XVI. Két kincs közül az egyiket!

Ez a kísértetes jelenet a Tisza-kastélyban természetesen nem maradt titokban; Kókány meg a többi huszárok tanúi voltak annak: hisz elsősorban őket rémíté agyon az élethű arcképe Ocskay Lászlónak, ők hitték azt, hogy valami rémkép, aki szembe jő rájuk, számot kérni a fertelmes árulásért; s aztán visszatérett elhistórizálták a pajtásoknak, milyen kegyetlenül elbánt a generális azzal az ijesztő csodával! – Ebből aztán nagy tréfa lett a tiszt urak között. – Mert hiszen nem veszik ám az ilyen kis egzekúciót olyan tragikusan, mint ahogy le van írva. Egy leégett város nem a világ! Csak éjjel borzasztó az, mikor a lángja vereslik, reggel már csak a füstje látszik. Aztán egy csepp vér sem folyt el; a lakosság elmenekülhetett, s magával vihette, ami a szekerére és a hátára fért. A Tisza-kastélyból is elébb kihordtak a labancok minden bútort, retyemutyát: nem törtek össze semmit, el sem suvasztottak, a derék becsületes emberek – csak azután gyújtották fel a tetőt. – Ocskay László a rábízott feladatot amilyen lelkiismeretes szigorral, éppen olyan humánus kímélettel hajtotta végre. Ezt meg kellett neki adni.

– No, hanem azt szerettem volna látni, mikor a saját portréddal megduelláltál! – évődék Ocskayval Tököli uram, mikor, végzett munka után, ott az erdő sátorában „fecerunt magnum áldomás”. – Nagyokat vágtál rá? Keresztben, hosszában? Az nagyon derék lehetett. – Ennek híre lesz az országban, hogy Ocskay László magamagát is kész levágni, ha útját állja.

Ocskay tűrte a tréfát, s se nem haragudott érte, se bele nem vegyült a mulatság tréfás zajába. – Tiszttársai ezt csendes lelkifurdalásul magyarázták, s Tököli uram most már úgy beszélt hozzá, mint aki megszomorodott szívű cimboráját jóakarólag vigasztalgatja.

– Fel se vedd ezt az egész dolgot, édes gyenerálisom! Láttál te már ilyen fájerverket többször is. Piszlicárság az egész! Kérdezd meg csak a Léva-vári kapitányt, micsoda parancsolatja volt neki Bercsényitől! Előadja. Egy hét óta a zsebében volt már a rendelet a kuruc táborbul, hogy ha a császári sereg közelít Lévához, ő gyújtassa fel a várost. Te csak megelőzted benne a kurucokat. Azoknal is az a hadi praktika, hogy minden várost felpörköljenek, ahová a császáriak le akarnak telepedni. Ott van Korpona: ők maguk gyújtották fel. Ott van Zólyom; Andrássy tábornok az első gyanús csapat közeledésére felgyújtotta, leégette a várat, a várost; pedig nem is császári lovasok voltak, hanem kurucok, akiket jönni látott. Ők is csak azt teszik, amit mi teszünk. S nem fáj érte a szívük. Te se légy olyan érzékeny! Nádaltasd meg a szívedet a kovácsnál, ha még lágy; lásd, az enyém milyen kemény. Megállj, még majd vért is kell ontanod, magyar vért. De hát attól se hőkölj meg! Hat a kurucok nem ontották a te magyarjaid vérét? Mikor Vajda Bandi megrohanta Unyimnál a te Blaskovichodat, bekergette a faluba, a te szegény huszárjaid bújtak volna szalmába, szénába, házhiúba, de a tótság oda hurcolta őket Vajda elé, s azt kiabálta: „Zabi panye! zabi! précsoszom zosztál!” ¹, s Vajda levágatta őket sorba. A szegény Vas András hadnagyodat, a Benger Boldizsár zászlótartódat, a Krupics Jancsi strázsamesteredet. Te se sajnáld őket! Az a szép, mikor a magyar vágja a magyart. Majd nő helyébe más. „Terem az ember, mint a subagallér!” Legyen olyan kemény szíved, mint nekem!

(„Megállj csak – mondogatá magában Ocskay, míg arcáról leolvashatatlan volt, amit most gondol. – Majd megválik nemsokára, hogy melyikünknek a szíve keményebb!”)

Mikor Heister Pozsonyból útnak ereszté Ocskayt, akkor élőszóval azt a hadjárati tervet adta neki utasításba, hogy a Bars és Nógrád megyei városokat égesse fel. Ez azonban csak próba volt Ocskay „új hűségére” nézve. Még azon az éjszakán, amelyen e próba első feladatát olyan fényesen bevégezte, átadott neki a dragonyosok őrnagya, Ebermont egy zárt levelet a fővezértől, amit eddig a tarsolyában tartogatott. Így szokták a tengernagyokat is zárt utasításokkal ellátni, amiket csak a magas tengeren szabad felbontaniok.

Ebből a lepecsételt utasításból aztán megértette Ocskay, hogy egészen más feladat vár reá, mint amit szóval elmondtak előtte.

Heister Pálffy bánnak Árva-vár elfoglalását parancsolta meg. Azt a vidéket Czelder Orbán, kuruc vezér tartotta megszállva, maga is leghívebb német vezére Rákóczinak, a csapatjai is a legderekabb német és tót gyalogok. Ez ellen küldte Heister Pálffy bánt, Ocskay Lászlót és Ebergényit. El kellett dőlni, hogy melyik harcol vitézebbül: a császár magyarjai vagy a Rákóczi fejedelem németjei?

Már ezt a küldetést gyönyörűség volt elfogadni Ocskay Lászlónak.

Az egész haditerv, amit Heister és a táborkar bölcsei nagy tudományosan kifundáltak otthon a szobában a földabroszon, határos volt a lehetetlenséggel azok előtt, akik azt a vidéket ismerik. Könnyű ám Heister uramnak az ujja hegyével a mappán alá s fel sétálni, de aki valaha a Kis-Fátra meg a Nagy-Fátra hegyeit beutazta, az tudni fogja, hogy az ilyen séta kemény télben nem embernek való.

Éppen ezért szerette azt meg Ocskay László. Azért mondta magában, hogy majd megválik, melyikünknek a szíve szorult rá, hogy a kovácshoz vigyék megnádaltatásra.

Déltájon egy erős zápor, fellegszakadással kezdődő, egyszerre eloltá az égő város tüzét; délután a zápor hóesésbe ment át, s estére fehér volt a tájék: a kormos falak, a leégett tetők be voltak takarva szépen: csak a csonka tornyok mutatták, hogy egy leégett város áll ott a távolban.

Innen tovább kellett menni: sárban, hóban.

Ettől a naptól kezdve aztán hetekig havadzott, soha egy nap meg nem szűnt a hóesés. Krónika nem emlékezik ily kegyetlen télre, mint ez az utolsó tele volt a Rákóczi hadjáratnak. A magyar hadvezérek tétlenül, mozdulatlanul kényszerültek a Duna két partján vesztegelni hadseregeikkel; azt hitték, hogy a csikorgó hideg, a házmagas hófuvatok a császári seregeket is gátolják a hadviselésben.

A három magyar császári generális pedig ebben a rémületes harcban, „mintha zsinórra vették volna,² oly pontosan hajtotta végre a hadműveletet. Ez az emberek harca volt az istenek ellen, a hó, a jég, a szél istenségei ellen – harc, lövöldözés, kardcsattogás nélkül, s mégis több halottat, sebesültet hátrahagyó a leggyilkolóbb ütközetnél.

Ocskay Lászlónak jutott a feladat Turóc vármegyén keresztül a hátába kerülni Czelder Orbánnak, ki a párnicai kuruc sáncot védelmezte Pálffy János ellen. Francia védmű volt az, faltörő ágyúkkal is megostromolhatlan.

Ocskay nem válogatott az útban. Amerre egyenes! Nem kellett hídnak kerülnie, minden folyam be volt fagyva; s szekeret, ágyút nem hordott magával a dandárja. Ha találtak valamit enni, jó volt; ha nem, koplaltak. – Egy napot nem engedett a pihenésre: sietős volt az út. Ő maga a huszárezredével képezte az előhadat, középen jött Tököli uram rác gyalogsága; a hátvéd volt a dragonyoslovasság.

Eleget szabódott most már Tököli uram Ocskaynak, hogy ne fogja a dolgot olyan keményen, mind kidől a rácság, azok nincsenek szokva ilyen irgalmatlan télhez. Otthon soha sincs tél; mind odafagy a vitéz nép.

– Fel se vedd az egész dolgot – mondá neki Ocskay. – Holnap még hidegebb lesz, még nagyobb hónak megyünk neki. Közeledik Muszkaország. Szokjuk meg a klímáját; ha olyan nagyon szeretjük.

– Nem bírom elhallgatni a bajtársaim jajgatását!

– Nádaltasd meg a szívedet a kovácsnál, ha olyan lágy. Ha én nem fáztam meg a lévai nagy tűztől, te ne izzadj meg a turóci nagy hótól.

Ott kezdődött még csak az igazi! Mikor a Nagy-Fátra gombási szorosán át kellett törtetni. Ocskay László ezerével hajtotta maga előtt a tótságot a mély hegyvágásokban havat lapátolni, emberfölötti munkával vágatva utat csapatjai számára; ahol lehetetlen volt a völgyben előrehatolni, az erdőkön keresztül új utcát töretett favágóival; mégis előrehaladt; éjt, napot eggyé tett, pihenőt nem adott; mégis ott volt napjára a végponton, ahova a fővezér elküldte.

Ott állt Czelder Orbán háta mögött.

S erre, amint Ocskay őrtüzei kigyulladtak a Fátra tetején, a kuruc vezérnek sietni kellett odahagyni a megostromolhatlannak hirdetett párnicai sáncot, s futvást menekülni Rózsahegyre, s onnan Liptószentmiklósra; veszendőbe hagyni Árva várát.

Ocskay Lászlóé volt az oroszlánrész ebben a diadalban.

De micsoda áron?

Amit rábízott a fővezér, azt ugyan keresztül is vitte, de az egész dandárából nem maradt meg több embere háromszáz hajdani kuruc huszárjánál. Ezek kiállották maguk is, lovuk is ezt a gyilkos járatot; hanem a sok szép, istállóhoz szokott dragonyosparipa mind ott maradt az útfélen, s a vitéz rácságból csak Tököli uram került meg tizenkét lovas szerezsánjával; a többit betakarta a hó.

Mikor Kralovánnál összejött a három dandár: Pálffy, Ocskay, Ebergényi zászlói alatt, a három alig tett egyet. A többi megfagyott. – Hanem a győzelem tökéletes volt.

Itt került még egyszer össze Tököli uram Ocskayval: hat hét óta először fűtött szobában, poharazóasztal mellett. A diadal áldomását itták. – Vegyítve volt az édes bor közé a nagy ormótlan veszteségek fölötti keserűség ürömcseppje. Tököli uramnak a könnyei hullottak a poharába. Mind odalett a sok szép vitéze!

– Sohse sírdogálj te rajtuk! – vigasztalá őt Ocskay. – Keményítsd meg a szívedet. „Terem az ember, mint a subagallér!”

– De átkozom én azt az órát, amelyen veled egy úton elindultam!

A lietavai várat is körülzárolta a kegyetlen erős tél. A mély utakat úgy betemette a hó, hogy minden szomszédba járás megszűnt. A falukon a ház ereszéig ért a hó, s a lakosok folyosókat vágtak benne, hogy egyik házból a másikba járhassanak. Medve, farkas úgy elszaporodott, hogy fényes nappal betörtek az aklokba, onnan ragadozták ki a háziállatokat: éjjelenként olyan üvöltést míveltek a vár körül, hogy alig tudott tőlük aludni az ember.

Azért hát nem is tudtak itten semmit mindarról, ami odakünn a világban történik: hírmondó sem jött sehonnan a várba. A borongós rövid napokat, a hosszú estéket mind a kandalló mellett töltötték, s a két asszony csak úgy a képzelete után mesézett egymásnak, hol jár most Ocskay László? Mindent kitaláltak róla, ami csak lehetséges volt; csak azt nem, ami valóság.

Amint megint a télutó beköszönt, egyszerre ismét olyan meleg napok jöttek, hogy minden hó olvadásnak indult. Ekkor meg aztán éppen vége volt minden közlekedésnek az egész országban. Minden folyam kiáradt, tengerré lett; árvíz öntötte ki még a hegyek lakóit is; a hidakat elhordta a jégzajlás, a Vág vize itt-amott új medret ásott magának, s oda rakta a partot, ahová senki se kívánta. Februárban mennydörgéssel járó zivatarok voltak, s az erdőkben megszólalt a kakukk: amiből mindenki nagy csodák bekövetkezését jósolta.

A nagy árvíznek az az egy haszna volt, hogy azon a kis lietavai patakon most tutajjal lehetett járni, s így eshetett meg, hogy mikor a feneketlen utak miatt csak ökrös szekérrel lehetett járni, Lengyelné nagyasszonynak a liptói kasznárja a tutajos tótok által egy egész táska levelet küldhetett, ami a nagy hó miatt ott rekedt nála. Lengyel Magdolna maga szokta mindig elolvasni a leveleit; azt nem bízta az íródeákra.

Amint Ilonkának tudtára esett, hogy levelei érkeztek a háziasszonynak, mindjárt odasietett hozzá, azt remélve, hogy talán az ő számára is lesz azok között valami levél a kedves urától.

Nagyon különös munkában találta Magdolna asszonyt. Arról a sokat megénekelt arcképről tépte le a koszorúkat. Amit a kezével el nem ért, azt a parázskaparó vassal szaggatta el.

– Gyere csak! – kiálta a bámulatában elzsibbadt belépőnek. – Segíts te is benne!

Ilonka gyors ésszel kitalálta, hogy mi történt. Ez volt az ő rettegéseinek állandó kútfeje: ettől a gondolattól volt ő régóta beteg, Ocskay bizonyosan áttért a császáriakhoz.

– Pribék lett! Hazaáruló lett! – lihegé dühtől fulladozva Magdolna asszony. – Olvasd ezt a levelet. Csajághy Márton írja. Átlopta az ezredét a labancokhoz, maga fölment Bécsbe; hűséget esküdött; megtagadta a nemzetét.

Ilonka a veszedelemérzet tudni vágyával olvasta végig azokat a rettentő sorokat, amik férje árulását bizonyítják.

Ezalatt Magdolna asszony egyenkint hajigálá a koszorúkat a kandallóba, hozzákiáltva a szalagra hímzett neveket: „Nesze tiszabecsi diadal! – Te is, korponai győzelem! – Utána zólyomi hőstett! – Égj velük, bécsi fölverés! – Hát te, szomolyáni dicsőség? – Hamuba vele! – No, wsetin-vári csodatett! Te voltál a legutolsó; te menj legfölül”.

Mikor aztán, mint a máglya égett mind, beledugta a tűz közé azt a kétágú vasvillát, amivel a targallyat szokás a tűzre rakni, míg izzóvá lett.

– Ez az ember tudott bennünket megcsalni! – rikácsolá az öregasszony, csontos öklével fenyegetve az arcképet. – Akit úgy imádott az egész nemzet, úgy szeretett minden magyar: bálványunknak tartottunk mind. Eldobta a dicső nevet: választotta a gyalázatost: szégyent, kuhit hozott a nemzetségére. – Téged gyalázott meg legjobban, meg a te gyermekeidet. – Nesze, szúrd ezt a szívén keresztül.

Azzal odanyújtá Ilonkának azt a kétágú vasvillát, aminek a hegye izzó veres volt már.

Ilonka hátrakapta a kezeit, s mélyen elpirulva mondá:

– Ő énnékem mégis hites uram! – Ha siralmas sorsot választott, megsiratom; ha szégyent vallott, pironkodom érte – de osztozom benne.

– Hát még nem szúrod ezt a tüzes vasat a szívébe? No, jól van, hát olvasd akkor ezt a másik levelet. Ezt Tormássy László uram írja. Elpusztította Léva városát Ocskay László! Még a Tisza-kastélyt is fölgyújtotta. Édesanyád szíve megszakadt szégyenében, bánatában. A lángok közül vitték ki a koporsóját! Ocskay László ott volt, és maga osztotta a parancsokat.

Erre a rémhírre csak összeroskadt a szegény asszony, arccal a földre borulva, s kezeit feje fölé kulcsolva, elkezdett zokogni keservesen: „Óh, anyám! Édes jó anyám!”

– Ne anyázz mostan! Hanem fogd ezt a vasat, és szurkáld a szívén keresztül; hadd égesse, ahogy ő el tudta égetni a saját anyja házát.

De Ilonka csak nem akart fölkelni a földről. Csak azt zokogta „Szeretnék meghalni!”

– Érdemes is volna meghalni egy ilyen emberért! De megölni! De tízszeres halállal kivégezni! A hazaárulót, az anyagyilkost, a mordályégetőt!

E sértő szavakra hirtelen térdre emelkedék fektéből a feleség, s még nedves volt az arca könnyeitől; de a hűség szilárdsága keményíté meg vonásait.

– Asszonyom! – lihegé. – Ő énnekem azért mégis uram! Előttem ne gyalázd!

– Előtted ne gyalázzam? Mert ő neked urad? Térdepelsz előtte, mikor a szívedre gázol? No, hát tudd meg, hogy micsoda urad ő teneked! Itt van: olvasd el a Jávorka levelét, aki mindenütt a nyomában járt, minden tettét tudja. Nem tégedet szeret, hanem azt a budetini varázslónőt, akiről megmondtam előre, hogy hozzá ne ereszd; mert kárhozatra viszi. Ő csábította el; a grófnő, az apáca, a cigányleány! Elébb tetőled, azután a hazájától. Ő vitte el Bécsbe, ott is egy kvártélyon voltak. Most is ott van nála Budetinban, ott piheni ki a fáradalmait, amikkel elhódította tőlünk Liptót, Árvát, ott, a tündérasszony karjai között. – Le veled, immortellakoszorú!

S azzal megkapva két kézzel azt az egész rámán átfont koszorút, letépte azt onnan, s utánahajítá a többinek.

Ilonka kezében reszketett a levél, mit végigolvasott. Semmi kétsége sem lehetett. Elhallgatott, arca elfehérült és mozdulatlan lett. – Ezen fájdalom számára nincs könny, nincs szó, nincs arckifejezés. Vádterhes szemekkel tekinte fel az arcképre, kezeit ölébe csüggesztve alá.

– No, most csak keresztülrontasz hát a szívén ezzel a tüzes vassal! – kiálta Magdolna asszony, kirántva a parázs közül a kétágú fegyvert, aminek a szarvai fehér-izzók voltak.

A hitves méltóságteljesen emelkedék fel görnyedtéből, s fejét alázatosan meghajtva, mondá:

– Ő mégis atyja gyermekeimnek – és én mégis szeretem őt.

S ezt az utolsó szót aztán minden arcvonásainak fájdalomtól felmagasztalt tündöklése bizonyítá.

– No, ha te nem, hát majd én megteszem! – hörgé az öregasszony, s nekirohant a saját keze festette arcképnek, a bálványnak, s az izzó vasvilla hegyeit oda fúrta a szívébe, az arcába, ahányat szúrt vele, annyi szitkot kiálta rá: „Nesze a tapolcsányi árulásért! Nesze a bécsi esküvésért! Nesze a lévai gyújtogatásért! Ezt a megölt napadasszonyodért vedd! Ezt a kuruc sáncért! Ezt a budetini hitszegésért!”

Minden döfésére a tüzes vasnak izzó füstöt vetett a kép. Talán egészen össze is tépte azt a fúriává lett öregasszony, mikor magára maradt. Mert Ilonka iszonyodva futott el onnan.

Rohant le a lépcsőkön, mint akit űznek; futott az istállókba.

– Fogjatok be rögtön! Megyünk ebből a házból!

Az Ocskay által Lietavába rendelt fegyveres csapat vezére, Pestvármegyei, eléje szaladt megrémülten a rendeleteket osztó úri asszonynak.

– Mit csinál kegyelmed, nagyságos asszonyom? Mi baj van? Mi történt?

– Semmi baj! Nincs semmi! De én ennél a háznál nem maradok tovább. Menni akarok innen. Még ma! Ebben a nyomban.

– Hová?

– Talán Budetinba. Magam sem tudom azt. Ahol az uramat megtalálom.

– Ebben a rettenetes útban!

– Nincs rám nézve rettenetes hely, csak a lietavai vár! Farkasordító erdőkben, jégzajos folyók közepett nem halljátok egy kiáltásomat, de ha itt maradok, megőrülök! Meg kell bolondulnom.

– Óh, nagyságos asszonyom! Milyen nehéz dolgot kíván kegyelmed! Nekem a tábornok megparancsolta, hogy a fegyveres csapatommal Lietava várát semmi szín alatt el ne hagyjam: innen az ő parancsa nélkül ki ne vonuljak.

– No, hát ti maradjatok itten! Elmegyek én magam a fehércselédjeimmel. Két kisfiamat viszem csak el: a többi férfi itt marad.

– Arra megint erős parancsom van, hogy kegyelmedet sehol el ne hagyjam; valamennyi fegyveresemmel mindig mellette legyek.

– Alkudj ki a parancsaiddal, ahogy tudsz. Jössz vagy maradsz. Én a két gyermekemmel megyek innen. Ha nem kísértek, megyek egyedül; ha nincs szekérjárás, megyek gyalog; ha nagy a víz, megyek mezítláb: de elmegyek innen.

– Óh, legalább csak addig várna kegyelmed, míg izenetet küldenék a tábornok uramnak Budetinba.

– Tehát te is tudod, hogy ott van? Nem várhatok rá. Én több éjszakát e födél alatt el nem töltök; falat kenyér, ital víz nem éri a számat, amit itten adnak.

– Hát az a tömérdek kincs, ezüst, amit idehoztunk?

– Hadd vesszen a szerdék; úgy is lett gyűjtve!

Pestvármegyei látta, hogy itt nem használ semmi ellenvetés, az asszonyakarat előtt meg kell hajolni; arra kérte csak még Ocskaynét, hogy málháztassa hát össze szokott rend szerint a bőröndjeit; majd ő maga helytáll a társzekerek felpakolásánál: ha ma megindulnak, még tán elvergődnek Hradnáig, ott a kastélyban éjszakára megtelepednek, másnap aztán el lehet érni Besztercepodhrágyot, s intézkedni, hogy harmadnap átkelhessenek a kiáradt Vág révén, s onnan aztán fel Budetinnak. Ez bizony háromnapi expedíció lesz a mostani utak mellett; mert a kincseket csak ökörszekerekkel lehet szállítani. Azalatt azonban lehetne értesíteni Ocskay Lászlót, hogy az asszonya megindult a keresésére; nehogy odábbmenjen: sőt inkább készüljön az elfogadására!

– Jó lesz – mondá Ocskayné. – Ne lepjük meg őket!

S aztán levelet írt az urához: nagyon rövid volt az. „Kedves uram. Én Lietava várában tovább nem maradok; ha az egész világot nekem adják is. Még ma kimegyek innen. Oda megyek, ahol te vagy, fiaimmal együtt, s veled akarok maradni mindig.”

Csupa határozott szavak; semmi „engedelmet kérek” – „ha nincs ellenedre” – „én akarok!”. Ezt írta neki.

Azt a levelet aztán rábízták egy vadászlegényre, aki ismerte az erdők gyalogösvényeit Lietavától Zsolnáig. Innen egyenes irányban fél nap alatt lemehet Zsolnáig (ha útközben meg nem eszik a farkasok), s ha jó szerencséje lesz, hogy kap az innenső parton valami ladikot, ami az árvízen átvigye, hát legalább egy nappal hamarább megérkezhetik a budetini várba, mint Ocskayné a kíséretével.

Pestvármegyei azután a maga részéről is küldött élőszóbeli izenetet Ocskayhoz; tudatva vele, hogy a családját és a kincseit kíséri ugyan ötven jó lovassal; de azért jó lenne, ha maga Ocskay eléje jönne egy erős csapattal; mert a kuruc portyázók mindenfelé száguldoznak mostanság. Könnyen beléjük bukkanhat az ember, mikor éppen nem keresné őket.

Ilonka bizonnyal elhagyta még aznap Lietava várát. Arccal se fordult vissza többet!

Úgy volt biz az. Egészen igaza volt annak a levélnek, amelyik azt mondta, hogy Ocskay László ott mulat Budetinban; talán hosszabb idő óta is már.

Ha vádolni találna valaki, hogy íme, milyen közel van a feleségéhez, s mégsem igyekezik vele találkozni; hogy íme, szemével láthatja mindennap Lietava várát, azzal a korona alakú, nagy kupolájával, mégsem siet oda – talán tudná is magát védelmezni: a járhatatlan utak – hadvezéri nehéz kötelesség és a többi –, de a „kisbíró”, a saját lelke aligha mentené föl. Ozmonda szép szemei tartották őt fogva Budetin várában. – Az az ürügy, hogy ehelyett a liptói, trencséni nemességet gyűjtögeti a császári zászlók alá, ez sem volt egyéb, mint „titulus bibendi”.

Aztán, hogy is mehetne ő Lietava várába eldicsekedni a viselt dolgaival, amiket azóta végzett, amióta utolszor látták egymást!? Nem támad már Ocskay hőstetteinek hallatára más nőarcon mosolygás, csak a budetini szépasszonyén! Ide kell neki jönni mindig, ha ki akarja pihenni fáradalmait.

E szibarita élet közepett érkezék meg Budetinba a lietavai küldönc Ilonka rövid levelével. Csakugyan volt szerencséje, hogy nem ették meg útközben a farkasok; hanem a vízáradás miatt meglehetősen elkésett; úgy, hogy ő is csak harmadnapra került Budetinba.

Ocskay bosszús lett a levél olvastára; de még inkább arra a szóbeli izenetre a hadnagyától. – Minek volt azoknak most Lietavát odahagyni? Mennyivel nehezebb lesz majd „extra dominium” pörölni a szép uradalomért, ha a „donatio” egyszer meglesz; mint amíg benn volt a várban a saját őrsége! – Aztán meg a kincses társzekerekkel alá- s fel kószálni a hegyek között; mikor az egész tájék tele van kóborló kuruc csapatokkal; – (a „nyebojcsikok” sem jobbak!) – És ami a legfőbb, ilyen télvíz idején szerencséltetni magát, a két gyönge gyermekével együtt! Ez rossz gondolat volt! (Aztán meg félbeszakítani ezt az idilli életet itt Budetinban, ugye?) – Azt egyébiránt kitalálhatta az éles eszével, hogy mi oka volt Ilonkának ily hevenyében fölkerekedni s otthagyni Lengyel Magdolna hajlékát! Akárcsak maga előtt látta volna, hogy a kuruc lelkületű asszonyság éppen úgy bánik el az ő megkoszorúzott arcképével ott fenn, amint megtudja a megfordulását, mint ahogy ő maga elbánt a másikkal a Tisza-kastélyban: s Ilonka azontúl ott nem marad a házánál.

Asztalnál ültek, mikor a levelet kapta.

Csak annyit dörmögött maga elé, hogy „a feleségem ma megérkezik”.

– Úgy? – monda rá Szunyoghy grófnő. Mintha nem törődnék vele.

De Gáspár úr többet is akart megtudni.

– Elhozza magával az ezüstmarháidat is?

– Azokat is hozza.

– Akkor tisztelem az eszét.

Ocskay László rögtön felkelt az asztaltól, s rendeleteket osztott a hadnagyainak, hogy a szerteszét elszállásolt huszárjaiból kétszázat tartsanak útra készen, hogy az első trombitaszóra megindulhassanak. – Eleibe szándékozott menni Ilonkáéknak.

– De nagy készület kell hozzá! – csettegett Ozmonda csípősen.

– Bolond! Hat társzekér ezüst nem a Csákyék szalmája! – igazítá rendre Gáspár úr a menyét.

Ő maga, a házigazda látszott az érkező vendégek elfogadásában legserényebbnek: új szobákat rendeztetett, kályhákat fűttetett, ágyakat szellőztetett. – Meg kell becsülni az olyan látogatót, aki hat társzekér ezüstöt hoz magával; s aztán itt is marad – nem a vendég, hanem az ezüst.

Ozmonda pedig azon imádkozott magában, hogy bárcsak rajtuk ütnének a kurucok, s elragadnák mind a kettőt.

Ha kívánta, meg is történt.

Alig trombitáltak nyergelőre a huszároknak, amidőn vágtatva érkezik be a várudvarra egy lovas, lóhalálában.

De nem lehetett annak a ruháján felismerni, hogy miféle regementből való, úgy összefecskendette a sár; az ábrázatjából is csak a két szeme látszott ki. Azonban már messziről kiabált: – Ocskay! Ocskay! Hol van Ocskay László?

Ocskay kijött a kiabálásra a tornác elé, s nagy mérgesen rivallt a lovasra:

– Ki vagy? Mi vagy? Nem tudod a címemet? Mit kiáltozod a nevem?

– Eh! Most nincs ideje a titulálgatásnak – lihegé rekedten a lovas. – Nem kell nekem a generális; hanem az Ocskay László. Én vagyok Pestvármegyei!

– Pestvármegyei? – hördült fel Ocskay. – Mi történt a feleségemmel?

– Az történt, hogy a biccsei várnál rajtunk ütöttek a kurucok.

– Elfogták a feleségemet?

– El! A kincses társzekeret is.

– Gyermekeim! Nem védtétek őket, nyomorultak?

– Azok kétszázan voltak, mi csak ötvenen. Az én embereim nagyobb része leugrált a lováról, s futott a sűrű erdőnek: magam elvágtattam, hogy neked hírt adjak.

– Mennybéli Isten! – Nem! Nem! Nem imádkozunk most! Fúvassatok riadót! Hozzátok a lovamat! Válts paripát, hadnagy. Be kell őket érnünk, ha ördögökkel vannak is! Nem ismertél a vezérükre?

– De igen. Beleznay János volt.

– Hadnagyom volt. Egyik a szökevényekből. Kétszer kegyelmeztem meg neki, mikor főbe kellett volna lövetnem. Harmadszor nem lesz neki irgalom! Fújjátok, fújjátok a trombitát! Ahányan itt vagytok, jöjjetek velem; a többi utolérhet. – Két kicsiny porontyom! Megállj, kuruc, ezt megkeserülöd!

Nagy volt a grófi családnál is a rémület. Ozmonda maga segíté fel Ocskay Lászlóra a páncélingét, s ő kapcsolta fel a fejére a sisakját. Gáspár úr is ott sürgött-forgott körülötte.

– Jaj, csak az ezüstödet a kezük között ne hagyd! Az átkozott rablók!

Alig gyűlt még össze ötven lovas; Ocskaynak nem volt türelme várni; nyeregbe veté magát. „Utánam!” Előrevágtatott a csapattal.

A többiek, rótánkint szállingózva, rúgtattak utána; úgyhogy semmi rend nem volt a rohanásban.

Valahol a biccsei kaptatónál aztán összeverődött az egész csapat; akkor sem lehetett nagyobb egy svadronynál. De ezek mind hű cimborák voltak: akik el nem hagyták volna Ocskayt, ha az egeket vívni vezette volna is őket.

Amint a biccsei malomzúgóhoz értek, nehányan a Pestvármegyei csapatjából, akik elbújtak a hídlás alá, előkecmelegtek Ocskay láttára, s azoktól megérté Ocskay, ami a hadnagy eltávozása után történt.

A kurucok, amint Ocskayné kísérő csapatját szétriasztották, megfordították a szekereket; s azután kétfelé válva, a kisebb csapat, mintegy ötven ember, Áporkay zászlótartó vezetése alatt, a kincses társzekerekkel visszafelé vette az útját a podhrágyi rév felé; a nagyobbik csapat, valami kétszáz lovas pedig a hintóval, amiben Ocskayné és a gyermekek ültek, megindult Sturec felé. Itt maga Beleznay volt a vezér.

Világos a veszedelem! Ha Áporkayékat ott nem szoríthatják Ocskayék az innenső parton; hanem időt hagynak nekik, hogy a réven átkeljenek, akkor aztán nem beszélnek velük többet, mert azok a hidast odaát tartják, s a jeges árvízen lóval nem lehet keresztülúsztatni. Ha pedig ezek után veti magát Ocskay, azalatt a kurucok a hegyek között úgy elviszik a feleségét, hogy nyomába sem akad.

Egy pillanatig sem tétovázott.

– Utánam mind! Hajtsunk Beleznayékra!

S azzal letérve az országútról, nekivágott a hegyi útnak, ahol más kocsikerék vágánya nem is volt látható, mint azé a hintóé, amiben a feleségét vitték.

A stureci mély völgyben érte utol Beleznayékat.

Beleznay jól tudta azt, hogy Ocskay maga a felesége kiszabadítására fog rohanni: azért is hozta magával a csapatja nagyobb részét. Hanem abban rosszul számított, hogy Ocskay kétfelé fogja osztani a csapatját, s egy részét a kincsei visszafoglalására rendeli, maga csak félerővel jön az ő üldözésére. Így reméllette magát Ocskayt is elfoghatni.

Ez nem úgy történt. Ocskay hagyta veszendőbe menni valamennyi kincsét, s egész erejével Beleznay ellen fordult.

Aztán meg – még eddig senki sem látta Ocskayt igazán harcolni. Neki a viadal csak játék volt mindig: nevetve szokott belemenni, kacagva osztotta a csapásokat, s vigyázott magára. Most mutatta csak meg, hogy mi lakik benne. – Hajh, ha ellenség ellen, ha nem saját honfiai ellen viaskodott volna így, lantosnak kellene járni a nyomában, hogy minden tusáját megénekelje. Nem is úgy, mint egy hős; de mint egy félisten harcolt maga egész csapatok ellen; a dulakodás közt ordított emberfölötti dühében, s arca kikelt alakjából, ellenséges lovast, lovával együtt legázolta maga alá, s egyik ellenfelét a másikra dobta, végre felugrott a patak hídjára, s útját állta az egész kuruc csapatnak; ember és ló bukfencezett körülötte bele a sömlyékbe. Az ő kardcsapása kihangzott az egész csatazajból; s azt halálordítás kísérte.

Ilonkának reszketett a szíve, amint két gyermekét keblére szorítva, hintajából nézte ezt a fölséges látványt. A férjet, aki feleségeért harcol, kegyetlen, őrjöngő haraggal; szikrázik az acél a kezében, a düh a szemében; halálhír minden csapása; pokolra átkozás minden kiáltása. S ő maga oly sérthetetlen: kard, dárda nem járja, fokos meg nem sérti, pisztoly, mordály hiába prüszköli feléje a tüzét; hiába ágaskodik felé a csatamén: bűvkör van körüle; acélvárban lakik, s az egész acélvár egy kardnak az éle; végre az egész kuruchad rémült riadással szalad meg szerte az erdőnek, s futtában is jajgat a sajgó sebektől, miket Ocskay kardjától emlékezetbe kapott; hírt mondhat felőle: így jár, aki Ocskay feleségét bántja!

Ilonka úgy bámulta ezt, mint egy álomlátást. Hát ilyen Ocskaynál a hitvesi szeretet?

Mindent elfelejtett ebben a pillanatban, ami szívének fájt.

Ocskay huszárjai a hegytetőig üldözték a kurucokat.

A férj odajött nejéhez, fiaihoz, s behajolva hozzájuk a hintóba, csendes mormogással, minő a fiait meglelt oroszláné, kérdezé:

– Nem történt bajotok?

– Semmi! Semmi bajunk sincsen! – sietett Ilonka felelni, felderülő tekintettel.

Szegény asszony! E pillanatban elfeledé lelke minden keserűségét, s nem jutott eszébe, hogy eltaszítsa magától a csókoló ajkát.

– Hát ti, kicsikéim, nem rémültetek meg?

A nagyobbiknak a szemei oly szilajul forogtak.

– Ugye anyám, ha én férfi leszek, én is így fogok harcolni, mint az apám!

Ocskay magához szorítá a gyermeket, aki úgy szól, mint egy férfi. Ő meg úgy sírt, mint egy gyermek. A nagyanya átka jutott eszébe: „Ne érjenek ők férfikort!”