I. KÖTET

I. A zomotor

Ez a szó, „zomotor”, olyan régi már, hogy csak a nyelvtudósok és régiségbúvárok ismerik: azok pedig nagyon fogják a fejüket csóválni, mikor megtudják, hogy itt most egy nagy lakodalom van készülőben; mert amaz egészen mást jelent.

Pedig hát az nevezetes lakodalmi vendégség volt, amihez nemzetes Tisza Istvánné nagyasszonyom úri portáján készültek, úgy pünkösd után való hétben, 1698-ban. Az előkelő, nagy birtokú asszonyság egyetlen leányát: Ilonkát adja férjhez, a környék egyik legtekintélyesebb férfiához, tekintetes Visontai Kovách István uramhoz, Verebély megye alispánjához.

Verebély vármegye neve maga sincs már a földabroszon, sok minden nem kerül már az asztalra, ami akkor kézen-közön forgott: többek között azok a drága étekfogások sem, amikkel a hajdani magyar nagyúr a meghívott násznépet meg szokta vendégelni. Nem a mai kákabélű ivadéknak valók azok. Most, ha csak foghegyen kóstolgatnátok is végig egy ilyen traktát, hat doktor nem támasztana fel, úgy ágynak esnétek tőle – akkor doktor se volt kéznél: akinek megártott a sok bevett jó, ott volt a kenőasszony, kidömöckölte a hátából a magyar betegséget.

Kellett is aztán az ilyen ételek előállításához ember, több mint elég.

Nemzetes Tisza Istvánné úrasszonyomnak a portáját ismeri minden ember. Hajdan az ő férje is alispánja volt a megyének: folyvást sok vendéget kellett ellátni. Volt abban a házban négy-öt konyha; külön a nyársonsültek számára, meg más a kalácsoknak; azonkívül vagy három kemence a szilvásban a levelensült-készítéshez. A konyhaművészet összegezett remekeinek előállítására szolgáló laboratórium azonban közvetlenül az úrasszony lakszobájával állt összeköttetésben, hogy ő maga mindenre felügyelhessen, s vitás kérdésekben döntő szavával igazságot szolgáltasson. Amire ilyen nagy vendégség előkészüléseinél elég sűrű alkalom van. Ma van a vőlegény megérkezésének a napja; délelőtti istentisztelet után lesz az esküvő. Azért haladt ki ilyen későre az időből az egybekelés, mert a család egyetlen férfitagja: Gábor úrfi, odalenn van a Bánátban, a nemesi bandériummal, a török ellen; mind azt várták haza; a menyasszony nagyon óhajtotta; de csak nem jöve meg. Mármost hát nála nélkül költik el a lakodalmas kását.

Tisza Istvánné asszonyomnak magának is van régi, nagy tapasztalatú szakácsa; de a mai napra még elhozatta Bánffyhunyadon lakó nénjének az erdélyi szakácsát is, azonkívül Léváról felinvitálta Furóné asszonyomat, aki nélkül derék lakodalom meg nem eshetik a környékben: tortátát, marcafánkot meg liktáriumot csak az ő keze után ismer meg igazán az ember. Segédszemélyzetül pedig annyi szakácsné, hetesné, kukta hemzseg a konyhában, hogy alig lehet tőlük mozdulni; pedig mindenkinek tele a keze dologgal. – Hanem hát éppen az a baj! Két szakács egy konyhában. Mind a kettő kevély arra, amit tud, és amit jobban tud, mint a másik. Méghozzá az egyik erdélyi, a másik magyarországi. Kész a partikularizmus. Hogy volna az jó az erdélyinek, amit a magyarországi kotyvaszt, és megfordítva! – Most éppen azon hepciáskodnak, hogy a pujpunellamártáshoz miféle alkatrészek kellenek? Ez igen bonyolult kérdés. Egy hideglelésről szóló recipe abból a korból nem lehet annál cifrább és változatosabb. Egyik fél sem enged a magáéból csak egy szerecsendióvirágnyit sem. „Én Apafi Mihály fejedelem konyhájában szolgáltam hét esztendeig!” „Uccu ne! Apafi Miskáék nem is ismertek mást, csak a bosporos levet!” – „Micsoda? Az én fejedelemasszonyom, Bornemissza Anna őnagysága, olyan miskulanciasalátát csinált, hogy a palócok úrvacsorájának ették volna!” – „Szófia a beszéd! Scripta manent! Itt az én szakácskönyvem. Pujpunellamártás. Magam írtam ki Pálffy herceg archívumából!” – „De az én szakácskönyvem nyomtatva van!”

A két hadvezér elkeseredett harcába természetesen hogy a fehérnép is belekotnyeleskedett, győzték nyelvvel; zenekíséretül közbehangzott a fahajtörőmozsár-csengés meg a habverő pergése: közbe egy-egy kastankodó kutyának a nyikkantása, akit megrúgott valaki.

Ez izgalmas konyhai értekezés alatt senki sem vette észre, hogy a nyitott konyhaajtón egy sárral, porral fedett alak settenkedik be a konyhába, kinek hajdan kecskebéka-zöld színű dolmányáról jócskán lefoszlott a sárga sujtás: a piros nadrág a két térdén ki van szakadva, s a csizmájának a talpát csak az átkötött szíj tartja. A legénynek olyan fekete a képe a napsütéstől, mint a miskolci cipó: a kajla, savószín bajusz mintha csak krétával volna ráfestve. A vállán egy kopott bőriszákot cepel, s a kezében egy görbe csákányt hoz, azt oda is támasztja az ajtóhoz. Ott azután egy darabig körülnézeget, kétfelé törüli a bajuszát: s mikor nagy hamar megérti, hogy olyan veszedelem van itt, amibe neki jobb lesz bele nem ártani magát, szétnéz a szögletek felé, s megpillantva a nagy mákoskalácssütő kemence mellett egy köteg rőzsét, arra szépen leül a sutba, s onnan nézi aztán, a két tenyerébe támasztva az állát, mint a megtestesült makk tíz, az egész nagy patáliát.

– „Mi kell az igazi pujpunellamártáshoz?”

Ki kell citálni a nagyasszonyt!

Ő ítélje el a dolgot. Ő a tekintély. A legfelső apelláta. Kijönne az különben maga is; hisz a pogány lárma a harmadik szobáig behat. Itt öltözteti ő éppen a menyasszonyt, azt kell neki abbahagyni.

Éppen jött; mert a két szakács már a palacsintasütővel meg a molnárostya-serpenyővel indult egymás ellen duellálni.

A nemzetes nagyasszony, az igaz, hogy egészen arra való alak volt, hogy respektust szerezzen maga körül; derék, magas, termetes matróna, piros, telt orcával, ami kettős tokát vetett, s szegletes tudott lenni, mikor haragudott. Szürke haja akkori módi szerint szélesen volt felfelé dudorítva, s egy fekete csipke főkötővel megkoronázva.

– Micsoda pogány lárma ez itten! – kiálta felreccsenő szóval. – Azt gondolja az ember, Eger várát vívják a törökök! Mit keres itt ez a sok csürhe nép? Csiba ki innen a konyhából, akinek nincs itt semmi dolga! Olyan zsinat van, hogy az ember a maga szavát se hallja. Hogy „mi kell a pujpunellamártáshoz”? Hogy a kakas csípje meg a fületeket! Mindjárt igazságot teszek. Elébb lóduljon innen minden torkos, pákosztos had, aki nem ide való.

S rögtön sietett is az ítéletet végrehajtani: egypár szájtátó kukta, kályhafűtő csak úgy penderedett ki az ajtón, hatalmas tenyerétől előmozdíttatva. „Kell pujpunellamártás!”

Amint ritkulni kezdett a gyülekezet, megpillantja árgus szemeivel azt a szögletben gunnyasztó, rongyos alakot.

– Hát te is itten? Nem lódulsz ki mindjárt? Neked is kell pujpunellamártás?

A gubbaszkodó alak fel sem veszi a fejét a két tenyeréből, csak úgy ingatja azt, határozottan kifejezve, hogy nem kíván belőle. A haragos nagyasszony aztán megkapja a gallérjánál fogva, s úgy fölemeli, hogy a lába sem éri a földet, hanem aztán ahelyett, hogy kilökné azt is a többi után, hüledezve szól hozzá:

– Nini! Hát nem a Marci ez? A Gábor fiamnak az inasa? Te vagy az, Marci? Hát mért nem mondod senkinek, hogy megjöttél?

– Ha nem keerdezte tőlem senki – felelt a legény egész palóc flegmával.

– Hát csak magad jöttél, mi?

– Csak egy szál magam biz een: mert a lovam odaragadt a poroszlói degetbe.

A nagyasszony megdöbbent. Az anyaszívnek előérzete van. Hirtelen betuszkolta a poros legényt a mellékszobába: nem bánta már, ha fenekestül felfordítják is a konyhát. Ott kezdte aztán vallatóra venni a palócot.

– Mi hírrel jöttél a táborból?

– Semmi nagy hírrel, biz een.

– Hát a fiam nem jön el?

– Jönne biz az, de nem jöhet.

– Valami baja van talán?

– Nem fáj biz annak semmije se.

– Hát mit izent?

– Semmi rosszat sem izent biz az, eedes meezem.

– Hát miért nem jöhet? Miért küldött téged?

– Hát mert a cifra dolmánya kilikadt.

– Micsoda cifra dolmánya, te?

– Akit az Iluska kisasszony varrott ki arany tulipántokkal, az a bársony.

– Mi történt vele? Mondd hamar!

– Hát egy gelóbics kilikasztotta a cifra dolmányt: aztán olyankor, mikor maga is benne volt.

– Meghalt a fiam? – kiálta fel Tiszáné, s hirtelen visszafojtotta hangját.

– Een egy szóval se mondtam, hogy meghalt; csak azt, hogy a cifra pruszlikját kilikasztotta a gelóbis: az pedig itt van a tarisznyámban, nee!

Azzal kihúzta a bőriszákból az összegöngyölgetett búzavirágszín bársonymellényt, melynek a bal oldalán egy kerek lyuk volt, s akörül széles, vörösbarna folt, a kiomlott vér.

Tiszáné görcsösen szorítá mind a két kezével a szívéhez azt a drága öltönydarabot, s ajkát beharapva, halálos kínnal fordítá szemeit az ég felé: de nem zokogott.

– De ne búsuljon a nagyasszony – vigasztalá a palóc –, mert levágták ám a füleet.

Erre meg a méreg öntötte el az anya szívét, dühösen markolt a palóc üstökébe, s megrázta annak a fejét, kegyetlenül odaütögetve a falhoz.

– Kinek a fülét, te!

– Hát nem is az úrfiét; hanem azét a beste Karaffiáét, aki meglőtte.

– Hát bajvívásban esett el?

– Biz a volt annak a veege.

– Miért vívott? Kivel vívott? Ki volt a gyilkosa?

– Hát tudom een azt? Nem kötötteek azt az een aóromra. Keek huszár volt a Pállfy-regementből. Nem eerjük már azt utol; mert az, amint a füleet levágták, a gyenerális parancslattyábul, mindgyárt dezentált a törökhöz Temesvárra: pribeek lett, pogány lett; ezóta szarácsit csináltak belőle.

– Nem beszélted még ezt el senkinek?

– Ha senki se keerdezte tőlem.

– Hát akkor azt mondom, hogy egy teremtett léleknek se szólj felőle, amíg a mai nap el nem múlik.

– Nem szólneek een meeg a maókusmadárnak sem; csak már az östökömet eresztené el a nagyasszony.

Mert még annál fogva mindig kézbe tartotta.

– Lódulj be ide, ebbe a kamarába – súgá dörmögve a nagyasszony, betaszítva a legényt egy sötét oldalfülkébe, ami afféle kézi éléstár lehetett. – Találsz enni-innivalót eleget; aztán feküdjél le, amíg rád nem nyitom az ajtót, fel ne ébredj, ha trombitaszót hallasz is.

Azzal belökte a palócot a sötét odúba, aki soha annál kedvesebb tömlöcöt még paradicsomul se kívánhatott magának.

A nagyasszony ráfordította a kamaraajtóra a kulcsot, s azt is lehúzta, és a többihez akasztotta a karikára, ami egy ezüst lantnál fogva csüggött alá a bogláros övéről. Ellenben egy másik kulcsot keresett elő a csomó közül, s azzal egy nagy almáriumot nyitott ki. Volt annak tömérdek apróbb-nagyobb fiókja. Egyiket kihúzta. Volt abban sok mindenféle öltözet a nagyobbtól a legkisebbig. Azok mind a Gábor fiú ünneplő köntösei voltak, ahogy évről évre kinőtt belőlük, az anyja egymás után félrerakta őket. Most aztán előszedegette sorba. Egész a legalsóig. Egész addig a kis főkötőig meg a patyolat félingecskéig, amit csecsemő korában viselt. Azután megint visszarakta őket egymás után. Mindegyikhez halkan motyogott valamit. Legfeljül tette azt a hímzett mellényt. „Mármost te is ide kerültél”. – Erre a szeme csak megtelt könnyel. – Letörülte hevenyén. „Nem! Te rossz szem! Ma nem szabad sírnod. Ma lakodalom napja van. Majd holnap aztán sírhatsz kedvedre; meg aztán minden nap, minden éjjel, amíg az életbe’ tart.”

Megint csak a kezébe vette azt a hímzett mellényt. Szemrehányásokat tett neki.

– „Ha már nem jöttél vele együtt, minek jöttél meg éppen mára? Ma nem a te napod van. Ma a leánynak a jussát kell kiadni. Hát illik a testvéreknek egymást így megkeseríteni? No, most eressz innen. Nincs teveled semmi dolgom. A menyasszonyt öltöztetem. Egy nap csak az övé. A tied lesz háromszázhatvannégy nap az esztendőből. No, hát feküdjél a társaiddal. No, hát aludjál. Majd holnap reggel, ha vége lesz minden muzsikának, visszajövök hozzád”…

De a hímzett mellény csak nem akart elalunni, csak nem eresztette őt el.

– „No, hát mi az? Hogy megölték? Katona volt, készen lehetett rá. Akinek a fiát a táborba viszik, úgy veheti, mintha csak a koporsóba tette volna. – Az én bátyámat is megölték: aztán meg az anyám bátyját is megölték. – Ez nálunk a férfi sorsa. – Aki fegyvert köt, azt megölik. – De csak ne bajvívásban esett volna el! – Bizonyosan ott is a becsületét védelmezte – szép halál! No, majd holnap beszélünk egymással többet – most eressz engem!

Azzal helyére tolta a fiókot, rázárta a nehéz almáriumajtót, aztán a két öklét összeszorítva, a fejét megrázta, s a lábával toppantott: úgy parancsolt a szívének: „Vége legyen!”

Aztán indult az ajtó felé, ami a menyasszony szobájába vezetett.

Hanem az az engedetlen szív nem akart ám szót fogadni. Valami vékony pókfonállal oda volt kötve ahhoz a szekrényhez – ez visszavonta. Csak azon kapta magát, hogy megint a kezében tartja azt a hímzett mellényt, s nézegeti rajta azt a golyó vágta lyukat, amihez fogható véghetetlen mélység nincsen a világon. – „Milyen bolond kis lyuk! – Aztán elég arra, hogy az embernek a lelke elhagyja rajta keresztül a világot!”

Hátha még most is ott van az a lélek? Hátha ott leskelődik valamire? Talán arra, hogy ezzel a néma szájjal átadja az anyának az utolsó istenhozzádot. Az anya odaszorítá ajkaihoz azt a golyó perzselte nyílást a hímzett mellényen, s akkor aztán megnyugodott. A dolmány elbocsátotta őt, és elment alunni.

Mikor a nagyasszony bement a menyasszonyhoz, akkor már mosolygós volt az arca, mint a piros alma.

A menyasszony még csak tizenhat éves volt akkor. Nyúlánk termete elárulja fiatalságát. Akkoriban nem a gyöngyös vállfűzőt viselték, hanem hosszú testhez álló derekat, egy sor zománcos gombbal, alul ruta alakú nyújtványokkal, elöl színes skófiummal kihímezve, a ruha patyolatujjai kétszeres dudort képeztek, összeszorítva színes csokorfüzérekkel, azokról meg kettős ezüstcsipke omlott alá; a szűk, ráncos viganót elöl két széles sáv díszíti, sokszínű zománcos aranyvirágokkal gazdagon megrakva. A menyasszonyt még akkor nem öltöztették fehérbe: úgy volt szokás, hogy belül viselje az ártatlanságát.

Rátekintve, csupa gyermek volt még a menyasszonyka, egész arcán az a gyanútalan világba bámulás volt kifejezve, mint aki nem is sejti még, hogy mi oka van valakinek az ismerős, édes anyai arcot itt hagyni, s utánamenni egy bajuszos embernek, akit még alig ismer. Lesütött pillájú, nagy szemeinek ki nem találhatni a színét, csigametszésű, félig nyitva feledt ajkai csupa kérdés, felelet nélkül: gyönge piros hajadon arca még nem tanulta meg, hogy miért kell elpirulni. Jöhet az elé akárki, beszélhet előtte akármiről, nem gyújtja azt tűzlángra: el van az még rejtőzve. Hosszú, tömött, világos gesztenyeszín haja egész a térdhajlásig omlik alá: az egyik ága már be van fonva széles, aranyvirágos pántlikába, a másik még fonatlan; azt félben hagyta a nagyasszony, mikor a konyhába kiszaladt a nagy csetepatéra. – Sohasem fésülte, sohasem fonta be még eddig azt a hajat más, mint az édesanya keze. Még csak azt sem engedte, hogy maga tanulja meg a leány a haját befonni. „A kis élhetetlenke! Hogy lesz ez meg asszonyfővel? Akinek az anyja az ecetesuborka-eltevéstől a brachialis reoccupatóig mindenhez értett, de aki a leányának még csak a tyúkok közé sem engedte meg soha kimenni, ráfogta a szegény kakasra, hogy az a fejére repül és megcsípi.”

– No, már megint sírtál egy verset odakinn! – dorgálá Ilonka az anyját, pedig az eléggé igyekezett a háta mögött maradni, hogy a haját befonja. Meglátta a tükörből, hogy veresek a szemei.

– Hát hogyne sírna az ember, mikor a leányát odaadja örökre idegen embernek.

– Hát hiszen nem lesz az idegen ember; hanem nekem hites uram.

– Óh, te kis élhetetlenke! Mit tudod te még azt? Majd megemlegeted te még az anyádat! Majd mikor idegen fraj tépi a hajadat. Nem így fésült engemet az anyám.

– Megtanulok magam bánni vele.

– Majd jólesnék még az anyád szavát hallanod: ha csörölve-pörölve is; majd mikor azt a goromba férfihangot hallod, aki, még mikor kérni akar is, csak parancsolni tud. Mit tudod te még, hogy mi az a férfi.

– De már hogyne tudnám? Hát a Gábor bátyám nem ez? Van annál szelídebb ember a világon? Olyan az, akár egy leány.

A nagyasszony két szeme csak még jobban veres lett erre a szóra.

– Hjah, a te Gábor bátyádhoz ne hasonlíts te másokat, az igen szelíd fiú volt.

– Én nem is tudom, minek ment az a háborúba? Hisz az, ha összetalálkozik az ellenséggel, képes neki azt mondani: inkább te lőj meg engem, mint én téged.

A nagyasszony közel volt hozzá, hogy lábáról leroskadjon.

Ilona nevetve folytatá:

– No, én tudom, ha ő egyszer egy ellenséget meg talál vágni, menten odaugrik hozzá, hogy a sebét bekötözze.

A nagyasszony haragot színlelt.

– Ne mozgasd annyit a fejedet, mert megrántom a hajadat. Viseld magad csendesen, mikor én beszélek. – Nem minden ember olyan engedelmes, mint a te bátyád. A vicispán kemény potentát. Az egész vármegye reszket előtte. Otthon a háznál a sarkán fordul előtte minden ember. Azzal szép engedelmesen kell bánnod; mert ha azt megharagítod, még meg is ver.

Ez csak elég jó indok volt arra, hogy a nagyasszony a patyolat kötényével megtörülgesse a szemeit.

– Óh, azt bizonnyal nem teszi! – szeleskedék bele Ilonka. – Dejszen megmondta neki ott előttem a Gábor bátyám, mikor gyűrűváltásra itt volt: „Aztán a húgámmal úgy bánj ám, mint az oltáriszentséggel, bajtárs, mert, ha csak a kisujjaddal meg találod ütni, de ha csak a szele éri is a kezednek – még nem ettem vicispánhúst; de téged akkor bizony megeszlek!” Bizony, így mondta a bátyám! – De hát mért sírsz ezen megint? Hisz én azt akartam, hogy nevess egy kicsit.

Jó is volna, ha ezen nevetni lehetne!

– No, a végét a hajadnak befonhatod már magad is. Itt van, nesze, mindjárt jövök. A szalagot is fűzd belé. Aztán elénekelheted magadban: „Addig élem világomat, Míg szél fújja pántlikámat! A pántlika könnyű ruha: A főkötő nehéz ruha!” – De bizony ne énekelj most világi nótákat, ebben a szent órában. Mindjárt jövök, hozok neked valamit.

A nagyasszony a kincstartó-szobába távozott, s onnan került elő rövid időn egy kis imádságoskönyvvel, aminek táblája velencei ötvösmunka volt zománcos ezüstből, drágakövekkel: valaha Brandenburgi Katalin fejedelemasszony ajándékozta volt azt a nagyasszony anyjának: így szállt az leányról leányra menyasszonysága napján.

– Látod ezt a drága szép kiskönyvet? – szólt a nagyasszony, kikapcsolva a filigránmunka csatokat, s szétnyitva az imakönyvet.

De a leány szeme nem a szép miniatűr festményű iniciálékon akadt meg, hanem egy kis, göndör, aranyszínű hajtincsen, ami az imakönyv lapjai közé volt szorítva.

– Ah! Kinek a haja ez itt? Ez a sárga?

– Ez a bátyád haja volt, mikor egyéves volt.

– Ah! Ilyen sárga volt a haja akkor? Pedig milyen szép sötétszőke most!

– Nesze: ezt most neked adom.

– Hogyan? A könyvet is?

– De csak a könyvet. A hajat megtartom magamnak.

– Óh bizony, azt nekem adod. Nekem úgysincs belőle egyebem, neked pedig ittmarad ő egészen.

Ez már megint olyan szó volt, amiért a nagyasszony teljes zokogásra fakadt, s a leány keblére borulva, annak az égszín bársony mellénykéjét telesírta könnyeivel. – A leány mind azt hitte, hogy őt siratják, s nevetett rajta.

– No látod, hogy telesírtad a „váll”-amat; pedig hímeztem ám én arra anélkül is gyöngyöt eleget. – No lásd, éppen tökéletesen ilyen dolmánykát hímeztem, ezekkel a virágokkal Gábor bátyámnak, mintha csak az övét látnád.

A leány azt gondolta, hogy örömet csinál az anyjának, mikor mintha tőröket szúrt volna a szívébe!

– No, mármost ülj le csendesen, s ne feszengj annyit, hadd teszem fel a koszorús pártát a fejedre.

A leány még egyszer visszafordította a fejét az anyjához.

– Mit gondolsz? Vajon viseli-e még a bátyám azt a mellényt?

Amint a nagyasszonynak e kérdésre ijedségtől kerekre nyílt fel az ajka, s az álla hátrarándult, azt lehetetlen volt a leánynak észre nem venni.

– Anyám! Tán valami rossz hírt hallottál a bátyámról?

A nagyasszony erőt vett a fájdalmán, s azt mondá:

– Semmit se, leányom.

– Te tudsz valamit? Előlem titkolod.

– Legyen eszed. Ugyan mit tudnék? Kitől tudnám? Madár se jön ide arról a tájról. No, csak el ne kezdj sírni te is. Az volna szép! Ha a násznép kisírt szemmel találna.

– Óh, én pedig valami rosszat érzek. Három éjjel mindig ővele álmodtam. A ruhája össze volt tépve, szaggatva, arra kért, hogy varrjam össze, s mentől jobban varrtam, varrtam, annál jobban széjjelszakadt. Azután meg azt álmodtam, hogy együtt jártunk egy szép mezőn, ami be volt terítve fehér virággal; s aztán ahányat tépett, mindenütt piros lett a virág a nyomában. Úgy sírtam, mikor fölébredtem. Ugyan mit jelent ez?

– Semmit. Verd ki a fejedből! Tudhatod, mint igaz keresztyén kálvinista leány, hogy az álmokat magyarázni tiltja az isteni parancsolat. Saul királyt azért vesztette el az Isten, mert álmokat magyarázott, boszorkányokkal jósoltatott magának. Álom azt jelenti, hogy aludtál. Ülj le elém, hadd teszem föl a pártádat.

– Óh, kedves, édes, jó anyám. Ez a párta juttatja még csak eszembe a ma éjjeli álmomat. Úgy volt, mintha a Gáborkánk hazaérkezett volna a menyegzőnkre, én éppen akkor készültem feltenni a koszorút a fejemre. Ő meg úgy kért, úgy könyörgött, hogy ne tegyem azt a fehér virágfüzért ma a fejemre, inkább fűzzem azt az ő homlokára: az ő feje úgy fáj, majd szétszakad: talán majd meggyógyul tőle.

De már ez több volt, mint amit szív elviselhet. A nagyasszony felordított hangja teljes erejével.

– Mennybéli Jehova Isten!!! – De micsoda nagy lárma ez már megint odakint a konyhában!

Azzal kirohant a leánya szobájából, ki egész a konyháig. Ott persze a pujpunellaháború már a válság magaslatát érte. A rézkondért mind a két szakács fogta a két fülénél fogva, s hol az egyik ütött rá a főzőkanállal, hol a másik. A nagyasszony kiragadta az üstöt mind a kettő kezéből, s aztán az üst fenekére csapott a tenyerével, s kimondá a csalhatatlan verdiktet.

– A pujpunellamártáshoz végy harminchat tojássárgáját, két egész szerecsendiót megreszelve, hat lat kálmusgyökeret, négy lat koriándrumot, két kanál csorgatott mézet, három egész fehérborsot, négy kanál szegfűborsot, habard össze hidegen. Azután olvassz fel egy olasz mogyorónyi indigót alkermesben; keverd hozzá. Azután végy egy kupa háromzsivány-ecetet, a tárkonyecetágyról, forrón olvassz fel benne egy dió nagyságú fehér terpentit, s öntsd a többi közé. Végül szűrd át az egészet ritka gyolcsvásznon. Ez az igazi pujpunellamártás.

Hogy kitombolhatta haragját a konyhai zivatarban, megkönnyebbült a nagyasszony szíve. Furóné asszonyom meg a fehércselédek körülvették: ne rontsa a drága egészségét: menjen a szobájába vissza: jobb lesz, ha maga is öltözéshez lát már: nemsokára érkeznek az úri vendégek. Ki hagyta magát engesztelni, s aztán visszatérve Ilonkához, tanácsot ült vele, hogy milyen öltözetet vegyen e mai napra? Mert volt ott a nagy ruhatárban egész arzenálja a pompás viseleteknek; amik örökké divatban maradnak, tíz esztendőben, negyedszázadban egyszer jelennek meg a napvilágon: akkor is bámulásra méltók. Hanem a nagyasszony ezúttal csak mind a hamuszín, a sötét burnótszín meg a violakék ruhákat szedte elő, amik a régi magyaroknál a gyász színei voltak (a feketét pompához használták), és sehogy sem akarta elvállalni, hogy azokat a szép nagyvirágú rokolyákat adassa magára: „Nem negyvenöt esztendős asszonynak valók azok már!” – „Hiszen hetvenesek is viselik ezt.” – „Hetvenben megint újra lehet kezdeni, akkor már szabad.” Megmaradt végtére a sötét violaszínnél: az jó mennyegzőre is, temetésre is.

S igazán itt volt az ideje, hogy komolyan a készülődéshez lásson, mert a hintók gördülése, az ostor pattogása már jelenté, hogy érkeznek a vidékről a vendégek: akiket a ház ispánja elrendelt szobáikba vezet (a kastély kétszáz vendégnek is ad bőven helyet). Akik a Garam innenső oldaláról érkeznek, hamarább itt vannak: atyafiság a Nyírről, a Szilágyból, a Cserhátról, még a Kalotaszegből is: előkelő ismerősök, a déli vármegyékből, a bányavárosokból. Legelébb megérkezik a kiadó násznagy meg a menyasszony vőfénye, akik itt a városban laknak; nagy matyó társzekéren jöttek meg a sárospataki kántista diákok, a kántus prézesükkel, ünnepélyes zsolozsmákra s vidám dalokra felkészülten; Eperjesről meghozták a híres trombitásokat; a vándor poéta is megkerült a lantjával, duzzad a tarsolya a maga csinálta versektől; madárszínpadjához készül a morva komédiás; künn az udvaron mozsarakat cövekelnek, amikkel jelt fognak adni majd, ha a nászmenet megindul a templomba, hogy a harangokat meghúzzák eléjük, s a nép már gyülekezik a piacon, a jobbágyság a várkerítés előtt, s a koldusság sorakozik a templomajtónál, ma pénzt fognak osztani közöttük. A menyasszony násznépe már együtt van.

Csak a vőlegény nászserege van még hátra. Azoknak a késedelmét meg lehet magyarázni. A Garam vizének egyetlen réve van Kálnánál: a hidat háborús időkben leégették, kompon kell átjárni. Az innenső parton bizonyosan összevárják egymást a Mátyusföldről meg a görbe, tót felföldről jövők, hogy ne szétszakadozva érkezzenek, s azért késnek oly soká.

Azonban már a dél is itt van, s a vőlegény mégsem érkezik. A nagyasszony türelmetlen kezd már lenni, s egyre küldözi a postát a nyugoti toronyban strázsáló őr után, hogy nem lát-e még valamit.

Végre, amit olyan nagyon vártak, megszólal a toronyban a kürt. Már az ablakból is látni, hogy közeledik a nagy porfelleg onnan Kálna felől. A nagyasszony lesiet az udvarra: ott akarja a kérő násznagyot meg a leendő vejét elfogadni, a nagy iharfa alatt, amit „Árpádfájá”-nak neveznek. A menyasszony, a nyoszolyólyányokkal meg a többi gyönge hajadonnéppel ott maradnak a széles külső tornác alatt, amiről kétoldalt vezet le a lépcső az udvarra.

A porfelleg gyorsan közeledik a kastély felé, csak az ötlik fel mindenkinek, hogy semmi muzsikaszó nem hangzik előre, ami pedig ugyancsak szokás; de még pisztolyokkal sem durrogatnak.

Jó előre, a szekérsort megelőzve, vágtat lóhalálában egy lovag, mintha versenyt futtatna a nyomában robogó négylovas hintókkal. Mikor ez a lovas bekanyarodik a nyitott kapun, mindenki megdöbben a láttára.

Ez nem a vőfély, a bokrétás fokossal kezében, hanem Tormássy László uram, a kérő násznagy, akinek nem kellene lóháton érkezni: sem a kezében nem kellene kivont kardnak lenni. De alig is lehet az arcára ráismerni attól a fehér kendőtől, ami a homlokán át van kötve, s amin keresztültör a vér. Lova habzik, maga sárral-porral fedve.

Amint az udvarra beér, visszarántja a lovát, leugrik a nyeregből, hüvelyébe taszítja a kardját, s odasiet a rá váró háziasszonyhoz.

Erős, csontos férfi a násznagy, őszbe csavarodó bajusszal, kemény, mélyen bevésett vonásokkal, torzonborz szemöldökkel az orra hegyén is három szál szőr.

– Az Istenért! Valami baj van talán? – kérdi a nagyasszony, a násznagy elé sietve.

A násznagy rekedt a portul meg az indulattul: alig tud felelni.

– A legnagyobb baj, édes húgomasszony, ami csak történhetik egy ilyen napon.

– A vőmmel történt valami veszedelem?

– Vele a legnagyobb. Azért vágtattam előre, hogy hírül adjam. Küldje be az asszonynépet. Maga is menjen innen: nem asszonynak való látvány ez!

– Nem, nem! Akarom tudni: mi történt.

– Gyalázat! Infámia! Istentelen gonoszság az, húgomasszony. Amidőn a kálnai révnél általkeltünk, hirtelen lesből orozva megrohant bennünket egy lovas labanc csapat; bizonyosan a nászhozománynak vette neszét, arra éhezett a cudar. Ott megrohantak bennünket. Mi, békés, lakodalmazó násznép, nem is voltunk ellenállásra készülve: pisztolyaink csupa vaktöltésre korpával leverve; se páncéling, se karvas rajtunk! Szégyen, gyalázat! Tulajdon hazánkban. Békesség idején. Ugyanazon csapat által, akinek védelmezni kellene bennünket martalócok ellen. Megtámadva zsivány módra! Maga a vármegye alispánja vőlegény korában!

– Mi történt vele? Mi történt?

– Az alispán nem engedte, hogy kardcsapás nélkül elrabolják tőle a bitangok a kelengyéjét: „Kard ki kard!”-ra került a sor: s szegény Kovách István uramat összevagdalták a kegyetlenek; magam is kaptam egyet a homlokomra; de ezt számba se veszem most.

– Meghalt a vőm?

– Az bizony, mire ideérnek vele, aligha ki nem adja lelkét.

Erre a szóra már be is érkezett az első négylovas hintó. Azon feküdt a megölt vőlegény. Egy csatlós ott tartá az ölében a fejét. Derék, negyven év körül járó férfi volt, amíg élt. Nemes, szabályos vonásai voltak. Egy tátongó seb volt a fején, a mellén egy lándzsaszúrás, a kezei összevagdalva. A szemei még nyitva, s üvegfénnyel meredtek fel a fényes napvilágba.

A négylovas hintó megállt a feljáró előtt: „lassan, lassan!” mondogatták a bakról leugráló csatlósok, több lovag is megérkezett, azok is leszálltak a nyeregből, és odasiettek. A szótlan elszörnyedés hördülése, mormogása hangzott körös-körül.

A nagyasszony csak úgy támolygott előre, mint az alvajáró: a két karját fogta a násznagy és az egyik vőfély, felemelt kezei reszkettek, a semmibe kapkodva.

Hát a menyasszony? Hol van a menyasszony?

Most is ott áll a tornác kőpárkányához dőlve, s elbámuló szemeivel nem látja, csak nézi, felnyílt ajkaival némán kérdi, de nem szólítja a rémjelenetet, mely előtte elvonul. Ott viszik karjaikra emelve marcona férfiak azt az embert, aki neki élettársul, hitvesül volt rendelve; kegyetlenül ejtett sebekből vérezve, megölve, levágva; csak bámulja, nézi; de egy irgalmas könny nem jön a szemébe, eltakarni előle ezt a szörnyű látványt.

Mikor aztán a nagyasszony odaér, az előrevitt holttest nyomában a lépcsők aljáig, ahol menyasszonykoszorús leányát megpillantja, akkor egyszerre kitör szívéből az eltemetett keserv, és átkokra fakad.

– Most tépd le már, leányom, a fejedről menyasszonykoszorúdat! Megölték a hites jegyesedet, vőlegényedet! Nem volt elég egy napra az átkozottaknak, hogy a bátyádat megölték! Most itt van a vőlegényed is halva! Isten pusztítsa el a gonoszokat!

E szóra általános zsivaj támadt.

– Kit öltek még meg? A Gábort? Kit? Azt is a labancok?

Hanem a menyasszony néma szoboralakja megelevenül erre a szóra.

– Bátyám! Édes bátyám! Szerelmetes drágalátos bátyám! – sikolt szívszakadva, s tépi fejéről a menyasszonykoszorút, tépi magáról a boglárt, a kösöntyűt, s szórja szét a földre, maga is oda vágyik, le a hideg földre, a szomorú porba, s omlik két szeméből a könny, mint a sebes zápor. „Anyám! Édesanyám! Hová lett a bátyám! Hol a Gábor bátyám?”

Erőnek erejével hurcolják el őt leánytársai be az ágyasházba. Onnan is kihallik szörnyű sikoltozása.

– Milyen különös az, bátyám – szól a vőfély a kérő násznagyhoz –, mikor a vőlegényét hozták eléje halottan, a leány csak bámult, csak nézett, mintha néma volna; mikor meg azt megtudá, hogy a bátyja meghalt, mily kétségbeesett jajgatásra fakadt!

– Nem csoda az, öcsém: a vőlegényét alig látta háromszor az életben: tisztelte, becsülte: semmi más. De a testvérét szerette nagyon; s az is nagyon jó volt hozzá. A vőlegényveszteséget majd kipótolja még neki valaha a sors; de a bátyja haláláért fájni fog a szíve, amíg csak él. – Olyan testvérek voltak ezek.

Ritkaság volt ilyent látni.

Hát biz a lakodalombul tor lett. A menyegzőre összesereglett násznép ottmaradt a temetésre. A menyasszonnyal levettették a hímzett kantust, feladták rá helyette a violaszínt. A menyegzői sátorból csináltak castrum dolorist, s a pataki diákok nem az ablak alatt, hanem a ravatal mellett énekelték az epithalamium helyett a „Halld meg, lélek! Mert néked beszélek!” szomorú zsolozsmáját. Nem menyasszonyt költeni; de holtat virrasztani.

Nem fekszik le ezen az éjszakán senki – éppen, mintha menyegző éje volna. A trombitások bús nótákat riadoztatnak odakünn a tornácon: egyszer-egyszer kijön az étteremből egy dali levente, s riadót fúvat velük Léva város felé fordított trombitákkal, s egy körmönfont átkot küld utána: azok ott a bástyán üdvlövéssel felelnek rá, s visszakiabálnak. Jó szerencse, hogy nagy a távolság a vár meg a kastély között, mert bizony átlövöldöznének egymásra. Semmi kétség, hogy maguk a Léva várát megszálló labancok voltak az orozva támadók: most jó kedvük van a prédára ejtett aszúboros átalagoktól, amik a lakodalmi áldomásokra voltak szánva.

Az egész Tisza-kastélyban nincs egy zug, ahol pihennének. A pinceboltban a koporsófödélen szegezik nagy kalapálva ezüstszegekkel a halott nevét és éveit: a piktor és legényei festik fehér tafotára a Visontai Kovách címert; az istállókban lovakat nyergelnek, s amint az íródiákok készen vannak egy lepecsételt levéllel, vágtat a gyászhírrel, a fáklyás hírrel, ki erre, ki arra, mint bolygó tüzek a temetőben; a fegyverteremben a heves vérű fiatalság tüzeli egymást bosszúra, megtorlásra, összeütve az ezüst bokályokat a szétloccsanó borral, s karját egyengeti felemelt ököllel, amit feszít a bilincsbe vert indulat; a belső étteremben az éltesebb urak morzsolgatják a bort, akik már nem ütögetik ököllel az asztalt, de végighallgatják, amit egy őszbe csavarodott üstökű, vén sas beszél, csak a szemük forog hozzá, csak a bajuszaikat csavargatják a füleik mellé. – Legközelebbi atyafiai a megboldogultnak be-belátogatnak hozzá, s hírt hoznak felőle: „Már fölöltöztették, meggyszín selyemdolmányba, a fejére kalpagot húztak: hét fraj varrja a palotában a szemfedőt ezüst csipkével: reggelre az is kész lesz.” De a belső házból rossz híreket hoznak. A szegény, menyasszonyfővel maradt leányzó nagyon odáig van; látások vannak rajta. Egyre félrebeszél. Aztán futni akar, alig bírják az ágyban tartani. A bátyja elé akar menni. Azt mondja, ott jön az az erdő felől; fehér paripán, skarlátpiros dolmányban, kócsagtoll a kalpagján. Nem igaz, hogy megölték, csak arra vár, hogy a húga eléje menjen. Eresszék hát! Hadd tegye a fejére a bátyjának a menyasszonykoszorúját, attól az egyszerre meggyógyul. – „Szegény jámbor leány! Milyen kár érte!”

Egyszer-egyszer a nagyasszony kitör a belső házból egész az ivószobáig, ahol az öregek búsulnak. Ez sem lát már se Istent, se embert.

– Hát igazság ez? – kiabál rikáccsá vált hangon. – Megölték a fiamat. Jól van, katona volt, fegyver volt a kezében, háborúba ment, ott maradt; ez volt a sorsa. De mit vétett nekik a vőm? A jámbor, igaz, becsületes lélek. Aki lakodalmára jött. A vőlegény. Az alispán, aki törvényt lát a népnek, aki kenyeret ád a katonának. Az egyik fiamat odaadtam harcolni török-tatár ellen; ottveszett, sohase látom többet – s akkor ugyanazok, akik mellett vérit ontja, megölik a másik fiamat istentelen rabló módon! Pokol tüze eméssze el az ilyen világot.

Tormássy László bátya atyafiságos szóval csillapítá a nagyasszonyt.

– Ne tüzelj, szerelmetes, édes húgám, férfiak dolga ez most már; nem asszonyoké. S ha a mi tüzünk el nem emészti ezt a rossz világot, a pokol tüze ugyan emésztetlen hagyja. Eredj vissza az ágyasházba, ápold leányodat. Ha nagy a baja, hozasd ki a városból a doktort.

– Soha az én házamba doktor be nem tette a lábát az életben: nem is teszi. Van nekem magamnak patikám: deákkonyha kófernyáját, kuruzsló medicináját az én famíliám ugyan nem vette be soha. Aki ránk mérte, hogy meghaljunk, az meghalat egy pillanat alatt, mikor legkevélyebbek vagyunk. Itt a példa…

– No, hát vegye elő a maga háziszereit, édes húgomasszony, s lásson utána, hogy elcsendesítse a háborgó teremtést, mert még valami kárt tesz magában. Az anyjára legjobban hallgat a leány. Menjen oda: mondjon neki mesét, majd elalszik tőle.

– Én mondjak mesét? Most mondjak én mesét? Micsoda mesét tudjak én mondani?

– Hát mondjad el, édes húgom, azt a mesét, amit ő lát most, hagymázos agyával: „Jó lesz, leányom, úgy lesz. Itten jön a bátyád majd nemsokára. Csak te gyógyulj meg elébb. Szakasztott olyan lesz, milyen a bátyád volt, deli, sugár legény. De mégsem a bátyád lesz, hanem vőlegényed, a bátyád alakjában. Egy személy a kettő. Annak lesz ám szép piros dolmánya!” Na eredj, meséld így. Aztán, asszonyhúgom! Ez nem lesz ám mese! Két esztendő; három; nem adok nagy időt; de előteremtem én azt a vőlegényt, aki itt fordul be az erdő felől – fehér lesz a lova, piros a sörénye, piros a dolmánya! (De ennél a szónál már nem állhatta meg, hogy övébe dugott török kését ki ne rántsa, s nagyot fenyegessen vele arra nyugat felé, megrázott öklével: a vér is elfutotta a szemeit, s a nyelvét elragadta a szó.) De Szentháromság-egy-Isten úgy tartson, annak, akit én vőlegényül ide hozok, labancok vérétől lesz piros a lova sörénye, piros a dolmánya!

Mind, az öreg urak, felugráltak arra a szörnyű mondásra, s kivágták maguk alul a székeket, s keserves eláldást ittak annak az igazságára.

Tiszáné nagyasszony pedig zokogva borult László bátyja nyakába.

– Úgy, úgy! Azt tegyétek! Öljétek, vágjátok: rakásra hányjátok, ahol elöl-utól egy kék dolmányos labancot találtok: élve ne hagyjátok!

Nagy nehezen sikerült a nagyasszonyt ágyasházába áttuszkolni.

Ott feküdt a leány szétdúlt párnái közt: a két szeme úgy égett, mint a csillag, orcái csupa tűzláng voltak; szép hajfonadéka két tekergő kígyó. Igaz a, hogy annyi asszonynép közül, aki körüle állt, hideggel-meleggel itatni, kötözni, és egy sem bírt vele, az anyját mégis megismerte: annak aztán megengedte, hogy a fejét az ölébe vegye.

– Menjetek ki mind, asszonyok; lássatok a dolog után, én most ittmaradok magam.

Aztán elkezdett a gyermekének mesélgetni az eljövendő tüneményes leventéről, akiről nem tudhatja az ember, hogy bátya-e vagy vőlegény? Fehér a paripája, piros a sörénye; skarlát a dolmánya, rózsa az orcája. Senki se tudhassa, hogy ki mitől piros. – Közbe itatgatta saját keze fejte, posajtotta, drága jó hűsítő, savanykás itallal; amilyent világért se tudna csinálni patikás tilógus; s a mesétül meg ettül a szertül elaludt csendesen hajnal felé a leányka. Az anyja még akkor is az ölében tartá a fejét. – Ez az egy zugocska a házban volt csendes, zajtalan. Csak elvétve zümmögött át a harmadik teremből a szemfedőt varró asszonyok danája: „Ágyúgolyó rontsa össze testemet, Édesanyám sírva-ríva keres ottan engemet.”

Ez volt a zomotor.