XIV. A végzetes golyó

Amint Pozsony alá megérkezett Ocskay, egy kis Hiób-hírecske fogadta.

Annak az átadója pedig Tököli uram volt.

Ez a Tököli uram nem valami ivadéka annak a híres Thököly Imrének, akit egykor a „nagy úr” fejedelmévé nevezett ki, s akivel Bécs városát vívatta, hanem egy rác knéz, aki Szerbiából származott át Csernovics Arzén beköltözőivel, itt a császár szolgálatába állt, vitézül is harcolt, először a törökök ellen, azután meg a kurucok ellen; s harci virtusaiért magyar nemességet kapott, Tököli predikátummal, tábornoki kinevezést és aranyláncot, a tudvalevő arcképes medaillonnal. A két utóbbit, a kinevezést és az aranyláncot ugyan sohase kapta a kezéhez, mert azt majd az egyik, majd a másik hadvezér letartóztatta, azt vetve ellene, hogy a hadjáratot nem lovagias modorban folytatja a knéz; úgy, hogy csak a Tököli predikátum maradt a számára. Eredetileg Popovicsnak hívták. Elgondolható ennélfogva, hogy Tököli uram, aki a császári vezérek között csak harámbasa címmel illetteték, milyen szíves indulatot táplálhatott Ocskay iránt, aki valóságos tábornoki mellszalaggal és az igazi aranylánccal a nyakában került vissza Bécs városából. Senki sem hitte volna azt.

– Hja! Ha én azt tudtam volna, hogy az embernek elébb le kell vágni a bajuszát, mert attól, mint az ökörnek a szarvától, nem fér a lánc a nyakába.

Ez volt az első üdvözlet, amivel künn a mezőn fogadta Ocskayt a rácok vezére, ott lakván künn sátorok alatt a csapatjával (a császári vezérek nyilván féltették a vitéz hadfiak egészségét a szobalevegőtől, azért nem vitték be őket a városba).

– De szép aranylánca is van kegyelmednek!

– Van annak, aki meg nem issza – veté oda Ocskay nagy parasztosan.

– Akkor hát ugyan jó, hogy Blaskovich uramnak a nyakába nem került a lánc, mert az már megitta volna. Szét hagyta verni a rábízott századait a kegyelmed áthozott ezredének, amíg maga dáridózott.

– Tudom – mondá Ocskay – Nagytapolcsánynál. Tévedésből történt.

– De most másodszor is szét hagyta a népét verni. Ez már Szenicnél történt. Vajda kuruc vezér lepte meg ivás közben; hírmondót is alig eresztett el belőle. A kegyelmed ezredének alig maradt meg a fele.

Ocskay goromba, nyers dölyffel ütött a tarsolyára, ahol csörgött az aranypénz.

– Majd felszaporítom megint: „Kapok korpára ebet!”

Ejh, azért a szóért de megharagudott volna hajdanában, ha más mondta volna ki előtte.

– Hát kegyelmetek mi hőstettet vivének azóta véghez? – toldá oda, csipkedőleg a rác vezérhez fordulva.

– Hát mink is csak megtesszük, amit tudunk. Éppen most kergettünk meg egy csoport kurucot, aki odabenn száguldozott Ausztriában, még most is feketére volt mázolva a pofájuk, mint holmi füstfaragóké.

Ocskayt megakasztá ez a szó: feketére mázolt ábrázatú kurucok. Ezek az ellene összeesküvők lehettek.

– Egyet elnyomtunk közülök; a lova elesett vele, a többi elszelelt, usgye, fóre!

– Hol van az elfogott?

– Ahol hozzák, ni! Elébb egy kicsit megmosdatták a Dunánál, hogy rá lehessen ismerni a képes feléről.

A veres köpönyegesek ököllel taszigálva tereltek előre egy fogoly kuruc legényt, akinek az egyenruhája már messziről elárulta, hogy Ocskay ezredéhez tartozott valaha, csak azoknak volt kurta piros puliderjük (csípőtül combig érő úszónadrágforma a feszes lábszáröltöny fölé húzva).

Mikor odaértek a fogollyal Ocskay elé, a legény egyszerre felkapta a fejét, amit eddig lesütve lógatott. Ocskay ráismert.

Ez volt az a bizonyos „Marci”.

A Tisza Gábor hajdani inasa. Tanúja a csúfos büntetésnek, amivel Ocskayt meggyalázták – utolsó tanúja! Az a pozsonyi fogoly, akit ő a felesége könnyező szemeiért börtöne penészeiből előhozott, aki nála nélkül ott rohadna most is a feledés vermében. Ugyanaz a katona, aki rákiáltott, mikor Pálffy bánnal összeölelkezni látta, hogy meggyalázó, fenyegető mondást, s pisztolyát rásüté. – Talán éppen a bécsi lázítók egyike, aki a szörnyeteg hadat ellene csődíté.

A fogoly kuruc dacosan emelé fel a fejét előtte, s amint Ocskaynak bajusztalan arcát meglátta, elnevette magát kegyetlenül. Ez a nevetés oly vérig bosszantó, oly őrülésre kergető, oly gyilkos méregkeverő volt, hogy Ocskay nem bírt ura lenni indulatainak, kirántá pisztolyát a nyeregkápa mellől, s a nevető alakot egy lövéssel halottá tette.

A körülálló rácok elszörnyedtek e rémtettre. Tököli uram handzsárt rántott, s annak a lapjával ütött az Ocskay lovának az orrára, s leszidta dühösen a kuruc vezért.

– Cudarság! Disznóság! Pogányság! Agyonlőni egy hadifoglyot. Megölni egy embert, akinek a keze meg van kötözve. Rác nem tette azt soha, pogány török teszi, annak is a söpredéke. Pfúj az ilyen magyar vezérre! – Foglyot gyilkolni! A rácoktól elfogott szegény kuruc vitézt! Pih! Szégyen gyalázat! S még ennek a nyakába akasztják az aranyláncot! Menjünk a haditörvényszék elé! Hozzátok utánam a meggyilkolt foglyot, így összekötözötten, hadd akasszák még ezt is oda arra az aranyláncra!

Ocskaynak szerencséje volt, hogy magával hozta a két escadron dragonyost, különben még lerántották volna a lováról a dühbe hozott rácok.

Ő pedig legkisebb lelkiismeretfurdalást sem érzett ez emberölés miatt. Olybá vette azt, mintha egy dühödt farkast lőtt volna agyon.

Amint Pozsonyba megérkezett; beszállásolta magát, borbélyt hívatott, megborotválkozott; azután gálába tette magát, úgy ment fel a várba, ahol Heister lakott. Egyszer visszagondolt még az agyonlőtt Marcira; ha talán csakugyan feljelentené Tököli uram a fővezérségnél ezt a semmiséget, hát hiszen majd elmondja akkor Pálffy bánnak, hogy ez volt az a fickó, aki közénk lőtt, mikor összeölelkeztünk, s azzal el lesz ütve az egész dolog.

Hanem az a baj volt ezúttal, hogy Pálffy bán nem volt Pozsonyban: az túl a Vágon járt. Mikor Ocskay benyitott a haditanács termébe, egy hosszú asztalt látott maga előtt, körülülve osztrák császári és dán királyi tisztekkel. Rá nézve idegen arcok. Aki az asztalfőn ült, Heister tábornagy, arra ráismert az arcképe után, a többivel ez ideig csak a csatamezőn találkozott, s ott nemigen szokott az ember ismerkedni. De egy ismerős mégis volt közöttük: Ritschán. Annak az arcát is csak úgy futólag vette észre.

Ocskay odament Heister elé, s megnevezte magát.

– Én vagyok „lovag Ocskay László”, császári tábornok.

Heister olyanformán húzta széjjel a két szájszegletét, mintha mosolyogna, s odadörmögé a szakállába (neki még volt!): „Funkelnagelneuer General!” Aztán fennhangon mondá:

– Éppen jókor jön kegyelmed, együtt ül a haditanács.

Ocskay azt hitte, hogy az annyit jelent, hogy tehát ő is üljön le közéjük.

Szétnézett, ott látott éppen Ritschán mellett egy üres széket, annak megfogta a támláját, s előrehúzta azzal a szándékkal, hogy majd leteszi rá magát.

Hanem erre Ritschán felugrott helyéről, s hevesen kiálta rá:

– Én olyan emberrel egy asztalnál nem ülök, aki védtelen hadifoglyot gyilkolt meg!

– Mi sem! Egy becsületes katona sem! – kiabáltak a többi tisztek is, kirúgva maguk alul a székeiket. – Ez infámia!

Első fogadásnak ez elég visszariasztó!

Ocskay László csendesen végignézett rajtuk. Az ő szíve nagyon meg volt már keményedve: még akkor sem tudott megijedni, ha bűnösnek érezte magát. Pedig háromszorosan félelmes volt rá nézve minden ember, aki itt most körülveszi: – ellensége – vetélytársa – és bírája.

Szilárd és nyugodt hangon szólalt meg.

– Azon ember, akit én megöltem, egy olyan veszedelmes titoknak volt birtokában, ami ha kipattan, nagyobb veszedelem lesz egy vesztett ütközetnél. Én nem gyilkosságot követtem el, hanem ítéletet hajtottam rajta végre. Nagy veszedelmet hárítottam el ezáltal. Ezt katonai parolámra mondom. Tettemről csak Istennek számolok.

Zavartalan tekintete, nyugodt szavai hatottak a társaságra.

– Üljenek helyeikre kegyelmetek! – inte Heister a főtiszt uraknak. – Ha Ocskay László tábornok úr azt mondja, hogy ő a hadifogoly megölése által nagy veszélyt hárított el, s egy gonosz titkot némított el örökre, s ezt katonai parolájára erősíti, akkor ezt minden tiszttársának el kell hinnie.

– Vagy megverekedni vele, ha el nem hiszi – vágott közbe Ritschán.

– Tábornok úr! – horkantott rá Heister – tanulja meg, hogy mikor a feldmarschallja beszél, olyankor ne vágjon a szavába!

Mindenkit meglepett, de Ocskayt legjobban, ez a nem várt pártul fogás a fővezér részéről. Heister különben nem volt az az ember, aki a haditörvényszék előtt a vádlottakat kisegítse a hínárból; s Ocskaynak még eddig nagyon kevés érdeme volt arra, hogy a magas úr rokonszenvét bírhassa.

– Én ismerem Ocskay László tábornok urat jól – folytatá a pártfogói védelmet a fővezér. – Tudom, hogy az ő szava mind arany, amit kimond. Amidőn hűséget esküdött a császárnak, azt meg is tartja. A császár iránti hűségből lőtte agyon a fogoly kurucot; nemde így van, tábornok úr?

Ocskay ráhagyta, hogy úgy van.

– Nos, mit zúgnak fel erre kegyelmetek? Mit csörömpöl a kardjával, Ritschán tábornok úr? Ocskay László tábornok hűségéről én felelek!

Ennél már tovább nem lehetett menni.

– Igenis, Ritschán tábornok úr, igenis – erősködék Heister. – Én bizonyos vagyok felőle, hogy Ocskay László tábornok úr, aki mintha csak hívásra jelent volna meg e percben közöttünk, nem fog visszariadni attól a nehéz feladattól, amit kegyelmed egész mereven visszautasított. Ő nem fog visszarettenni semmi embertől, semmi ördögtől. Ugyebár, Ocskay László tábornok úr?

Ez annyi volt, mint a kevélység démonának feltenni a koronát a fejére.

Ocskay el hagyta magát ragadtatni kevélységétől, s kérkedő pátosszal esküdözék: „Hitemre és lovagi szavamra fogadom, hogy nincs az a veszély, amitől visszarettenjek! Küldjenek a legelátkozottabb helyre, odamegyek. Amit ember végrehajthat, én végrehajtom.”

– Ocskay! – kiálta rá Ritschán, s az emberi jószívűség visszatarthatatlan ösztönével megragadta Ocskaynak azt a kezét, amit esküvésre akart felemelni, de Ocskay kirántotta a kezét, s magasra emelte azért is.

– Esküszöm rá!

– No, látják kegyelmetek! – mondá Heister diadalmas elégültséggel. Ez az igazi katona! Nem kérdi elébb, mi a feladat, amit rábíznak. Azt mondja: „Végrehajtom! Esküszöm rá.” Nem mondogatja azt: „Hja, ez nekem nagyon meleg, ez nekem nagyon hideg!”, hanem, ha tűzbe, ha jégbe küldik, közé megy!

Ez mind Ritschánnak látszott szólni: Heister egyenesen őrá nézett e szavak alatt; – ő volt az a válogatós katona, akinek ez a példálózás szólt. Le is nézte őt Ocskay, vitéz lelke egész fensőbbségi tudatával; amíg Ritschán megfoghatatlan módon sem szégyenkedést nem mutatott az arcán, sem irigykedést Ocskay ellen, aki az ő feladatát elvállalni kész, hanem ahelyett valami mély szánalommal és keserűséggel nézett a szeme közé.

– Pedig hát a feladat nem kivihetetlen – folytatá Heister. – Nem kellenek hozzá se táltosok, se tündérlovagok – csak ember kell hozzá, akinek nem olvadozik a szíve. – Üljön le kegyelmed, Ocskay László tábornok úr, s vegyen részt a haditanácsban, éppen az ordre de bataille-t állapítjuk meg.

Most aztán Ritschán maga igazítá oda Ocskay számára a támlásszéket, s jó nagy helyet adott neki, hogy szétvethesse a lábait. Ő maga az arcát az öklére támasztva, úgy figyelte Ocskay arcvonásait azalatt, amíg Heister beszélt.

– Az urak előtt már elmondtam, a most érkezett tábornok úr kedvéért még egyszer elmondom a hadjárat ez idő szerinti körülményeit. Rákóczi hadi operációi jelenleg nagyobbrészt a Dunántúlra szorítkoznak. Ebből az országrészből a császári seregeket kiverni, s Érsekújvárt az ostrom alól felszabadítani: erre irányul minden erőfeszítésük. Bercsényi, Eszterházy, Vak Bottyán minden hadierejüket ide vonták össze. Károlyi Sándor, ez operációval egyetértésben, Erdélyt és az Alföldet szorongatja. Meg kell vallanom, hogy a kuruc vezérek újabb hadviselési módja fölöttébb sikeresnek bizonyult be. Ők nem ereszkednek velünk nyílt csatába, hanem azt teszik, hogy amerre a mi seregünk előrehalad, portyázó hadaikkal előtte, utána, körülötte minden várost, falut, tanyát fölégetnek, úgyhogy mi nem találunk mást, mint kormos falakat, pernyébe omlott kazalokat és behányt kutakat napi járóföldre. Legközelebb én magam szereztem ilyen tapasztalatot a magam kárával: egész Veszprémig hatoltam, anélkül hogy valaki ellenállt volna, s onnan gyors futásban kellett visszamenekülnöm Komáromig, anélkül hogy valaki kergetett volna: a kurucok nem hagytak körülöttem sem egy harapás kenyeret, sem egy ép háztetőt. Most aztán itt jön a tél. Nekünk mindenütt a Duna átjáratait kell őriznünk, hogy ha a jég beáll, vagy Komáromot, vagy Esztergomot, vagy Pozsonyt meg ne lephessék. Rákóczinak pedig az a szándéka, hogy amíg a császári hadsereget a Dunántúl és Erdélyben foglalkoztatja, azalatt szép csendességben egy új hadsereget gyűjt össze a bányavárosokban és azoknak a környékén, s evégből szét vannak küldözve a hadfogadó alvezérei, kinek-kinek utasításul kiadva, hogy mely városban üsse fel a téli szállását; ahonnan aztán tavaszra mind valamennyien összeröffennek majd Egerbe, ahol a fejedelem maga vár reájuk. Ennek a hadsereggyűjtésnek a megakadályozása azon feladat, amelyről éppen beszéltem, s amelyet Ritschán tábornok úrnak skrupulusai vannak elvállalni.

Ocskay az asztalra ütött az öklével, s valami nagy szóra nyitotta a száját. Azonban Heister intett neki, hogy csak hallgasson: „Most én beszélek.”

– Ahogy Ocskay László tábornok úr előre is paroláját adta, nem kételkedem rajta, hogy ezt a feladatot, amit most már őrá fogok ruházni, pontosan és erélyesen végre is hajtandja. Evégből egy egész kombinált dandár fog rendelkezése alá bocsáttatni: a saját ezredén kívül még az a dragonyoszászlóalj is, amelyet Bécsből magával hozott, és a Tököli harámbasa vezérlette rác csapatok. Azonkívül akiket még a császár meghatalmazásából második ezredéhez toborzani fog.

Ocskaynak még most is egyre büszkeségtől ragyogott az arca. Csak az ütötte meg a fülét, hogy ő most egyszerre dandárvezető tábornokká emelkedik fel! Amint körülhordozta a tekintetét a mindenünnen feléje fordított arcokon azt vélte látni, hogy csupa merő irigység sandalog felé.

– Most tehát hallgassa meg kegyelmed a feladatát – folytatá a fővezér. – Ezzel a dandárral rögtön útnak indul kegyelmed a körülírt vidék felé, s mindazon városokat, amik a kurucok téli szállásaiul vannak kiszemelve, porig leégeti kegyelmed. Egy kunyhót, egy kastélyt épen nem hágy, ami a kurucnak szállást adhasson télire; elkezdi e munkát Léva városánál, s aztán föl egész Sárospatakig…

…Hajh! Hogy elenyészett egyszerre a dicsőség aranyozta mosolygás erről az arcról! Hogy váltotta fel rajta a halálsápadás Hippokratész-lárvája a hiú kérkedést ennél a szónál. – A halálítélet nem hangzott volna ennél kegyetlenebben! Csak bámult maga elé kőmerev szemekkel; az átellenben ülők arcai, mint az Apokalipszis csodái meredeztek feléje. A testét vesztett lélek, az új halott láthatja így maga előtt a túlvilági araeopagot, az előtte elhunytak társaságát, akik azt kérdik tőle: mért jöttél közénk?

Leégetni Lévát és vidékét s valamennyi magyar várost a környékén tíz mérföldnyire!

Ez volt az a feladat, amit visszautasított Ritschán, amire azt monda: – „Nem! Én harcolok karddal, pisztollyal, férfiak, vitézek ellen; de nem üszökkel, csóvával asszonyok, fegyvertelenek ellen! Erre nem leszek jó!”

Ritschán mondhatta ezt – mert ő német, idegen! De te nem mondhatod! Te! A Rákóczi villáma. Ha bérbe szegődtél, oda kell leütnöd, ahová sújtanak: templomok tornyába, paraszt gunyhójába, saját édesanyád ős lakóházába!

Most világosodott fel egyszerre előtte, mily rettenetes játékot űzött vele Heister, mikor pártját fogta, szépen kimentette, hűségét felmagasztalta, valamennyi hadvezető fölé emelte! Ez a küldetés volt neki szánva!

Mit szóljon most? Odarohanjon-e Heisterhez? Leboruljon előtte? Átkarolja a térdeit? Megragadja a kezét és csókjaival elhalmozza, és könyörögjön előtte, sírva, mint egy gyermek „Óh uram, ne küldj engem oda, hisz ott engem minden ember szeret: úgy szeretnek, mint apát, testvért, szabadítót. Ott van az anyám háza, s benne lakik az a jó teremtés, aki nekem annyi bűnömet megbocsátotta. Küldj ádáz csatába, emberirtó ágyútűzbe, rohantass meg velem bevehetlen várakat, állíts a legfélelmesebb ellenséggel szembe, csak Léva városát elpusztítani ne küldj engem!?” – Vagy pedig letépje nyakából a tábornoki szalagot és az aranyláncot, s odadobja kardjával együtt az asztalra, s aztán odatartsa a két kezét, hogy verjék békóba, s tartsanak fölötte haditörvényszéket? – Óh, be nyomorult volt!

Egy szónak, egy mozdulatnak nem volt ura, ezek a ránéző arcok álomhalottá tették: oly tehetetlen volt, mint akit egy rossz álomlátás lidérce nyomott meg.

Heister gyönyörködött áldozata halálsápadt arcának galvanikus vonaglásában.

– No lássák, kegyelmességtek, tábornok uraim. Ilyen az igazi katona! Aki nem praemeditál, nem filozofál, nem filantropizál; hanem hallgat és cselekszik – engedelmeskedik és végrehajtja, amit rábíztak. Ilyen énelőttem a mustrája az igazi katonának.

Ocskay érezte, hogy most mindjárt kitör valami körülötte. Ha csak egy felsóhajtása, ha egy szemében megjelenő könnycsepp elárulja a kínt, ami szívét összefacsarja, az egész asztaltársaság hahotája fog rá felhangzani, s ez a hahota lesz halálítélete, ez lesz a temetése! Felállt a székéről, s száraz, kemény hangon mondá Heisternek:

– Végre fogom ezt hajtani!

Mind fölkeltek erre – bámulat vagy elszörnyedés hangzott a zűrzavaros mormogásban, csak Ritschán suttogó szavát értheté meg Ocskay: „Vas a szíved.” – Voltak, akik gúnyosan üdvözölték.

Azután elhagyták a termet a tábornokok; Ocskayt visszatartá Heister.

És azután egy teljes óráig közölte vele az utasításokat, hol kezdje, hol végezze a rábízott munkát! Rettenetes részleteket. S mikor mindazzal készen volt, akkor megszorítá a kezét, és elbocsátá maga elől, ironikus tiszteletadással hajtogatva magát előtte.

Hogy talált haza a szállására Ocskay, azt maga sem tudja. Künn tiszta idő volt, de a lelkében volt a köd.

Gépileg végezte a teendőit. – Menni kell nagy hadjáratra. Ahogy szokta. – Vezetni egy egész dandárt, ellenség földére; rontani, pusztítani, égetni. – Régi mestersége. – Csakhogy ebből most nem Morvában, nem Ausztriában kell letenni a remeket; hanem itthon, Magyarországon: ez a kis különbség!

Azért csak ugyanegy munka ez.

Jó katona az ilyen munka előtt mindig maga szokta megtölteni a pisztolyait, a karabélyát: azt nem bízza más kezére. Az egyik pisztolya ki volt lőve; azt újra kellett tölteni; ez volt az a végzetes cső, mely a hű cseléd életét kioltá. – Hogy visszafecskendett rá a vére! A lelkéig égette magát. Mikor annak a haláladó csőnek a sötét üregébe benézett, az a gondolat szállta meg, hogy most csak egy kicsiny kis nyomás kellene annak a ravaszára, s mindjárt meg volna oldva az élet minden talánya; mindjárt le volna fizetve minden adóssága, összetörve minden lánca!

Sokáig beszélgetett azzal a vasszájú jó baráttal. Belefújt, s az süvöltő hangot adott vissza. Milyen furcsa hangszer!

Ejh! Nincs visszatérés! Előre kell menni.

Leereszté a pisztoly sárkányát, s visszatette azt a nyeregkápájába.

– Küldtek. Jöttem. – Hívnak. Megyek.