XI. A két kereszt

Ez volt az utolsó hőstette Ocskay Lászlónak Bécs városában.

Elmondhatta ő is magáról, amit Shakespeare mondat Coriolannal a volscusoknak: „Egymagam dúltam köztetek a városotok falain belöl!”

A mulatság után Scharodi valahonnan az asztal alól bújt elő négykézláb.

Ocskay restellte nagyon a dolgot.

– Megbocsáss – mondá kedvetlenül Scharodinak –, hogy neked ezt a kárt okoztam. Megfizetek érte.

– Dehogy fizetsz! Dehogy tettél te nekem kárt. O kontrer: most már egészen felcsaptad a kocsmámnak a renoméját. Dűlni fog ezentúl ide a vendégsereg. Szeretik az ilyent nagyon a bécsiek. – Egészen tetszésükre van az efféle tréfa. A Rote Dachel azzal kapott fel olyan nagy hírre, hogy volt egy hentesmester vendége, aki minden este tisztára kiverte a publikumot a kocsmából. Pénzért is megveszik az ilyen gaudét.

– Jól van, jól. (Azért csak mégis jobb szerette volna Ocskay, ha ez az egész vitézi színjáték nála nélkül történt volna meg.)

– Hanem mármost ne várd, míg a politzeira citálnak, hanem eredj fel holnap még templom előtt magadtul a Registraturára, s tedd le az öt forint bírságot. Ennyi jár azért a kis vitézkedésért.

Ocskay bosszús volt; felment a szobájába.

Ott azután törte rajt a fejét, hogy vajon miféle áruló járhat itt Bécsben, aki az ő életének végzetes titkát közölte a bänkelsängerrel!? „Ohr ist hin!”

Hányan vannak, akik ezt tudják?

Hárman: Csajághy, Sándor öccse meg Marci.

De négyen: Ozmonda a negyedik.

Az a másik három messze van innen. Csak Ozmonda van itten. Őrá vesse a gyanúját?

Amint így járkál alá s fel, töprengve, meg-megállva, az utcán csatangoló csoportok mindenféle zajgását hallgatva, egyszerre megüti a fülét egy nóta. Ráismert a ritmusáról, hogy ez magyar népdal. Hallgatott, figyelt. – Amint közelebb jött a danoló, a dalnak a szövegét is kivehette. Meg is állt a danoló az ablaka alatt, hogy jobban meghallhassák ott fenn.

Labanc már Ocskay; sok vitéz hadnagyi
Átkozva siratják az ő labancságát;
Verje meg az Isten állhatatlanságát!…

Ez az ő embere.

A düh felforralta vérét!

Két pisztolyát hirtelen övébe dugta, s fokosát kezébe kapva, rohant ki a szobából, le a grádicsokon.

Mire az utcára leért, már nem talált ott mást, mint két nyárspolgárt, akik egymást támogatva jöttek haza a korcsmából, s magyarázták egymásnak a csillagoknak és az asszonyok nyelvének a járását. – Hanem a Verestorony-kapu táján hangzott egy tilinkó, ami azt a nótát fújta: „Repülj, fecském, ablakára!”

Máskor könnybe borult, most szikrázott a két szeme, mikor az a nóta szólalt meg a hallatára. Rohant oda.

A tilinkós már akkor nem volt a Verestorony-kapunál.

Ezt a nótát pedig itt Bécs városában nem tudja más fújni, csak a magyar.

Megint megszólalt az az éjszakában; de már a hídon túl, a Wien folyam túlsó partján. Ocskay követte. Néha a tilinkó felváltva rákezdé a Rákóczi nótát. „Hej, Rákóczi, Bercsényi!” Majd meg azt, hogy: „Szegény magyar vér!” – Úgy látszott, hogy egészen az Ocskay csalogatására fúják mindezeket a nótákat: s akik fúják, szándékosan csalogatják maguk után. És amellett arról is bizonyosak, hogy ha Ocskay megkaphatja azt, aki ezeket a nótákat fújja, akkor vagy ő öli meg azt, vagy az őtet, de az halálos találkozás lesz. Meg-megszaladnak előtte. Ocskay látja a gyér lámpák világánál el-elosonni a futó árnyékokat; s neki-nekiiramodik, hogy utolérje őket.

Így kicsalogatják lassankint Bécs legrongyosabb, piszkosabb külvárosába, ahol még vályogkunyhó, deszkabódé az egész utca, s sár van nagy szárazságban is. Nem is hítták még azokat utcának, csak Luknak (Lucke). Szép elnevezéseik voltak. Kleber-lucke, (ahol az agyagba beleragadt az ember lába), Schebenzer-lucke (a pozdorjátul, amivel végig volt hintve; itt kendertilolók laktak), Kumpf, Koth, Kater utcák (csupa sár, rongy, piszok), a legalsóbb népsöpredék csodatanyái. – Azután a békamocsár, aminek a környékét csupa cigány meg koldus lakta földbe vájt putrikban.

Ocskay úgy elveszhetett volna ezeken a helyeken, hogy nyomára sem akadt volna többé senki.

Nem gondolt ő most erre; csak üldözte a csalogató tilinkóst. Megöli azt, akárki legyen is. Csak egy pisztolylövésnyire beérhesse! Csak egy pillanatra megálljon előtte! Holt ember lesz belőle. Hát ha az is van olyan jó vitéz, mint ő? Hát akkor ketten fognak lefekünni. Két halott lesz belőle.

Azoknak azonban, akik így csalogatták maguk után, valami különös okuk lehetett rá, hogy meg ne álljanak előtte. Néha már egy-egy egész rihacsoport körülkerítette valami sötét utcakanyarulatnál; de egyszerre egy éles sípfüttyentésre szétrebbent valamennyi, mint az éjmadarak, s ismét tovább, távolabbról hangzott a tilinkó.

Utoljára már annál az ároknál találta magát, ami Bécs külerődítvényeit elválasztja a várostul. A sáncokrul felhangzott az előőrsök vontatott kiáltása: „Ki vagy? Megállj!”

Olyan kietlen, zord helyen volt, ahol nem tudta többé tájékozni magát. Emberölő kedvét még a félelmes környék sem lohasztotta. Hiszen éppen az ilyen hely jó a gyilkolásra: ez a mély út, ezek a düledező palánkok, ezek az embermagas burjánnal körülnőtt falak, tetőtlen omladékok, a török ostrom maradványai: elhagyott kutak, amikben sohasem fogja keresni senki, akit egyszer beledobtak; a putriházak, amiknek az ablakán befolyik a sár, sötét tömpölyök, mikben a békák ümmögnek melankólikusan.

Egyszerre kibukkant a hold a szétszakadozó sűrű felhők közül, s bevilágította szomorú halott fényével a várost; ami fehér volt, még fehérebb lett, ami fekete, még feketébb.

Egy útféli domb tetején két egymás mellé állított nagy magas követ látott nem messzire. Azt hitte, hogy azok útjelzők, s odament, abban a hitben, hogy majd azok útbaigazítják.

Talán meg is találta, amit keresett.

Az a két magas kő volt „a két veszekedő testvérek emléke”.

Egy-egy nagy kereszt volt mind a kettőre felvésve, és alatta ez az epitaphium:

„Itt nyugosznak a két veszekedő testvérek, Péter és Mátyás, kik ezen a helyen párviadalban addig ölék egymást, míg mind a ketten nyomorultul meghalának. Isten irgalmazzon szegény lelkeiknek.”

Ocskaynak úgy tetszék, mintha azok a kövek mozognának, mikor a szél rájuk fú. A szél süvöltése úgy beszélt hozzá, mint valami emberi szózat.

Egy rémgondolat járta szívét keresztül. Talán az a ferde képű planéta súgta azt meg neki, aki meghallotta Jávorkáék esküvését, s most azt küldözi szerteszéjjel bűbájos sugárai útján.

Hátha a három férfi közül, aki titkát ismeri, éppen a testvér az, aki előtte fut? Ő az, akit halálra keres.

– „Ha elárulod valaha ezt a zászlót, ha megcsalod valaha ezt az asszonyt: testvéred lesz a gyilkosod!”

Ledűlt bénultan a két sírkő közös talapjára, s fejét két kezére hajtá.

Végigbámult a ködbe burkolt nagy városon, aminek háztömkelegéből magasra mered fel az a hegyes torony, a holdsugárban fénylő aranysassal.

Hogy került ő ide?

Mi vezette őt ehhez a balhír-mondó kőpárhoz?

Nem volt bátorsága a tilinkóhangot tovább üldözni. Meg volt rémülve. Nem tudott felkelni a kőről, ami azt a két testvért nyomtatja el, akik egymást agyonölték.

Borongásából lódobogás riasztá föl. Az őrjárat jött, mely a sáncolatot éjjel be szokta lovagolni.

Ocskay eléje ment, s megszólítá az őrvezetőt.

– Micsoda hely ez itt?

– A Währinger Spitz.

– Eltévedtem – boros fővel –; szeretnék a városba vísszatalálni.

– Jöjjön utánunk az úr; elvezetjük az alléig, onnan azután egyenesen hazatalál a városba.

Nem messze a kettős emlékkőtől volt az a szép jegenyefasétány, aminek a helyén most a Szarvas utca emeletes házai vannak; az hosszan egyenesen benyúlt a városba.

– No, csak ezen az úton Isten hírével.

Ocskay nekiindult a sétánynak. Valamit érzett, amit gyermekkora óta nem ismert: félelmet. – Ha e vén fatörzsek valamelyike mögül egyszerre csak eléje találna toppanni egy sötét alak, s ezt kiáltaná rá: „Megállj! Térdre! Imádkozz, meghalsz! Én vagyok Ocskay Sándor!”, mivel védelmezné magát? Nincs fegyver, ami az ellen megoltalmazza.

Futott! A saját árnyékától megijedve, mikor az egy puszta falra vetődött!

Lélekszakadva futott végig a hosszú, emberlaktalan sétányon és utcán. Ruhája csupa sár volt, haja csupa veríték, izzadság, mikor a Fehér Angyalhoz hajnaltájban visszajutott. Csak úgy vetette le magát az ágyra, le sem vetkőzött.