IX. Hogy vannak ezalatt otthon?

Hónapok múltak el, hogy Ocskay László nem kapott hazulról semmi izenetet. Ennek pedig százféle oka lehetett. Az otthon levők nem is tudhatták, hogy ő hol, merre kóborol. Meglehet, hogy küldtek neki levelet, de a küldött útközben labancok, martalócok kezébe került. Hátha baj van, s azt titkolják előtte. Hogy nem felejtették el, afelől bizonyos. A féltés nem bántotta még.

Maga nem akart onnan a táborból senkit Ocskóra küldeni, hogy hírt hozzon neki. Ez megint nekiindította volna az irigykedők mendemondáit. Meg akarta mutatni, hogy neki is spártai szíve van. Ha felkötötte a kardot, nem gondolt az elhagyott örömeire.

S minden napnak megvolt a maga terhe és a maga – veszekedése.

Mikor nem verekedünk az ellenséggel, akkor veszekedünk egymás között.

Ha diadal van, abból minden ember követeli az oroszlánrészt magának. Először a vezérek, azután a főtisztek meg az altisztek; a lovasság meg a gyalogság, mindenik külön magára nyerte meg az ütközetet, utoljára a trombitás is előáll: ha ő ott nem lett volna! Ha pedig kudarc van, annak a hibáját minden ember keni másra, egyik vezér a másikra, azok meg az alvezérekre, utoljára a közkatona volt a hibás; sőt úgy kerül, hogy a trombitások vesztették el az ütközetet. (Mint például a romhányit.)

A közkatonák ezalatt civakodnak a zsákmányon. Akinek valami értékes kincset juttatott a véletlen, az szökik vele haza. A pápisták civakodnak a kálvinistákkal. Valami titkos kéz hintegeti a konkolyt a táborban, hogy a kálvinisták ne bízzanak Rákócziban, aki maga is katolikus, Bercsényi is az; alvezérei, Ocskay, Andrássy, Károlyi mind buzgó pápisták.

Egyik csapat kap zsoldot, a másik nem kap, az egyiknek egyenruhát adnak, a másiknak nem. Ezen mindjárt összevesznek. Később aztán megint azon ortályoskodnak, hogy amelyik csapat nem kap zsoldot, annak a tarsolya duzzad az ezüsttallértól, amelyik pedig zsoldot kap, annak a táskájában csak rézlibertas kong; aztán az egyenruhás sereg kopott, a nem egyenruhás pedig fényes. Annak „adnak”, ez meg „vesz”. – Kész a veszekedés.

Van a táborban magyar, német, tót, orosz, lengyel, svéd, francia, tatár. Ez mind más nyelven dicséri az Istent; de egymást szidni mégis tudja. Mikor sok van a jóból, akkor azon vesznek össze; a magyar paprikával szereti az ürühúst, a német káposztával, a lengyel lencsével, a svéd borsóval, a tatár rizzsel, a francia meg csicsókával: együtt nem ehetnek. Ha pedig semmi sincs, csak prófunt, akkor valamennyi haragszik.

Mikor rostokolnak, előveszik a tarsolyból a kártyát, és ütik naphosszant, manicheus módon diskurálva mellette: a tiszt urak sem tesznek egyebet, csakhogy azok ezüst- meg aranylibertasban játszanak.

Aztán folyik az árulkodás, nyíltan és titokban. A fejedelem előtt gyanúsítanak mindenkit, a fejedelmet meg gyanúsítják mindenki előtt.

Közelről nézve, milyen próza ez! Messziről milyen magasztos költészet! Részleteiben milyen kicsinyes – az egészben milyen fönséges kép! Egy nemzet, mely a szabadság mellett fegyvert ragad!

Valóban, ez egész nemzet ott van már a zászlók alatt. Be van hódítva az egész Tisza-vidék egész le odáig, ahol még a török szultán pasái parancsolnak, akik alatt békesség van; feltámadt egész Erdély, a székelység fegyverbe öltözött, a Dunántúl meg van nyerve. Az idegen csak azt a darab földet bírja még, amit fegyvereseivel megszállva tart: ott is csak a földet, a szíveket nem. Övé a kerített városok sánca, a lakosok már nem. A Károlyiak, Andrássyak után következett Forgách, Eszterházy, akik még a zólyomi ütközetben a császári sereget vezették. Maga Vak Bottyán is, amint sebéből kiépült, feladta Zólyom várát, s maga is meghódolt a fejedelemnek, egész várőrségével együtt.

Egy késő téli reggel, úgy február táján, azzal a hírrel lépett be a fővezér táborából érkező Csajághy Ocskayhoz, hogy a fejedelem az áttért Forgáchot és Bottyánt tábornokaivá tette.

– Megérdemlették – felelt rá Ocskay. – Vak Bottyánt én lőttem tönkre, s Forgáchnak én vertem szét a labancait; hanem ez az ő érdemük, nekem pedig az én hibám. Ha mint megvert labancvezér jönnék ide, én is lehetnék még generalis.

Csajághy megfogta Ocskay kezét, s a szemébe nézett élesen.

– Azt akarod mondani ezzel a tekintettel, ugyebár – szólt Ocskay –, hogy íme „egy indulat, egy harag egyszerre más embert gyúr belőlem”. Ne hidd azt! Nincs nagyravágyásom. Ha kívánja a fejedelem, mint közlegény szolgálok a seregében.

– De ő mást kíván tőled. Egy nagy kiterjedésű missziót akar rád bízni. Téged hatalmaz fel, hogy insurgáltasd az egész felső vidéket, ahol a tót nép lakik, s alakíts belőlük saját parancsod alatt álló csapatot, azokkal a saját terved szerint, a fővezértől függetlenül, viselj hadjáratot. Tetszik ez az ajánlat neked?

– Elfogadom.

– A csapatok gyűlőhelye Ocskó mellett fog lenni: a Dogvág védelme alatt.

– Értem. Ez Bercsényi szarkazmusa megint. Mintha hallanám: „Eresszük haza a gyereket szopni”. Mintha olvasnám a rólam írt leveleket: „Ocskay ott dőzsöl Ocskó várában, szokás szerint dorbézol részeg cimborákkal.” – De fogadom neked Istenemre, hogy amíg az én dandárom a Dogvág mellett fog táborozni, senki az én seregemből ágyba nem megy hálni, se födél alá melegedni, se assszonyembertől egy ital vizet nem kap; maga a vezér sem, habár olyan közel tanyáznánk ocskói kastélyomhoz, hogy a feleségem szava áthallanék hozzánk.

– Ezt még jobban szeretem – mondá rá Csajághy.

– Akkor hát készítsd el a dandárunkat az indulásra.

Másnap útrakeltek. Ocskay fegyelmet tartott, mert ő a saját ezredének tudott hópénzt fizetni. Telt abból, amit a bányavárosokban készpénzül talált. Hogy az ezután összetoborzandó csapatokat hogyan fogja fizetni, arra is majd ád módot az Isten. Aki a mezők liliomait táplálja, pedig azok is kardot viselnek!

Már olvadni kezdett a hó, amidőn Ocskay megérkezett a dandárával a Dogvág mellé. Fáradságos volt az útja, mert a víz több helyütt kiáradt, s elhordta a hidakat.

Amint egy dombtetőre felért Ocskay, ahonnan éppen le lehetett látni Ocskóra, még a lova is visszatorpant a látványtól, mely szemébe tűzött. Az egész faluban nem volt egy ép háztető, csak a kormos gerendák, kútgémek meredeztek fel az égnek; a templom egy rom volt, a torony tető nélkül, harangok nélkül; a falun kívül levő kastély épnek látszott, de mellőle ki volt vágva a kert, az erdő: annak a helyén is csak fekete tuskóhalmaz összeégett maradványa sötétlett a hó közül, s az ablakok télhideg idején mind tárva-nyitva.

– Mi történt itten?

Ocskay László sarkantyúba kapta a lovát, s a lejtőn vágtatva nyargalt lefelé: kísérete alig bírt nyomában maradni. Be a faluba mind. Senki sem jött eléjük. Nem volt abban a faluban egy élő lélek, akihez egy kérdést lehetett volna intézni: mi történt itt? A házak mind le voltak égve, a melléképületek, amik egészen fából szoktak lenni, csak egy koromhalmazzal jelentkeztek a kőomladék mögött. Itt ellenség járt. Olyan ellenség, akinek célja a pusztítás. A templom oldalába egy ágyúgolyó fúrta be magát, félig kinnszorulva a faltól. Itt tehát egy nagyobb ellenséges csapat volt, mely ágyút is hord magával.

A piac közepén ott hevertek az elhullott lovak maradványai, amikről az elvadult kutyákat még a lovasok közeledése sem bírta elriasztani.

Hát még a kastély!

Mikor Ocskay bevágtatott az udvarára, alig ismerte fel, merre van előre, merre hátra. A mellvédek ledöntve; a tornácot tartó márványoszlopok kifeszítve; az ajtók sarkaikból kiszakítva, minden ablak, redőny bezúzva, s a szép, százados fák kivágva az udvaron tőből.

Mi történt itt?

Ő maga rohant fel elöl a tornácra; onnan a pitvarba, a címerterembe, a belső palotába: pusztulás, rombolás rémképe fogadta mindenütt. Összezúzott bútorok hevertek szerteszét halomban, porcelánedény, velencei kristály cseréppé törve kályhák, kandallók összezúzva, a falak freskófestményei eléktelenítve, a címerterem kirakott padlatán mutatták a patkónyomok, hogy abból istállót csináltak.

Hát az ágyasházban mi van? A szép, remekbe faragott, mennyezetes nyoszolya fejszével széthasogatva; a nehéz almáriomok erőszakkal felfeszítve, a vasláda, melyben az asszony ékszerei, a családi ereklyék álltak, fenekével felfordítva, s az azon ütött tágas rés mutatja, hogy tartalma hiányzik. Hanem a szoba közepén van egy nagy boroshordó. Itt vígan tivornyáztak. S a fekete pincepenész a padlaton hirdeti, hogy bokáig gázoltak a borban.

De hát kik voltak azok?

Ocskay csak leroskadt, mint a szélhűdött, arra a romladékára a hitvesi nyoszolyának, s a fejét lecsüggeszté.

Senki sem merte őt vigasztalni.

Egy elejtett gomb, egy öltönydarabnak a foszlánya drága kincs lett volna előtte, amely elvesztett hitvesétől itt maradt hírt mondani. Semmi, semmi. Úgy eltűnt, hogy emléke sem maradt. Mindent elvittek magukkal a pusztítók, ami csak értékkel bírt, csupán a könyveket dobálták rakásra. A nyoszolya forgácsai között ott hevertek azok a lapok, amiket Ocskay néhanapján Bellarminius fordításával teleírt. Az utolsó éjszakán is azokat olvasgatta a hitves. A többi könyv oda volt hányva a szegletbe, penésztől zöld halom.

Majd egyszerre felugrott, kitörő indulatának féktelen dühében, s ökleit rázva az ég felé, ordíta: „Isten! Isten! Hol voltál, mikor ez történt? Add vissza nőmet! Add vissza hitves feleségemet! – Mert ha elveszed tőlem, azt ami az enyim: én esküszöm a poklokra, hogy elveszem tőled, azt, ami a tied!”

Csajághy nem állhatta meg, hogy ezért a pogány beszédért meg ne szólítsa a dühöngőt; ő igaz puritán férfi volt.

– Ne ragadtasd el magad ilyen indulatra, vezérem; ne lázadj fel Isten ellen!

Ocskay úgy volt, mint akit a villám szele ütött meg; támolygott, szédült.

– Mondtam valamit? Nem… Tenni akarok valamit… Nem akartam Istent káromolni… Az nyomorúság… Még embert se káromoljon senki… A szidás csak kutyaugatás… Befogom a számat. Nem hallja szavamat senki. De teszek valamit.

S azzal még egyszer fellökte az öklét a magasba, s arcát az ég felé fordítá, tele pokolkínnal; s akkor egyszerre, mint egy vízió látnokának nyíltak fel a szemei kerekre, ijesztő lázragyogással.

– Nézd! Nézz oda! – kiálta, megragadva Csajághy kezét.

– Látod azt? Ott a válasz. – Csajághy is odatekintett, ahová Ocskay reszkető kezével mutatott, fel a magasba.

Mi volt ott látható?

Az égszínkék szobamennyezeten fekete koromfestékkel felírva e szavak:

„Hic fuit Ritschan”. (Itt volt Ritschán.)

– Látod?

– Látom.

– Most már tudom, hogy mit teszek.

– Én is.

– Azt tudod, hogy én mit teszek?

– Azt.

– Akkor te jobbra, én balra. Mához egy hétre találkozunk.

– Hol?

– A dévényi révnél. Te a Fehér-hegyek túlsó oldalán mégy, én az innensőn haladok.

– Ott leszek napjára.

Azzal megszoríták egymás kezét.

– Fél nappal később indulj, hogy egyszerre érkezzünk: nekem kerülő utam van. – Ezzel Ocskay elsietett.

Csajághy az elpusztított kastély ablakából nézett utána, s látta, amint a nyergébe ugrik; odahívatja a zászlótartót, elveszi a kezéből a piros zászlót, s megcsókolja azt keservesen, kétszer-háromszor is. Nincs már más, akit csókoljon.

– Hű maradsz hát mind a kettőhöz! – dörmögé magában a vas ember.