VI. A vas ember

Nem sok időhaladékot adának az esküvői előkészületekre, csupán annyit, hogy a távolabb lakó rokonokat staféta által meg lehessen hívogatni a menyegző napjára.

Tiszáné nagyasszony azt kívánta Ocskaytól, hogy két helyre saját kezűleg írjon meghívóleveleket, az egyik Ocskay Sándornak, a vőlegény öccsének szólt, a másik pedig Csajághy Mártonnak, aki, mint a nagyasszony mondá, a szegény megboldogult Tisza Gábornak legkedvesebb testi-lelki barátja volt; együtt is szolgáltak hajdanában a török háború alatt, ahol a „lelkem fiam” elhalt, a Pálffy-ezrednél. Ezt a két urat expressz kívánta meginvitáltatni.

Érkezett is mind a két úrtól idejekorán válasz a meghívólevelekre. Ocskay Sándor kimentette magát, hogy nem jelenhetik meg ez örvendetes ünnepélyen, mivelhogy, a lóról leesvén, a lábát kificamította; nem nagy a baj, de veszteg kell maradnia vele vagy egy hétig. Csajághy Márton pedig azt válaszolta, hogy ha a napjára el nem jöhet is az esküvőnek, mert aznap éppen a hópénzt kell kifizetnie a katonáknak, s ebre nem bízhatja a hájat; de másodnapra a „tyúkverő”-re (ahogy a lakodalom utáni dáridót híják) bizonyosan megérkezik.

Az esküvő tehát nagy pompával megtartatott; amelyen a Tisza-család atyafiságán kívül az összes kuruc tisztek is hivatalosak voltak. Nem olyan szomorú lakodalom volt ám ez, mint a négy év előtti! A táborban és a várbeli ágyúkkal annyi victoriát lőttek, hogy egy derék ütközetnek is bevált volna.

A menyegző napjára következő délelőtt eltölt a társzekerek felpakolásával, amik az új asszony kelengyéjét szállítandók voltak. Ocskay a feleségét ocskói kastélyába szándékozott hazavinni, s a mézesheteket ott tölteni el; amíg a háború szünete tart. A régi hadviselésnél még erre is jócskán ráért az ember. Nem mentek az emberek akkor olyan bolondul egymásnak, mint most; hanem ha valaki az ellenséget jóltartotta egy porció ütleggel, időt engedett neki, hogy azt meg is emészthesse. Tehát nagy volt a készület a menyasszonyhozó utazásra.

Ilonka ez időt arra fordította, hogy a leánykori barátnőitől vegyen keserves búcsúkat, amikor úgy illik, hogy magukra hagyja őket mindenki. Ocskay pedig egy rövid misét tartatott magának a tábori pappal.

Mikor a miséből kijött, azt mondá neki az íródiákja, hogy egy táborbeli úr akar vele egyedül beszélni, aki most érkezett meg lóháton, és le sem nyergeltetett.

Ocskay tudta előre, hogy ki az. – Keresztet vetett magára, úgy került eléje.

Ez volt az a Csajághy Márton.

A nevét sem jelentette be senkinek e vendég úr, s azt kérte, hogy mutassanak a számára egy üres szobát, ahol egyedül lehet.

Magas, ölnél is termetesebb férfi volt, jóval a harmincon túl; de alakja és arca annál is idősebbnek mutatta. Széles vállai voltak, az egész alak csupa csont és izom, egy-egy keze akkora, hogy más embernek a feje belefért a markába. A feje aránylag kicsinynek látszott a termetéhez, még inkább a túl izmos nyak miatt. Az arcán két mély ránc vonult végig, a feszes magatartás véshette azt oda; barna, bronzfényű volt a bőre, az álla simára borotválva, s a két bajusza hegyesre kifenve, mint két orsó. A szemei mélyen benn ültek, s a két szemöldöke bozontosan hegyezte a végét előre a villogó szemek fölött. Mikor hallgat, az ajkait úgy beszorítja, hogy alig látszanak.

A két férfi szemközt állt már, de egyiknek az arca sem mutatta még csak a hajnalodását sem valami örömnek, hogy a másikat láthatja. Csajághy arca olyan volt, mintha vasból volna öntve. Ocskay erőltette a nyugalmat.

Egyik sem nyújtotta a másik elé kezét. Ocskaynak a száján nem jött ki ez a szó: „Isten hozott”.

Csajághy szólalt meg elébb. Hangja csendes, csaknem leptető volt; egy neme az erős suttogásnak.

– Meghívtál: eljöttem. Nem akartam a napjára érkezni: tudhatod, miért. Megtörtént – megvan. – Te nőül vettél egy leányt, akibe az öcséd halálosan szerelmes – te nőül vettél egy leányt, akinek a bátyját párviadalban megölted. – Megtörtént – megvan. – Ezt a titkot nem tudja más, mint az öcséd, aki a párbajnál a te segéded volt, és én, aki Tisza Gábor segéde voltam. – Büntetést szenvedtél érte, az egész ezred színe előtt. – Ezt az egykori csapatodat ellenségképpen találtad a tiszabecsi átjárásnál: mikor rájuk ismertél, úgy rohantál feléjük, mint egy őrjöngő Herkules, s levágtad, vízbe fojtogattad az utolsó emberig. Egy lelket nem hagytál megmenekülni azokból, akik megszégyenítésednek élő szemmel látott tanúi voltak. – Kitaláltad azt az új divatot, hogy a kurucok a hajukat elöl befonva viseljék; ez eltakarja nálad mindenkorra megcsonkíttatásodat: még a hitvestárs sem fedezheti azt fel soha. – Csak ketten tudjuk azt: testvéred – és én! – Most vedd eszedbe azt, amit mondani fogok, s amit, hogy elmondjak neked – itt és ma – csaknem szökve jöttem ide, éjjel-nappal nyeregben ülve. – Mi ketten tudjuk rettentő titkodat; s hogy azt megőrizzük, nagy árt kérünk érte. Kemény, lealkudhatatlan árt. Kettőt, nem egyet. Követeljük tőled, hogy ezt a nőt, akit feleségeddé tettél, oly boldoggá tedd, ahogy az azt megérdemli tőled. És aztán követeljük tőled azt, hogy ezt a hazát, ezt a szabadságot, amelynek zászlóját kezedbe ragadtad, szolgáld hűségesen, míg végső diadalra vezetted.

Ocskay hirtelen fölemelte kezét, mintha esküdni akarna. Csajághy vas keze lenyomta azt. Az övé erősebb volt.

– Ne esküdj! Ne fogadj! Az téged meg nem tart. – Ha te rendes, mindennapi ember volnál, ide sem jöttem volna hozzád, hogy emlékeztesselek; azt mondanám: „Úgy kell lenni, s úgy lesz.” Aki az ország legszebb, legjobb leányát feleségül nyerte, abból csak szerető férj lehet – aki a nemzet dicsőítését kivívta, abból csak hős hazafi lehet! De téged nem egyforma sárból gyúrt a teremtő. – Te nem maradsz sokáig magadhoz hasonló. Egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít; s önmagad ellenkezőjévé tesz. Egész életed eddigi folyása ilyen volt. Kolostorban növeltek, onnan megszöktél, eldobtad a barátcsuhát; katonának álltál. A táborban egy pár átkozott szép szem miatt képes voltál életre-halálra vívni legjobb cimboráddal, s meg tudtad azt ölni. A megfenyítésért átszöktél az ország ellenségéhez, a törökhöz: mohamedán lettél. Aztán – ahogy megtagadtad a Krisztust, megtagadtad a prófétát is; farba rúgtad a magas portát, s átszöktél a francia királyhoz, annak a testőrhadnagya lettél. Annak a testét sem védted meg. Otthagytad a faképnél, s kóbor kalandorokból csapatot toborzottál, azzal kószáltad be Németországot. A német elfogott, fejeden halál volt; az öcséd, Sándor futott érted könyörögni a hatalmasokhoz, vagyonát pazarolta, hogy megvásárolja a kegyelmüket. Elbocsátottak; de a németek zászlója alá kellett esküdnöd, s megfogadnod, hogy csapatoddal Rákóczi táborát rontod. – Ahelyett csapatostul együtt átmentél Rákóczihoz, s most az a neved a nép ajkán: „Rákóczi mennyköve”. Hűségesen adtam-e elő a curriculum vitae-t nálad?

Jó, hogy nem volt egy tükör sem abban a szobában, nem láthatta benne magát Ocskay ebben a pillanatban. Egy hős: megfogva, megkötve, megalázva, megverve, mint egy gyermek! Egyetlen ember által.

– És pro coronide elvetted nőül a vidék legszebb, leggazdagabb leányát, akiért annyi levente epedezett, de senki se jobban, mint saját édes öcséd, Sándor…

– Nem tudtam ezt – rebegé Ocskay; de szemeit nem bírta fölemelni.

Csajághy a vállára tette a kezét.

– Ne mondd ezt, kedves vezérem. Nekem fáj az jobban, téged, a hőst, a nép bálványát, s megvallom, az enyimet is, odáig alázva látni, hogy mentegesse magát valaki előtt; bárha édes testvére legyen is az. Én különben is szkeptikus vagyok: nem hiszek a sors véletleneiben. Abban, ami a világon történik, több része van az emberi akaratnak, mint a vak predestinációnak. Láthatatlan az is, mint emez. – Te éppen az öcséd leveleiből tanultad megismerni azt a hölgyet, akit ő elég ártatlanul úgy festett le előtted, mint a női tökéletesség ideálját. Ide már felkészülve jöttél. Rendeztél egy várostrom játékot, amiben a leány mint diadalmas hőst lásson maga előtt. Hisz Léva várának a bevétele csupa mesterfogás volt. Labancnak öltöztetett katonáid, kik a szétvert had maradványai gyanánt kerültek be a várba, hátulról támadták meg a várőrséget, s ők nyitották meg előtted a kaput az első lövésre. Ami attól fogva történt, az is, hitem szerint, mind csupa kicsinált praktika volt, egy szűz vár bevételére számítva: egész a hasból beszélő labanckapitány ezermesteri furfangjáig. Én még azt is tudnám hinni, hogy maga a halálra ítélési és megkegyelmezési jelenet is előre volt scénázva. Hiszen te theatrumdirector is vagy. Jól van. Bravó! A kurtina le van már bocsátva: most már tapsolhatunk. Tapsolunk is. Éljen a szerző! Éljen a hős! Hanem aztán most én jövök ez epilóggal. – Győztél, diadalmaskodtál. Én is a diadalszekeredbe fogom magamat, és húzlak. Nem állok be annak az officiózus bolondnak, aki a triumfátor szekere mellett, az ujjongó nép hallatára, a hősnek a hibáit hányta szemére. Dicső vagy, fényes vagy, boldog vagy. Maradj az! Ezt az egyet követeljük tőled mi ketten: semmi mást. Férje vagy a legszebb, s ami több annál, a legjobb asszonynak a földön – légy boldog családfő! Légy erős törzse egy dicső családnak, hatalmasítsák el utódaidat e földön a jövő századok! Gazdag lettél, légy még gazdagabb, uraljon kiskirálya gyanánt mind az a föld, amit felszabadítasz. – Becsülve vagy. A fejedelem egy szavával elveszi tőlünk, többiektől a becsületet, hogy terád halmozza. Szerezz hozzá még többet: úgy mutogassanak rád, mint követendő példaképre a kortársak előtt. – Bálványa vagy a népnek – légy megváltója! – Vezesd be az ígéret földébe, s írd be a nevedet a legelsők közé, akik ott ragyognak történetünk érclapjain! – Rákóczi villáma vagy! Győzhetlen a harcban; – a nép hitében a mesék lovagja, akinek a testét nem fogja se kard, se golyó; hogy még sérthetlenebb légy, mindenütt ott láss magad mellett kettőnket: öcsédet és engem: a mi testünk fog védelmezni a csaták vészei között; mi virrasztunk sátorod előtt, mikor alszol, mi oltalmazunk élesen vágó kardok s még élesebb nyelvek ellen, s ha esküdni kell melletted, készek vagyunk Isten igazsága ellen esküdni és elkárhozni érted… mindaddig, amíg e magasra vivő úton fölfelé haladsz. … Addig: igazán mondom, addig… Hanem ha te egyszer ennek az útnak a lejtőjére tévedsz, te ha egyszer árulóvá találsz lenni e szentháromság ellen, aminek neve „hitvesi hűség”, „férfiúi becsület”, „hazafiúi kötelesség”: mi leszünk ketten, akik meg fogunk ölni: én – és az öcséd! Testedet nem fogja fegyver? Ám a testvér dákosa megtalálja sebhető részedet; ha van kard a világon, amitől félhetsz: bizony a testvéredé az. Ha megcsalod valaha ezt a nőt, ha elárulod valaha ezt a hazát, gyilkosod lesz – az öcséd; hóhérod leszek én!

E nehéz szavakra azzal felelt Ocskay László, hogy mindkét kezét nyújtá Csajághy elé, s a szeme közé nézett annak bátran, őszintén, nemesen. A két férfi megszorítá egymás kezét, s aztán megcsókolták egymás arcát.

– Amit ez órában hallottál tőlem – dörmögé halkan Csajághy –, az el van temetve a sírban, csak magad fel ne dúld: ott marad örökre. – És most – vezess át az „édesanyád”-hoz.

…Mind a két asszony együtt volt: az anya és leánya. Régi jó ismerős volt előttük Csajághy Márton. Szegény jó Gábornak ő volt a legkedvesebb barátja. Nem is tudott vele a nagyasszony egyébről beszélni, mint a megholt fiáról; bárhogy igyekezett is Csajághy más, vidámabb tárgyakra fordítani a beszédet: meg csak visszatért rá.

S Ocskaynak mindezt ott kellett hallgatnia.

(– Miért olyan hidegek a kezeid? – suttogá a hozzásimuló hitves, aggodalmaskodva.)

– Milyen délceg volt, és milyen jó! – suttogá az özvegy. Mennyire szerette a húgát. Mikor menyasszony volt, azt mondá vőlegényének: „Meg ne keserítsd valaha a húgomat, mert akkor megöllek.” Óh tudom, hogy ha meghallotta volna, hogy a testvére sír a férje miatt, a sírból is fölkelt volna a fogadását megtartani, hogy azt megöldökölje.

Ilonka egészen odaborult a férje keblére, mintha féltené azt, hogy már öldöklik.

Édesanyja észrevette felindulását, s könnyein át mosolyogni kezdett.

– Nem téged, nem, édes. Nyughatik már jó bátyád csendesen. Testvére boldog lesz. – Pihenj, fiam, pihenj! – Jöjjetek: most mutatok tinektek valamit, amit eddig csak titokban, csak magamnak tartogattam. Lássátok meg ti is!

Azzal odavezette őket ahhoz a nagy szekrényhez, amelyben meghalt fia öltönydarabjai voltak elrakva, krónikai rendben: legfelül a hímzett mellény.

Kivette, széttárta.

– Nézzétek: ez volt rajta halála óráján! Akkor is jó húgára gondolt, mikor azt felvette, mert ő hímezte ezt ki. Itt vágta keresztül az a gyilkos golyó, amely életét kegyetlen kioltá.

Az anya kitörő fájdalommal emelé az égnek reszkető öklében a tépett öltönydarabot.

Csajághy megrettenve nézett rá, ha ez most átkot talál mondani a gyilkos fejére! – Ocskay olyan volt, mint a halál.

De a fájdalom torzította arc mosolyra derült egyszerre.

– De nem! Ma nem átkozódom. És sohasem többet. Legyen áldott az Úr, aki őt elvette, s nekem ismét visszaadta. Hiszen van már megint fiam. Áldassék az Isten!

S azzal megölelte a leánya férjét, az Úr adta édes figyermeket.

A nagy, kemény vas embernek is szemébe szökött a könny, s végigfutott azon az ércbarázdán, amit ilyen nedv patakja nem szokott öntözni soha. Most nem bírt magával.

– Utoljára vettem ezt most elő – szólt Tiszáné. – Most elteszem örökre – azzal megcsókolta azt a golyó ütötte nyílást a mellényen, azt a titoktartó szájat, s aztán sorba adta; mindenkinek meg kellett ezt a néma ajkat csókolni: Ocskay Lászlónak is. Akkor visszatette azt az özvegyasszony a fiókjába. – Most már aludjál csendesen. Soha sem költelek fel már többet álmodból. – Pihenj, fiam, pihenj. – Hiszen itt van már az, akiért elfelejtem, hogy olyan nagyon fájt a szívem valaha miattad.

S azzal egymáshoz ölelte az ifjú párt: a vőt és leányát.

… Csajághy búcsúzott, azt mondta, hogy siet. Nem maradhat tovább. Csak szökve jött így is. Végőrön van az állása, mindennap ellenséggel szemközt.

Mikor Ocskay kikísérte az előpitvarba, s egyedül voltak, Csajághy megragadta a kezét vas markával, s azt dörmögé fülébe.

– Ha te ezt a jelenetet valaha el tudnád felejteni!

– Soha ez életben! – suttogá Ocskay.

– Eredj vissza az „anyád”-hoz. Neki van rád szüksége, nekem nincs. – Eredj vissza hozzá.

… Mikor Csajághy egyedül, senkitől nem kísérve lement az udvarra, a lovát ott jártatta egy zöld mondúros hajdú a fák alatt: Csajághy véletlen szemügyre vette a hajdú arcát, s megdöbbent a láttára.

– Te, legény! Nem Marci a neved?

– A vaóna, ha más nincs.

– Nem te voltál Gábor úrfinak az inasa?

– Reegen vaót a: talán nem is igaz.

– Hát téged nem vágtak le a többivel együtt Tiszabecsnél?

– Ím, nem valeek ottan.

– Hát azt mondom neked, fickó, hogy kapicányon tartsd a nyelvedet, hogy ki ne beszéljen valamit abból, amit tudsz. Mert ha meg talál szaladni a nyelved, bizony mondom, hogy utánafut az a te nagy tökkolop fejed is.

– Dejszen viteez kapitány uram, van eennekem annyi eszem, amennyi egy embernek, menmeg meeg azonfelyül egy palócnak eleeg!

Csajághy felkapott a lovára, s elvágtatott.