|
Ezután a nagy veszteség
után rohanva szállt alá Ocskay László csillaga.
Hogy feleségét,
gyermekeit nem találhatta meg, hogy Ozmondát megutálta, nem maradt egyéb
világa, mint a harc és a tivornya.
Azok se váltak már be
nála, a dáridóban fejébe ment a bor; s a harcban hullott fejéről a babér.
Katonái szöktek
tőle, s akik vele maradtak, azoknál is elmúlt minden erkölcs. Verekedni
sem tudtak már. A császári fővezérek kezdték nem sokra becsülni – se
vitézségét, se hadi tudományát.
Még ez az „egy” nemesebb
érzés ébren maradt szívében. A többi téli álmát aludta már, mint a lárvabáb.
A hír, a dicsvágy
melegét kereste.
Haditervet csinált;
merészet, nagyszerűt. A hadjárat tűzgóca Érsekújvár vala, ahol
Csajághy parancsolt. Ocskay László ilyen tervvel járul a fővezér elé:
Két nap egymás után a
Tormás-szigetből ki fognak száguldani Ocskay László hadnagyai a csikós csapatokkal
az újvári sáncok legszélső ravelinja felé, ahol a várbeliek vágómarhái
legelésznek, mintha azokból akarnának elkapkodni. A kurucok erre természetesen
kirohannak a sáncból a maguk lovasságával, s összecsetepatéznak, mire a
hadnagyok visszavonulnak a szigetbe. A harmadik napon azonban a portyázók
csapatja nyomában maga ront elő Ocskay László az egész huszárságával, amit
még akkor ezrednek nevezett, s komoly harcba keveredik a kuruc lovassággal, azt
visszaveti, összekeveredik vele úgy, hogy kurucok és Ocskayék egyszerre jutnak
be a ravelinba. Ott aztán hirtelen nekifordítják az elfoglalt ágyúkat a
várbelieknek; mire azokat Heister és Pálffy minden oldalról megtámadja.
Ilyenformán foglalták el egykor a kurucok is ezt a nevezetes várat a
császáriaktól; miért ne sikerülhetne ugyanaz a hadifortély másodszor is?
A fővezér elfogadta
Ocskay László tervét, s ahhoz mérten tette meg az intézkedéseit. Ha Ocskay
László betörése sikerül a ravelinba, akkor egy rohammal el van foglalva
Érsekújvár.
Egy ilyen fényes sikerre
nagy szüksége volt Heisternek, de még nagyobb Ocskaynak.
Hogy a merész csapás
annál jobban sikerüljön, de hogy a katonáiba is bátor lelket ébresszen, azt
tette Ocskay, hogy magát az előcsapatot vezette ő maga személyesen, a
harmadik napon. – Pedig már akkor tudta azt, hogy négy hajdani bajtársa
összeesküdött ellene, hogy őt élve elfogják. Egy népballada maradt abból a
korból, amiben ezt megéneklik, s azt Ocskaynak is meghozták nyomtatásban.
Mikor a csikósgúnyába
öltöztetett portyázó csapatjával kicsapott a rekettyésből, a ravelin
kapuján egyszerre szemberohant rá egy kuruc csapat. Ráismert messziről a
vezérükre, Rácz Miskára.
Az egyenesen Ocskaynak
rugaszkodott; jobb kezében egy összegöngyölt pányvát tartva; nyilván azzal a
szándékkal, hogy azzal lerántsa Ocskayt a lováról.
Ocskay László bevárta a
kuruc vezért csendes nyugalommal, s mikor az közel ért hozzá, egy
pisztolylövéssel úgy főbe találta a lovát, hogy az hanyatt bukott, a
lovasát maga alá teperve. Rácz Miska kitörte a lábát.
– No, fogod-e már Ocskay
Lászlót? Rácz Miska! – kiálta az elbukottra a győztes ellenfél, s azzal
kirántva a kardját, nekivágott a kuruc csapatnak, aki nagy hamar tapasztalá,
hogy nem a tegnapi csikóshordával van ezúttal dolga, s futott visszafelé.
Nagy hamar azonban
segítségére jött a szorongatottaknak a ravelinból öt század Bercsényi-huszár;
rendes, vezényszóra bontakozó sereg; egy ezredes vezénylete alatt. – De
ugyanakkor előrobogott Ocskay László ezrede is a fűzfaerdő mögül,
s ekkor aztán ő vette át maga annak a vezetését.
A két lovasezred szép
rendes zárt sorban robogott egymásra szemközt; messze a csapatok előtt a
két ellenséges vezér, egymást keresve a lovagi találkozásra, ahogy
vezetőkhöz illik.
Ez időben mind a
két félen, a rendes könnyűlovasság is hegyes csúcsú vassisakot viselt,
hátul réteges nyakvédővel, elöl pedig egy, az ernyőről harántul
lenyúló keskeny arcvédővel, mely csak az orrot és az ajkat takarta; de
amely miatt mégis az arc ismerhetlenné vált.
Mikor a két vezér
összetalálkozott, egyszerre vágott a másikhoz mind a kettő. Nem volt
szokás a parírozgatás. A kuruc vezér kardja nagyot csattant Ocskay László
mellén, de nem tett benne kárt a páncéling miatt; Ocskay ellenben a maga
fortélyával visszakézzel csapott az ellenfele fejére úgy, hogy attól az
ütéstől a sisak hátulról előre bukva, leesett annak a fejéről.
Ráismert azután. – A
testvére volt, Ocskay Sándor.
Két ilyen nehéz ütésre,
ha vér nem eredt is utána, kell nehány pillanat, hogy kábulatából egyik is,
másik is összeszedje magát; és amint a vágtató paripák egymás mellett rohanva
elvitték az összecsapókat, ismét szemközt fordítsa a lovát az ellenfelére.
Ocskay Sándor,
észrevéve, hogy ellenfele páncélinget visel, változtatta a fegyvert. A
kengyelvasába tűzve ott volt jobb keze ügyében a dákos. Az az öt
láb hosszú, háromélű fegyver, aminek „páncéltörő” a neve; azt ragadta
kézbe. – Ocskay László pedig csak bámult elmeredve, s rémülten tekinte testvére
arcába. Az egész ég, az egész harcmező ezt a szót dörgé a fülébe: „A
testvér dákosa megtalálja sebhető részedet!” Azt is elfeledte, hogy
megvédje magát, hogy kezében a kard, és az arra való, hogy a dákos döfését
elhárítsa vele.
Ocskay Sándor pedig nem
ismert rá a bátyjára. Azt gondolta: ki ez a német, bajusztalan?
Csak akkor ordított fel
Ocskay László, mikor a döfést megkapta. Nem volt az halálos, nem is volt nagyon
mély, a páncél láncszemei nem engedik a tőrt messze behatolni, de mégis
eltemető szúrás volt az. A testvér adta.
Ocskay László rémülten
fordított hátat ellenfelének, s lovát sarkantyúba kapva, lélekvesztett
kétségbeeséssel rohant árkon-bokron keresztül; folyvást testvérének haragos
lihegését vélve hallani a háta mögött, s mikor egyszer a háta mögé mert
tekinteni, olyan messze volt már a csatatértől, hogy se kurucot, se
labancot nem látott sehol.
Üldözőjének a lova
valahol elbukott egy árokban. Ha az nem történik, Ocskay László hátulról kapott
sebben esik el testvére kezétől.
Ez a rémjelenet az
utolsó erőt is elvette lelkéből. Nem volt vitéz többé. – Kerülte a
harcot. – Nem is bízták reá. – Úgy bántak vele, mint egy leszámolt emberrel.
|