IV. A megbabonázott malacfej

Talán nagyon is érzékenyen végződött volna ez a mai lakoma, ha valami közbe nem jön, ami a kedélyeket megint derültebb hangulatba hozza. Az ordinánc jött jelenteni a vezérnek, hogy idekinn van, és bebocsáttatást kér a Léva-vár volt labanc parancsnoka, ki is Sós Márton kapitány uram salvus conductusával jött idáig.

Ocskay átvette a salvus conductust, s átfutott rajta.

– Ecce a labanc kapitány át akar térni hozzánk egész csapatjával.

– Miféle nemzet? – kérdezé Tormássy László.

– Cseh biz az, Isten bűnül ne vegye neki. Szorítsunk neki helyet az asztalnál, urak. Ez, tudom, hogy még nem ebédelt. Vezesd ide!

A labanc kapitány belépett az étterembe, s nagy karimás, tollas kalapjával, gavallér módjára üdvözlé a házi úrnőket, azután meg katonásan az urakat. Az akkori dragonyosok egyenruhája volt rajta; széles, felhajtott ujjú wammsz veres melltakaróval, bő plundra, szétálló, tölcséres csizmaszár, felkötött sarkantyúval; az arca egészen olasz jellegű volt, mintha soha Csehországot se látta volna, éles arcéllel, egyenes orral, kerek szemöldökkel; szemei oly sűrű ráncok közé szorítva, mintha mindig nevetésre állnának; amiknek aztán a szája is szekundál, a két szeglete örökösen felfelé húzódva, s ezáltal valami kényszeredett nyájasságot fejezve ki, bajusza hegyesen fölfelé, kecskeszakálla merészen előre szoktatva. Kiegészíti az alakot a hosszú csigákba fodorított allongeparóka, ami akkori idők szerint a civilizáció divatja vala.

Egészen idegen akcentussal ugyan, de magyarul beszélt a kapitány. Régóta itt fekhetett már az országban, megtanulhatta a nyelvet.

– Alázatos szolgájuk az uraknak. (Ez is elárulja, hogy idegen; még akkoriban nálunk így nem köszöntöttek: „szolga! alázatos!”)

– Hozott Isten, bajtárs – fogadá Ocskay. – Azt hallom, hívünk akarsz lenni. Ha így van, ülj közénk, s végy részt a lakománkban.

– Hát bizony, nem is vagyok bolond – szól nevetve a kapitány –; hogy ott maradjak paprikában főtt bivalyhúst enni, mikor itt pompás lakomában részesülhetek…

(Ez jól indokolja a zászlócserélést: egy jó lakoma kedveért!)

– A nevem Scharada Nepomuk.

– Micsoda? – kiálta fel, billikomát lecsapva az asztalra Tormássy László. – De ilyen névvel ugyan énmellém le nem ülsz! S újra visszahúzta székét a helyére. – Elébb keresztelkedj ki magyarnak!

– Úgy van, úgy van! – kiabálának egyszerre többen. – Ki kell elébb keresztelkednie. – A nevetés mutatta, hogy ez félig tréfa.

A kapitány fideliter visszhangozá a nevetést.

– Hát én azt sem bánom. Legyen a nevem ezentúl „Sárady”. Ez csak jó magyar hangzású név. Azt sem bánom, ha megkeresztelnek, csak igazhitű keresztyén római katolikus pap legyen hozzá, meg jó keresztanya, aztán a paszitában magam is részt vehessek.

– Meglesz mind, atyafi – mondá Tormássy. – Itt a pap (Andrássy Mihályra mutatott), a keresztapa lesz Ocskay; a keresztanya meg, minthogy pápistára van szükség, itt lesz Furóné asszonyom. Azonnal behívjuk. Aztán jön a paszita.

A kapitány ráállt a tréfára. A nagyasszonynak is bele kellett egyezni. Furóné asszonyommal komolyan elhitették, hogy mikor egy labanc kuruccá akar áttérni, hát annak elébb, mint a töröknek, ki kell keresztelkednie, s ezt nézve, elvállalta a keresztanyaságot. Egy kis asztalt hoztak elő hevenyében, leterítve hímzett szőnyeggel, arra kitették a nagy ezüstmedencét, az ezüst korsóval; Andrássy Mihálynak felnyomták a fejére a négyszegletű papsüveget, Furóné asszonyom is feltette a táritoppos fejkötőjét, amiben olyan volt, amint a kalendáriumban a napot ábrázolják – hogy hát mármost ők majd megkeresztelik az áttérő labancot. Addig pedig felhozták az asztalra a jó töltött káposztát, hogy a kedvét még inkább felfokozzák.

Ment ez a mulatság rendén, egész odáig, amíg a barát a maga breviáriumából olvasva a keresztelés formuláréját, odáig nem jutott, hogy a keresztszülőktől azt kérdezze:

„Contradicisne diabolo, et omnibus eius insidiis?” (Ellentmondasz-e az ördögnek és minden ő incselkedéseinek?)

De mielőtt a keresztszülők erre megfelelhettek volna, egy vékony, kísértetes hang megszólalt onnan felülről, mintha csak a függő lámpásból sipákolt volna: „Non contradicas!” (Ne mondj ellent.)

Mindenki bámulva tekinte föl a függő lámpásra. Legfurcsább ijedelem látszott a baptisandusnak az ábrázatján, annak a szája is tátva maradt, úgy elbámult. Egy perc múlva egy másik hang, olyan, mintha valaki az orrán keresztül nyefegne, elkezde magából a keresztelőkancsóból kifelé gágogni:

„Non contradicito!”

Újabb, még nagyobb elhüledezés!

Utoljára egy mély basszushang a keresztelőasztalka alatt zúgott fel rémletesen:

„Nemo mihi contradicat!” (Senki nekem ellent ne mondjon.)

De már ezt meg kell fogni!

Egyszerre mind a hárman: a barát is, a keresztanya is meg a kapitány is az asztal alá dugták a fejeiket, hogy megfogják az ördögöt, s íme, midőn újra előkerülének az asztalfüggöny alul, a barát fején volt Furóné asszonyom táritoppos főkötője, a négyszegletű papsüveg volt a kapitány tarkóján, s Furóné asszonynak a fején lobogott a kapitány allonge-parókája. Az ördög elcserélte a fejeiket mind a háromnak!

Az egész társaság hangos hahotával vette fel a házat erre a szemfényvesztési tréfára.

– Diabolus te baptiset! – kiálta a barát, hozzávágva a neofitához a breviáriumát. – S volt nagy gaudium, amíg ki-ki a maga fejét visszacserélgette.

Csak Ocskay nem nevetett ezen.

– Hagyjátok abba! – szólt parancshangon. – Nem szeretem, ha a vallás dolgaiból tréfát űznek. Tiszteljük egymás ceremóniáit; ebben egyeztünk meg. Ezt látjátok a fejedelem medalionjára verve. Add a kezedet, bajtárs. Vitézek közt a kézcsapás egyértékű az esküvel. Nálunk Sárady lesz a neved. Ha győzünk, nemessé teszünk, predikátumot kapsz.

– Hanem aztán majd ne olyan hűséggel szolgálj a mi zászlónk alatt, mint az elhagyott alatt! – veté utána Tormássy.

– Fogadom, hogy nem olyan hűséggel fogom szolgálni az új zászlómat, mint a régit… – mondá a kapitány, s olyan különösen mosolygott hozzá.

– Akkor hát mellém ülhetsz – mondá Tormássy, s odább rukkoltatta a székét –, hanem mindenekelőtt add át a vár kulcsát; mert oda engemet nevezett ki a vezér jövendő várparancsnoknak.

– Itt hordom magammal – szólt a kapitány, kihúzva zsebéből az aranyozott várkulcsot, s odaszorítá azt két kézzel Tormássy kezébe, s ég felé forgatta a két szemét, amikor azt mondá: „Őrizze kegyelmed nagyobb szerencsével, mint én őriztem.”

– Fogadom Jupiterre, hogy tőlem csak az életemmel együtt veszi ezt el valaki. – De ni! Mi a ménkű?

Hát amint szétnyitotta a markát Tormássy László, a nagyasszonynak a cifra ollója volt a tenyerében, nem más.

– Az én ollóm! – kiáltá a nagyasszony megrettenve. – Hogy kerül a kegyelmed kezébe az én ollóm?

– De hogy kerül a kegyelmed láncára az én várkulcsom? – kérdezé Tormássy. Ami felett megint a nagyasszony förmedt fel csodájában.

– Ugyan engedjük már ebédhez ülni a kapitányt – mondá Ocskay –, mert bizony még hátrafelé fordítja a fejeinket.

A kapitány azonban a töltöttkáposztás tál előtt is megmutatta, hogy tud valamit. A töltelékeket csak úgy tüntette el egymás után, mintha ott sem lettek volna. S utoljára elnyelte magát a kést, meg a villát, amikkel evett. Keresték azt mindenütt nála, de nem volt sehol.

A kapitány oly kedélyesen kacagott e tréfák mellé, mint egy gyermek. Az egész társaság kedélyét kiforgatta a sarkaiból. Azok az eddigelé oly komoly, érzékenységre hajlandó, pátoszteljes szónoklatok, amik a magyar férfitársaságot annyira jellemzik, ennek az egy kókler idegennek a bohóskodásaira egészen elenyésztek; a hősökből, akik a haza sorsán búsulnak és lelkesülnek, pajkos diáktársaság lett, melynek kedve telik benne, ha egy cimborára talált, aki tréfát hágy magával űzni. – Még a nagyasszony is szeretett a bohó vendég úrral komázni. – Csak Ilonka nem mulatott rajta, s jólesett a lelkének, hogy lát egy másik arcot is, mely az egész hahota alatt alig vonul el egy mosolyra. Ocskaynak se tetszik e tréfa.

– No te, ördögökkel egyidős! – mondá a nagyasszony a kapitánynak. – Ha énnekem elő nem adod az én szép gyöngyház nyelű késemet, amit elnyeltél, én nem adatok másikat; pedig itt hozzák a sült malacot egészben, majd meglátom, hogy kezded ki?

A kapitány e szóra elkomolyodott, s amint a szép pirosra sütött malacot az egész tráncsértállal együtt eléje tették, összekulcsolta a kezeit, s kétségbeesetten tekinte a nagyasszonyra.

– Kegyelmes nagyasszonyom! Hát mivel érdemlettem én azt, hogy énnékem egy eleven malacot kell felennem?

– Eleven malacot? Te! Hiszen most húzták le a nyársról.

A sült malac elkezdett erre csendesen röfögni: „Oi, oi, röf!”

A nagyasszony összecsapta a két kezét: „De már ez nincs Isten hírével.”

A sült malac pedig nemhogy abbahagyta volna, sőt inkább visítani kezdett, mint a malac szokott, ha este az emséje után fut haza a legelőről. Úgy cifrázta, hogy az csupa nevetni való volt.

A kapitány úgy mórikált, mintha dühösködnék efelett, s egyszer csak a két kezében volt az eltűnt és hiába keresett kés, villa; senki se látta, honnan került elő, s azzal egy pillanat alatt levágta a sült malacnak a fejét.

És ekkor a levágott malacfő a következő szemrehányó szavakra fakadt:

– Óh, Muki, Muki! Mért tetted ezt velem?

A kapitány nagyot sóhajtott, és elszomorodva forgatá a szemeit felfelé.

– No lássa, nagyasszonyom. Ebben a malacban az én öcsémnek a lelke lakik, aki a Morvába fulladt, szegény, tavaly.

– Ne mondj ilyet!

– Ráismerek a hangjáról. Szólj, óh szerencsétlen! Miért húzott tégedet nyársra a kegyetlen szakács?

A malacfő felelt:

– Azért, mert megláttam, hogy a mustos pecsenyéhez való tokaji bort megitta.

– Ördöngösség! Boszorkányság! – kiálta valaki odahátul. – Az bizonyosan a szakács volt. Az egész cselédség betódult már a nagy komédialátásra onnan kívülről.

– Hát te boldogtalan! – folytatá a kapitány. – Mért öntözött téged Furóné asszonyom forró zsírral a tűz mellett?

A malacfő válaszolt:

– Azért, mert megláttam, hogy eldugott a zsebébe egy fél font mazsolaszőlőt.

– Jaj, a pokolravaló! Nem igaz! Nem is volt több hat szemnél az egész! – sikoltozott Furóné asszonyom.

De még aztán sorba vette a veszedelmes malacfő az egész úri társaságot, s kinek-kinek olyan titkait vallotta ki, amikről eddigelé még senki sem tudott.

Végre megsokallta az egzorcizációt páter Andrássy Mihály, akinek kolostori életéből igen kényes adatokat kezdett a malacfő előhozogatni, s hogy megakassza a boszorkányos orákulumot, ezt a kérdést intézé hozzá:

– No, te malacfő, hát ha olyan tudós vagy, mondd meg, lesz-e valaha olyan halandó, aki Ocskay László uramat diadalútjában feltartóztatja és legyőzi?

A malacfő felelt:

– Lesz!

– Ki lesz az? – Mely ütközetben?

A malacfő felelt:

– Szépasszony lesz. Lakodalomban.

Nagy taps következett rá.

– Mi lesz a neve a menyasszonyának??? – ostromlák egyszerre a malacfőt minden oldalról.

A malacfő goromba lett.

– Eb kérdi!

– Hajadon lesz-e, vagy özvegyasszony? – Ezt tudakolták tőle inkább.

A malacfő rejtélyes lett.

– Hajadon is, meg özvegy is.

– Hogyan? Hát két felesége lesz?

– Csak egy.

Ki értse ezt?

Csak Ilonka halaványult el erre a szóra. Őneki jutott eszébe, hogy ő az, aki leányfővel maradt, és mégis özvegy.

Ocskay véget vetett a tréfának ezzel a szóval: „Hagyjátok abba az allotriákat, urak! Te meg láss hozzá a falatozáshoz, bruder!”

A kapitány aztán kétfelé hasítá az elbűvölt malacfejet, úgyhogy az nem beszélhetett ki többé semmit.

– Kedves druszám! – súgá oda Tormássy László Ocskaynak. – Nem tetszik nekem ez az új szövetséges sehogy! Aki így tud a hasából beszélni és esküdni, aki ilyen szemfényvesztő módra tud elchangeírozni kést, villát, zászlót és hűséget, félek én annak a barátságától.

– Ügyelni fogok rá – monda Ocskay.

Félbeszakítá e tréfás jelenetet valami sajátszerű tempóra tartott dobverés künn a mezőn, amire legelőször is a nagyasszony figyelmezteté Ocskayt, hogy mi az.

– Magam is azt hallgatom – szólt Ocskay –, ez azt jelenti, hogy a haditörvényszék ül össze, rögtönítélni valami delikvens felett, aki a tábori regula ellen vétett.

– Jaj, csak ne végződjék halállal.

– Ez bizony mindennapi dolog.

– Tán csak nem lesz valami nagy eset?

– Majd kisül mindjárt a turpisság.

Ki is sült rövid időn. Az ordinánc jött jelenteni, hogy a veres huszároktól van itt egy küldöttség, a sentenciával.

– Előre tudtam – mondá Ocskay. – Ezek csinálnak a legtöbb kontrabantot, mintha ördögök szálltak volna beléjük.

Azzal átvette a haditörvényszék írott ítéletét.

– Mondom! Egy nap sem múlik el anélkül. Pedig milyen szigorú parancsot adtam ki, hogy senkitől egy tűt érőt el ne vegyenek. Egy közvitéz egy lévai asszonytól ellopott egy malacot.

– S ezért megbüntetik? Ez már nagyon helyes! – monda rá Tiszáné nagyasszony. – Biz a föld népét oltalmazni kell a katonaság ellen, mert nem mind ilyen gavallér az.

A kuruc tisztek erre a jelentésre mind felkeltek az asztaltól, s felkötötték a kardjaikat. Azután a vezérrel együtt mind kimentek a tornácra. Ott állt egy káplár meg két közvitéz a veres huszárok ezredéből. Lenn az udvaron pedig látható volt a delikvens, aki hajadonfővel, dolmányától megfosztva, hátrakötött kezekkel állt egy csapat muskétástól körülvéve. Fiatal, dacos képű legény volt. A napba nézett, s nem pislogott tőle a szeme.

Ocskay előkérte a tintatartóját és tollát az íródiákjától, s aláírta az ítéletet, aztán odaadta a hadbírónak felolvasás végett. Parasztnép, asszonyok, cselédség, mind hallhatták.

A delikvens fejére halál volt mondva.

Tiszáné nagyasszony nem akarta elhinni, hogy ez nem tréfa.

– Uramöcsém! Ezredes úr! No ugyebár, hogy ez csak ijesztgetés? Csak nem ölnek agyon egy embert egy malac miá! Egy magyar embert! Mikor úgyis kevesen vagyunk! Úgyis fogy a nemzetünk! Magunk is pusztítsuk? Kő üsse meg azt a malacot gazdástól együtt! Adok neki egy emsét kilenc malacával helyette. Csak nem teszik azt, hogy egy embert megpuskázzanak miatta?

– Ez bizony szomorú kötelesség – szólt Ocskay. – A legény jó vitéz volt, gyámoltalan öreg anyja van otthon; de példát kell szolgáltatni, különben felcsúfoltatik minden hadi regula. Itten csak egy mérték van: „Ma neked, holnap nekem!”

– Hát hiszen, üsse part! – verjenek rá huszonöt farmatringot, azt megérdemli; de csak ne oltsák ki az életét.

– Nem mi tesszük: a törvény teszi. A haditörvényben csak egy szankció van: a halál.

– Rettenetes törvény! Bár soha fel ne találták volna.

A szabály szerinti dobütés hangzott, mire a három küldött közül a káplár előlépve egyik kezét a csákójához emelte, a másikkal pedig egy akkor metszett topolyfavesszőt (mintegy singnyi hosszút) nyújta át a vezérnek, e szavakat mondva hozzá:

– Pardon, grácia a szegény delikvensnek, vitéz ezredeskapitány uram!

Háromszor kell ismételni ezt a kérdést; ha a harmadiknál is azt feleli rá a vezér, hogy Istennél a kegyelem, s aztán azt a rövid vesszőt kettétöri, s a földre dobja, akkor már „lőttek” a szegény elítéltnek.

De mielőtt kettőbe roppanthatta volna Ocskay azt a vesszőt, valaki megfogta gyöngén a kezét. – Ilonka volt az.

Hol vette ezt a nagy bátorságot, hogy egy olyan kegyetlen erős kezet halált csináló munkájában megakasszon?

– Ajándékozza énnekem kegyelmed ezt a topolyfavesszőt.

Jaj, de szépen tudott kérni az édes szájával, hát még azzal a beszélő két szemével.

Ocskay ránézett, s rajtaveszett a szeme, a lelke is.

– S mit akar kegyelmed, szép húgom, ezzel a topolyfavesszővel?

– Elültetem, s addig öntözöm, míg kihajt, szép fa lesz belőle.

Ocskay elmosolyodott rá, s odanyújtá a leánynak azt a topolyfavesszőt.

(Még e század elején is megvolt az Ocskay-kastély kertjében az a nagy jegenyefa, ami ebből a topolyvesszőből lett; úgy hítták, hogy a „kegyelem fája”.)

– No, te gézengúz! – kiálta Ocskay a delikvensre. – Most az egyszer száraz lábbal gázoltál ki a hínárból. Fogd ezt az aranyat, fizesd ki vele, akit megkárosítottál. Annak köszönd az életedet, hogy jó védszentet választottál, mikor megbérmáltak. Feljöhetsz a kézcsókolásra.

De biz azt a kézcsókot nem várták be. Ilonka vígan szökdécselve futott be a belső palotába, anyját felkeresni, aki elfutott az egzekúció elől, s a párnák közé dugta el a fejét, hogy ne hallja a puskaropogást, mikor azt a szegény kurucot agyonlövik.

– Nézd! Itt a kegyelem vesszője! Nekem adta egy kértemre! Ezt én elültetem, és ki fog hajtani.

A nagyasszony sejtette már, hogy sok más egyéb is gyökeret fog ott verni, s levelet hajtani, nemcsak az a topolyvessző.