VII. Mézeshetek

Tiszáné nagyasszony minden negyednap kapott levelet a leányától Ocskóról, ahol Ilonka házassága első heteit tölté. E levelek áradoztak a boldogságtól.

Egy új világot talált maga előtt az ifjú nő! – Sokkal szebbet annál, mint amit az álmok tündérei hoznak a vágytelt leányi szívek elé. – Mennyire szeretve van, azt meg sem kísérté szavakba foglalni. Az ilyesmiről a szemérmes nő még az anya előtt sem beszél. A férjének csak ez volt címe a leveleiben: „az én drágám”, „az én angyalom”.

Meg lehetett azt érteni jobban az elmondott dicsekedésekből. Az ifjú menyecske az egész úr a háznál: korlátlan egyedúr, aki mindenkivel rendelkezik. Az egész nagy gazdaság az ő kezén fordul meg: jövedelem és kiadás. Mennyi gond van azzal! S milyen jólesik az asszonynak, ha az a gond őrá van bízva! Ez az édes teher. – Ocskay birtoka eddig is igen jól volt berendezve. (Igaz, hogy mind ez ideig a Sándor öccse kezelte.) Olyan tehenek vannak itt, amiknek nincsen szarvuk, s naponkint háromszor kell őket fejetni; a birkák pedig selymet hordanak gyapjú helyett. A baromfiudvarban kalekuti kakasok és pézsmakacsák tenyésznek. Azok mind ismerik őt már. Hát még a kert! Az egy valóságos paradicsom. Olyan virágokat ő sohasem látott, olyan gyümölcsöket ő sohasem ízlelt. A virágoknak maga az „édesem” a kertésze; ő oltja, plántálja a csemetéket, s a gyümölcsöt ő szedi le a fákról. A kert közepén vannak a halastavak, amikben pisztrángokat tenyésztenek, együtt szoktak horgászni azokban ők ketten.

Azután a kerten túl van az erdő; a szép óriási szálerdő fenyőkből, olyan annak az illata, mint az élet! Együtt szoktak abban sétálni, lovagolni, a szelíd dámvadakat etetni ők „ketten”.

Mindig csak „kettecskén”, mindenütt „mi ketten”.

Nem jár az egyik vadászni, unatkozásra hagyva a másikat, nem hívogat jókedvű cimborákat a házhoz, hogy legyenek többen: elegek ők maguknak ketten.

Még csak dohányozni sem lopózik félre a férj, mind elajándékozta a pipáit, azt mondta, hogy árt a mellének; pedig csak azért tette, hogy még a pipa se lopjon el tőle egy pillanatot is az együttlétből.

Aztán nemcsak gazdaságból, kertészetből áll ki a világ, vannak komolyabb foglalkozások is. Amit leánykorában elmulasztott Ilonka, most asszonyfővel helyrepótolja. A „drágám” leckéket ád a feleségének a francia nyelvből; azt mondja, hogy majd ha egyszer békesség lesz, lemennek együtt Versailles-ba – ők ketten. Igen jól halad a tanulás. Már a gyakorlatokig ment. Fél esztendő alatt, azt mondja a drágám, hogy kész franciának tanítja ki a nejét.

(– Fél esztendő alatt! – dörmögé a nagyasszony, mikor ezt olvasá. – Hát a hadverésből mi lesz? Azért nevezte ki fiamuramat ezredeskapitánynak a fejedelem, hogy komanvuportévut tanítgasson hat hónapig a feleségének? – Node az az örvendetes volt abban is, hogy ezalatt is mindig együtt vannak – ők ketten.)

Látogatásokat még eddig nem értek rá tenni a vidéken. (Nem értek rá? Ez is jó tünemény.)

Nehogy pedig a „drágám” megunja magát az együttélésben, a maga számára is talált olyan munkát, amit egész passzióval végez. Valami nagy, kutyabőrbe kötött fóliánsból fordít: diákból magyarra. Aztán úgy megy ám ez a fordítás, hogy előtte fekszik a könyv, a térdén meg a feleség ül – ahol comma van: az egy csók, ahol semicolon jön: az a kettő, a pausánál egy ölelés.

(No, ez nem rossz metódusa az interpunkciók megértetésének.) Aztán milyen szép dolgok vannak abban a könyvben, amit a „szerelmem” diákból magyarra fordít. Azt Ilonka azon melegében olvassa, ahogy a toll hegyéből kisül. De azoknál szebb dolgokat embernek kigondolni sem lehet. Bellarminiusnak hívják a szerzőjét.

(No, megütheti a kaszakő ezt a mulatságot! – mondá ennek az olvastára Tiszáné nagyasszony. Ő már hallotta hírét ennek a Bellarminiusnak. Ennek az olvastatásával térítették el a jó Brandenburgi Katalint is a kálvinista hitről, úgyhogy már akkor, mikor az ő anyjának ajándékozta azt az imádságos könyvet, pedig akkor még Bethlen Gáborné volt, már ezt a gúnydalt énekelték róla:

Gyakran térdet képeknek hajték,
Titkos boltban melyeket tarték,
Isten helyett – holt szenteket,
Feszületet imádék,
Olvasókra
Sok szapora
Ávékat mondék.

Most már nem bánta volna a nagyasszony, ha inkább azon panaszkodott volna egy kicsit a fiatal menyecske, hogy a férje naphosszant vadászni jár, mintsem hogy azzal dicsekedik, hogy a „drágalátos egyetlene” Bellarminiust fordítja magyarra, s azalatt a feleségét a térdén ringatja.

A nagyasszony erősen hitbuzgó volt.

Mai napság fel nem tudja ezt már fogni senki, hogyan gyűlölhette egyik magyar ember a másikat, testvér a testvérét azért, mert az egyik így, a másik amúgy dicsérte az Istent! Pedig hát száz esztendőn át ez volt a kor uralkodó gondolatja: Császárok, királyok, főpapok, lelkészek, iskolamesterek, urak és parasztok, magyarok és tótok, férfiak és asszonyok mind abban vetekedtek, hogy ki hogyan ragadhasson el egy lelket a másiknak az aklából a magáé számára. A hittérítők odatelepedtek a révek átjáróihoz, s a kompon átkelőket igyekeztek megtéríteni; a vásárokban prédikáltak egymás ellen, színdarabokat adtak elő, amikben a papokat agyoncsúfolták, s hogy már a megszólalásnál felismerjék egymást, az egyik felekezet az „ly”-t „1”-nek, a másik „j”-nek ejté ki, s amely napon egy kálvinista prédikátort a pápisták áttérítettek a maguk hitére, ugyanaz nap tromfra tromfot a kálvinisták is fogtak maguknak egy franciscánus barátot, akiben diadalmaskodjanak; amely családban pedig egy konvertita támadt, az nagyobb gyászt hozott arra a halálesetnél. Úgy beszéltek arról, mint az öngyilkosról. II. Ferenc (Rákóczi) fejedelem kezdé azon a hadjáratát, hogy ennek a kölcsönös torzsalkodásnak egy minden vallásfelekezetet egyesítő oltárral vessen véget, amin a hazaszeretet lángjánál áldoztak: ezt példázta amaz emlékpénz is. De bizony a kor fogalmai még nagyon erős gyökerekkel voltak belenőve a szívekbe – Tiszáné nagyasszonynak tehát alig tudott volna Ilonka valami szomorúbb tudósítást küldeni, mint hogy ővele Ocskay azt a veszedelmes Bellarminiust olvastatja. Tudta ő azt Ocskayról, hogy az valamikor maga is barát volt.

A mai kor gyermekei előtt mindennek a nagy keserűségnek nincsen már értelme. Hogy valamikor háborút lehetett viselni azért, hogy az Úrvacsorája egyes vagy kettős szín alatt szolgáltassék-e ki? Most már csak azért háborodunk fel, ha a magunk vacsoráját redukálja valaki.

A szerelmes ifjú pár úgy élt ocskói magányában, akár egy szigetben a Csendes-tenger közepén. Hogy a világ nagy zaja meg ne háborítsa idilli nyugalmát, arra nézve Ocskay László egy igen jó stratagémát gondolt vala ki. Tartott egy kis ébénumfa ládikót, s amint valahonnan levele érkezett, azt menten becsukta felbontatlanul abba a ládikóba, s a kulcsát felakasztotta a fogasra. Miatta talpra állhatott, fejére állhatott az egész világ tetszése szerint.

Pedig azokban a levelekben aligha fontos parancsolatok nem foglaltattak Bercsényitől, a fővezértől, Károlyi Sándortól, az alvezértől; el kellene már foglalni Kékkőt, Csábrág várát régen ostromolják. De Ocskay sokkal nevezetesebb hadműveletnek tartá ehelyett azt, hogy egy odvas fát megostromoljon egy mókusfészekért. Ilonka nagyon szeretett volna egy mókussal bírni. Az volt a valódi parancsolat. Fogott is Ocskay egyet; az meg is harapta a kezét, megcáfolva ezáltal azt a hitet, hogy az ő testét nem fogja semmi fegyver. Volt bezzeg nagy sírás az asszonyka részéről, mikor a mókusharapás sebét kendőjével letörülgeté, s azt a miatta hulló vért meglátta. – Boldog Isten! Ilyen sírást követni el egy mókusharapás meg három csepp vér kihullása miatt! – Hátha egyszer…?

Bizonyosan az a rendelet is benne volt valamelyik fogságba dugott levélben, hogy serénykedjék Ocskay László uram Léva várát hevenyében új sáncokkal és pallizádákkal ellátni, mert jön Bécs felől Schlick tábornok, aki nem érti a tréfát. Hanem ennél sokkal elébb való dolognak tartá ő az elfogott mókus számára egy olyan körülforgó kalitkát készíteni, amiben a tréfás állatka az asszony mulattatására szaladgálhasson.

Éppen azon kapta Csajághy Márton a szerelmespárt, mikor a mókust etették; a kalitka az asszony ölében volt, Ilonka meg a férje ölében, Ocskay a fogaival törögette a mogyorót, a mókus furcsálkodott, a menyecske pedig nevetett rajta. Csajághy minden bejelentés nélkül toppant be a pitvarba. A menyecske aztán nagy szégyenkedve futott be a szobájába, otthagyva a mókust kalickástól a férje kezében.

A vas ember arca semmivel sem volt mosolygásra hajlandóbb, mint máskor.

– Adon Isten jó napot!

– Fogadj Isten!

Csajághy szemrehányásteljes arccal állt, karjait egymásba fonva Ocskay előtt.

– Mit csinálsz te itt?

– Amit megfogadtam. Boldogítom a feleségemet.

– Hat hét óta teszed ezt már.

– S tenni fogom, amíg a hosszú életben tart.

– De azalatt, amíg te itt a feleségeddel csókolózol, velünk meg csókolóznak a vallon dragonyosok kardjai.

– Csókoljátok őket vissza!

– Nem kaptad a táborból a leveleket?

– Kaptam. De egyet sem bontottam fel.

– Hát micsoda?

– Tudtam jól, hogy mit írnak benne. Azt, hogy rögtön üljek lóra, hagyjam itt a feleségemet, s menjek ide meg amoda tábort járni. Úgysem fogadtam volna meg.

– Nem fogadtad volna meg?

– Oly kevéssé, mint ahogy nem jön vissza semmi imádkozásra egy ember a másvilágról, aki már ott az idvességnek részese lehet, hogy a ti bajaitokban részt vegyen.

– Ember! Mi történt veled? Kilopták belőled a lelket?

– Úgy van. Kilopták. Nem tartom magamnál. Bűvkör van körülem kerítve, amelyen belül olyan boldog vagyok, hogy nem törődöm az egész világgal.

– Nem úgy egyeztünk, bajtárs. Két föltételt hallottál tőlem. Az egyik az volt, hogy tedd ezt a nőt olyan boldoggá, ahogy azt megérdemli, a másik az, hogy vezesd azt a zászlót, amit kezedbe ragadtál, végső diadalra.

– Hát Isten vagyok-e én, hogy két ellenkező dolgot tudjak teljesíteni? A nő boldogságát nem adhatja más meg, mint magam; a zászló diadalához vagytok elegen.

– De olyan, mint te, nincs senki közöttünk. Amióta te elvonultál közülünk boldog magányosságodba, nemcsak a megkezdett diadalút akadt fenn, hanem visszafelé megy minden. A hősök, akik vészbe-viharba mentek akkor, mikor azt látták, hogy te elöl mégy, most egy vaklármára szétszaladnak, s árulást ordítanak, ha jön az ellenség, s a hátaikat mutogatják neki. Egész táborodat úgy szétzavarta az első összemérkőzésnél Vak Bottyán, hogy mind a világba szaladt a kurucság.

– Szedje őket össze, aki akarja!

– Harmadnapja Léva várát visszafoglalta az ellenség, éppen azzal a csellel, amivel te megvetted. Foglyul esett a bátyád, Tormássy László is.

– Mért nem tartotta nyitva a két szemét? Neki nem volt fiatal felesége, aki befogja.

– De cimbora! A szép feleség miatt odavész minden babérod!

– Hát bánom én azt! Egy petrence babéron nem nyugszom olyan édesen, mint az én asszonyom keblén.

– Hát a kötelesség? Te a fejedelem ezredeskapitánya vagy. A kötelességmulasztás gyalázat.

– Ha nem tetszem a fejedelemnek, csapjon el a hivatalomból, tegyen helyembe mást. Mit törődöm én a gyalázattal! Arcul ütnek? leköpnek? A feleség letörli, megcsókolja a helyét – s nem fáj többet. Hagyjatok engem magamra!

– Nem! Bajtárs. – Ilyen nagyon még a hitvest sem szabad szeretni. Aki az lehet, ami te voltál, aki az lehet, aminek neked lenni kell; az nem mondhatja azt: Én nem vagyok! Ne keressetek!

– S én azt mondom nektek, hogy nem vagyok! Ne keressetek! Ti engemet megkötöztetek erősen. Rajtam hajtottatok, mikor dicsőségem mámorában azt hittem, hogy körös-körül ragyogok. Levetkőztettetek minden sugaraimból. Elém tartottátok a tükröt, hogy lássam, milyen silány, nyomorult lélek lakik bennem. Elmondtátok előttem a curriculum vitae-t, amit összeállítottatok egy éretlen suhanc hóbortjaiból; s rám olvastátok belőle, hogy ez vagyok: áruló, szökevény, hitszegő, minden ügyre nézve, amihez odaszegődöm. Kiszakítottátok belőlem a lelket. Nem a feleségemnél van az kalitkába zárva; hanem tinálatok. Van két ember a földön, aki gyanakodik rám, hogy áruló lehetek valaha. Most már vagyunk hárman; mert én is gyanakodom! Undorodom a kardom markolatjától, mint a veszett ember a tükörtől, mert azt gondolom, mikor hozzányúlok, hogy én azt a kardot még egyszer hazám ellen is fordíthatom. Hiszen képes vagyok rá. Hiszen ötször cseréltem már zászlót, mért ne fordíthatnék magamon még hatodszor is? Hiszen „elég egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás, hogy önmagam ellenkezőjévé gyúrjon át”? Ezzel a szavakkal holt embert csináltál belőlem. Hagyj szépen eltemetve. Csendes ember leszek; soha senkit, soha semmit el nem árulok többet ebben az életben. Ne hívjatok vissza! Rossz katona leszek. Nem szeretem a kardomat többé. S ha rá tudna bírni valami, hogy elszakadjak attól a földi mennyországtól, amit magamnak teremtettem, képes volnék inkább visszamenni a nagyszombati kolostoromba, hogy elkövetett bűneimért vezekeljek, mint oda a táborba, új bűnöket elkövetni!

Ez az egész patetikus kitörés minden hatás nélkül hagyta a vas embert.

– Bajtárs! Ahhoz én régen hozzá vagyok szokva, hogy te az indulataidban excentrikus vagy. Hanem engem a heveskedés nem győz meg. Én küldve vagyok hozzád; mégpedig egyenesen a fejedelem által. Íme őfelségének a levele.

Ocskay átvette a levelet, s dölyfösen mondá:

– Ezt éppen úgy nem fogom felbontani, mint ahogy a többieket nem bontottam fel.

– Sajnálni fogom. Mert ha ezt a levelet el nem olvasod, akkor én, parancs szerint, erőhatalommal foglak innen elvitetni. Egy szakasz huszárt hozék magammal.

– Akkor meg éppen nem fogom ezt elolvasni! – kiálta indulatosan Ocskay, s kétfelé repesztve a fejedelem levelét, odadobta azt a lábai elé.

A vas embernek az arca még erre sem változott át. Hidegvérrel mondá:

– Jól van. Hát a fejedelemnek a levelét eldobtad olvasatlanul. De itt van nálam még egy másik levél, egy még nagyobb úrtól. Ezt bizonnyal el fogod olvasni. – Anyád írja.

Ocskay összerezzent. – Ez valóban a legnagyobb úr a földiek között. Az anya, akinek a fiát megölte, s aki őt fia helyett fiává fogadta.

Ennek a levelét fel kellett bontania.

Nem volt az kalligrafikus írás, nem is volt valami cikornyás stílus; de egészen szívhez szóló.

„Kedves édes szeretett fiamuram!

Örömmel értesülök kedves leányom sűrű leveleiből afelől, hogy kegyelmed az én szegény leánykámnak olyan hűségesen szerető férje lőn. Áldja meg kegyelmedet ezért, meg is fogja áldani a magasságban lakozó Isten! Bárcsak ez a boldog örömük háborítást ne szenvedne soha. De hát Isten akaratja ez idő szerint, hogy ne csak magunké legyünk, hanem másoké is, akik bizalommal vetik reánk szemeiket. Amíg kegyelmed öröme napjait éli, minket viszontagságos időkkel vert meg a Hadak Ura. Lévát elfoglalta az ellenség: házamban idegen katonák tanyáznak, akik mindennap gyalázzák nemzetemet. Bátyámat, Tormássy Lászlót, fogságba ejtették a várban, s azzal fenyegetnek, hogy ha kegyelmedet rá nem veszem, hogy a pártjukra áttérjen: a szegény bátyám fejét bizony spirituszba téve küldik meg énnekem.

Én pedig ellenben azt írom kegyelmednek, hogy ha mindjárt az én saját fejemet fenyegetnék is a pallossal, kegyelmed a haza ügyétől soha el ne térjen. Itt minden ember, kicsinye-nagyja, csak azt beszéli, hogy volna csak itten Ocskay László, majd nagyot fordulna egyszerre a hadak kockája; kegyelmedet nézi, kegyelmedet várja minden népség és a katonaság; úgy éneklik szerteszét a mezőn: „Hol vagytok hazámnak csillagi? – Ocskay!”, s egyik napról a másikra mindhiába várják! – Én ugyan jól értem, s érezni is tudom, hogy vajmi nehéz elhagyni az embernek az ő boldogságát. De én abban éltem mindekkorig, hogy van még a boldogságnál valami nagyobb is e földön. A becsület. Mikor választani kell, az ember otthagyja a boldogságot, s a becsülethez fordul. Ha elbukik az ügyünk, kegyelmedet fogja vádolni mindenki. És én nem akarom azt megérni, hogy az én leányom neve egy olyan névhez legyen hozzákötve, amihez csak egy makula is hozzáférhet. – Szedje össze magát kegyelmed, és tegyen nemkülönben, mint ahogy tettenek őseink, és tesznek mai napság annyi ezeren, akik elhagynak szerető feleséget, ápolgató édesanyát, s sietnek vérüket felajánlani a legdrágább édesanyának. A gyönge asszonyok parancsolni tudnak a könnyeiknek, hogy ne folyjanak őutánuk. Ezt tegye kegyelmed, és mi is ezt tesszük. – Énnekem pedig írásbeli választ erre a levelemre ne írjon kegyelmed másunnan, mint Léva várából. – Maradok igaz, szerető édesanyja: Zsuzsánna.”

Ocskay László fogta az övébe dugott ónrudat, s azt írta e levél alá:

„Engedelmeskedem. – Fia: László.”

Azt a levelet otthagyta az asztalon.

Azzal inte Csajághynak.

– Mehetünk.

– Nem szólsz a feleségeddel?

– Majd elmondja neki ez a levél.

S indulni akart.

Csakhogy a feleség már akkor eléje jött. Ott hallgatózott, leskelődött az ajtón. Lehetett-e azt rossz néven venni neki?

Nem sírt. Dehogy sírt. Ragyogott az arca az örömtől.

– Eredj, eredj! – ő biztatta legjobban a férjét. – Én rég küldtelek volna, ha mertem volna tenni. Elég volt a boldogságból ennyi. Ha visszatérsz, folytatjuk ezt a boldogságot.

Egy könnyet nem ejtett. Ő maga sietett férjének előkeresni a fegyvereit. Ő maga segíté fölvenni a finom acél páncélinget, amit akkor a dolmány alatt viseltek, s amíg azt feladta rá, megtalálta a keblén azt az amulettet, amit Ocskay mindig magával hordott, a Boldogságos Szűz képe volt az. Ilonka megcsókolta azt a kis szentképet. Csajághy Márton fejet csóvált erre. De hát lehet-e rossz néven venni egy kálvinista asszonytól, ha megcsókolja azt a talizmánt, amelyre rá van bízva, hogy egyetlenegy férjét, szerelmesét megóvja kard élétől, golyó sebzésétől? Bizony megtette azt.

– Hogy maradsz itt magadra, egyedül? – suttogá a férj.

– Nincsenek-e velem a könyveid?

Igaz. Akinek a könyvek már jó barátjai, az nincsen egyedül.

Ocskay még abban az órában távozott hazulról.

Bizonyosan meg is siratták akkor, amikor már nem láthatott vissza.

Olyan rövid volt ez a hat hét!

Rövid a csókolódásra; de hosszú a verekedésre.

Ocskay seregének a szétverése Schlick és Bottyán által nagy zavart idézett elő a kuruc táborban. Bercsényinek Eger alól, Károlyinak Kecskemétről kellett felsietni, hogy az előrehaladó labancoknak gátot vessenek valahogy.

A fejedelem haragudott is erősen Ocskayra, amit levélben is megírt.

Alig egy hét múlva Ocskay Lászlótól levelet kapott Tiszáné nagyasszony:

„Datum Levae.”

„Itt vagyok. A várat visszavettem. Tormássy László uram feje leitta magáról a spirituszt. Ajánlom kegyelmednek anyai gráciájába szegény, magára hagyott feleségemet. – Engedelmes fia: László.”