a másik úr mondott valamit diákul, nyilván csillapította, s mikor azzal készen volt, hozzám fordult, és azt gondolta, hogy majd én olyan bolond leszek, hogy mindent elhiszek neki, amit mond. „Hallod-e, húgom, a földesúr a bérlet felől akarja magát biztosítani, s azért vagyunk mi kiküldve, hogy a bérlő ingóságait összeírjuk. Nem viszünk el innen semmit, csak összeírjuk, hogy más rá ne tegye a kezét. Azért legokosabb lesz, ha a kulcsokat előadod, ha nálad hagyták, mert különben erőszakkal is felnyittathatom a zárakat.” Addig-addig beszélt, míg rávett, hogy felnyitogassak neki mindent egymás után. Akkor aztán egyenként előszedegettek mindent: felsőruhákat, alsóruhákat, abroszt, asztalkendőt; azokat mind felírta a kancellista. Én csak néztem. Mikor a kisasszonyom ruháira került a sor, azt mondtam nekik: „Ehhez ne nyúljanak, mert ez a kisasszonyomé.” Még kinevettek vele. Azokat is egyenkint mind előhúzgálták. Szégyen, gyalázat! Nekem az orcám égett, hogy nem szégyellik ilyen idegen urak egy tisztességes kisasszony fehérneműit sorba előszedegetni, számba venni. Mikor azokra a szép hímzett inggallérokra került a sor, nem állhattam tovább: „De már hallják az urak, ezt csak ne írják oda a többihez! Ezt a kisasszonyom mind maga kezével hímezte, egyéb drágasága sincsen, mint ezek a finom hímzetei, az már csak mégis nagy szemtelenség volna, ha még azt is elegzekválnák a gazdámtól, ami nem is az övé, hanem a kisasszonyé.”

– Erre az írnok azt mondta, hogy ne ugassak! – No, tetszik tudni, ez már csak elég nagy gorombaság. De én mégis moderáltam magamat; nem feleltem neki semmi goromba szót vissza; egyetlen egy szót sem, csupáncsak hogy a kalamárist felvettem az asztalról, végigöntöttem neki az írásán, a tenyeremmel elkentem az egész papiroson, s amint ezért meg akart fogni, a tintás markommal bemázoltam az ábrázatját. Különben egy rossz szóval sem illettem szegényt.

– De hiszen te hallatlan nagy bolondságot követtél el! – szólt hüledezve Ilonka kisasszony.

– Bánom is én! Most jön még a java. A szolgabíró erre dühös lett, a pandúrjának kiáltott, hogy jöjjön a békókkal, s verjen engemet vasra. No, de én sem voltam ám rest, kikiáltottam az ablakon: „Marci! Pista! Jancsi! Dorongra, kapára! Zsiványok vannak a háznál! Segítség!” No, azt kellett volna látni, hogy hordta az irhát a három úr a hátulsó ajtón nagy hevenyében. A pandúr bácsi ijedtében még puskáját is kezemben hagyta, pedig nem is nagyon szorítottam meg a nyakravalóját. Az volt a boldogabb, aki hamarább a kocsin teremhetett. Úgy elszeleltek, mintha ott sem lettek volna. Persze, aztán mikor magunkra maradtunk, akkor kezdtünk el évelődni, hogy bizony nagy bolondot tettünk mi most: ezek az urak majd nagyobb erővel térnek vissza, mindnyájunkat vasra vernek, bekísérnek. De mikor énnékem a szívem elfacsarodott arra a gondolatra, hogy Ilonka kisasszonynak a hímzett smizlijeit összeírják.

A jó lélek még most sem állhatta meg, hogy zokogásra ne fakadjon ennél a szónál.

– Hát azután? Mi történt azután? – sürgeté őt Világosiné. Böske megtörülte a szemeit a bodros ingujjával, s egész jó kedvvel folytatá ismét:

– Hát bizony mink azt láttuk, hogy itt úgyis mindennek vége. A földesúr nem fizetett árenda fejében úgyis lefoglal minden ingó-bingót; ez többet nem a mi gazdánké; strázsálja, aki elfoglalta; nagy a világ, ki merre lát! Ennél a háznál meg nem hálunk többet. Én is aztán hirtelenében fogtam egy lepedőt, összepakoltam, ihol ni, ezt a batyut, felvetettem a vállamra, a kis némát az ölembe, nekiindultam a világnak, s most itt vagyunk.

– Szerencsétlen! – szörnyedezék Ilonka. – Te nem tudod, hogy ez rablás! Te elraboltad a bíró által lefoglaltakat a mi számunkra.

– Hagyja csak, kisasszony! Jobban tudom én azt. Három gazdámat kiegzekválták már abból a házból, amióta én azon a pusztán lakom, mert lehetetlen ott semmivé nem lenni. Láttam én mindeniknél, hogy a gazdának, gazdasszonynak, házi népnek a viselő ruháit soha sem volt szabad lefoglalni. Ezt nem engedi meg nekik a törvény. Úgy tudom én ezt már úzusból, mint a legveszekedettebb prókátor. Azért is másztam a tintás kezemmel annak a kancellistának a képére, hogy minek nyúlt olyashoz, amihez nem volt semmi jussa. Ne tessék engem félteni, megfelel a Böske magáért, akárhová citálják. Nem hoztam én el egyebet, mint amivel a gazdámnak tartoztam, meg ezt a drága kedves kis jószágot, ni!

Azzal odament a kis némához, ki bágyadtan borult anyja keblére, s odatérdelve eléje, megcsókolgatá kezecskéit, s úgy elkérdezgeté tőle, hogy el van-e fáradva. Pedig az ölében hozta.

Világosinéból most tört ki a keserv. Néma gyermekét szívéhez szorítva zokogá:

– Koldusok lettünk, gyermekem! Földönfutó koldusok.

Ő szegény nem tudott keservén uralkodni.

Ilonka nem sírt együtt az anyjával; összeszorítá finom ajkait, s mint hullámhányta hajó kormányosa, csak a környezetére ügyelt, magát nem érezé.

Míg Világosiné sírt, zokogott, addig a családapa érzéketlenül ült egy karszékben, és nem látszott hallani, érteni azokat, amiket előtte elmondanak, amik előtte történnek. Vagy talán hallotta, értette mindazt, s éppúgy kínozta szívét, amit megértett, de a léleknek nem volt már hatalma az idegekre, hogy közölje velük. Merően bámult a semmibe.

Ilonka egy intést tett a szolgaleány felé, hogy hagyja őket magukra.

Böske elérté azt.

– Nem megyek ki, kisasszony! Itt akarok maradni. Itt akarok magukkal maradni minden nyomorúságban. Beszéljenek előttem akármiről. Talán én is tudok valamihez hozzászólni. Ne küldjön engem ki. Hadd tartozzam én is ide!

Ilonka némán inte fejével, s megszorítá a leány kérges tenyerét; azután odament az anyjához, megcsókolá arcát, letörölgeté róla a könnyeket.

– Ne sírj, anyám! Térj magadhoz! Kétségbeesnünk nem szabad. Nézz atyámra, erre a néma kisgyermekre! Isten ránk bízta, hogy gondjukat viseljük, kik magukon nem tudnak segíteni. Nekünk erősnek kell lennünk, hogy ezt megbírjuk.

– Hiszen semmivé vagyunk téve! Minden vagyonunk, minden reménységünk oda! Az Isten mindent elvett tőlünk.

– Ne mondd azt, anyám! Még éppen az van meg nekünk, amit az Isten adott.

– Mit?

– Tehetséget és kedvet a munkához, ami becsületes kenyeret ád.

– Mit beszélsz?

– Igen, igen! – kiáltott közbe Böske – én is azt akartam mondani; kisasszonyom tud drágalátosan hímzeni, varrni, azt jól fizetik ebben a gazdag városban; én meg leszek mosóné. Megélünk a jég hátán is.

– Annál jobb és háladatosabb munkát is tudok – felelt Ilonka szelíden anyjához simulva. – Ti engem annyi éven át taníttattatok mindenre, amit egy nőnek tudni gyönyörűség. Én tudok franciául, angolul. Nyelvtanításból sokan megélnek ily nagy városban. Aki engem tanított is, igen tisztességes sorban volt, és elégülten élt; családját eltartotta.

– Az férfi volt! – rebegé az anya.

– Azt hiszem, hogy nők és ifjú gyermekek még szívesebben tanulnak nőtől.

– De te magad is gyermek vagy, hiszen alig vagy tizenhat éves.

– Azért alaposan tudom a nyelvészetet, s képes vagyok másokat tanítani.

Világosiné csak fejét ingatta, tagadólag, kétkedőleg.

– Nem tudod te még, hogy mi az. Idegen házakhoz járni egyedül, anya nélkül.

Ilonka igazán nem tudta, mert csak mosolygott rá; egy futó pír sem vetett alkonysugárt szép tiszta arcára.

– Nehéz lesz, de majd hozzászokom.

Világosiné megkapta leánya kezét, mintha félne, hogy már elveszíti.

– Gondold meg; de hiszen te nem is képzeled még, mennyi veszély, mennyi kísértet áll lesben egy fiatal leány útján, aki egyedül jár a világban, a nagyvilágban! Ki őriz, ki védelmez meg azoktól tégedet?

– Én magam!

De már e szónál a büszkeség pírja ragyogott az orcáján. Amire most hivatkozott, azt már ismerte jól.

„Én magam!”

Nagy úr az, aki a világ kérdésére azt tudja felelni: „én magam”.

Sem előttem, sem utánam senki. Magam őrizem magamat.

Világosiné egy szót sem szólhatott többé leánya ellen, csak odavonta karját saját nyaka körül, s a kis néma gyermek karjaival Ilonka vállait koszorúzva körül, úgy rebegte zokogástól szaggatott suttogással:

– Tégy hát velünk, amit akarsz! Vedd kezedbe apád, anyád, szegény testvéred sorsát! Isten segítsen, édes jó leányom!

Ilonka összecsókolta anyja kezét oly örömmel, mint akinek gazdag örökséget hagyott e megáldó kéz; azután odalépett néma atyjához, mintha annak is akarná elébb megnyerni az engedelmét: odahajolt vállára, megcsókolta márványhideg homlokát, lehajolt térdén heverő kezeihez, az élő halott arcvonásait lesve. És úgy tetszék, mintha annak merev szemei egy pillanatra szelídebben tekintenének alá, s leánya arcában tárgyat találnának a visszatérő lélek számára. Megnyíló ajkai párszor hallaták

„To to to, ta ta ta.”

Ez volt az ő minden beszéde.

Ilonka még aznap beiktatá a fővárosi hírlapokba, hogy egy fiatal leány hölgyek és leánygyermekek számára tanórákat kíván adni angol és francia nyelvből.

Másnap rögtön hívaték egy úri házhoz, s azzal az örvendetes hírrel tért haza, hogy első tanítványa egy igen kellemes úrhölgy, s hogy havonkint harminc forintot fog kapni mindennap egy órai tanításért.

– Tehát nem vagyunk már koldusok!

Az is igaz pedig, hogy harminc forint jövedelem havonkint a kontinens legdrágább városában éppen csak arra ád jogot az embernek, hogy magát koldusnak ne nevezze, hogy az utcaszegleten meg ne álljon a járókelőknek a süvegét alamizsnára tartani, ronda ruhájával undort gerjeszteni, az ég alatt hálni; hanem egymagában odahaza éppen annyi ínséget láthat mellette, mint a legnyomorultabb koldus.

S ha e harminc forintból még apát, anyát, testvért is kell tartani, kik közül egyik úgy, mint a másik magával jótehetetlen; ha ebből még egy részt orvosra és gyógyszertárra is kell költeni, s a világ előtt mégis finom külsővel járni: akkor elképzelheti mindenki, mennyit nélkülözhet az, aki azt a harminc forintot megkeresi.

Ezek a harminc forintos egzisztenciák a legalsóbb fokú nyomor képviselői nálunk. Ami azon alul van, az már emelkedés. A napszámos sorsa már egy fokkal közeledik a jóllét felé.

Ilonka elmondá otthon anyjának, hogy legelső tanítványa egy gazdag polgárnő. Várt sokáig, hogy anyja fogja-e kérdezni tőle e polgárnő nevét; nem kérdezte. Ő pedig nem sietett azt kérdezetlenül megmondani. Mit is kérdeztek és mondtak volna róla? Világosiné az egész Pest városában egy lelket sem ismer; ránézve mindegy, akárminek hívják azt a polgárnőt. Megnyugtató volt reá nézve, hogy leánya legelőször is polgári családhoz fog járni. Azt ő igen komoly társaságnak hiszi, hova a nagyvilági csábok még nem jutottak el.

Az is igen ajánlotta eleve a vállalkozó polgárnőt, hogy a veendő tanórát reggel hét órára tűzte ki. Aki korán kel, annak sok dolga van; akinek sok dolga van, az jó gazdasszony. És így ott igen jó családi életnek kell lenni.

Nem ez volt ugyan az oka a korai tanulásnak, hanem az, hogy a gazdag delnő már korán reggel ki szokott lovagolni, s a visszatérés s az új átöltözés közti órát legjobban értékesítheti nyelvtanulásra; így aztán egész napja szabad. Ilonkára nézve is kedvező ez óra, mert szintén az egész napot otthon töltheti családjánál, s otthon varrhat, hímezhet pénzért; ami ismét hoz néhány forintot a konyhára.

És azután ami legfőbb: hét órakor még aluszik az egész divatos világ, s nem jár az utcán; Ilonkának nem kell attól tartani, hogy valami ismerőssel találkozik, aki előtt pirulni kell szegénységükért. Óh, mert a szegénység olyan szégyenelni való nagy vétek! Aki abba beleesik, úgy kerüli régi ismerőseit, úgy rejti előlük arcát, úgy fordítja félre tekintetét, mint aki valami nagy bűnt követett el. Úgy könyörög az emberiségnek, hogy ne lássák meg, hogy felejtsék el. S ha még az elszegényült egy fiatal leány!

Azért esett jól Ilonkának, hogy messzeeső külvárosi szállásukból csak kora reggel kellett a városba bemennie. A reggeli publikumnak nem ötlött fel a serényen végigsuhanó alak; szatyrot cepelő mészároslegények nem iparkodtak befátyolozott kalapja alá tekintgetni; a bevásárló szakácsnék roppant krinolinjai nem szoríták őt le a járdáról, ki még csak krinolint sem viselt; minden fényűzése egy en-tout-cas napernyő volt; jó nap ellen, eső ellen, s hajlós halcsont nyelével az ember a Koszorú utca kutyáit is távol tarthatja magától.

Így eltelt egy jó hónap anélkül, hogy Ilonkát meglátta volna valahol Elemér. Pedig annak már nyomára jött, hogy Világosiék Pestre jöttek fel. Mi lett itt belőlük? Elácsorgott naphosszant az utcán, eljárt a színházba, hogy talán megláthatja valahol, akit keres. Még arra is vetemedett, hogy a rendőrségi osztályon tudakozódjék; ott nem tudtak még csak igazán semmit felőlük.

Pedig bizony mindennap megfordult ő annál a háznál, ahova Ilonka eljárt; mindennap leült abba a karszékbe, melyből Ilonka fölkelt; csakhogy természetesen Elemér úrfinál kilenc órakor kezdődvén a nappal, asztronómiai lehetetlenség volt valakivel találkoznia, aki már nyolc órára el is végezte a nap terhét.

Az előkelő polgárnő, akit Ilonka angolul tanított, Lemmingné asszonyság volt.

Hogy maga Malvina sem beszélt Elemér előtt Ilonka felől soha, annak meglehetnek a maga jó indokai.

Még tán annak is lehetett oka, hogy Lemming úrnak sem szólt efelől senki.

Lemming úr, mint üzlet embere, nem tartott egyforma életrendet. Mikor utaznia kellett, akkor hajnalban kelt, mikor pihenőnap volt, délig sem jött ki a szobából; az asszonyság lakosztályát pedig délelőtt sohasem látogatá. Neki más lépcsőfeljárata is volt az irodájához.

Egy reggelen azonban Lemming úr, midőn a vaspályáról hazaérkezett, a lépcsőn találkozott a lefelé jövő Ilonkával. Ilonka arca még nem volt lefátyolozva, akkor jött Malvintól.

A gentlemannek erősen feltűnt az ismeretlen szép gyermek, kinek ittjártát semmivel sem tudta indokolni, különösen ily szokatlan órában.

– Jó reggelt, kisasszony! Kit keres ön e háznál?

– Jó reggelt, uram! Én órákat adok itt az angol nyelvből.

– Ön? Áh! – szólt hitetlenül rázva fejét a bankár. – És ki vesz itt leckét az angol nyelvből?

(Ő lakta az egész emeletet.)

– A nagyságos asszony, Lemmingné.

– Ah! Az én nőm? Ez új dolog!

– Isten önnel, uram – üdvözlé őt e felfedezés után Ilonka, s jónak látta nem folytatni ezt az értekezést itt a lépcsőn. Lemming úr pedig ott maradt, s utánanézett, míg a lányka a csigalépcsőn lehaladt. Az pedig egyszer sem tekintett vissza. Lemming úr nagy fejcsóválással ment fel szobájába. Ott azután kivallatta a komornyikot, hogy mióta jár ide ez a kisasszony.

Attól az időtől fogva Lemming úr nem hagyta többet a kulcsot az íróasztala fiókjában, hol angol levelezései állottak.

Hanem ennél inkább gondolt valami egyébre.

Azontúl mindennap érdekelte magát hét óra tájon megkérdezni a komornyikot, hazajött-e már a lovaglásból a nagyságos asszony? Rendesen hazajött hét órára.

Egyszer aztán eltalálta a napot, melyen Malvina elkésett valahol hét órán túl, s az angol nyelvmesternő, ki pontosan szokott érkezni, az elfogadási terembe bocsáttaték, hogy várja ott, míg az úrnő megjön.

Az udvariasság úgy kívánja, hogy mikor az úrnő nincs honn, a nyelvmesternőt a háziúr fogadja.

Lemming úr átment lakosztályából neje elfogadótermébe.

– Megbocsát, kisasszony, nőm elkésett; de bizonyosan rögtön megérkezik: addig foglaljon helyet, és tekintse magát egészen idehaza.

– Köszönöm, uram!

Ilonka leült, Lemming úr szemközt vele foglalt helyet.

– Kegyed régóta tanítja már nőmet?

– Egy hava.

– No, s hogy halad előre?

– Igen jól.

– Nem önfejű, nem makacs? Nem kell néha a vesszőhöz folyamodni? Micsoda?

Lemming úr kezdett ügyeskedni.

– Nem.

Lemming úr gondolá magában: ohó, majd bővebb beszédre kényszerítem én a kisaszonyt most mindjárt. A magyarban „igen”-nel és „nem”-mel sokáig kisegítheti magát, aki nem akar többet mondani; hanem egy angol nyelvmesternő csakugyan nem veheti rossz néven, ha egy praktikus családapa meg akarja magát afelől győzni, hogy vajon tud-e az, aki óránként egy forintot kap, egyebet is: mint „yes, sir”. – Angolra fogta a társalgást.

– Kegyed született angol, miss?

Ilonka erre kissé elpirult. Ő valóban azt az ártatlan értelmezést adta ennek a szándékos dialógusnak, hogy az emberséges bankár meg akarja tudni, vajon milyen angolt fogott a nehéz pénzeért.

Tehát elmondott neki folyékony angol nyelven mindent, nem várva további kérdezősködést.

– Nem vagyok angol, uram; szülőim magyarok. Atyám tisztviselő volt, neve Világosi. Tisztségéről a múlt években ő is lemondott; aztán mezei gazdálkodáshoz kezdtünk, abban az év mostohasága miatt mindenünket elveszítettük. Atyám súlyos beteg lett, ide kellett hoznunk; most én előveszem azt, amit tanultam, hogy szülőimnek visszaadhassam azt, amit rám fordítottak.

– Ah, ez nagyszerű! Ez megindító! Kisasszony, ön igen nemes érzelmeket tanúsít. Tiszteletet érdemel érette. Én hízelgek magamnak azzal, hogy van némi befolyásom a világban. Utána fogok járni, miben lehetek az ön családja helyzetének enyhítésére. Én sokakon segítettem már hasonló helyzetben. Önt jó sorsa vezérelte ehhez a házhoz. Ön családja szerencséjét alapíthatja meg. Néhány nap múlva lesz szerencsém kegyeddel értekezhetni. Ha talán családjának addig is valami szüksége volna, legyen nyíltszívű.

Ilonka nem felelt semmit, de még mélyebben elpirult. Alamizsna elfogadáshoz nem volt szoktatva az arca.

– Jó, jó! Nem szóltam semmit. Minden közöttünk marad – kegyeskedék tovább Lemming úr. – Amit mondtam, megmondtam. Kegyedet jó sorsa vezette ehhez a házhoz. A Lemming-háznál Isten áldása van. Good-bye, miss! Nőmet hallom érkezni. Nem zavarom a tanórát. Isten önnel.

Azzal felszedte magát, és kezét nyújtá. Ilonkának. Ilonka elfeledte a kéznyújtást elfogadni. Talán észre sem vette azt. Vagy talán nagy beszélgetésben volt valakivel, akitől kétes helyzetekben tanácsot szokott kérni; valakivel, akinek az a neve, hogy: „én magam”.

Lemming úr pár nap múlva ismét talált alkalmat Ilonkával a tanóra előtt szólani.

– Tisztelt kisasszony, annyit mondhatok kegyednek, hogy nőm egészen szerelmes kegyedbe. Nem győzi kegyed szép tulajdonait magasztalni. Úgy tekinti, mintha saját gyermeke volna. – Nekem egy eszmém jött, amivel egyszerre kettős célt vélek elérni. Nőmnek egy idő óta nincs társalkodónője, kevés asszonnyal tud rokonszenvezni, de kegyedet nagyon szereti. Én tudom, hogy kegyedre nézve mily áldozat volna az, magát rászánni, hogy szülőit elhagyja, s idegen házhoz menjen lakni, azonban ajánlatomat tudom megfelelő kárpótlással is kísérni. Én kegyednek oly összeget ígérek nőm körüli fáradságáért, mely képessé teendi szülőinek illő komfortot szerezhetni. Ez összeg évenkint – kétezer forint.

Kétezer forint! Bizony szép pénz; semmi egyébért, mint hogy az ember valakit megtanítson, hogyan kell az angol „th” betűt úgy mondani ki, mintha selypítne, s közbe-közbe a házi asszonyság migrénjének a napjain egy kis asszonyi házsártoskodást szótlanul eltűrni. Ez talán egy kicsit sok pénz is „azért”?

De Ilonkának nem jutott ez eszébe. Az ártatlan szívnek gyanúi nincsenek. Volt más talizmánja.

– Köszönöm, uram, nagylelkű ajánlatát! De családomat nem hagyhatom el. Atyám állapota napról napra rosszabb, különösen éjjelenkint; gyakran magánkívül van. Anyám fél tőle. Az egész háznál senki sem tud vele bánni, rajtam kívül. Ha én szólok hozzá, akkor megnyugszik.

– Legcélszerűbb volna őt a gyógyintézetbe adni.

– Óh, uram – az rettenetes volna! Annál nincs borzasztóbb gondolat, mint egy kedélybeteget, kinek úgyis az egész lelke lázban van, egyszerre az ismerős családi körből a hideg, vadidegen emberek közé kitaszítani. Én elhiszem, hogy ott egész őrültté kell lenniök. Meglehet, hogy ott meggyógyítanák atyámat, de azalatt én magam veszteném el az eszemet, szüntelen arról gondolkozva, álmodva, hogy miket szenved ő most tőlem távol, talán megkötözve, talán öntestét tépve, talán halálra dermedve, és én nem lehetek ott mellette, ki, ha kezem fejére teszem, elcsendesül; ha zsibbadásában megszólítom, felelevenül. Lehetetlen atyámtól elválnom e boldogtalan állapotában. Addig az egy óráig is, míg itt vagyok, minden aggodalom gyötör. Ezért nem is vállaltam több tanórát. Amit így keresek, az nekünk otthon elég. Megelégszünk kevéssel, csak hogy együtt lehessünk.

– Bocsánat, én jót akartam.

– Köszönöm, uram, hálás vagyok jóakaratáért.

Ezzel aztán Lemming úr félbehagyta ezen ügynek további negociációját.

Ilonka sohasem jött rá, hogy mi oka lehetett a számok emberének ily nagy összeget ajánlani ily látszólag csekély viszonszolgálatért.

Magától rá nem jött, mert hiányzottak lelkéből azok a fogalmak, amik erre rávezetnek; s másnak nem beszélt felőle. Még otthon sem mondta el: félt tőle, hogy anyja a sok pénznek megörül, s rákényszeríti, hogy fogadja el az ajánlatot.

Pedig kár volt félnie. Mert ha anyjának elmondotta volna, az majd tudatta volna vele, hogy a fiatal szép leányok jótevőit nem sorolják a mecénások közé, s hogy ezentúl jó lesz, ha leckét adni sem jár Lemming úr házához.

Hát olyan ember is tudna lenni Lemming úr? Ezzel a múmiaprofillal? Ez a kicsiny, zsebbeli kiadása a teremtés remekének. Biz olyan ember Lemming úr, mint akármelyike azoknak a fülig vigyorgó maliciózus majmoknak, amik az állatkertben a kalitka rácsozatán keresztül a gyanútlan leánykák viganói után kapkodnak, hogy ha valamelyiknek szép fehér bőrébe beleharaphatnának, vagy legalább egy darabot leszakíthatnának a ruháik fodrából.

S a majmok aztán bosszúállók.

Lemming úr nem kereste többé az alkalmat Ilonkával társaloghatni.

Ez a gyümölcs még nagyon kemény, várni kell, míg megpuhul, és míg valaki lerázza a fáról.

Mert már azt tudja Lemming úr, hogy ez így szokott lenni. A vén vadásznak rossz lába van; a fiatal őzikének jó lába van; hanem a kopónak még jobb lába van, s így a vén vadász utoljára mégiscsak lövésre kapja az őzet.

Lemming úr egy idő óta többször elhítta magához ebédre Elemér úrfit. Ebéd után aztán a pipázóterembe vonulva, a mokka és curacao mellett elbeszélgettek mindenféle bolond halandókról. Természetesen szép leányokról és szép asszonyokról.

– Hát találkozott-e már ön azóta megint a kékfátyolos ismeretlennel? – tudakozódék egy kávészürcsölési pauza alatt ifjú barátja kebeltitka felől.

– Ismét kétszer találkoztam vele. Ismét úgy le volt fátyolozva az arca, hogy nem ismerhettem vonásaira. De egész alakja, termete, járása annyira az övé, hogy esküdni mernék rá. Megint úgy jártam vele, mint legelőször. Köszöntöttem, nem fogadta el. Megszólítottam, arra nem is ügyelt. Azután elkezdtem kísérni, hogy megtudjam, hogy hol lakik. Akkor egyszerre úgy eltűnt előlem, mint valami igazi boszorkány. És én meg vagyok győződve, hogy ő az.

– És az ismerős gentlemanek közül senki sem tud felőle semmit?

– Senki semmit. Sem a kioszkban, sem a mandolettinél nem tud senki útbaigazítást adni. Pedig aki egyszer meglátja, nem felejti el. Már az maga felötlő rajta, hogy nem viseli azt a csúf krinolint, ami az asszonyokat olyanná teszi, mint Buffonnál vannak rajzolva a fehér hangya-anyakirálynék. A kezében egy en-tout-cas-t hord hol felnyitva, hol összecsukva és kék fátyolt a kalapján.

– És eltűnik, mikor üldözi valaki?

– És eltűnik.

Lemming úr tudott volna Elemérnek felvilágosítást adni, mert nejétől elégszer hallotta, hogy az úrfinak ugyanez a kisleány volt eszményképe, aki most a házukhoz jár tanítani; de nagyon a becsületére kötötte férjének, hogy azt ne tudassa Elemérrel. Ilonka őszinte volt Malvinhoz. Megmondta neki, hogy nem akar Elemérrel találkozni többé. Szégyenli előtte szegénységüket.

Nincs-e igazság ebben a szégyenben?

Azt tehát Malvina egyenesen megtiltotta férjének, hogy Elemér előtt Ilonkát elárulja. Ez szegény leányt a háztól elmaradni kényszerítené, a falat kenyért venné ki szájából.

Véletlenül pedig lehetetlen Elemérrel összetalálkoznia házuknál, miután ez még olyankor az igazak álmát alussza, mikor Ilonka ott napi munkáját végzi. A városban olyankor találkozott vele, mikor Ilonka orvosért sietett. A fátyol ismerhetlennek hagyta.

– Kedves barátom – mondta Lemming úr –, az nekem nagyon gyanús dolog, ha egy hajdani ismerős leány későbbi találkozásnál nem akar az emberre ismerni.

– Nekem is.

– Mikor elébb találkozott ön vele, akkor még egészen tisztességes leány volt?

– Még gyermek volt. Anyjával járt mindenüvé.

– Most pedig anyja nélkül jár és egyedül; s ha önnel találkozik, nem akar megismertetni. Ez nem jót jelent. Tudok én már ilyen esetet eleget.

Elemér nagyon bosszús képet csinált erre a szóra. Vagy talán csak a papírcigaretta csípte igen a száját.

– De hát utoljára is, mi baj van az egészből? Az ember megeszi a diót, ha nem a fogával törte is fel. Néha a való többet ér, mint az illúziók. Nem féltem én önt. A gutába is! Egy szép leánytól félteni Elemér barátomat. Ha úgy van, annál jobb.

Hogy „hogyan” van, azt nem mondta.

Elemér nagyon köpködött a cigaretta keserű nedvétől.

– Apropó – szólt Lemming úr –, a napokban egy szép paripát vettem; arra gondoltam, hogy majd meglepem vele Malvint; egyszer utánalovagolok, mikor nem is sejti. Vettem egy leckét a lovardában, hanem átkozottul megviselt. Azt hittem, hogy nem kell egyéb ahhoz, hogy az ember lovagolni tudjon, csak hogy éppen az egyik lába innen, a másik túlnan legyen a ló oldalán. No, szépen köszönöm! Mikor megindult velem a griffmadaram, s éreztem, hogy megy alattam a világ, szétkaptam a két kezemmel, meg akartam fogózni a levegőbe, félrerántottam a kantárt, azzal a ló elkezdett oldalt hátrafelé menni; akkor azt mondtam neki: „gyihő”, akkor elkezdett sebesen kocogni, hogy a lelket is apróra rázta bennem; azt hittem, minden lökésnél a saját koponyámat ütöm keresztül; hát még az ellenkező pólusom! Hüh, teringette, ha a jobb kezemmel a nyeregkápát meg nem kaptam volna hátul! Mentül jobban kiabáltam arra a veszett állatra, hogy „hóha! hóha!”, annál jobban vágtatott velem, míg utoljára a serényinél fogva vissza nem húztam. Úgy vettek le félholtan a nyeregből. Dejszen én ugyan nem ülök fel többet!

Tudta Lemming úr, hogy Elemérnek egyik gyönge oldala a paripa.

A nagyságos papa (mikor még jó atyafiságban éltek) mindig vett az úrfi számára lovat, s Elemér délceg lovagnak képzelte magát.

– Hát mármost mit csinál ön azzal a lóval? – kapott az úrfi az új tárgyon, s abbahagyott minden elébbi témát az üldözött lilaszín ruhákról.

– Hát megtartom. Csak akad egyszer-másszor egy-egy gavallér, aki a feleségemet kikíséri a Városligetbe. Tud ön lovagolni?

– Elhiszem azt. Egyebet sem tudok.

– Hát akkor akár mindennap kilovagolhatna ön Malvinnal.

– Igen szívesen!

– Hanem akkor ugyan jókor kell önnek felkelnie. A feleségem már öt órakor a Városligetben futtat.

– Ha vadászni vagy lovagolni hívnak, akkor nincs rám nézve korán reggel. Ha tetszik, hajnal előtt itt vagyok. Mikor parancsolja?

– Akár holnap.

– Itt a kezem! Lovat már vett ön: mármost vegyen meg engemet hozzá lovászmesternek.

– Áll az alku. A szerződés: szabad reggelizés nálam – késő estig.

– Beállok.

Másnap öt órakor csakugyan ott volt Elemér úrfi. Lemmingék kocsisa tudatá vele, hogy a nagyságos asszony már egy negyeddel elébb kilovagolt.

– Nem tesz semmit, majd utolérem.

Két óra hosszant vágtatott keresztül-kasul hol lépésben, hol ügetve a kis park sétányain, de biz ő sehol sem találkozott össze Lemmingnével.

Bizony pedig az egész Városliget nem olyan nagy erdő, hogy abban két lovas sokáig bújókát játszhasson egymással.

Azután még egy órát elült a kioszkban, mely előtt okvetlenül el kellett haladnia Malvinnak, ha a Városligetben volt; de biz ő csak ott sem találkozott vele.

Utoljára is el kellett rá szánnia magát, hogy az oltalmára bízott amazon nélkül lovagoljon vissza.

Mikor felment Lemmingékhez elbeszélni a bankárnak, mi jó tulajdonokat fedezett fel a lovában (szereti azt az olyan ember hallani, akinek soha sem volt lova, s azt mondják neki, hogy az ezerforintos lovában ötezer forintos erények vannak), hát már akkor otthon találta Malvinát.

Éppen reggelihez készültek. Elemér számára volt fennhagyva a harmadik teríték.

– Ah, ön szép gavallér! – kiáltá eléje Lemming úr. – Hát hol hagyta ön el a feleségemet?

Elemér egy tekintetet vetett először Lemmingre, azután Malvinára, s e tekintet után egyszerre otthon volt.

Ez az én Lemming barátom arra akarja használni a lovát meg engemet, hogy kitudja általunk, vajon a felesége csakugyan a városligeti fasorok alatt élvezi-e a testgyakorlat legamazoniasabb gyönyöreit. No – ennyire lovak nem vagyunk.

Egyszerre bizalmas mosolygásra fordította bámulatát.

– Hát elárultál volna, kismama? Ejnye, pedig én azt akartam idehaza Lemming papának mondani, hogy nem találkoztunk össze.

– Ahán! Ravasz gonosztevő – kacagott Lemming úr –, most az egyszer megfogtuk önt! Hát illik az, a kísért hölgyet egyszerre csak magára hagyni, s a legelső lilaszín ruhának utána nyargalni?

– Ne éljen ön vissza gyönge oldalam ismeretével!

– Ahá! Ön nevezetes széltoló! Még az udvariasságról is meg tud feledkezni, ha a bolondja rájön! Boldog fiatalság! Én is ilyen voltam fiatal koromban. Hanem ha Malvinának vagyok, önnel csakugyan nem megyek ki többet együtt lovagolni. Hisz ön képes arra a tréfára, hogy amint a lilaszín tündérét meglátja, leugrik a lóról, odaadja a kantárt a kísért delnőnek: „Fogja ön, madame, míg én ennek az őzikének utána szaladok!”

Elemér maga nevetett legjobban Lemming úr élcének.

Malvina is segített nevetni.

A reggelizés felett azután volt mit hallgatni Elemérnek sikertelen parforce vadászatáról.

– De ki hallott valaha ilyet: lóháton üldözni az őzikét valamennyi utcán keresztül? Persze, az megint valamely átjáróház kapuján ön elől szépen megmenekült. És aztán nem tudott nyomába akadni többet. Lássa ön, maradt volna szépen az egyenes úton…

Tovább nem mondhatta, mert Malvina egy cukormorzsát hajított fejére, s azáltal figyelmeztetve lőn, hogy amihez semmi köze nincs, abba ne avatkozzék.

Úgy tett azután, mint aki észrevette magát, és most felteszi magában, hogy helyrehozza hibáját.

– Verje ön ki, barátom, az egész lilaszín tüneményt a fejéből! Van Pesten, aki után szaladjon, elég. Aki szégyenl önnel találkozni, annak bizonyosan oka van, hogy szégyellje magát.

Most egy sokkal nagyobb cukrot kapott a mellényére Malvinától. Ha az orrát éri, betörte volna.

– De hát, becsületemre mondom, én többet bele nem szólok senkinek a szívügyibe. De ha énnekem volna egy imádottam, és az énelőttem el akarná titkolni csak egy óráig is magát, énbelőlem gyilkos lenne.

– Kérem, Lemming úr, ne felejtse el, hogy ön feleséges ember – nevetett közbe Malvina könnyelmű kedélye hangján.

– Korrektül szóltam. Az én imádottam az én nőm. Az én nőm nekem minden órájáról számot ad, hol volt és merre járt. Mit szólnék hozzá, ha egyszer elfutna előlem, mikor találkozunk, s eltagadná előlem, hogy engem ismer?

– Lemming úr, önnek mint okos embernek rettenetes fáradságába kerülhet ilyen ostobaságokat összebeszélni.

– Én a legrosszabbat képzelném felőle. Én nem kétkedem kimondani, hogy ilynemű titkolózásra csak két indokot ismerek: egyik az, ha az ismerős nő a legutóbbi látás óta úgy megrútult, hogy nem lehet ránézni; másik az, ha valakinek szeretője, amit szégyell.

Malvina bosszúsan kelt föl helyéről.

– Ugyan kérem, Elemér, menjen haza!

– Magam is azt akartam – szólt Elemér, és sietett elkotródni.

Eltávozása után kitört a zivatar Lemming úr feje fölött.

– De mit ingerli ön az ellen a leány ellen azt a hóbortos fiút? Vétett az önnek?

– Ellenkezőleg, én ki akarom Elemér fejéből beszélni az egész leányt.

– Akkor ön nem ismeri az embereket. Hisz ezzel csak jobban utánauszította. Ön tudja legjobban, hogy az a leány nem akar találkozni a fiúval, és igen okosan teszi. A leány szolgálatból él; mert bizony keserű szolgálat az, amivel kenyerét keresi. A fiú maga kegyelemkenyéren élődik; egy könnyelmű, semmihez nem értő kóbor lovag, kiben én tartom a lelket korábbi rokonság emlékénél fogva. Neki kellene magát szégyenelnie egy korábbi ismeretsége előtt, midőn újra találkozik vele, s kénytelen azt tudni magáról: hogy akkor voltam valami, mostan pedig semmi sem vagyok. Az a szegény leány szégyenli azt, hogy akkor kisasszony voltam, most szolgálattevő némber vagyok. Hagyjatok annak a leánynak békét.

Lemming úr nagyot nevetett. Utálatos, fekete fogú kacajra nyitotta kétfelé a fejét.

– Ha az nem, hát más!

Itt van a szívtelenség elve.

Ha egy nem: hát más.

Elég ok letépni egy virágot: „ha egyik le nem tépi, letépi a másik”.

Lemming úr nevetve távozott el nejétől, mint aki győzött. Malvina oly haragosan ráncolta össze szemöldeit addig, míg férjét láthatá. Azután derült lett az arca.

Talán arra gondolt, hogy az asszonyok tudják arra a fentebbi mondásra a „rímet”.

Vagy talán nem gondolt sem az egyikkel, sem a másikkal azok közül, akikről most szó van?

Lemming úr magára vállalta, hogy majd kigyógyítja Elemér öcsénket idétlen ábrándozásaiból.

Lemming úrnak volt pénze hozzá, mert az ilyen gyógymód pénzbe kerül. Az asszonyok iránti rajongást kigyógyítani az asszonyok megvetése által.

Köztünk mondva, Elemér úrfinak nem is sok útbaigazítás kellett e tekintetben. Ő igen szép hajlamokkal bírt arra, hogy utolérje azon mintaképeit, kik teljes életükben mindig diákok maradnak: megőszülnek, meg is kopaszodnak, mégis diákok maradnak. Különösen a szépnem irányában mindig a boldog bursikóz-kort élik. Keresik a szerelemben a könnyű diadalmakat, s mert azokra könnyen rátalálnak, mert a szerelmet csak mint szolganőt ismerik, nem hisznek annak királynői fenségében, s nem értik a meghódolás gyönyöreit.

Lemming úr maga is nagy világfi volt teljes életében, míg Bécsben lakott. Azután Pesten nem hal meg az élvezetvágy éhen. Ha pedig egy-egy bécsi lovas művésztársulat ütötte föl ideiglenes tanyáját a városban, azok benne éppen ismerősre találtak. Elemér úrfinak igen jó mestere akadt, ki őt a hozzá illő társaságokba bevezette. Olyankor clownok és lovas művésznők képezték mindennapi társaságát. Azok között is vannak derék, tiszteletreméltó egyéniségek; hanem azoknak az ember békét hagy. Vannak mások, akik kétségbeesni csakugyan nem hagyják. Ott azután megtanulja, hogy az asszonyféle mind egyforma bűnös; csakhogy az egyik jobban el tudja tagadni, mint a másik. Egyik a benevólumra is kivallja bűnét, másik bevárja a kínpadot. Némelyik bele is hal a kínzásba; hanem azért az is bűnös volt, csakhogy mindhalálig tudott tettetni.

Elemér egészen beleélte magát a szeleburdiságba, s azokat az érzelmeket, miket még a nyáron a pusztai lak gyeppadán ülve könnyeivel keresztelt meg, a télen már tréfa tárgyaivá hagyta lenni, s borral anabaptizálta Lemming úr társaságában.

(„Ez a Lemming fidélis egy fickó. Az ember nem is tenné fel róla.”)

A lilaszín tündért azonban csak nem tudta kézbe kapni Elemér. Pedig egész nap az utcán lakott; pedig mindennap ült abban a székben, amelyből egykori kedvese ugyanaznap felkelt; mindennap forgatta azt a könyvet, amit az becsukott, és ujjai érintették azokat a helyeket, amiket annak ujjai végiglapoztak, és nem tudatták vele, hogy valami gyönyört éreznek az érintés alatt.

Most már csak mint valami földi tünemény foglalta el ez a kép szívét.

Úgy volt vele, mint az arab mese lepecsételt szelleme a tenger fenekén, aki az első században azt fogadta, hogy megszabadítóját gazdaggá teszi; a másodikban azt, hogy aki felhalássza, azt királlyá emeli; a harmadikban aztán megharagudott, s felfogadta, hogy aki napvilágra hozza, azt megöli.

Első hónapban azt fogadta Elemér, hogy ahol megtalálja eszményképét, ott szerelmet vall neki, és nőül kéri; a második hónapban azt, hogy ahol összetalálkozik a kegyetlennel, ott agyonlövi magát előtte; a harmadikban aztán esküdött, mint egy lepecsételt szellem, hogy ahol elfogja az őt kínzó szökevényt, legyen az utca, sétány, idegen ember háza: meg fogja csókolni ott.

A mese bosszúálló szellemét is akkor fogta ki a szegény halász, mikor az már gyilkos szándékkal volt iránta.

A rossz idők beálltával abba kellett hagynia Malvinának a korán reggeli kilovaglást. Az angol tanórát át kelle tenni késő délelőttre.

Így azután óvhatatlan volt, hogy Elemér össze ne találkozzék Ilonkával.

Egy délelőtt az úrfi fellátogatott Lemming úrhoz.

A financier-nek nem volt most ideje ifjú barátjával enyelegni; azt mondta neki, hogy menjen át nejéhez.

Lemming úr ugyan tudta jól, hogy neje elment hazulról, s a társalkodónét is magával vitte: valami divatkelmét mentek megnézni, s hogy neje szobájában egyedül várakozik Ilonka, s készíti addig az angol feladványokat.

Azért csak azt mondta Elemérnek, hogy menjen át nejéhez. Az úrfi dúdolva korcsolyázott végig a közbeeső termek puha szőnyegein. Malvina lakosztályában nem voltak ajtószárnyak, csak félig összehajló nehéz függönyök, mik alatt három szobán lehetett végiglátni. Amint az elsőbe belépett Elemér, a harmadikban ott látta az asztalnál ülve az ő kis lilaszín tündérét, amint egy iratban mélyen elmerülve igazgatott irónnal valamit.

Ha akkor a lepecsételt szellem első fogadása jutott volna eszébe, úgy abból még nagy veszedelem származhatott volna Ilonkára nézve; de mivel a legutolsó fogadás jutott eszébe, úgy a veszedelem egyedül Elemér úrfinak jutott ki, ahogy mindjárt meglátjuk.

Míg a két közbeeső terem szőnyegein végiglépdelt, gyorsan átfutott emlékén, hogy hiszen ez az a sokat emlegetett nyelvmesternő, ki abban az órában szokott idejárni leckét adni, amelyben ő haza szokott menni lefeküdni. És így Ilonka mindennap megfordul annál a háznál, ahol ő úgyszólván otthon lakik, s mégsem láthatta eddig soha. Hisz ez szándékos gúnyolódás. Hisz ezért őt minden ember neveti régóta. Ez bosszút követel. És hát ez a leány csakugyan szolgálattevő osztályhoz tartozik, s mint ilyen nem is tarthat igényt az eddigi tekintetekre.

– Ah, elfogtalak tehát valahára, te kis szökevény tündér! – e szókkal rontott be a harmadik szobába Elemér úrfi, s tárt karokkal indult a lilaszínű tünemény felé, hogy ha futni akarna előle, elkeríthesse.

A megriasztott lyányka egyszerre felugrott székéből, hanem ahelyett, hogy ijedelmét bármi asszonyos módon nyilvánította volna, egész hidegvérrel felkapta a székhez támasztott en-tous-cas-ját, s a legtökéletesebb „en garde” tempóval odatartotta ennek a hegyét az úrfi orra alá.

– Hohó, fiatalember, ki ne szúrja ön a szemét!

Elemér úrfi ilyen nemére az ellenállásnak nem tudott replikát eddigi „beszélgetéstárában”; hanem annyi bizonyos volt előtte, hogy ha a szemét ki nem akarja szúratni ezzel az en-tous-cas hegyével, akkor azt a sétabotjával félre kell hárítania.

– Ah, ön vívni is tud? – mondá neki a leány. – No, lássuk, mit tanult.

Azzal a legszabályszerűbb tőrvívó állásba helyezve magát, egy gyönyörű „prímmel” úgy oldalába döfött a barátunknak, hogy az en-tous-cas nyele meghajlott bele, de nem törött el, jó halcsontból volt.

Elemér barátunk átlátta, hogy itt komolyan kell a védelemhez látnia, mert ennek fele sem tréfa; hiszen ő is sokáig járta a vívóiskolát.

Azonban egy védtelenül hagyott mozdulatnál olyan „tercet” kapott a hüvelykujja körmére, hogy minden támadási kísérletről le kellett mondania. Ez a rettenetes leány gyilkos módra szorongatta ellenállhatlan támadásaival, s elvégre egy remek „kvarttal” úgy kicsapta a kezéből a sétabotot, hogy az felment az üvegcsillár csilingelő prizmái közé, s azok közt keresztben is akadt, míg Elemér úrfi egy bekövetkező halálos döfés elől meghátrálva, nekisarkalt Malvina hímzőrámájának, s abba úgy beleült, hogy keresztülszakította a félig kész kifeszített hímzést.

S még hogy a veszedelem tökéletes legyen, e pillanatban kitörő kacagás hangzott a közép teremből. Malvina érkezett meg, mégpedig nyomban Elemér úrfi belépte után, s így végignézte az egész harcias jelenetet, mely kisfiának ily határozott vereségével végződött.

Elemér meg volt semmisítve. Most látta csak át, hogy milyen gyáva, milyen léha! Még egy leány is megveri – ha akarja.

Malvinának pedig végtelenül tetszett ez a tréfa.

– Ah, dicső! Ah, felséges! Hahaha! Bravó, Ilonka! Bravó, kicsi leány! Nem adnám egy millióért, hogy a barátom így kikapott. Úgy kell neki!

És tapsolt elragadtatva.

Ilonka arca pirosra volt hevülve. Szégyenlette magát és Elemért, örült diadalának és pirult miatta. Szégyenlette az ostoba helyzetet, melyben neki, a fiatal leánynak egy ifjút (kinek virágaival annyit ábrándozott) egy szilaj, ízetlen merényletért így kellett megbüntetnie, így küzdenie vele, mint diáknak diáktársa ellen.

Elemér pedig sápadt volt a szégyentől. Felvette elhullatott kalapját, s rekedtes hangon e szókat mondá Ilonkának:

– Ön engem megölt.

Ilonka elfordult tőle, s lelkéből kívánta neki, hogy bár lett volna hegyes vítőr a kezében, hogy járt volna keresztül a szívén a döfése. Menjen hát, haljon meg, ha meg van ölve.

Elemér el is ment. Kismamájának annyit sem mondott, hogy „befellegzett”; attól ugyan hiába is búcsúzott volna, mert az még most sem tudott magához térni a nagy nevetéstől.

És azután nem is tért többet vissza, és úgy el tudott tűnni, hogy senki sem tudta, hova lett. Volt útlevele a külföldre, elmehetett a világba, amerre akart. Hogy a Dunába nem ölte magát, onnan gyanítható, mert eltűnése napján még felhatalmazásokat adott ügyvédének az apja ellen megindított per dolgában s egyúttal utalványt is, hogy ha visszatérteig valami pénzhez jutna, abból fizettessék vissza Lemming úrnak a rá tett költség. Végül, ha két év alatt vissza nem találna térni, vagy halálhírét hoznák, otthagyta a végrendeletét.

Tehát meg nem halt, annyi bizonyos. Malvina azonban el volt ragadtatva Ilonkától.

– Kedvesem, ön egy valóságos Amalazuntha! Ön úgy vívott, mint egy orléans-i szűz. Mondja ön, tanult ön vívni?

– Igen, gyermekkoromban a testgyakorló-intézetben.

– Ah, az fölséges tudomány! Az valami gyönyör. A levegőben játszani a tőr hegyével, s azt mondani: Vigyázz, vagy meghalsz! A két szemét az ellenség két szemébe szegezni, s akkor acélt acél ellen feszíteni; a vakmerő támadót félrehárítani, s aztán visszadöfni, hogy a vas a lelkén menjen keresztül.

A delnő összeborzadt – a kéjtől, amint ezt magának elmondta.

– Óh, én mindig úgy szerettem volna megtanulni vívni; csak lett volna kitől. De férfi vívómestertől nem tanulhatok. Meg is szólnának érte. Lássa ön, ön adhatna nekem mindennap egy órát a vívásból.

– Ah, asszonyom …

– Nos, mit „óh, asszonyom”?

– Hiszen én magam sem sokat tudok.

– De, láttam. Úgy verte ön az úrfit, mint egy spadassin.

– Zavarba jött, s elfeledte, amit tudott.

– No, énnekem az untig elég volna, amit ön tud. Szánja rá magát. Még egy óra napjában az angol leckével egyfolytában. A testmozgás önnek nem fog megártani. Aztán én mindig kocsin küldöm haza, hogy meg ne hűtse magát, ha fel lesz hevülve. Aztán fizetek önnek havonkint száz forint tandíjt.

Ilonkát megfogta az ajánlat. Szép pénz. Aztán semmiért. Egy kis előrelépés, hátralépés, karmozdulatok fel és le. S ha mindezért jobban fizetnek, mint az angol nyelvtudományért. Kissé szokatlan ugyan, hogy egy fiatal szép leány a művészetnek ezzel a nemével keressen pénzt, de a kereset tisztességes, nincs rajta mit előre szégyenleni, utána megbánni.

– Jól van, asszonyom. Hát én megtanítom önt vívni.

– No, ennek igazán úgy örülök, mint a kisfiúk a majálisnak. Ah, ezzel egy régi vágyam lett betöltve. Valahányszor egy kardot, tőrt láttam magam előtt, mindannyiszor úgy szerettem volna ezzel úgy tudni vágni, szúrni, ahogy a férfiak tudnak. Nézze ön: nem elég erősek-e karjaim.

S azzal felgombolta ruhája ujját, s feltűrve azt könyökéig, büszkélkedett szép gömbölyű karjaival, miken iparkodott megfeszíteni az izmokat.

– Holnap mindjárt hozzákezdünk, ugye? Ön megrendeli a kellékeket. Mik kellenek hozzá?

– Néhány vítőr; egy-egy hamar eltörik; két kebelvért szarvasbőrbül, két víkesztyű és két sodrony álarc. Aztán egy szál hosszú lágyfa-deszka, amin a vívóknak mozogni kell, mert a fénymázon és a szőnyegen nem lehet vívni.

– Derék, nagyon derék. Csak parancsolja ön meg. A kék termet fogjuk vívóteremnek használni; akkor bezárjuk az ajtókat, hogy senki se zavarhasson bennünket. Igazság! Nekünk alkalmatlan lesz ezekben a hosszú ruhákban vívni, különösen nekem ezzel a szertelen amerikai krinolinnal.

– Bizony, mikor én vívni tanultam, akkor még kisleányi ruhában jártam.

– Hát csináltatok mind a kettőnknek rövid ruhát, mint a kisleányoknak. Egész amazonjelmezt. Nem fog bennünket senki meglátni benne. Bezárjuk az ajtókat, lefüggönyözzük az ablakot. Egyedül magunk állunk szemtől szemben, s mi nem fogjuk egymást kinevetni. Ugyebár, derék lesz?

Ilonka ráhagyta.

Malvina pedig már annyira kedvet kapott szeszélyéhez, hogy nem hagyott békét Ilonkának addig, míg az két lovagvesszővel az első tempókat meg nem mutatta neki; nagyokat sikoltott ugyan, mikor a lovagvessző hegye valahol a testéhez ért, mert csiklandós volt, hanem azért folyvást kiáltozta: „Pompás! Felséges!”

Nem is tanult aznap angolul. Hanem mikor vége volt az órának, íróasztalához futott, s egy százast kihalászva az összegyűrt papírok közül, azzal az első havi díjt előre kezébe erőlteté Ilonkának a vívásleckékért. Szegény gyermek – úgy örült annak a pénznek!

Úgy sietett vele haza, hogy átadhassa aggódó anyjának. Van már miből tűzifát szerezni a télre, orvost, gyógyszertárt kifizetni, a ház betegének kényelmesebb ellátásáról gondoskodni, a házbért félretenni. Nem kell már küzdeni naponkénti nyomorral, lemondással. Száz forintból olyan sok kitelik. Még nehéz időkre megtakarítani való is marad.

És mindezt mi szerzi? Nem az, amire egy nő büszke: nem a szépsége, nem a szelleme, nem a művészete, hanem egy kis testi ügyesség; olyan tulajdon, aminek sohasem hitte volna, hogy hasznát vegye; s ami aranyalmát termő fává lett egy szeszélyes úrhölgy fantáziájának tündér földébe tévedve.

Azt hinné az ember, hogy Ilonkának az már csak tréfa volt és mulatság.

De nem volt az.

Éppen azért, mert tréfa volt az és mulatság.

Otthon a legmélyebb gyász – egy őrjöngő apa kiáltásaitól megszaggatott álomkerülte éj, egy ideges anya örök remegése; – egy néma testvér állati ragaszkodása az egyetlenhez, ki őt megérti; – a nappal siralma, az éj sóhajtásai; a sorsverte élet egyik reggeltől a másikig. És ebből naponként kiragadva két óra a mulatságnak, a játéknak, melyben nevetni, tombolni, vijjongani kell – mert fizetnek érte.

Mikor aztán vége van a játéknak, a tréfának, a sikongatásnak, akkor arra gondolni, hogy milyen szomorú élet volt azalatt odahaza.

Mikor Ilonka mentéjét fölvette, hogy a tanórára induljon, mikor lenyugtatá háborgó atyját, mikor lecsókolá anyja könnyeit, s aztán meg tudott szökni testvérétől, nagyot sóhajtott. Ez a sóhajtás azt mondá: menjünk mulatni!

De mikor ez ád kenyeret. Keserű ugyan, de mégis kenyér.