XV. Az anyai ház

Csigavér! – mondá magában Ocskay, mikor hideg ésszel végiggondolt a rábízott feladaton. – Ugyan nagy dolog. – Egy csoport szalmás viskót fölégetni. Majd fölépülnek megint. Nincsenek porcelánból. Jobb, ha én hajtom végre ezt a hadi tényt, mintha Tököli uramra bízták volna; mert én legalább nem engedem a lakosságot lemészároltatni. A kuruc vezérek is éppen ezt követik. Ők adják a példát, hogyan kell az ellenfél elől felperzselni a városokat, amikben az meg akar pihenni. Vas helyett tűz végzi a csatát. Jobb, ha romok maradnak utána, mint tetemhalmok. – Hadviselés ez! – Egynehány város tető nélkül marad a télire. Addig van! De hát az anyai ház? Tiszáné nagyasszony kastélya!

Aziránt is könnyen megnyugtathatja a lelkét, aki felül tudott emelkedni a gyermekes érzékenykedésen, s hadvezéri magas álláspontról tudja áttekinteni a ködös világot. Biz annak a kastélynak is áldozatul kell esni. Szép is volna, ha azt mondanák Ocskay László felől: mindenki iránt kellő szigort alkalmazott, hanem az anyósának a házát megkímélte!

Okos ésszel el lehet ezt intézni.

Levelet fog írni Tiszáné nagyasszonynak, amiben előre tudatja vele az elháríthatlan veszedelmet: a levél vételétől még egy egész heti ideje marad a nagyasszonynak szekérre rakatni minden házi szereit, bútorait, s lábasjószágaival együtt átköltözni a Nyírségre, ahol szép birtoka s ősi lakóháza is van. Ami kára aztán az épületben fog esni, azt mind megtéríti neki bőségesen Ocskay László! Állja a császár pénztára!

Ezt mind megmagyarázta Ocskay a napához írt epistolájában.

Mikor készen volt a levele, még csak az a nehéz kérdés állt előtte, hogy mi módon küldje azt el Lévára. Mert levelet az ország egyik részéből a másikba küldözgetni nagyon kockáztatott kísérlet volt. Amellett még nemcsak attól lehetett tartani a levélküldőnek, hogy a futárját a kurucok fogják el, hanem attól is, hogy a császáriak motozzák meg, s ha megértik Ocskaynak a leveléből, hogy ő Heisternek a haditervét előre megjelenti Lévára a napának, aki a kurucokkal jó barátságban van, ez neki legmagasabb fokú árulással fog beszámíttatni. – Tehát erre a célra nagyon megbízható embert kellett kiszemelni. – Akadt olyan. Volt a rácoknál egy macedó eredetű görög, aki ha akarta, magyar volt. Ezt használták izenethordásra. A görög annyival örömestebb vállalkozott Lévára Tiszáné nagyasszonyomnak levelet vinni Ocskaytól; mert már egy másik levél is volt a tarsolyában ugyanoda címezve.

Az a lövés, amivel Ocskay a palócot másvilágra küldé, mindenképpen végzetes volt reá nézve. Mikor a rácok a holt kurucot eltemették, a ruhái közt találtak egy bepecsételt levelet, amire kívülről ezt volt írva: „Aki ezen levelemet nemzetes Tisza Istvánné nagyasszonyomnak általadja, ötven tallér üti érte a markát.” A görög kezébe került a levél, az eldugta azt a csizmaszárába, s nagyon viszketett a tenyere azok után az ötven tallérok után. És így egészen kedvére való megbízatásnak vette azt, hogy Ocskaytól is levelet vigyen a lévai kastélyba. El is vitte mind a kettőt, szerencsésen át is adta a levelet Tiszáné nagyasszonyomnak, meg is kapta értük, nem az ötven tallért, hanem az ötven botot. A nagyasszony tudniillik deresre húzatta a jámbort az udvar közepén, s jó sort veretett rá.

– Mert hallott-e már ilyen istentelenséget ember valaha? Nézze csak kegyelmed, Tormássy László urambátyám! Valami gonosz-akaróm ilyen két levelet külde hozzám! Az egyiket a vőm, a másikat a szolgám nevében praktikálták. Bolond az első is; de hát még a másik. Amit a Marci nevében írtak, azt mondja, hogy szegény lelkem fiamnak, Gábornak, Ocskay László volt a megölő gyilkosa! Már hogy tudott ilyen istentelenséget kigondolni valami rossz-szívű szószátyár?

Ezen aztán elévelődött a két öreg. Nem volt már a nagyasszonynak más pártfogója a háznál, mint az öreg nagybátyja, aki a lábába fúródott golyó miatt nem mehetett többé a háborúba.

A nagyasszony nem mozdult meg a házából; nem hitte el, ami abban a két levélben volt írva. – Azt már tudta, hogy Ocskay labanccá lett; de azt is tudta, hogy sok méltatlanság történt vele a fejedelmi udvarnál: utoljára is – a leányának a férjét tekintette benne: fájt a szíve miatta; de megtanulta őt mentegetni maga előtt. Hajh, az asszonyszívbe nem lehet annyi özön keserűséget önteni, hogy ami egyszer édes volt, keresztül ne érezzék rajta.

Ocskay pedig közeledett nagy csendesen Léva felé: lassú haladással, hogy a nagyasszonynak elég időt engedjen a tovaköltözködésre.

Olybá vette, mint bizonyost, hogy már csak a köztük támadt harag miatt is, de meg a labanccá tétel gyűlöletéből, Tiszáné úgy elmegy onnan, ahová Ocskay közeledik, hogy soha egymást meg nem látják többet.

Képzelte, hogy szidja, átkozza most! De hát azt ő mind nem hallja. Olyan közel ők nem jutnak egymáshoz ez életben többet, hogy szavaikkal egymás lelkén sebeket verjenek.

Útközben már kezdte azt észrevenni Ocskay, hogy milyen elátkozott provinciát kapott a fővezértől. Eleinte diadalnak látszott előtte, hogy a rác vezért az ő parancsnoksága alá rendelik. Az nagy garral futott Ocskayt bevádolni a haditanácsnál, s azt nyerte vele, hogy annak a parancsolatjára adták. Ocskay nem is állhatta meg, hogy az első szembetalálkozásnál azzal a szóval ne bosszantsa Tököli uramat, hogy „No, hát: kaptál piros csizmát?” Hanem aztán nagy hamar észrevette, hogy Danausok ajándéka neki az a rác harámbasa. Ez egyébért sincs itt a gallérjához varrva, mint hogy őutána kémkedjék, s minden intézkedését rovásra szedje és gyanúval kísérje. Ez az ő felügyelője: hogyha netán gyöngén akarná végrehajtani azt, amit Heister rábízott, aminthogy az is volt a szándéka Ocskaynak. – És amellett folyvást gúnyolódott Ocskayval. Minden embert minden apróságért Ocskayhoz küldött. „Ott a gyenyerális! Ő parancsol minden embernek. Én nem parancsolok. Én csak harámbasa vagyok. Én nem tudok semmit, a gyenyerális úr tud mindent. Az az okos ember, az a hatalmas ember – a gyenyerális!”

Mikor Léva alá megérkezett Ocskay a dandárával, beizent a városbíróhoz, hogy doboltassa ki a lakosságot a városból, hurcolkodjanak el az ingó holmijokkal, mert ő a várost a fővezér parancsából fel fogja gyújtani. Ellenállásra ne gondoljanak; mert a várőrség kapitányostól meg van már véve, a vár kapitulált: haszontalan vérontás lenne minden fegyverhez kapkodás.

Tormássy László megtudva ezt a vészhírt, rögtön vágtatott ki Tiszáné nagyasszony kastélyába.

– Vége a világnak, édes húgomasszony. Itt van Ocskay László, az átkozott! Beizent Léva városába, hogy takarodjék ki minden népség, mert a várost leégeti. Magam szemeivel láttam, olvastam a levelet. Nincs itt segedelem. Fussunk, amerre szabad az út.

– Nem lehet! Nem hiszem! – szólt az erős lelkű asszony. – Ha mind a négy evangélista állítja is, mégsem hiszem el! Hogy Ocskay László, az én fiam, ide jöhessen, felgyújthassa az én városomat, az én ősi kastélyomat, labanc vezér parancsolatjára! Álom ez, nem valóság!

– Nem álom biz ez, édes asszonyhúgom. Nézzen ki csak az ablakán! Ott láthatja a vártornyon lebegni a császári zászlót. Megvette Ocskay a várőrséget pénzen, a várost is tőbül kiforgatja. Ott jönnek már az országúton a portyázói.

– No, hát jöjjenek! De én előlük el nem futok. Jöjjön maga is Ocskay László. Hadd nézzek a szemébe, hadd halljam, mit beszél! Gyújtsa rám a házat, nem futok el belőle, megvárom, míg rám szakad a tető. Ha kiszabta Isten életem végét, minek nyújtogatnám, minek toldogatnám? Bevárom halálom. Elég volt az élet.

S nem mozdult a házból Tiszáné nagyasszony, akárhogy jöttek nagy zsivajgással rácok és labancok a kastélya felé. Őmaga kiállt a tornácajtóba.

Ocskay László bizton hitte, hogy üresen fogja már találni a Tisza-kastélyt, a többi úri házakból is elfutott már mindenki. Ő maga akart oda telepedni a varoson kívül, míg a munka bevégződik, s utoljára hagyni a kastélyt.

Hogy megdöbbent aztán, mikor a tornácban ott találta maga előtt Tiszáné nagyasszonyt, belső cselédjeivel és Tormássy Lászlóval, fogadására készen.

Nehéz volt ráismerni Ocskay arcára. A külső elváltozás is sokat tett, még többet a lélek belső tükre.

Nem ilyennek szokta őt látni Tiszáné nagyasszony.

A jóság, a szelídség mosolygó tekintete párosulva jár a hősi bátorsággal, a kegyetlen vad indulatokkal társul a félelem kapkodó tekingetése.

– Nem vette kegyelmed a levelemet, amelyet előreküldtem? – kérdé Tiszánétól. – (Még ő volt a neheztelő fél!)

– De igenis kaptam egy levelet, egy csalótól, aki a te nevedben, édes fiam, azt a bolondságot írta, hogy menjek innen futvást, mert te idejössz, s felgyújtogatod az én házamat meg az egész várost! A levélhozót megcsapattam, a levelet összetéptem. Nem te írtad azt, én tudom. Hozott az Isten! Szállj nálam!

Ocskay sápadt és fázott. Megfogadta, hogy keményszívű lesz.

– Azt a levelet én írtam – mondá kemény, érzelemtagadó hangon.

– Te írtad? – kiálta fel Tiszáné nagyasszony. – Te! Ocskay László? Az én vőm? A magyar nép bálványa? S te meg tudod azt tenni, amit abban írtál? Hogy saját hazádat végigpusztítod? Hogy leégeted a fejünk fölül a városokat? Földönfutóvá teszed saját honfitársaidat? S te meg tudod ezt tenni? Igaz ez?

– Meg fogom ezt tenni. Igaz.

Tiszáné nagyasszonynak tűzlángban égett az arca; kinyújtá a kezét Ocskay felé, úgy, hogy a mutatóujja hegyével csaknem a homlokát érte, mintha valamit írna fel arra, s halkan suttogá:

– Akkor hát az is igaz, hogy te voltál az, aki a Gábor fiamat megölted, átkozott!

Ocskay László megrettenve tántorgott hátra! Hát nem temette el még elég jól ezt a titkot?

Az anya két keze lassú reszketéssel emelkedett fel a magasba, mintha fel akarná ébreszteni a mélyen alvó sorsot, hogy hallja meg, amit mondani fog, s akkor fájdalomtól felmagasztalt arcát az égnek emelve, könnyező szemeivel Istent keresve, suttogá (nem kiáltott) ezt a szíve mély keserűségében fogamzott sóhajtást:

– Óh, te mindenható Isten! Ne engedd, hogy ennek az embernek a fiai férfikort érjenek!

– Hah! – ordíta fel Ocskay, kezeit a fejéhez kapva, hogy ne hallja ezt a szót, s aztán, mint a halálra sebzett vad, rohant ki a tornácból, összecsikorgatott fogai közé fojtva el zokogását.

– Miért átkozta meg ez az asszony a gyermekeit? – A nagyanya az unokáit! – Hogy ne érjék meg a férfikort! – Tetőtől talpig ércbe volt öltözve teste-lelke: ez az egy sebhető része volt: és ezt találták el!

Rohant, mint az őrült a paripájához, a nyeregbe vetette magát, s úgy elrohant, hogy vissza se nézett.

Mit is látott volna? Egy összeroskadó nőt, aki érzi, hogy a szíve most mindjárt meg fogja ölni. Óh, az a szív olyan hatalmas ellenség, hogy a legnagyobb hőst is meg tudja ölni. Ez ellen nincsen harc.

Cselédjei felfogták az összeroskadót.

– Ne ágyba – koporsóba tegyetek engem. Itt van a halalom. – Érzem. – „Elvégeztetett.”

Tormássy László biztatni akarta. Hajszolta a cselédeket, hidegért, melegért, ecetért, kámforért.

– Semmi se kell nekem. Túl vagyok mindenen. Én érzem, hogy meghalok. Nem is teheti Isten azt a kegyetlenséget velem, hogy tovább éltessen. Hiszen csak a Krisztusnak a vállára engedett súlyosabb keresztet tenni, mint amilyent elbírt. Hagyjatok meghalnom. Sietnem kell vele. Sietnem kell a szemeimet lehunyni örökre, hogy meg ne lássák azt, ami a pokolnál rettenetesebb. – Ki féljen még a pokoltól, mikor itt van ezen a világon Ocskay László! Ne lamentáljatok! – Szegezzétek össze hevenyén a koporsómat, gyalulatlan deszkából – varrjátok össze a halotti köntösömet, durva vászonból, hogy ki ne rabolják a síromat miatta Ocskay martalócai. Csak azt a megtépett mellényt, az én szerette jó fiam, Gáborom köntösét, azt tegyétek oda a szívemre, széthasogassátok, úgy tegyétek oda. Oh, édes jó fiam! Hol van az a te erős kezed? Akit kinyújtasz még a sírodból is, s lesújtod vele azt, aki a tieiddel kegyetlenül bánik! Alszol, kedves fiam? Mindjárt jön az anyád, és fölébreszt!

Oda kellett hordani eléje a deszkákat, és ott ácsolni össze a szeme láttára a durva koporsót. A szürke vásznat is ott szabatta fel maga előtt halotti köntösnek.

– Aztán ne tegyetek engem a kriptába. Azt fel fogják dúlni a rablók. Ássatok gödröt a számomra a kertben, oda temessetek! Semmiféle fejfát a síromhoz! Minek mondaná az: itt nyugszik az Úrban! Nem nyugszom. Hazajárok – kísértő léleknek.

Majd meg elhallgatott: az arca mutatta, mily kínokkal vívódik; de nem nyögött, nem jajgatott; száját összefogta.

Tormássy László kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt eresszen be. Azon az ablakon át éppen ráláthatott a haldokló fekhelyéről Léva városára.

Egyszer aztán a csendes háztömeg közepéből egy gomolyó füstoszlop tolakodott föl az égre, azt megkapta a forgószél, s körülcsavargatva, beszórta égő tűzcsillagokkal a várost.

Erre a látványra nagyot sikoltott a haldokló nő, végső erejével fölvetve magát fektéből, mind a két kezével a szívéhez kapott, s aztán visszaesett, arcát lefelé fordítva. Ez a rémlátás megölte. Megszakadt a szíve.

Ocskay László pedig ott állt főtiszteivel együtt azon a dombon, amelyről hajdanában vezényelte Léva-vár első ostromát – Ilonka szeme láttára. Hogy imádkozott akkor két szerető szív érette oly buzgón!

Onnan nézte végig, hogyan teljesítik parancsait egész pontossággal. A nap lement már, de az ég világolt: boltozata egy égő város lángját verte vissza.

Jöttek hozzá könyörgő küldöttségek a városból. Előkelők, papok; maga elé sem bocsátá őket. Menjenek, amerre látnak: nem segíthet rajtuk. Nyughatatlan szívét, mint az üldöző farkast, úgy kapatta háta mögé eldobált koncokkal: „Engem is bántottak –, életemre törtek –, meg akartak gyalázni –, ők tettek azzá, ami vagyok. – Sírjanak miatta!”

A város közepéből fel-felgomolygott egy újabb tűzittas füstoszlop. – Most a Csáky-palota ég! Most a Szentiványi-kastély gyulladt ki! – Az ott a gimnázium lángja! – Most a katolikus templom lobog fel! – Olyan az égő tornya, mint egy égre tartott fáklya! – Most a református templomba kap a tűz!… Aztán recsegve tör ki a láng a vár minden ormán, s egymásba vegyül a középen. A szőlőhegyeken minden kolna, minden mulatólak lángol szerteszéjjel.

– No, ez a munka derekasan lett bevégezve! – halíja Ocskay dörmögni a háta mögött a harámbasát. – Minden ház fel van perzselve az utolsó egyig.

Ocskay László csak erre a suttogó szóra tekinte a háta mögé. Ott állt a Tisza-kastély. Ő háttal volt fordulva felé.

Most oda tekinte.

– Az utolsó egy! Ez volt az. Még éppen állt.

Megértette a gúnyt.

Hirtelen haraggal fordult oda a harámbasához.

– Hát az a ház mért nem ég ott?

– Mert nincsen meggyújtva.

– Én megparancsoltam kegyelmednek, hogy gyújtassa fel a rácaival.

– Én is megparancsoltam a rácaimnak, de a rácaim nem akarják felgyújtani.

– Miért nem?

– Mert bolondok. A tornácban egy halott fekszik kiterítve; úgy hiszem, a ház asszonya – s az én rácaim babonásak: nincs az a kincs a világon, amiért egy házat felgyújtsanak, amelyikben halott fekszik. Azt hiszik, hogy abból prikulics lesz, csuma lesz, s az hozza rájuk a pestist. – Talán a kegyelmed magyar vitézei felvilágosodottabbak. Azok megtehetik. – Parancsolja meg nekik kegyelmed! Hiszen kegyelmed a gyenyerális.

Ocskay nem szólt többet a harámbasához, hanem odalovagolt a háta mögött fölállított huszárszakaszhoz.

– Kókány Laci! – mondá a szélső káplárnak. – Végy magadhoz három rótát! Cafoljatok ahhoz a kastélyhoz ott, és gyújtsátok fel!

Kókány Laci az az ember volt, aki sok ilyen parancsot hajtott mar végre – Morvában, Ausztriában.

Ocskay aztán ismét visszalovagolt a dombra, s nézte hátat fordítva a kastélynak, hogy milyen szépen ég a vár.

Jó idő vártatva megint hallja a csúfondáros suttogást a háta mögött.

– A Kókány Laci bizonyosan nem találja a tűzszerszámát.

Visszatekint. A Tisza-kastély, körül bevilágítva az égés fénye által, még mindig áll. Ellenben a kiküldött huszárok szétszórt csoportban száguldanak visszafelé: legelöl Kókány Laci.

Ocskay eléjük nyargalt.

– Hát titeket mi lelt? Ti is megijedtetek?

– Nagyon – rebegé a káplár, s még az álla is reszketett rémületében.

– Mitől?

– Kísértet van ott.

– Egy halott?

– Nem! Egy élő!

– Miféle kísértet?

– Azt én meg nem mondom, ha kettőbe vágnak is.

– Gyáva kákompillik! Jöjjetek utánam! Majd én szemébe nézek annak a mumusnak!

– Jó lesz, generális uram.

Ocskay László maga vezette vissza a mordályégetőket a Tisza-kastélyhoz. Az udvarba érve, leugrott lováról, kirántotta kardját, s maga csörtetett fel elöl a lépcsőkön.

A tornácban ott volt a koporsóba fektetve a megholt anya, mellette Tormássy László s a kálvinista pap. Végezték a búcsúztatót éppen. Rá sem néztek a mellettük elrobogó alakra.

Futva ment át a tornácon Ocskay László; de az az egy futó pillantás is örökre lelkébe égette azt a képet: ahogy egy dicsőült arcú halott ott fekszik egy durva deszkakoporsóban, két keze összetéve keblén, s azok alatt egy hímzett bársonymellény.

Rohant onnan. Be a belső szobába.

Ott látták a huszárok a címerteremben a kísértetet, akinek a nevét nem akarja senki megvallani.

Ocskay betaszítá maga előtt az ajtót, s betoppant a terembe, öklébe szorítva kivont kardját.

Rémülten torpant vissza. Térdei megrogytak alatta.

Ki az ott? Az a kísértet! Aki előtte áll!

Pokol ördöge iszonytatóbb rémalakot nem ölthet magára, hogy őt megrettentse, mint ez a tünemény ott!

Ez ő saját maga! Ocskay László, a régi, a hajdani! A diadalmas hős! A nemzet bálványa! A haza oszlopa! A hír kegyence! Ez a ragyogó arc; e daliatermet, egyik kezében a kivont kard, másikban a „libertas” zászló: ez jön most ellene. Ocskay László, a hős, jön megütközni Ocskay Lászlóval, a pribékkel!

… Csak egy festett kép az: egy vászonra kent alak. Maga Ocskay készíttette azt egyszer olasz művész által anyósa számára, de ez a festett rém, ez élettelen kísértet mégis megverte az elevent. S az ő szellemkardja kiüté ennek a kezéből az igazi vasat.

Reszketett, rázkódott minden íze, tagja. Önmagára ismert; önmagától megrettent, elbódult.

– Ki vagy te? Mit akarsz? Ne közelegj! Ne nézz rám! Minden halottja a fekete földnek, akit kezem megölt, jöjjön elém, csak te ne támadj fel! Jöjjenek halotti lepedőikben, csontváz koponyákkal, üres szemodúkkal reám vigyorogva; csak te ne jöjj elém! – Mind valamennyivel megverekszem újra! Meztelen oda állok fegyvereik elé; csak te ne támadj rám! Távozz! Távozz! Távozz!

Az ablakon át belobogó tűzfény úgy lebegteté a rémalakot, mintha mozogna, előre jönne, orcái haragra gyulladva égnének, szemei szikráznának, mintha megszólalna, kezét kinyújtaná, kardjával sújtana.

Egyszerre új fényözön támadt. Léva fellegvára légbe repült, a lőporos torony magasra lövellő lángoszlopai vakító fénnyel áraszták el az éjszakát. S e fénykitörésnél úgy tetszett, mintha az a rémkép egészen közelbe rohanna az élő képmáshoz, arcot archoz tűzve, mellet mellnek vetve.

– Ördög és pokol! – ordítá Ocskay, kárhozatos dühvel, s felkapva földre ejtett kardját, mint akit a rémület megőrjített, az ijedtség veszett haragjával rohant a szembeálló rémnek, s kardjával összevissza kaszabolta – azt a festett képet –: egy rongyot nem hagyott meg belőle a rámában.

A halálos veríték csorgott végig egész testén e szörnyű torna után. Egy élő párharca saját rémképével.

– Jöhettek! – hörgé rekedten a kívül maradt katonáknak. – Nincs már kísértet a házban. Végezzétek a többit!

Azzal rohanni akart kifelé a házból.

De türtőztetnie kellett sietését, mert éppen akkor vitték ki az ajtón, le a tornáclépcsőkön azt a gyalulatlan deszkakoporsót, aminek még szemfedője sem volt: azt be kellett várni. Halottvivő cselédek, a lelkész meg Tormássy László énekelték a halottkísérő zsolozsmát:

Menj el a nyugalom Csendes éjjelébe!
A gyászos sírhalom Megnyílt kebelébe:
            Köz anyánk ölébe.

Végig kellett várni, míg a gyászmenet elvonul.

És még azután is ott kellett neki állni azon a tornácon, ahol egykor a topolyafavesszőt (a kegyelem fáját) Ilonkának adta, és kellett neki hallgatni, hogy dübörög a hant a koporsón, amit ott a házi kertben elsírolnak.

És még azután is ott kellett neki állni és hallgatni, ahogy a lelkész elzokogja a végszavakat: „Isten adjon neki örök nyugodalmat.” Utána akarta rebegni, hogy „ámen”, s nem jött ki az ajkán.

És még azután is ott kellett neki állni, mikor már senki sem volt körülötte, és látni egyedül, magára maradva, egy egész felgyújtott világot, s hallgatni a távolból felmorajló zúgását ezernyi ezer kétségbeesett szónak: „Verje meg az Isten, aki ezt tehette!”