|
Az urak odaát az
ivóteremben késő éjfél után végezék a búcsúáldomásozást.
Ocskay nehéz fővel
tért a szobájába. A mai izgalmas nap, a dühös, kemény harc megviselte testét,
lelkét, nyugalomra vágyott. Azért is szakította félbe hamarább a mulatságot,
mint különben szokás volt.
De mielőtt lefeküdt
volna, eszébe jutott, hogy egy jó éjt kívánjon a mellette való szobában tanyázó
feleségének, gyermekeinek.
Benyitotta félig az
ajtót, s halkan mormogva köszönte:
– Nyugodalmas jó
éjszakát, kedveskéim! Mind alusztok-e már?
Semmi válasz sem jött a
köszöntésére.
Figyelt, hallgatózott.
Semmi nesz, semmi mély lélegzetvétel hangja.
Nem itt volnának-e?
Felkapta a karos
gyertyatartót az asztaláról, s átment a szobába.
A nagy nyoszolya, ahol
mind a három számára volt megvetve az ágy, üresen állt.
Nem ide jöttek-e? Máshol
feküdtek le?
Az asztalon heverő
gyöngyfüzér megmondá neki, hogy itt voltak. Ez volt a tanyájuk.
Akkor aztán megtalálta a
levelet is, s az megmondta neki, hogy hová lettek.
Olyan szívfájdalom fogta
el a levél olvastára, hogy a halált kívánta inkább.
Átrohant Ozmondához.
Tudta jól, hol van annak a szobája, s szabad bejárata volt neki azon a tilalmas
küszöbön.
Ozmonda nem aludt, csak
éji köntösét vette magára. S ott hallgatózott az ajtón, és leste, hogy mi fog
most történni.
Azt nem tudta, hogy
Ilonka elhagyta a házat, olyan csendesen suhant el.
Hanem azt jól hallá,
mikor Ocskay nehéz léptei döngtek végig a folyosón szobája ajtajáig. Alig öt
perc múlva ugyanazon léptek sietve dobogtak az ő ajtaja felé.
Mi történt?
Mikor Ocskay László
felszakítá Ozmonda szobájának az ajtaját, a nő megrettent
tekintetétől. Olyan volt az, mint az őrülteké. A háborodott lélek
feldúlta minden vonásait: sápadt volt, mint egy halálra váló. A szemei mereven
néztek, mint egy kőszoboré.
Ozmonda fehér
hálóköntösében, mint egy bűnbánó állt előtte, s kétkedve tekinte fel
e kétségbeesett arcra.
Ocskay László némán
tartá eléje Ilonka levelét. Ozmondának el kellett azt olvasni. Odáig csak
reszketett a nő, amíg a végsorokhoz ért; de amikor azt olvasta, hogy
Ocskayné elhagyja az urát örökre, s soha többet őt látni nem akarja, akkor
e holdsápadt arcon a titkolhatlan öröm ragyogása tündökölt fel. Ah, a siker
tökéletes volt! Végre-valahára ő maradt a győztes; ő űzte
el az asszonyt a férje mellől, összeforrhatlanul törte szét a kapcsot
szíveik között, övé a diadal!
– Te tetted ezt? –
kérdezé Ocskay.
– Én!
– Légy érte örökre
átkozott! – ordítá a férfi, s úgy üté öklével homlokon az asszonyt, hogy az
eszméletlenül terült el a földön.
Mikor magához tért
Ozmonda, mély csend volt körülötte; a tartóban hagyott gyertya csonkig leégett.
Kábult agyában nem tudta tisztázni gondolatjait. Valamitől nedves volt a
homloka. Megtörlé kantusa ujjával; a patyolat veres lett. Megsérté ott a
homlokát Ocskaynak a gyűrűje. Erről tért öntudatához.
– Megütött engem! –
Megütött a felesége miatt! – Megütött ezen a helyen, ahol tegnap térden állt
előttem, s azt esküdte, hogy kész elkárhozni velem… Jaj neked, Ocskay
László! – Ezért meg fogsz halni! – Meghalok én is. Meghalunk mind a
ketten!…
Hová, merre futhatott
Ilonka? – Sötét, februári éjszakában. Vad idegen helyen. Gyalog, egymagában, két
gyermekkel a kezén, akik közül az egyiket ölében kell vinni?
Akárhová! Mindegy volt
az neki. Délnek, északnak, egyforma a világ. Csak innen el.
A kastély hátulsó
ajtaján kiszökött a kertbe, a kertajtón át ki a szabad mezőre, s aztán
futvást neki az avarnak!
Kerülnie kellett a
lakóházakat, nehogy valaki meglássa, s hírt mondjon a keresőinek. – Kertek
alatt bujdokolva jutott el a város végére; még a kutyák sem ugatták meg.
Ott azután, mikor a sík
mezőre eljutott, körülnézett, hogy merre forduljon.
Nem messze az
országúttól, egy vályogvető agyagverméből valami tűz lobogott
fel. Egy férfialak állt előtte, akinek az árnyékát, a hol fellobbanó, hol
lelohadó láng ide-oda hajigálta a kopár síkon.
Ilonka arrafelé vette az
útját a két gyermekével.
Mikor közelebb ért
hozzájuk, akkor vette észre, hogy micsoda emberek közé került.
Sátoros cigányok voltak.
Hat lovuk ott legelészett a sovány gyepen, amiről csak nemrég olvadt le a
hó, egy ponyvával fedett szekerük az agyagverem mélyében volt elrejtve, két
férfi a törpefenyőből rakott tűznél sütött fanyárson egy
malacot. Kettő a szekér alatt heverészett pipázva: egy a lovakat
őrizte.
Az, amelyik a tűz
előtt állt (talán őrálláson), amint a tanyájukhoz közeledő
alakot meglátta, eléje jött. Magas szál férfi volt, hosszú csigákban vállára
omló, fekete hajjal; viseltes dolmányán nagy ezüstgombokkal; bocskor a lábán.
Fekete arcának csak a körvonalait rajzolá vérfénnyel a lobogó tűz lángja.
De Ilonka egész
bátorsággal közeledett e félelmes alak felé.
Mit félt ő most a
kerek világ minden rémeitől, mikor Ocskay elől futott? Neki csak az
az egy félelme volt, hogy a férje utoléri.
– Óh, jó emberek! –
lihegé a nő fáradtan. – Könyörüljetek rajtam! Üldöznek, menekülnöm kell.
Rejtsetek el valahová, vagy vigyetek magatokkal! Nekem semmim sincsen, nem
fizethetek meg; de megjutalmaz érte a jó Isten. Vegyetek fel a szekeretekbe, a
kis gyermekeimmel, nem bírnak a lábaim tovább; pedig futnom kell, amíg csak
bírok!
A cigány odahajolt az
úrnőhöz, s mereven nézett annak az arcába, amit megvilágított a tűz
lobogványa.
– Ej, ej, szép asszonyka
– mondá azzal a furcsa dialektussal, ami olyan tréfás kifejezést ad a cigány
minden mondásának. – Hát világgá futsz? Az urad elől futsz, ugye? Aztán
meg annak a szeretője elől? A zsiványok közé is elfutnál, csakhogy
őket ne lásd?
– Nem. Nem! – tagadá
Ilonka; eltakarva kis subája alá a nagyobbik fia fejét, hogy ne hallja meg az
ezt a szót az apja felől.
– Hiába tagadod! –
nyújtá a szót a cigány. – Mi cigányok jövendőmondók vagyunk; a
szeméből is kiolvassuk, kivel mi történik. – Hát nem Ocskay Lászlóné a te
neved?
Erre a szóra Ilonka
felugrott a dombról, amelyre lepihent, s tova akart futni. – Hanem a cigány
egyszerre odaborult le eléje, s átkarolva két izmos karjával az asszony
térdeit, most már nem cigányos hangon, hanem zokogásba vegyülő panaszos
szóval mondá: „Óh, te édes szent asszonyom! Hát ide jutottál? Világgá
kergettek, óh, az átkozottak!”
Ilonka ráismert a
hangról.
– Jávorka! Kegyelmed az
itten?
– Nem vagyok én Jávorka!
Dehogy vagyok én Jávorka többet. Mert én Ocskay László árnyéka vagyok. Holló
nem jár úgy a gyilkos feje fölött, mint ahogy én járok mindenütt az ő
nyomában. Nincs az én életemnek semmi más célja már, mint megfogni Ocskay
Lászlót.
– Óh, édes jó barátom! –
könyörgött Ilonka. – Ha valami kis jó emlékezettel van még kegyelmed hozzám,
tegye félre most a haragját, s szabadítsa meg annak a feleségét, akit olyan
nagyon gyűlöl.
– Megszabadítsam őtőle?
Lássa meg kegyelmed, szentnél szentebb asszony, milyen imádságképpen tisztelem
kegyelmedet. Elhagyom addig Ocskay Lászlót, amíg kegyelmedet biztos helyre
vittem. Ha apám, anyám temetésére hínának; ha menyasszonyom hína haza a
lakodalmára, nem mozdulnék innen, Ocskay nyomából. Kegyelmedért megteszem a
vargabetűt. – Héj, moré! Iszkiri! Zsákba azzal a félig sült malaccal! Majd
vacsorálhattok holnap reggel. Oltsátok ki a tüzet, fogjátok be a lovakat,
kettőt a szekérbe, a többire kapjatok fel szőrére; aztán toljuk az
országutat a kerékkel!
Nehány pillanat alatt el
lett oltva a tűz, be lettek fogva a lovak. Jó erős székely kabalák
voltak azok, csak a kinézésük volt cigányos. Ilonkát és két gyermekét
felültették a szekérbe a ponyvaernyő alá; bundákból jó ágyat csináltak a
számukra, s aztán megindultak szép csendesen a ködös éjszakában. A hatalmas,
boldog Ocskay Lászlóné egy cigánykordéban!
Jávorka ott lépegetett a
szekér mellett gyalog, mikor meredekre vitt fel az út, s fogta a lőcsöt,
tartotta a vállával a szekeret, hogy bele ne dőljön valami kátyúba, mikor
aztán lejtőnek ment az út, akkor meg vágtatva csörtettek alá szekérrel és
lóval igaz cigánymódra: „Hegynek tarts, völgynek hajts!” útközben
beszélgetett Jávorka az úrnővel.
– De hát mármost hová
menjünk, hová vigyem, kegyelmes asszonyom?
– Én nem tudom. Nekem
senkim sincsen, akihez kívánkozzam, aki magához kívánjon.
– Hát én talán többet
tudok. Nem jó lesz-e, ha elviszem kegyelmedet Vöröskő-várra? Pálffy bánnak
a felesége, leányai szeretik kegyelmedet, s igaz, jó lelkek. Hogy a bán a
császár híve, nem hibájuk, neki sem hibája; mindig az volt, hitét megtartotta,
becsülöm érte. Ott kegyelmedet igen jól fogadják; meg is értik, hogy ha nem is
kérdik, hogy mi hozta oda. S ez az egy hely az a világon, ahol nem fogja
kegyelmedet soha keresni Ocskay László; s ahonnan soha ki nem adják, ha nem
akar menni.
– Valóban jó lesz;
köszönöm a jó tanácsot.
– No hát most csak
ballagjunk, amíg ballaghatunk. Ha a fennsíkra felérünk, majd jobb lesz az
utunk; akkorra a hold is feljön; a ködből is kijövünk, aztán Biccsén alul
majd kikaptatunk a gyepre. Holnapután ilyenkorra ott leszünk Vöröskőváron.
Ott leteszem kegyelmedet a kapuba, s aztán visszatérek.
– Visszatér? Miért?
– Megmondtam már.
Esküvésem tartja, hogy élve elfogjam Ocskay Lászlót – és bakó kezébe adjam.
– Ne segítse meg benne
az Isten!
– Nem is kértem hozzá
ő szent felsége segítségét; csak magamhoz bízom.
– Óh, mi pogány beszéd!
– mondá Ilonka borzadozva.
– Tudom – szólt a kuruc.
– Pogány vagyok. Istentagadó. Ő tett azzá. Kegyelmedtől is mindent
elvett Ocskay László, édes szent asszonyom; de egyet meghagyott mégis, az
Istent. – Tőlem még azt is elvette. Nekem az sincs. Elpusztította a
hazámat, s elpusztította a mennyországomat. Nincs se földiekben, se égiekben
hitem. – És aztán tudja azt kegyelmed, magáról tudhatja, hogy aki egyszer Ocskay
Lászlót megszerette, annak azt nem szeretni többé nem lehet. Én is úgy
szeretem. Mikor a bakó a fejét fogja vágni, az én szívemet is vágja – de mégis
levágja. – Aludjék kegyelmed; hosszú még az éjjel. Nem beszélek többet.
A hosszú út megint
hegynek vitt fölfelé; a fakó szekér lassacskan döcögött előre. A hold már
feljött a Fehér-hegyek mögül; a ködök elültek a völgyben, mintha fehér tavak
volnának a sötétzöld hegyhátak között. A messze kiáradt Vág ezüsttel
csillámlott. – A holdfénynél egy magányos lovag volt észrevehető, amint az
úton fölfelé vágtatott.
– Vigyázzatok, fiúk! –
kiálta Jávorka az előrehaladt lovasokra. – Akármi legyek, ha nem Ocskay
László vágtat errefelé egyedül egymagában.
Egyedül, egymagában!
Akkor vesztébe rohan!
Ilonka meghallotta e
szót, s a szekérekhó hátulsó ponyvahasadékán hátratekintve, rebegé:
– Jézus! Szent Máriám!
Ez Ocskay maga!
Ő legjobban
ráismert.
Egyedül vágtat fölfelé
az úton, s méghozzá fegyvertelenül. Csak úgy, ahogy a házból kirohant, kapott
fel a lovára, még sisak, kalpag sem volt a fején: szétzilált hajfonatai csak
úgy lobogtak a feje körül.
Ilonka felhúzta a
ponyvát a kocsi oldaláról, s kinyújtá a kezét, hogy a Jávorkáét megragadja
vele.
– Óh, édes jó barátom,
igaz hű emberem! Ne bántsátok őt most! Mikor engem keres. Ne jusson
énmiattam veszedelmébe! Ne fogjátok őt el az én szemeim láttára, a
gyermekei előtt! Hisz akkor megöltök mind a hármunkat! – Küldjétek
másfelé, hagyjátok elfutni! – Óh, ne bántsátok itt!
Jávorka az öklével
csapkodta a feje tetejét.
– Tudtam azt! Megmondtam
előre! Hogy ez a szent asszony kiimádkozza őt még az éhes ördögnek a
fogai közül is, amikor már viszi a pokolba! Előre tudtam ezt! Dugjátok
vissza a szerszámot a tokba, cigánylegények! Kánápé! (Ezt akkor mondja a
cigány, mikor nincs fizetővendég.)
Aztán odahajolt
Ilonkához.
– Látja-e kegyelmed ott
azt a holdat a hegyorom felett? Hogy vigyorog rám a ferde pofájával! Az az én
bálványom. Annak esküdtem meg, hogy ahol megkapom ezt a szörnyeteget, élve
elfogom, elviszem: ha a paradicsom minden lakosai imádkoznak érte, meg nem
kegyelmezek neki, s ha irgalmat tennék vele, én viseljek minden átkot, ami az
ő fejére hullt! – S most te rábírsz, hogy megtörjem az eskümet. – Hát
megtöröm. Olyan szent előttem a te szemednek minden könnyharmatja: ne
öntözze meg ezt a földet. – Tartson meg az Isten a jövő találkozásig, jó
Ocskay László! Ha ugyan Isten volt, s nem a demiurgus, aki így belekontárkodott
a teremtésbe, mikor téged csinált, hogy a jót a rosszal egy szívbe gyúrta
össze!
– Óh köszönöm! – rebegé
az asszony, s aztán betakargatá a két fiát a bundába, hogy a kisebbnek a sírása
el ne árulja ittlétét, hogy a nagyobbik rá ne ismerjen az apja szavára, ha az
beéri őket.
Nemsoká beérte.
– Halljátok, cigányok! –
kiálta Ocskay, elfulladó szóval. Nem lattatok-e az utatokban egy úriasszonyt
két kicsiny gyermekkel az ölében?
Jávorka alázatosan
levette előtte a süvegét.
– De hogyne láttuk
volna, csókolom a kezedet-lábadat, méltóságos herceg úr. De bizony láttuk
őket. Kurta selyemsuba volt az asszonyságon, nyestprémmel, a fején fátyolos
recefice főkötő. A két kis úrficskának sárga volt a haja; a kicsike
az anyja ölében, a nagyobbik a szoknyáját fogta; piros süvege volt fehér
menyétprémmel.
– Igen! Azok voltak!
Merre mentek?
– Hát biz az asszonyság
azt kérdezte tőlünk, merre visz le az út a predméri révhez, mert ő át
akar menni a vízen Predmérre. El is vezettük odáig szépen; még a kocsinkra is
felvettük egy darabig, odáig, ahol eltér az út: ott leszálltak, odább mentek.
– Mikor volt ez?
– Hja bizony, még akkor
nem volt fenn a hold. Még utolérheti a nagyméltóságos úr, ha nagyon kergeti,
mert a révnél aligha viszik át őket előbb, mint hajnalban; kivált,
hogy pénze sem volt az úriasszonynak, tőlünk kért kölcsön két dénárt a révészek
számára, azt mondta, megadja, ha lemegyünk predméri búcsúra vagy a hradnói
sokadalomra. Azt mondta, ott lakik Hradna mellett, a lietavai várba, Lengyel
Magdolna nagyasszonyomnál; kegyes asszonyunk az nekünk; minden esztendőben
mi reparáljuk meg az ekevasait. Hogyne embereltük volna meg két dénárig a
hozzátartozóját?
Ezzel a mesével
tökéletesen elámította Ocskayt. Hogy tudná mindezt egy cigány?
– Itt van a két dénárod
fejében! – monda Ocskay, egy tallért hajítva Jávorka felé, amit az röptében
elkapott, s cigány alázatossággal elhálálkodott érte.
– Csókolom a lábaujja
kis körmét a fölséges excellenciás fejedelem úrnak! Hat szekér ezüstöt találjon
helyette!
– Vessz meg! – dörmögé
Ocskay bosszúsan (hat szekér ezüstöt!), s megfordítá a lovát.
– Apád-anyád idejöjjön!
– mormogá Jávorka, ráfújva a tallérra babonásan; s aztán benyújtá azt a ponyva
alatt. – Nesze, cigányasszony! Dugd el a tarsolyodba. Ez szerencsetallér.
Jó volt, hogy így
tréfált: mert a szekérernyő alatt nyugtalankodni kezdett a nagyobbik fiú,
s a bunda alól egyre nyafogta: „Apám, hallod, apám!” Még Ocskay gyanút
foghatott volna. – S akkor az az ő veszedelme lett volna.
Nem jutott eszébe, hogy
a szekér belsejét megvizsgálja; vágtatva nyargalt vissza a megtett úton, amíg a
predméri kanyarodóhoz ért.
Jávorka sokáig
utánanézett.
– Ni, hogy kergeti
magamagát! Elöl szalad a jobbik lelke, hátul a rosszabbik lelke – maga szalad
középett – lélek nélkül.
Harmadnapra eljutott a
cigánykordé Vöröskő-vár aljáig. Itt leszállt Ocskayné, s gyalog ment fel a
várba gyermekeivel. Mikor búcsút vett Jávorkától, azt mondá neki:
– Ígérje meg nekem
kegyelmed, hogy ha sikerülni talál az a rettentő fenyegetése, hogy Ocskay
Lászlót élve elfoghatja, azt énnekem rögtön tudtul adja.
– Megígérem neked, te
oltáriszentség, hogy teneked adom előbb tudtul, mint akárki másnak. Te
aztán mozdíts meg eget és földet, hogy még egyszer megszabadítsd: nem bánom.
|