Mindenféle rablótörténetek

Ki szeret rablótörténeteket hallgatni?

Patkóról, Hajnal bandájáról, Bogár Józsi lovas útonállóiról? Majd én mondok ilyenféléket, amikben nem fordul elő se Patkó, se Hajnal, se Bogár Józsi.

Egyszer azt mondta Lemming úr a feleségének:

– Asszonyom! Ismerte ön Montefiore márkinőt? Igen? Hát Anzelm bárónőt? Azt is? Hát a mindenkitől magasztalt Radák bárónőt? – Hogyne? No, hát én azt mondom önnek, hogy azok mind a hárman nem írnak be egy év alatt annyi jótékonysági összeget a kiadási könyveikbe, mint amennyit ön beírat velem az enyimbe. Nem múlik el nap, hogy egy szerencsétlen családapát ne kellene önnek megmenteni kilenc gyermekével az éhenhalástól; vagy egy szerencsétlen hivatalnoknak, ki a rábízott pénzt elkártyázta, a becsületét kirántani a vízből, vagy egy elhalt írónak a temetési költségeit előteremteni, vagy egy sánta honvédnek műlábat csináltatni, vagy egy árvaleányt kiházasítani; nem is említve a nyilvános aláírások ezerféle nemét, amikből ön mind nem marad ki. Úgy hiszem, ön a pápának is adakozik, meg Garibaldinak is.

Hitt biz ott egyebet is Lemming úr; azt, hogy Malvina sem a pápának nem adakozik, sem Garibaldinak, s hogy azok a felsegített szerencsétlenek nem léteznek sehol; hanem ezt nem merte bolygatni.

– Tudja ön, kedvesem, hogy én ezt már nagyon unom? – végezé Lemming úr.

– Hát jól van – felelt vállvonva a szépasszony –, jövőre törölje ki ön a jótékonysági rovatot a főkönyvéből.

Mintha bizony egy szépasszonynak csak egyféle kulcsa volna a férje Wertheim-szekrényéhez, mely, mint minden reklám hirdeti, tűz- és betörésmentes.

Lemming úr bátran perbe idézheti a szekrénygyárt. Az övé nem betörésmentes.

Fél év múlva megint így szólt Lemming úr a feleségéhez:

– Asszonyom! Hallotta ön hírét Persigny grófnénak? Bizonyosan. Olvasott ön valaha a mi Metternich hercegnőnkről? Kétségtelenül. Hát Rothschild baronesse-ről nem meséltek önnek valamit? – Úgy hiszem, igen. No, hát ez a három legelegánsabb úrnő Európában nem küld a férje nyakára annyi selyem- és pipereáru-árjegyzéket, mint kegyed, kedvesem, egymaga. Én azt hiszem, hogy kegyed mindennap háromszor öltözik selyembe és csipkébe, s kétszer egy öltönyt sohasem vesz fel.

De bizony egyebet is hisz Lemming úr; azt, hogy szeretett hitvese fel sem veszi azokat a drága tárgyakat, hanem azt a sajátszerű üzletet folytatja, hogy az egyik helyen megveszi a cikkeket, ahogy adják, a másik helyen meg eladja, ahogy veszik, s így jut pénzhez. Az árjegyzéket fizeti a férj, ki ez üzlet mellett száz percentet veszít. Hanem ezt nem merte kimondani Lemming úr.

Malvina azt felelte rá:

– Ugyebár, az ön előtt megfoghatatlan, kedves barátom?

– Sőt nagyon is megvannak róla a saját fogalmaim. Tudom én, hogy ennek így kell lenni, s ha ön törvényes nőm nem volna, azt mondanám: méltóztassék azért a gyönyörért, hogy önt enyimnek mondhatom, engemet magával együtt tönkretenni. Ez fashion. Hanem miután törvényesen családi egységet képezünk: kénytelen vagyok önnek azt az időpontot jelezni, amelyben életkérdés a „ház”-ra nézve, hogy az asszonyság egy kis ideig szüntesse meg a kiadásait.

– Csodálatos időpont lehet az! Éppen az ősz beálltával. A szezon kezdetekor. Van önnek belátása? Van a világon férj, aki ilyen ajánlattal lepje meg a nejét a szezon elején? Nem bánom: a böjtben, tavasszal, ha falura megyünk, eljárok egy kreppruhában hat hétig, s ha akarja, nem tartok cselédet. De most egyáltalában lehetetlen az ön parancsára ügyelnem, kedves barátom.

– Arra pedig ügyelnie „kell”, kedvesem! Tudja? Azt mondom, hogy: kell! Most oly válságos ügy kezdetén állok, amelyben minden rendelkezésemre álló összeget a mérlegbe kell dobálnom, egyikét a másik után, hogy a serpenyő nyelve felém hajoljon. Szó van nem kevesebbről, mint egymillióról. Egyszerre éktelenül gazdagok lehetünk; de minden erőnket meg kell érte feszítenünk. Oly küzdelem ez, aminőnél a financier-k feleségei zálogba szokták vetni ékszereiket, ezüstneműiket, eladják lovaik, csipkéik feleslegét, hogy férjeiket diadalra segítsék. En mindezt nem kívánom öntől; csupán azt, hogy nekem három hónapig egyetlenegy árjegyzéket se küldjön a pénztáramhoz.

– Hát hova küldjem?

– Szinte feleltem rá valamit. Tehát egész világosan és határozottan megmondom önnek, hogy az én pénztárnokomnak rendelete van tőlem, három hónapig semmit, de semmit sem fizetni ki az asszonyság helyett.

Malvina nagyot kacagott rá.

– Hát jól van, édes Lemming! Azért jó barátok maradunk.

– Elhiheti ön, hogy az nekem legforróbb óhajtásom. Én önt véghetetlenül tisztelem, hódolattal környékezem. Éppen azért nem mulaszthatom el önt arra is figyelmeztetni, hogy az osztrák törvények szerint egy nő igen kellemetlen helyzetbe hozza magát, akinek a férje nem fizeti ki az adósságait.

Ezért még jobban kikacagta Malvina.

– Jól van, édes Lemming; ne féltsen ön engem semmi nemzet törvényeitől!

De bizony azt Lemming maga is tudta, hogy nem látott még ember se osztrák, se francia, se más nemzetbeli delnőt az adósok börtönébe jutni, ha annak a delnőnek – szép szemei voltak.

Hiszen tulajdonképpen nem is akart egyebet tudatni Malvinéval, mint azt: hogy, kedves barátném, te eddig végtelen zsenialitást fejtettél ki az én belügyeim zavarba hozására, nagy kár volna a világra nézve, ha azt a szép talentumot a külügyekben is nem érvényesítenéd. Rabolj már másutt.

Vagy talán azt, hogy:

„Raboljunk együtt”.

…Egymilliórul van szó!

Ugyan ki hajigálódik itt, úgy a milliókkal?

Ne felejtsd el, regényíró, hogy osztrák koronaország földén jársz, a tízkrajcáros állam-pénzjegyek országában, ahol még a miniszter is a szájára üt, mikor ezt a szót kimondja: „egymillió”, s utána teszi „uram bocsá”; s ahol egy milliót érő földbirtok urának nincs tíz csengő pénz a zsebében, s még itt azt mondani ki, hogy egymillió van nyerni való! Ah, ez túlmegy minden poetica licentia határán; beszélj inkább halfarkú kisasszonyokról, vagy tedd át Belgiumba vagy Észak-Amerikába a regényed színhelyét.

Pedig valóban és voltaképpen egy megnyerni való millióról van szó. Egy kerekre vert millióról, amit csak be kell seperni valakinek. Valakinek, aki előtt a rulett golyója megáll.

A játékasztal egy nagy puszta ország.

Egy háromezer négyszög mérföldet meghaladó térség, melyen nincsen egy foltnyi zöld.

Az idén nem termett rajta semmi.

És jövő esztendőre megint ilyen kopár fog az lenni, mert az idén nem vetnek bele semmit; mert nincs.

Úgy fog járni, mint köves Arábia, mint a Holdhegyek vidéke, mint a Palmira hazája, melyek a föld paradicsomkertjei voltak egykor; most pedig sivatag puszták, napi járóföldre, embertől és állattól lakatlan holt vidékek, paloták eltemetett romjaival az úttalan avarban.

Az államhatalomnak ezt a sorsot mégiscsak baj lenne bevárni azzal a flegmával, amivel más itt termő bajok elmúltát igyekezett végigböjtölni.

Elhatároztaték legnagyobb irányadó körökben, hogy az ínséges népnek egymillió mérő vetőmagot kell kiosztani – kölcsön, hogy földjei parlagon ne maradjanak.

Tehát egymillió mérő vetőmagot kell előteremteni: gyorsan, pontosan azt helybe küldeni, kiszolgáltatni haladék nélkül, mert az idő sürget; itt az ősz, minden nap drága, megfizethetetlen; az esős idő beállt, a föld megázva: éppen most volna szükség. Tanakodásra nincs elvesztegetni való óra.

Ki állítja elő az egymillió mérő vetőmagot?

Természetesen annak az ajánlata lesz elfogadva, aki legelőnyösebb föltételek alatt vállalkozik.

Legelőnyösebb föltételek?! Hahaha!

Érted-e már, tisztelt olvasó, miért kell Lemming úrnak minden rendelkezésére álló összegét egybekapargatnia, hogy azokat abba a mérlegbe dobálja, melynek ha a nyelve feléje billenik, az a nyelv azt mondja: tied a millió?

Érted-e már, miért vetik zálogba a financier-k feleségei ilyenkor az ékszereiket, s miért nem fizetik ki a financier-k a feleségeik árjegyzékeit ez idő alatt?

Még majd világosabban is meg fogjuk azt érteni mindjárt. Arról már meg lehetünk győződve, hogy az a millió valóban megvan. Hogy az nem mitológiai csoda, nem ideális szám, hanem pénz, frissen, a sajtóból most kikerült azon módon zöld pénz; nem is kell hozzá semmi nagy furfangos kalkulus, csak egyszerű kivonás. Négyet az ötből: marad egy. Hogyan tudja meg a státus, hogy az a gabona, amit a jámbor paraszt beleszántott, beleboronált a földébe, ötforintos tiszta búza volt-e, vagy szemetes, konkolyos, üszögös olcsó zagyvalék?

A föld jó titoktartó.

Miket olvasott ez idő szerint Angyaldy úr főnöke titkos naplójában?

Tudjuk meg mi is.

„Ma Lemming volt nálam délelőtt.

Beszélt sokat az országos vetőmagkölcsönről. Elhiszem, hogy azt szeretné megkapni nagyon. Tőlem az igaz, hogy sok függ; de nem minden.

Egy szavam az irányadó körök előtt oda döntheti a mérleg két egyenlő serpenyőjét, ahová kívánom.

Csakhogy tartok tőle, hogy a mérleg serpenyői nem egyenlők. Egyik vállalkozóban több lelkiismeretesség van, mint a másikban.

Úgy hiszem, Lemmingben van legkevesebb. Ez a mostani pedig igen kényes ügy.

Egy egész jövő év áldása, egy egész ország jóléte forog kérdésben.

Ez nem olyan üzlet, mind a hadsereg-élelmezés. A katona, ha liszt helyett malomport kapott is, nem rövidült meg vele. Mentül feketébb a kenyere, annál táplálóbb. Aztán a katonának nincs is szája, hogy panaszkodjék.

Hanem, ha a parasztnak rosszabb vetőmagot adunk, mint kell, mint a kormány akarja, az megrontja a jövő évi termés minőségét; a paraszt lármát üt, kiabál, deputációt küldöz, félreveri a harangot, csúnya dolgokat csinál.

Itt nagyon óvatosnak kell lenni.

Én Lemmingnek nem ígértem semmit.

Azzal bocsátottam el, hogy a legokosabb és biztosabb ajánlatnak fogjuk adni az elsőbbséget.

Délután egy katulyát küldött hozzám a komornyikjától. Felnyitottam, s egy szivartartót találtam benne.

Levél volt hozzá mellékelve, s abban a levélben tudatta velem Lemming, hogy ezt a szivartartót küldi nekem Malvina ajándékul a születésnapjára.

Kissé szokatlan gondolat, hogy valaki a saját születésnapjára küldözzön ajándékokat másoknak.

Felötlött, amint a szivartartót a kezembe vettem, hogy az olyan különösen nehéz. Húsz fiókra volt osztva, mindegyik egy szivar számára, s azokban vékony papírba burkolt tekercsek voltak. Egyet kivettem, felszakítottam. Kétszázötven aranyat találtam benne. Mind a húsz hasonlót tartalmaz. Ez ötezer darab arany.

Háromszor is végigfutott testemen a hideg borzadály. Tehát már ennyire jutottam volna.

Tehát csakugyan az hinné felőlem a világ, hogy nálam minden eladó?

Hát az volna írva homlokomra, mellemre, hogy „gänzlicher Ausverkauf”?

Nem, pénz embere! Még ebben az egyben csalatkoztál.

Ha hibáztatnak mint politikust, mindig tudom magamat védeni; de ha mint ember, mint az ország hivatalnoka hibázom, arra nem lehet semmi mentségem.

Majd megmutatom én ennek a kalmárnak, hogy ki lakik abban a barlangban, ahova ő oly bizton tette be a lábát.

Egy visszaadni való tromf van most a kezemben.

Egyszer ő tette azt velem, hogy a pénzemet, mellyel nagylelkűséget akartam gyakorolni, egy jótékonysági közcélra adatta velem, melyet pedig eszem ágában sem volt gyámolítani; most én fogom őt híres emberré tenni.

A nekem küldött pénzt átadom a Magyar Tudós Akadémiának; egykor kértem Lemminget, hogy írjon alá valamit a hazai intézetre, megígérte, hogy fogja tenni. E most küldött összegnek célját nem nevezte meg: úgy fogom azt átadni, mint általa tett nagylelkű alapítványt.

Még ma megírom a dedikációt, a holnapi lapokban már olvasni fogja.

Ismerjen meg, hogy ki vagyok!

Egy nappal később aztán azt olvasta Angyaldy úr a napló újabbi lapján:

Nem siettem el a dolgot.

Mégis, az illető tudta nélkül valami nyilvános adományt tenni, kockáztatott dolog volna. Hanem föltettem magamban, hogy azért tervemtől el nem állok. Ezt az ötezer aranyat az Akadémia fogja kapni.

Elmegyek Lemminghez, nyakára vetem a hurkot, s azt mondom neki: „Uram, ön ma ötezer aranyat küldött hozzám. Ennek csak kétféle célja lehet: vagy tisztességes, vagy megsértő. Ha tisztességes célja van e küldeménynek, úgy az nem lehet más, mint amire önt felkértem. Egy hazai közintézetre teendő alapítvány. Ha pedig az ellenkező, akkor önnek kétszer gyűlik meg velem a baja: először mint bírájával, másodszor mint gentlemannel; s én mind a két minőségben fogok magamnak elégtételt szerezhetni.”

Ezzel a tervvel indultam el hozzá ma korán reggel.

Készen voltam rá, hogy nem fogok semmit tekinteni. Goromba leszek vele, mint egy hajdú.

Izgatottságomban nagyon korán is találtam választani az időt.

Mikor lakosztályába beléptem, a komornyik azzal fogadott, hogy őnagysága még alszik.

No; csak fel kell hát kelteni őnagyságát, mert az én kicsiségem akar vele beszélni.

A komornyik kegyes volt bevezetni az uraság dolgozószobájába, onnan az elfogadási terembe, s ott megkínált, hogy foglaljak helyet, míg a nagyságos urat felöltözteti.

Jól van, gondolám, a mosdatást majd elvégzem én. Lemming elfogadószobája szomszédos Malvina lakosztályával. Egy üvegajtó választja el a legközelebbi teremtől, s az a legközelebbi terem arról nevezetes, hogy egyik falát egészen egy rámába foglalt velencei tükörtáblák képezik, mikből rézsút tekintve végiglátni a szomszéd ebédlőn, melyet egy függönyös boltozatív választ el a másik szobától.

Nagyon jól ismerem már e szobákat.

Abban az utóbbiban szokott Lemming díszebédeket adni. Amint ott unatkoztam a várakozásban, egyszer női hangokat hallok a harmadik teremből. Halk beszélgetés volt, amiből nem lehetett kivenni semmit.

A halk beszélgetést később egy előttem ismeretes csengő női hang parancsszerű rövid felkiáltásai váltották fel, kísérve egymást felváltó lábdobbantásoktól és összecsisszenő vítőrök sajátszerű zenéjétől.

Néha egy-egy vissza nem fojthatott vihogás szakította félbe a hangokat, másszor mintha két nő egész haragban zihálna forró lélegzettel, de amelyet megint oly hirtelen váltott fel egy-egy kitörő kettős kacaj, a diadal és meglepetés kacaja egyik és másik részről.

E kacajban már ráismertem Malvina hangjára az egyik részről.

Át akartam nézni az ajtón. Nem lehetett, sűrűen le volt az függönyözve, vastag, átláthatatlan damasztszőnyeggel.

Az ajtó pedig túlfelől volt bezárva.

Hanem egyszer észrevettem, hogy a bal oldali függöny egyik széle fenn van akadva a felfogó fogantyú arany cifrázatában. Erre nem ügyelt az, ki a túlsó szárnyát még egy gombostűvel is odatűzte az ajtóhoz, hogy félre ne lebbenjen. Az a terem, honnan az ismeretlen jelenet hangjai jöttek, jobb felül esett.

Pedig éppen ezen a bal oldali nyíláson át bele lehetett látni az átelleni üvegfal tükrébe, s abban az egész szomszéd terem, mint egy nyitott színpad volt végignézhető.

Leskelődtem. Mi volt az?

Egy jelenet az olimpi színjátékokból.

Két hölgyalak állt egymással szemközt, rövid, térdig érő ruhákban. Az egyiknek meggyszínvörös ruhája volt és rózsaszínű selyemharisnyája; a másiknak sötétkék ruhája és zergeszín harisnyái. Mindkettő keblét szarvasbőr mellvért takarta piros kivarrott szívvel bal felől; arcaikat rostély álarc fedte. Malvinára ráismertem alakjáról. Ő volt a pirosruhás.

A két hölgy fleuret-vívást gyakorolt. A karcsúbb alak, a kékruhás, volt a mester.

Eleinte a tempókat gyakorolták végig. A kékruhás mondta fennhangon, mi következik, s engedte a döféseknek a keblén levő piros szívet találtatni, s a magas tercnél, kvartnál az arcán levő rostélyt. Azután ugyanazon döfések elhárításaira tanítá a pirosruhást, hogyan kell hirtelen átmenni a prímből a kvartba, a vítőr erejével az ellenfél vítőre gyöngéjét elfogni s a parádból a döfésbe átmenni; a kontraparáddal az ellenfél kardját megkerülni, vagy egy vigyázatlan fogása alatt a rapiert egy hatalmas battute-tel kiütni kezéből.

A két hölgyalak oly csodaszép volt e játék alatt. A pirosruhás minden mozdulata az amazonkirálynőkre emlékeztet; karjainak gömbölyű hajlásai, vállainak ideges emelkedése, karcsú derekának párducszerű vonaglása, telt csípőinek kihívó dacossága, s azok a szoborszerűen szép lábak, miket térdig engedett látni a vívóöltöny: a mesék tündérhősnőinek egyikét rajzolák elém; míg ellenfele, a kékruhás, egy karcsúbb, ifjabb alak, még nem bírt a nőiség telt idomaival, inkább úgy tűnt fel, mint egy küzdő Mihály angyal.

Az iskolát végiggyakorolva, átmentek a szabad vívásba; ekkor aztán a pirosruhás mozdulatai egész szenvedélyességet árultak el, oly szenvedélyt, amilyen csak egy nő tagjait mozgathatja, akinek kard akadt a kezébe. A kékruhásnak elég dolga volt az összevissza járó döféseket mind felfogni; egyszer aztán úgy összekerültek, hogy térd térd ellen, mell mell ellen feszült, a két vítőr markolatánál keresztbe akadván; mire a kékruhás hirtelen balkezével marokra kapta vítőrét, s szuronyként szegezte a pirosruhás mellére.

A pirosruhás hangosan felsikoltott, csiklandós volt, ha a tőr hegye érte; még nem szokott hozzá, s aztán csak folytatta a kacagást.

– Ön ezt nekem sokszor tanította már, de nekem mindig későn jut eszembe, mikor így összekerülünk. Pihenjünk meg egy kissé.

Azzal levette arcáról a sodronyálcát, s leveté a plasztront kebléről.

Óh, milyen szép volt e pillanatban.

Arca a küzdelem hevélyétől kigyulladva, szemei titkos delejességtől szikrázók, egész termete egy élő, tündéri villanytelep; aki e percben hozzáért volna, tán szikrákat idézett volna ki belőle.

A gyönyörtől túlcsapongó jókedv sugárzott róla. Kacagott, tapsolt, nem bírt magával. Jó kedvében leveté magát a zongora előtti székre, s elkezdett rajta verni egész cigányművészi hévvel egy ismeretes spanyol táncdallamot, a seguidillát.

– Nem táncol ön rajta? – kérdé fejét hátravetve a kékruhástól.

Az is letette álcáját. Úgy tetszik, mintha láttam volna ez arcot már valahol, de nem emlékszem rá.

– Nem asszonyom, én nem táncolhatnám – felelt a kékruhás félig-meddig mosolyogva.

– Úgy hát üljön kegyed ide, s verje ezt a dallamot, mert én táncolhatnám.

A kékruhás hirtelen helyet cserélt vele, míg Malvina a terem közepére szökött, s elkezdé táncolni azt az észbontó spanyol táncot, amiben minden csáb ki van fejezve, amire egy nő képes; és járta azt azzal a bohó szabadsággal, amire feljogosítva érzik magukat a nők, amikor azt tudják, hogy csak női szemek látják őket.

Ez oly tünemény volt, aminőre Faust eladta lelkét az ördögnek.

Az én szívemben tűzi veszélyre doboltak.

Ez a nő, ez a hideg arcú nő pazarolta a csáb, a kacérság minden tündéri bűvészetét csupán azért, hogy egy fiatal leányt megmosolyogtasson.

Hiába vesztegette e bűvészetet. Az a fiatal leány a zongoránál végignézte az egész csábtáncot, mit e hölgy pajkos jókedvvel járt magának, a tükörnek és őneki, s még csak el sem pirult rá az arca.

Malvina egyszerre csak abbanhagyta a táncot, s felragadva a vítőrt, odaugrott a kékruhás elé, s nevetve kiálta neki:

– Vigyázzon ön! Mert én megölöm!

A kékruhás mosolyogva viszonzá:

– Nincs semmim, amiért ön megöljön.

– Megölöm önt ezért a drága megfizethetetlen kincseért: ezért az ártatlan arcáért.

– Nem engedem magamat – szólt a kékruhás, s ő is fleuretjéhez kapott, amely a zongorára volt téve.

Malvina nem engedett neki annyi időt, hogy a plasztront és a sodronyálarcot feltegye; maga sem vette fel, úgy kényszeríté fedetlenül vívni.

A kékruhás helyt állt a kényszerítésnek; maga felől egészen biztos volt.

Amint Malvina egy kvart-döfést intézett felé, mellyel a zongorának nekiszoríthatni vélte a fiatal leányt, az hirtelen egy mesteri passade-ot tett a bal lábával előrelépve, s míg bal kezével ellenfele vítőrét félrehárítá, saját vítőrével egy ligament csinálva, kiütötte azt annak a kezéből.

Malvina még akkor sem hagyott fel a tréfával. Pajkos volt, mint egy gyermek; utánafutott a szoba szegletébe elrepült tőrének, s ismét kézbe kapta, s ismét oly hevesen támadta meg vele fiatal tanítónéját.

Az még mindig nem jött ki hideg nyugalmából. Megmutatta Malvinnak, hogy mi az a théâtre-coup.

Amint Malvina egy merész second-döfést intézett melle felé, egy hirteleni előrelépéssel megkapta Malvina jobb kezének csuklóját bal kézzel, annak vítőrét át hagyta csúszni hóna alatt, saját vítőrét egy körmozdulattal ellenfele keblére szegzé; s most azután birtokában volt a vítőrnek is.

– Ezt nevezik színpadi döfésnek, asszonyom.

Láttam Malvina összeharapott ajkáról, mélyen elpirult arcáról, nedvesülő szemeiről, hogy kezd bosszús lenni.

Férfiakon is megesik az a vívás játékaiban, hogy a lefegyvereztetésért megorrolnak.

– Bocsássa ön ki a tőrömet! – mondá a kékruhásnak.

– Nem addig, míg meg nem fogadja ön, hogy okosan fog vívni, feltett álarccal és melltakaróval.

– No, csak bocsássa el, ha mondom!

– Ha meg nem ígéri, hogy csak plasztronnal fog vívni, eltöröm a vítőröket, s nem tanítom önt többet.

– Jól van! Megígérem.

A kékruhás e szóra kibocsátá az elfogott kezet és vítőrt fogságából. De arról már bizonyos voltam, hogy Malvina, ahogy én ismerem, semmibe sem fogja venni fogadását. Ő tökéletes asszony. Fékezhetetlen, semmi törvényt nem ismerő teremtés.

Tudtam jól, hogy amint szabadon érzi kezét és fleuret-jét, azonnal ismét rá fog rohanni a kékruhásra.

A fiatal leány aztán erre a perfídiára maga is elveszté türelmét, s a fegyverszünetet megtörő tanítványnak ezúttal megmutatta, hogy mi az az arrêt-döfés.

Amint Malvina egyenesen a prím-döféssel rohant feléje, a kékruhás hátracsúsztatta a bal lábát egészen, a fejét félrekapta, jobbját second-döféssel kinyújtá, s míg Malvina vítőre az ő feje fölött siklott el, azalatt az övé Malvinát jobb válla alatt találta, s minthogy a nő rohama teljes erővel jött, a találó fleuret pengéje csaknem ívet képezett, úgy meghajlott.

Erre aztán mind a ketten úgy megijedtek, hogy elhajigálták vítőreiket.

A kékruhás egyszerre sírva fakadt.

Malvina is elsápadt, és lélegzet után kapkodott néhány percig; hanem azután magához tért, és hogy a kékruhást sírni látta, elkezdett rajta kacagni.

– Lássa ön – szólt szemrehányó zokogással a kékruhás.

– De hát mi baj van? – kérdé hol nevetésre derülő, hol elboruló arccal Malvina. – Mért sír ön?

– Most én önt megsértettem – szólt a kékruhás.

– Ah, dehogy sértett! Tréfa az egész.

– De én tudom. Egy ilyen döfés nagyon fáj a vékony ruhán keresztül.

– Egy cseppet sem fáj, bizonyosan mondhatom. Meg sem látszik a helye. Nézze ön bár.

És azzal sebesen felgombolá felső öltönyét, s lehúzta azt válláról odáig, ahol a vítőr gombja érte keblét. Egy kerek piros folt látszott meg azon, mint alabástromra hullott rózsalevél.

– No lássa ön, semmi baj sincs. Nézzen ide. Még jól jön ki ezen a helyen.

A kékruhás megnyugodott abban, amit látott; – de nem én! Malvina aztán gyöngéden átölelte a leányt, és arcát arcához szorítá engesztelve.

– No, ne haragudjék. Nem leszek ilyen bolondos többet. Látom, hogy nem tudok semmit. Tanulni fogok rendesen, ahogy illik. Ez az utolsó döfés igen szép volt, mi ennek a neve?

– Coup d’arrét. Magyarul kardbafuttatás.

– No, azt a kardbafuttatást jól betanuljuk majd!

Malvina igen fel volt hevülve. Az asztalon állt egy kristálypohár tele hideg vízzel, odament inni.

A kékruhás jó tanácsot akart neki adni.

– Ne igyék ön most! Az veszélyes. Egészen fel van hevülve.

Malvina arca egyszerre elkomolyult erre a szóra. Az a tekintet, amit a kékruhásra vetett, tele volt keserűséggel.

– Boldog gyermek! Aki még nem tudja, hogy ez az egész élet nem ér egy ilyen jó pohár vizet!

S azzal fenékig ürítette a poharat. Ez a szava a velőmön járt keresztül.

A túlcsapongó kedv után ez a keserű öngúnyolás.

S engemet ennek a csudálatos mágnesnek mind a két pólusa vonz. Ha víg, ha szomorú, az nekem egyforma kín.

…Az ajtó előtt lépteket hallottam, Lemming jött. El kellett hagynom leshelyemet, ahonnan e tündéri színjátékot néztem végig.

S már most beszéljünk üzletekről, hivatalos intézkedésekről – aki tud – nyugodtan.

A belépő bankár azzal fogadott, hogy nagyon örül a szerencsének, hogy őt meglátogattam. Kérdezte, hogy minek köszönje azt. Egyike volt ez azon pillanatoknak, amikben az ember lelke az Egyenlítőtől a földsarkig befut egy egész világot.

E pillanat alatt sebesebben a villámnál kellett végigcikázni gondolataimnak attól, ami egy perc előtt kísértett, addig, ami mostan kísért; a kacagó, könnyelmű tüneménytől a hidegen mosolygó alakig. És azután a felszívott gyönyörtül a lelkemet nyugtalanító utálatig: – és azután ismét vissza ez alaktól, kit kegyetlenül lesújtani vágyik minden ízem, vissza azon másikhoz, mely a kacagás közepett elszomorodva mondja, hogy nem ér az élet egy pohár vizet; és azután ismét ide, az ellenfélhez, míg végre a közöny nyugalmában egyensúlyra találok.

Nem fogom ez embert pellengérre állítani. Köszönje jó angyalának!

Hiszen Malvint szomorítanám meg azzal.

Az összeg egy egész vagyon. Azt Malvintól venném el, ha bosszúm szavára hallgatok.

Jól van, kegyelmet osztok őérette.

Visszaadom a vesztegetésre adott pénzt a bankárnak, s nem szégyenítem meg a világ előtt.

De valaki előtt csakugyan pirulnia kellend! Ezzel a tromffal tartozom neki.

Mindezt azon perc alatt gondoltam végig, amíg a bankár az ajtótól hozzám jött és üdvözölt.

– Kedves Lemming – feleltem neki. – Ön engem valóban meglepett azon gyöngéd figyelemmel, amit irántam tanúsított. Kegyed tisztelt nejének születésnapján nekem kellett volna az elsőnek lennem, ki őt üdvözölni siessek, nem megfordítva. A szép szivartartót igen kedves emlékül fogadom.

– No, és a szivarokat milyeneknek találja kegyed? – kérdé Lemming bizalmas hunyorgással.

Közönyös arcot mutattam.

– Még nem próbáltam meg őket.

Erre szörnyen elmeresztette a szemeit.

– De tessék megpróbálni, kérem, mert kitűnő szivarok, s nehogy elajándékozzon belőlük vagy egyet, mert kár volna érte.

– Majd megízlelem, ha hazamegyek, s estére elmondom felőlük véleményemet. Remélem, estére szabad lesz a nagyságos asszonynak születésnapján üdvözletemet személyesen átadni?

– Óh, éppen én akartam önt erre felkérni. Egy teaestély baráti körben. És ha nagyságod elhozná magával a kedves Angyaldyt, úgy még egy whisztpartie is ki lenne egészítve.

Angyaldyt is! Ez még jobb; ő is tanúja volt annak, mikor Lemming engemet megalázott Malvina előtt a pénzvisszautasítással, most legyen tanúja annak, hogyan fogom én megalázni Lemminget.

Ezzel a tromffal tartozom mind a négyünknek. Tehát a viszontlátásig.

Tervem ez volt. Elviszem magammal a nekem küldött összeget, s mikor négyen együtt leszünk, akkor en famille udvariasan lehordom Lemminget (ez az asszonyságnak is jó lecke lesz), s visszaadom neje előtt a pénzét, tudatva vele, hogy fordítsa olcsóbb vállalkozásra a birtokát, mint hogy hazafias gentlemaneket akarjon rajta vásárolni. Erre a cikkre még nincs árkelet. A vetőmag vállalatát nem bízzuk oly kezekre, amik vesztegetésen kezdik.

Este elmentünk Angyaldyval Lemmingékhez. Malvinával találkozva, őt igen szomorúnak találtam.

Egész este felötlően bánatos volt, hogy egypárszor meg kellett tőle kérdeznem, talán migrénje van. Arra tagadólag válaszolt, s erőltetni kezdte a jó kedvet, de sehogy sem ment; megint csak visszaesett búskomor mélázásába. Úgy látszott, hogy valami nagy szomorúsága van, hogy egész lelke tele van azzal a gondolattal: ez az egész élet nem ér egy pohár vizet.

Vacsora felett is olyan szótalan volt; oly láthatólag csüggedt és bánatos. Amit evett, ivott, mind azt látszott vele mondatni, hogy ez mind nem ér annyit, mint egy pohár víz, egy olyan pohár víz, amitől az ember meghal.

Nekem sehogy sem akadt olyan alkalmas pillanatom, amelyben azt a tárgyat, amiért idejöttem, előhozhatnám.

Ennek a bánatos arcnak mondjak-e sértő gorombaságokat? Nem visszaborzad-e valaki attól, hogy egy fájó sebet megüssön? Malvina búskomorsága engemet is levertté tett. Mindenki tudja azt, minő léleknyomás van egy panasztalanul búslakodó női arc látásában. S ha ez arc a mi kedvesünk arca; s ha ez arctól meg kell válnunk, anélkül, hogy jogunk volna tőle megkérdeni: „Kedvesem, mondsza, mi fáj?” Ha hidegen jó éjt kell kívánnunk neki az elváláskor, és engedni őt egyedül távozni szobájába azon remény, jog nélkül, hogy utána mehessünk, megkérdeni: „Mondd meg nekem, miért vagy szomorú?”

Nem volt bátorságom őt megbántani.

Pedig mentem ágyúk torka elé is, de ezen bánatos arcot megsérteni több bátorság kellett volna, mint amennyi embernek adatott. Ördögnek vagy fenevadnak kellett volna lennem.

Holnap egyszerűen vissza fogom küldeni Lemmingnek azt a pénzt, s levélben mondom el felőle véleményemet.

Ne ült volna csak az a nő ott velünk szemközt!

Eddig olvasta Angyaldy főnöke naplóját, amíg azt éjnek idején az irányadó egyéniség felhívatta magához.

Az irányadó egyéniségnek tudniillik az a mulatságos szokása volt, hogy ha éjjel nem tudott aludni, felhívatta magához a főhivatalnokait, a tanácsosokat, a rendőrfőnököt diskurálni; s ha rossz kedve volt, lekocsikázott éjnek idején a sajtóhivatalba: sorra fogta a hírlapok előleges átnézésével foglalkozó cenzori kart, s rettenetes autodafékat rendezett közöttük, ha valami tendenciózus cikket benne felejtettek valami ellenzéki lapban.

Tehát Harternek, amint a naplóját megírta, menni kellett oda fel.

Angyaldy persze nem várta, míg visszakerül, hanem megtudva a megtudandókat a mellékkulcs segélyével, felment saját szobájába aludni.

Másnap délelőtt találkozott ismét főnökével.

Harter Nándor a tegnapi estélyről kezdett vele beszélgetni.

– Lemmingnének, úgy látszik, hogy nagyon rossz kedve volt.

– De én tudom bizonyosan, hogy rossz kedve volt.

– Vajon mi baja lehetett neki?

– Én az okát is tudom, hogy miért volt rossz kedve.

No, no! Mikor Angyaldy úr annak az ő hármas lakat alatt tartott szájának megengedi, hogy elmondjon valamit, amit még a kérdező nem tud!

– S ön tudná, hogy mi szomorúsága van Lemmingnének?

– Véletlenül tudtam meg Lemming ügyvédjétől, aki jó barátom.

– Tehát már ügyvédszájra került a dolog?

– Igen, mert pénz és perbefogás körül forog.

– Ah, képzelem! Malvina megint sok adósságot csinált, s a jó Lemming ki akarja őt ebből a betegségéből gyógyítani.

– De egész komolyan hozzáfogott a kúrához; pénztárnokának kiadta a rendeletet, hogy az asszonyság semmi árjegyzékét se fizesse ki.

– Most a sok divatárus aztán nyugtalankodik.

– Sőt fenyegetőznek, hogy beperlik az asszonyságot.

– No, azt Lemming nem engedi.

– Bizony nem tudom. Agyafúrt ember.

– Egyébiránt nálunk nincs személyfogság adósságért.

– Ma nincs, holnap lehet; tetszik tudni, hogy a pesti nagykereskedők ostrom-petícióval készülnek a minisztériumhoz, azt állítva, hogy ennek a sok napirenden levő bukásnak mind az az oka, hogy az adósokat nem börtönözik be, s a minisztériumnak „most” csak egy ív papirosába kerül egy új törvényt alkotni a számunkra.

– Csakhogy odáig még jó messze van.

– Messze annak, aki elég flegmával bír a hitelezőnek semmi nógatása által magát fel nem veretni fektéből, hanem végigvárni az egész törvényes hadjáratot, minden perorvoslataival. Csakhogy Lemmingné nem bírt ezzel a nyugalommal, s a legelső kereplőhangra fel hagyta magát riasztani. Amint egy hitelezőjének eszébe jutott a „Pester Lloyd” nyílttér-rovatában a jól ismert figyelmeztetést közzétenni: „Frau M… von L… werden aufgefordert, hogy tudvalevő tartozását fizesse ki, ellenkező esetben az egész nevét kinyomatjuk”, Malvina megijedt a botránytól, s a legközelebbi pénzzel, ami a kezébe akadt, sietett betömni minden hitelezőjének a száját részletfizetésre kötelezve magát.

– No, azok hát legalább egy hónapig el vannak ringatva, addig meg majd csak változnak az idők.

– Csakhogy ezáltal még kényesebb helyzetbe hozta magát, mert az a pénz, amivel a lármázók torkát bedugta, nem arra a célra volt szánva. Azt ő ama jótékony női egylet megbízásából gyűjtötte az ínségesek számára, melynek maga is bizottmányi tagja.

– Ez már baj! Ez már átkozott nagy könnyelműség.

– Lemmingné persze azt hitte, hogy erre a pénzre egypár hónapig nem lesz szüksége az egyletnek. Az azonban látja, hogy a nyomor már a nyakunkba szakad, úton-útfélen lézengenek az éhezők, s rögtön meg akarja kezdeni az ingyenleves-főzést, s sürgeti a tagjainál levő pénzeket. Lemmingné megmondta férje ügyvédének, hogy milyen galibában van, s Lemming erre is vállat vont, s azt felelte rá, hogy nem segíthet rajta.

– De hiszen, ha ezt megtudják, hogy ez az asszony elköltötte a jótékony célra adott összegeket, az éhezőknek szánt falatok filléreit, örökre semmivé van vele téve.

– Ezt is mondta az ügyvéd Lemmingnek; erre is azt a feleletet kapta, hogy nem lehet rajta segíteni. Úgy látszik, Lemmingnél valami olyan nagy válság forog fenn, melyben az asszony hitele nem nyom semmit.

Harter ismerte ezt a válságot jól.

– És mennyire mehet az az elköltött összeg?

– Az ügyvéd azt mondta, hogy ezer forinton túl.

– Van nekünk pénzünk?

– Kevesebb a semminél. Azt tetszik tudni, hogy az idén nem termett semmink. Mindennel tartozásban vagyunk, amit fizetnünk kellett volna. Csupán méltóságod állásának köszönhetjük, hogy embereink nem zúgolódnak. És egy egész évig nemcsak semmi jövedelem nem jön be méltóságod hivatali díján kívül, hanem még afelett az egész külső gazdaságot pénzen vett kenyérrel, pénzen vett szénával, szalmával kell végig kitartanunk. És én nem tudom, miből.

– Ah! Egy Harter néhány ezer rongyos forintért még nem akadt meg soha.

– Nem eddig. Mert kezünkben voltak az állampapírok, amik Elemér örökségét képezik; most azonban, hogy az úrfi pert indított, ezek bírói zár alatt állanak, s ezeket nem adhatjuk szokás szerint kézizálogba. A bank senkinek sem hitelez Magyarországon, még az eddigi váltókat sem prolongálja.

– Hát a bankárunk?

– Az a bizonyos? Akinek huszonnégy percentet fizetünk a váltóinkért? Az a legnagyobb könyörgésre szelídült meg odáig, hogy az eddigi kölcsönöket harminchat percenttel tovább is nálunk hagyja. Új kölcsönről azonban hallani sem akar. Minden garasára szüksége van. Egy bécsi konzorciummal van valami nagy vállalata.

– Miféle vállalat lehet az?

– Azt is tudom. Több bécsi konzorcium konkurrál azért az egymillió mérő vetőmag kiállításának elnyeréséért.

– De hát minek oda a pénz? A kormány maga adja rá a pénzt annak, akit meg fog vele bízni.

– Hm! Vannak előleges kiadások ilyen eseteknél.

Harter sehogy sem akarta elérteni, hogy miféle kiadások lehetnek azok.

– Micsodák?

– Hát szekérkenőre, borravalóra.

– Szekérkenőre, borravalóra?

– Biz arra! „Wer schmiert, der fahrt!” Ezt tartja a bölcs német közmondás. Aztán a borravaló olyan dolog, amit nemcsak az előszobában vesznek el, hanem a szalonban, a büróban, a budoárban – még az audenciateremben is.

Harter Nándor ajkai körül ideges rángások mutatkoztak. Az ő audenciatermében is ott feküdt az ilyenforma borravaló.

– Hát bizony ezt a jó bécsiek értik. És miután nagyon jól értik, kétségtelen, hogy ők fogják elnyerni a megbízást az egymillió mérő vetőmag iránt.

– Ön azt hiszi? Csakhogy másoknak is van még abba beleszólójuk.

Angyaldy nem folytatta a diskurzust; látott a levelezései után. Főnökének mai napról szóló naplóját akár el se olvassa. Előre diktálhatná azt magának, amit az most magában beszél.

„Ah, tehát a bécsiek! Ismét az a kapzsi Bécs! Itt is a magyar elől akarják elkapni a koncot! A mi kereskedelmünk rovására akarják a bécsit protezsálni? Ezt már nem engedjük. Szeget szeggel. Hazám véres verítékét nem engedem az idegen által kiszivattyúztatni” … Et sic porro! stb.! stb.!

Harter Nándor bele foga magába disputálni, hogy tiszta hazafiúi kötelességet teljesít, midőn a hazai Lemminggel kiütteti a nyeregből a bécsi Lemmingeket.

Másnap reggel azt mondta Harter Angyaldynak:

– Én szerencsésebb voltam, mint ön. Kaptam kölcsönt. Itt van ezer darab arany. Vigye ön valamely bankárhoz felváltani.

Azután 12 órakor elment Malvinához látogatóba.

– Hallottam, hogy kegyed az ínségesek számára gyűjt kegyes adakozásokat.

Malvina arca e szóra elsápadt.

– Engedje meg, hogy én is járuljak ez összegekhez, s a kegyed ívére írhassam fel ezt az ötven aranyat.

Malvina előadta az aláírási ívet, Harter beírta az ötven aranyat, azokat egy papírcsomagba burkoltan az asztalra letette, s azzal eltávozott.

Malvina hirtelen fölvette az egész csomagot, s sietett vele a jótékony egylet pénztárához. Ez az adomány jókor jött. Amíg az elfogy, addig a többiért majd elvárnak.

Ott megmutatta az aláírási ívet, átadta a csomagot, s asszonyi fensőbbségi tudattal mondá a pénztárnoknak, hogy addig is vegye át ez összeget, míg többet hozhat. Sok nincs még befizetve az aláírottakból.

A pénztárnok kibontotta a csomagot, összehasonlította az ívvel, s azután visszaadott belőle Malvinának öt darab ezerest. Malvina elbámult.

Hanem azután hirtelen eszére tért, hogy el ne árulja bámulatát.

Az aranyakat takaró papír öt darab ezeres volt. Most vette csak észre, hogy mit hagyott nála Harter. Ezt már most visszautasítani is késő lett volna.

– Óh, igen! Az az én saját pénzem. Észre sem vettem, hogy mind együvé volt csomagolva.

Boldog úrhölgy, aki észre sem veszi, hogy öt darab ezerese hol hentereg.

Ezen már segíteni nem lehet. Szerencsétlenség biz az. Baleset! De valahogy csak eltűri az ember.

Úgy látszik, hogy Malvinának huszonhetedik születésnapjával igen szerencsés éve kezdődött. Néhány nap múlva Harter látogatása után Lemming úr nagylelkűségtől ragyogó arccal sietett nejéhez, és tudatá vele, hogy a kényszerített vesztegzár megszűnt; most már ismét rendelet van adva a pénztárnoknak, hogy ezentúl az asszonyság árjegyzékeit fizetheti. Ámbár ugyan csak egyharmadrésze sikerült a vállalatnak, mert kétharmadrészt más versenytársaknak kehe átengedni; de még ez is elég, hogy magunknak megengedjük azt, hogy urak legyünk.

Malvina nem tagadhatta meg magától azt az elégtételt, hogy azt ne felelje Lemming úrnak:

– Köszönöm, már nem veszem igénybe a szívességét.

Hát Lemming úr annak még jobban örült.

A kivívott sikert, mit Lemming úr fényes finánc-talentumának köszönt, pompás táncvigalom avatta fel a feledhetetlen napok közé, jelen voltak abban a kitűnő celebritások s a főváros szépségei. Valamelyik helyi lap közölte is a toalettjeiket s a souper francia étlapját.