XXI. A végső kísérlet

Amint Ilonka megkapta a rémhírt férje elfogatása felől, azonnal kocsira ült, s éjnek éjszakáján útra indult Pozsonynak.

Ott volt Heister főhadiszállása.

Ilonkának megsúgta a szív ösztöne, hogy itt kell keresni a védelmet Ocskay László számára. A kurucokhoz hiába menne könyörögni; azok őtet is elfognák: hisz ő is ellenség! Heister még segíthet.

Elég korán reggel érkezett meg a pozsonyi várba. Rögtön sietett fel a fővezérhez.

Az előszobában azt mondták neki, hogy várjon. A tábornagy nincs még felöltözve, nem fogadhat el asszonyságokat.

Várt, nagy szívdobogások közt.

Elmúlt egy óra, kettő, három; mégsem mondták neki, hogy szabad a bemenetel. Jöttek azalatt sokan utána: mindnek várni kellett.

Ekkor ismét nyílik az ajtó, s Ilonka egy selyemtől suhogó divathölgyet lát belépni; tollas barettal a hajporozott fején, szépséglegyecskékkel a kifestett arcán, magas, aranyozott sarkú cipőiben kevélyen lépegetve, mint a páva.

Ez is ugyan siethetett, hogy olyan jókor meg tudott érkezni Verbóról, s átalakulni Deliancsából Ozmonda grófnővé! – A komédiásnők gyorsan tudnak átöltözni.

Ilonka kitalálta, hogy miért jött ez.

Angyali jó szíve közel volt hozzá, hogy kiengesztelődjék iránta. Elfeledte, hogy mit vétett ellene ez az asszony, csak az jutott eszébe, hogy ez most megmenthetné Ocskay Lászlót. Eléje sietett és megszólítá:

– Óh, asszonyom. Elfogták Ocskay Lászlót.

Ozmonda gúnyos hidegséggel viszonzá németül:

– Madame, ich verstehe kein Türkisch!

Igaz. Itt nem szabad törökül beszélni. Németre fordítá a szavát.

– Elfogták Ocskay Lászlót. Óh, könyörögjön mellette a fővezér úrnál.

Összetett kézzel esengett előtte.

A grófnő pedig magasra emelve a fejét, kevély elutasítással mondá:

– Asszonyom, ilyesmit nem szokás egy úrhölgynek a szemébe mondani! Mi közöm hozzá? Ki nekem az az úr?

Ekkor a tábornagy hadsegéde kilépett az ajtón, s azt mondá:

– Melyik az az úrhölgy, aki Ocskay László felől akar őexcellenciájával beszélni?

Ozmonda nem szólt semmit, csak megindult az ajtó felé, amit az udvaronc készséggel tárt föl előtte.

Erre elhagyta Ilonkát vértanúi türelme, megkapta Ozmonda ruháján a bouffant-t, s olyat rántott rajta vissza, hogy csak úgy ropogott a selyem, s azzal indulatosan kiálta fel:

– Ha szabad a szeretőjének könyörögni érte, akkor nekem elébb szabad: a feleségének!

S azzal félretaszítva erős kezével maga elől az ajtóban álló udvaroncot, berontott erőszakosan a tábornagyhoz.

Heister az ablakban háttal állt; az árnyéktól még sötétebb volt az arca, mint egyébkor.

Ilonka odarohant hozzá, és térdre esett előtte.

– Én vagyok Ocskay Lászlóné. Férjemet elfogták. Óh, szabadítsa meg kegyelmességed! Ne engedje, hogy megöljék.

Heister haragos volt.

– No, hát mit akartok? Hogy elfogták Ocskay Lászlót? Tudom. Elébb tudtam, mint ti. Kellenek nekem ide sápítozó asszonyok, hogy megmondják, mit cselekedjem? Már megtettem, amit kellett. Három órával ezelőtt elküldtem már a gyorsfutárt peremptorius levelemmel Érsekújvárra Csajághyhoz, a kuruc vezérhez, Ocskay dolgában.

Azzal hátrakapta mind a két kezét, nehogy megcsókolja valamelyiket a háládatos asszony.

Ilonka pedig még ott maradt térden állva, s összetett kezeit ajkaihoz emelve, úgy nézett fel a fővezérre, mintha ki akarná csalni annak az ajkaiból még azt a vigasztaló felvilágosítást is, hogy mit tett Ocskay László érdekében.

– Igenis – dörmögé a vezér. – Én nem vagyok a sok beszéd embere: én tenni szoktam. Megírtam Csajághy Mártonnak, hogyha ő foglyul ejté Ocskay Lászlót, nekem meg három kuruc vezér esett a kezembe: Fodor László brigadéros, Volfárt ezredes és Palkovics Ferenc főstrázsamester.

Hármat egyért! Fényes csere! Ilonka ismerte mind a hármat; férjének jó barátjai voltak. Az érsekújvári napok alatt sokszor találkozott velük. Ez a három bizony, bizony ér annyit együtt, mint az egy Ocskay László.

A szemei örömtől tündököltek Ilonkának.

Heister megsajnálta ezt az örömét az asszonynak. Nem járt ő abban, hogy valakinek örömöt csináljon.

– No, hát – ha azok odaát Ocskay Lászlónak levágják a fejét: én cserében ezt a három kuruc vezért nyakaztatom le.

Az ijedtség elvette Ilonkának a szavát.

Rettenetes gondolat! Nem hogy megmentsék Ocskay Lászlót, hanem arról van szó, hogy ha őt megölik ott, emitt megölnek helyette viszontorlásul három derék jó hazafit, három hajdani jóbarátot.

Fölkelt a térdéről, támolyogva, ingadozva ment ki a szobából. Ott az ajtóban még egyszer találkozott azzal a másik nővel.

Most az ragadta meg az ő kezét, s ezt suttogá a fülébe:

„Özvegy vagy már…”

Ilonka kitántorgott a várból. Lelkének minden gondolatja össze volt kuszálva. Merre forduljon most? Kit próbáljon még meg?

Egy vakmerő gondolatja támadt. – Oda fog menni Csajághyhoz – vagy kikönyörgi tőle a férjét, vagy osztozik annak a halálában.

– Hajts Érsekújvár felé! – mondá a kocsisnak.

Senki sem kísérte, senki sem tartóztatta.

Aznap korán reggel már a haditörvényszék előtt állt Ocskay László.

Künn a piacon a hajdúság, a népség lázongva gyülekezett, s ordítva követelte rettentő halálát.

A legszörnyűbb halál nemével kell neki meghalni, amivel csak országos gonosztevőket szoktak kivégezni.

Hasztalan volt most már Ocskay Lászlónak a fölébredése, hasztalan mondta el a vérbírák előtt, mi végzetes láncolata az eseményeknek sodorta alá ebbe a mélységbe; hasztalan esküdött, hogy ha még egyszer kezébe adják a kardját, minden vétkét lerója hűségével! Késő volt már. Kimondták rá a halált, a legszégyenteljesebb, a legirtóztatóbb halált: a karóba húzatást.

Ekkor a testvére, Sándor, odaborult Csajághy lábaihoz, s könnyeivel áztatva annak a kezeit, könyörgött kegyelmet szerencsétlen bátyja számára; saját érdemeit, hűségét, szenvedését, a hazáért mind fölemlegette. Elfeledkezett róla, hogy az elítéltnek ellensége, el arról is, hogy bírája, el arról, hogy ő a szegény letiprott magyar, ez meg a vérében gázló hitszegő – csak az jutott eszébe, hogy testvére.

Csajághy szíve nem lágyult meg; de igazságot tartott.

A mérlegre tette az öcs érdemeit, szeretetét, hűségét a bátya vétkei, hűtlensége mellé: s megkegyelmezé Ocskay Lászlót a szégyenteljes haláltól a nemes embereket megillető palloshalálra. Az is nagy kegyelem volt!

De meg kell neki halni!

Mikor az ítélet kimondatott, nagy trombitaszóval érkezék meg a piacra Heister levelével a gyorsfutár.

Csajághy átvette a levelet, s felbontá azt a törvényszék előtt.

– Heister azzal fenyeget bennünket, hogy ha mi kivégeztetjük Ocskay Lászlót, ő meg lefejezteti a tőlünk elfogott három vezért. – No, hát feleljük neki ezt: „Ha kegyelmed levágat az egy Ocskay Lászlóért három kuruc főtisztet, – akkor mi megöletünk hét császári fogoly tisztet; köztük Illert, Schenket, Zichyt, Ritschánt, akik kezeink között vannak! Ez a mi válaszunk!”

Ezzel bocsátá vissza Csajághy Márton a küldöncöt.

S ezt határozva, kettétöré a fekete pálcát, s odadobá Ocskay László lábaihoz.

Csak annyi időt hagytak még neki, hogy végrendeletet írhasson.

Azt Ocskay László elvégzé olyan nyugalommal, mint aki sorsával leszámolt, s hazamegy nyugalomra.

Öccse, Sándor egy pillanatra sem hagyta el többé.

Mikor készen volt a végrendeletével, azt mondá öccsének:

– Megvan még nálad az a levelem, amit egykor azzal a szóval adtam át, hogy bontsd fel majd akkor, ha meghalok.

– Nálam van.

– No hát, bontsd fel!

– Bátyám!

– Bontsd fel, itt az ideje. Akarom, hogy most olvasd el.

A levélben ez állt:

„Te szeretted Ilonkát, mielőtt én elvettem. Bocsáss meg, hogy megfosztottalak boldogságodtól. Ha én elvesztem, tedd őt boldoggá. Úgy légy áldva, ahogy ezt tenni fogod.

Bátyád: László.”

Sándor meg volt zavarodva, hogy titkát elárulva látta.

– Neki is megírtam ezt. Levelemet te fogod neki átküldeni, végrendeletemmel együtt. Én e szegény nőnek a szívét darabokra törtem: alkosd még egyszer egésszé! Az ő anyja megátkozta (az én bűnömért) az ő gyermekeit, légy nekik atyjuk, s fordítsd el róluk az átkot. Most hagyj magamra; – Istennel akarok kibékülni!

Azzal megölelték, megcsókolták egymást, László azt súgta Sándornak még egyszer: „Légy atyja gyermekeimnek”.

Alig hagyta el Ocskay Sándor bátyja börtönét, midőn egy porlepte lovas jött vágtatva az utcán, őt keresve.

Ilonka küldte ezt hozzá, azzal a kéréssel levelében, hogy engedjék őt bejönni a kuruc tábor elővédein keresztül. Őt magát Sempténél tartóztatták fel.

Odakünn már verték a dobokon a gyászchamade-ot. A vérpad fel volt már állítva a piac közepén.

Ilonka könyörgéseivel még egyszer csodát mívelt. Rábírta a kuruc előhad semptei parancsnokát, hogy őt keresztülbocsássa a hadvonalon. Ha jókor érkezik Érsekújvárra, bizony kiimádkozza őt még a hóhértól is, mikor az már a pallosát emeli föléje.

Szegény nő, hogy néz ki folyvást a hintó ablakából, epekedő arccal, ha nem jön-e már Érsekújvár?

Végre feltűnt előtte a láthatáron a síkon kiemelkedő bajorsánc.

Azon sánchatáron meredt föl egy magas árbocfa. S ennek a hegyén volt valami gömb. Az alkonyég sápadásában oly rémletes volt ez az égre meredő sötét jel.

– Mi lehet ez a sötét jel? – kérdezé magában borzadva a kétségbeesett nő.

Mielőtt odaérkezett volna, egy lovag jött vágtatva eléje. Ocskay Sándor volt.

– Vissza! vissza! – kiálta a lovag, amint Ilonkát felismerte; s feltartóztatta erőszakosan a robogó lovakat.

Ilonka kiszökött a hintóból, s odafutott Ocskay Sándorhoz.

– Mi az ott? Mi az ott? – kérdezé arra a rémjelre mutatva ott a sötét sáncorom felett; megragadva kezeivel Sándor karját.

– Óh, ne kérdezd! Ne nézz oda! Fordulj vissza! – rebegé Ocskay Sándor, keservesen zokogva.

A testben, lélekben összetört nő eszméletlenül rogyott össze.

Az a rémjel ott a távolban – az egykor legbálványozottabb férfinak a feje volt, árbochegyre tűzve.