XI. Egy nő, aki a tűznek örül

Mikor Bécs utcáit késő éjjel befutotta az a rémhír, hogy „itt vannak a kurucok!”, s a felriadt lakosság lélekvesztve rohant előre hátra az utcákon, nem tudva, hogy honnan jönnek a félelmes látogatók, a glacisra nyíló gróf Altenburg-palotában hirtelen felnyílt egy ablak, s azon egy nőarc tekintett ki. A holdvilág még fehérebbé tette e szellemarcot, mint a bezárt szobalég – és talán a szenvedés.

– A kurucok jönnek! – ordíták odalenn az éjszakai hangok.

A halavány arc egyszerre élni kezdett, a fehér fény ragyogássá magasztosult rajta, az ajkak megnyíltak édteljes nevetésre. – Még kijjebb hajolt az ablakon.

Az ágyúk villanásai vereslettek fel az éjben, a dörgés megrázta az ablakokat.

– A Favorita-vonal felől jönnek! – kiáltának odaalant.

A Szent István-toronyból süstörögve szállt fel a vészröppentyű, tűzlángokat lövellve fel az égbe, hírt adni a túlparton messze távozott dandárnak, hogy nagy a veszély.

A halavány hölgy összetapsolt a két kezével, s mintegy esedezve emelé azokat az ég felé. Azután besietett a szobájába.

Hálószobája mellett volt egy kis benyíló. Ott aludt egy ágyban két gyermek. Szépek, mint két kis kerubin; az egyik hatéves, a másik öt. Mellettük, egy mennyezetes nyoszolyában, feküdt egy fiatal hölgy; sűrű, szőke selyemhaja altában szétbomolva patakzott alá vánkosairól, üde, piros arcán, tiszta homlokán, félig nyílt ajkán az álom túlvilági önkívülete. A vékony patyolat hálóköntös egy élő márványszobor idomait árulja el.

A halavány arcú hölgy kezével érinti az alvó szobor sima vállát, s a nevét suttogja fülébe: „Ozmonda!”

Arra az fölébred, felugrik az ágyából, kerekre felnyitva nagy, sötét pilláktól árnyazott Titánia-szemeit.

A másik hölgy valamit súg a fülébe, amire a felébresztett hölgy álomittasan nagyot nyújtózik, egész idomzatával párduc módra vonagolva, s aztán hirtelen asszonyi kíváncsisággal kapja meg a felébresztő kezét, azt súgva: „Igazán?”

A halavány hölgy egyik mutatóujját az ajka elé teszi, a másikkal figyeltető mozdulatot tesz: „Hallgass!”

Az utcák rémes zaja behallik ide is.

Erre a szőke hölgy kiugrik az ágyából, s mezítláb, a lenge éji köntösben kifut a másik szobába, az ablakon kitekinteni: nem törődve a hideg éji levegővel.

– Óh, készülj! Siess! – suttogja utána a másik.

Azután odamegy a gyermekeket felkölteni. Először a nagyobbikat. A kisebbik nyűgösködik, sír, hogy az álmából felverték: a nagyobb meg csak bámul nagy álmosan.

Ekkor a hölgy valamit súg a nagyobbik fiú fülébe, mire annak egyszerre kimegy az álom a szeméből, felszökik. Azután odavonja magához a síró öccse fejét, s ő súg annak valamit a fülébe. Erre a kicsikének az arcán egyszerre átváltozik a sírás nevetéssé; megcsókolja a bátyját kétszer is; aztán ő is ugrik az ágyból, s maga kapkodja elő a széken heverő ruháit, s adogatja a halavány hölgy kezébe, hogy öltöztesse fel.

– Pszt! Pszt! Nem azt a ruhát – suttogja a hölgy, félrerakva a bársonybugyogócskát, a selyemmellénykét. – Mást vesztek fel most!

S előszedi az ágy fiókjából a kopott, durva kelméjű öltönyöket.

– Szegény fiúknak öltözünk ma – suttogja nevetve a kicsike, nagy kedvvel rázva bele magát a kecskebőr nadrágba. Mire készen vannak, két kis savoyard fiú áll ottan, csak a borzfejű tarisznya kell a hátukra meg a marmotás kalitka – aztán mehetnek útra.

– Hol a néni? – pisszeg a kicsike.

– Csitt! – mond a nagyobb. – Nem néni: bácsi!

Itt jön már.

A szőke hölgy is felöltözve tér vissza. – De most már nem hölgy. Hanem vándordiák; fácántollas barettel a fején, mely elrejti sűrű hajzatát, oldalán a bőröv, lecsüggő tőrrel, kezében összecsavart, tövises vándorbot, vasas véggel. Arcának férfias jelleget ád az állára lecsatolt viharszíj, a felső ajkat, mely hamiskásan van felvetve, még egy kis rögtönzött bajusz hamva is takarja. Senki sem mondaná, hogy nem valami pajkos tagja a bécsi akadémiának. Csak olykor árulja el magát, mikor egy-egy ágyúlövésre összeborzong a teste.

– Készen vagyok, ha kell.

Künn az utcákon egyre nőtt a zűrzavar: verték a lármadobot, a fegyveresek lótottak-futottak; nyargoncok vágtattak, a néphez beszélve, a távolban a puska ropogott: a külvárosban félreverték a harangokat.

– Siess, Ozmonda, siess! Hozz bizonyos hírt – rebegé a gyermekek anyja, előkeresve az ágy rejtekéből egy hosszú kötélhágcsót.

Azt a palota kiugró szögletrondellának keresztfájához kötötték, s lebocsátották.

A palota rondellájának erkélyétől a bástya lábáig hétölnyi mélység volt. Hanem segített ezen egy sokszázados hársfa, mely a sáncalapból magasra fölemelkedék; felét elvette a veszélyes útnak, s az egészet eltakarta. Ügyes kapaszkodóknak, akiknek a fejük nem szédül, könnyű azon fel- és lejárni.

Ozmonda előre lehajítva a görcsös botját és bőrövét, ami akadályára lett volna az ágak között, gyorsan felszökött az ablak mellvédjére, s aztán macskaügyességgel ereszkedett alá egész annyira, hogy a fa ágaiba belekapaszkodhatott; néhány perc múlva már lenn volt a földön; egy síphang jelt adott, arra a fennmaradt hölgy bevonta a kötélhágcsót.

– Mi nem megyünk utána? – kérdé a nagyobbik fiú.

– Majd ha visszajön – suttogá az anya.

Azután visszavitte a gyermekeket hálószobájába, s ott az imazsámolyra maga mellé letérdepelteté: „Imádkozzatok, édes fiacskáim!”

Az imazsámoly előtt volt remek miniatűr festésben Loyola Ignác glória övezte arcképe.

A kisebb gyermek nyafogott, hogy ő ez előtt a bácsi előtt, aki olyan furcsán forgatja fel a szemeit, nem tud imádkozni.

– Hát hunyd be a szemeidet, majd akkor tudsz – mondá neki a nagyobbik.

Kis idő múlva megint pisszegett a kis öcs.

– Mikor jön hát már az apa?

– …Sssssss! – csitítá egyszerre a bátyja is, meg az anyja is. – Meg ne hallja ezt valaki!

Akarod apát látni? – kérdé tőle súgva szelíden a nő, megsimogatva selyemfürtös fejét.

Azzal egy rugót megnyomott az arcképen, mire az elfordult sarkain, s alatta egy másik kép látszott meg. Egy szép, huszonkét éves, deli ifjú arcképe, simára borotvált arccal, divatszerű allonge-parókával fején, mellén, karjain páncél, a fényes vértet nyakáról lefüggő rendcsillag díszíti; oly hódító, rokonszenvköltő egész tekintete!

– Látod? Ez az apa!

Akkor aztán tudott a gyermek imádkozni – kinyitott szemmel.

S az apa képe mindjobban világosodni kezdett; fény, ragyogvány derengett át körülötte; mintha hajnalodnék. Maga a nő sem vette észre annak az okát, annyira el volt merülve az áhítatban; midőn egyszer csak megkondult a Szent István-toronyban az öreg harang. A „Bierglocke”. Csak igen nagy vész idején szokták azt félreverni. Ekkor tekinte a nő hátra. Az ablakon át besütött a szobába a vésztűz vérvilága. A felgyújtott kolostor tűzlángja volt az.

A nő és a két gyermek felugrottak az imazsámolyról, s egymás nyakába borulva, elkezdtek sírni – az örömtől.

Csodálatos! Egy gyönge nő és két kicsiny gyermek, akik örülnek, mikor a vésztüzet látják, mikor a félrevert harang fenyegető kongását meghallják.

Aztán együtt az ablakhoz futnak, s a leeresztett függönyök mögül lesik: terjed-e az a tűz, jön-e már közelebb?

…Az a nő II. Rákóczi Ferenc hitvese, Eleonóra hercegnő, az a két fiúcska az ő két gyermeke, az a sima arcú képmás az ő ábrázolatja, a gyermekek, a feleség sohasem látták még őt másformának.

Ők mind a hárman Bécs foglyai.

Azt hiszik, hogy szabadítóik jőnek, azt hallják, hogy börtönük falait vívják.

Hiába örültek. – A tűz kialudt reggelre, a zűrzavaros lármát az utcákon felváltá a rendes hadcsapatok szabályos felvonulása, ágyúk nehéz gördülése. A kurucok itt voltak, visszaverettek.

– Vetkőzzetek le, feküdjetek ágyatokba vissza, kis gyermekeim – sóhajtá Eleonóra hercegnő. A fiúcskák az ágyba vándoroltak, álruháik a rejtett fiókba vissza; az apa arcképét eltakarta a szent férfiú képmása. Vége volt a reménynek.

A hajnali harangszónál már együtt van a két hölgy a kis házikápolnában. Ozmonda fekete bársony uszályos öltönyt visel, miként a hercegnő. A fekete fátyol, mely arcát körülfogja, olyanná teszi, mint egy szentkép.

Pater Renatus, a gyóntatóatya, a hajnali misét jön tartani. Mikor annak vége van, az elfogadóterembe mennek át.

A hercegnő igen szépen játszik az orgonán, Ozmonda szonátát énekel; tiszta, csengő hangja maga az élő áhítat, pater Renatus szép baritonja dönög halk kíséretül hozzá. Hálazsolozsma ez; a múlt éjszakai csodálatos megszabadulásért. Aztán a gyóntató elmondja, mi történt.

– Rémséges gondolat! A pokol ördögei, kikre a kuruc név méltatlan hízelkedés; Beliál praktikáival szövetkezve, megrohanták magát a metropolist. Számuk annyi volt, mint a prücsköké a mezőn. A szent szüzeket akarták elrabolni! Lucifer küldte őket. Vezérük fölírta a nevét az égő kolostor falára: „Ocskay”; a gyehenna kürtőjébe is így legyen felírva: „Ocskay!” Méltó az egész alakja a pokol dandárához. Arca csupa fekete szőr, melyből két kancsal szem világít elő; orra tülök, szája széles, kiülő agyarakkal, fülei hegyesek, mint a vadkané; hangja hasonlít a tevék nyerítéséhez. Asszony, ha meglátja, szörnyeteget szül. Egyedül menekült meg innen pokolbeli táltosa hátán: társait levágták. Dicsérjük Istent és a védszenteket, hogy megszabadítottak tőle.

Mikor a gyóntató eltávozott, azt kérdezé Eleonóra hercegnő Ozmondától:

– Te, csakugyan oly szörnyalak Ocskay?

A szőke hölgy mosolyogva tette keblére kezét.

– Éppen az ellenkezője annak. Szép, deli, délceg levente.

– Te láttad őt?

– Láttam.

– Közelről?

– Nagyon közelről.

– Talán ismered is?

– Ismerem.

– Szólj! Lehet benne bízni?

– Olyan jól, mint az angyalokban.

– Olyan jól, mint tebenned magadban?

– Óh, hercegnő! – rebegé Ozmonda elpirulva (s pirulása egy tizenhét éves hajadoné volt), és azzal megragadá Eleonóra hercegnő kezét, és csókjaival halmozá el, térdeihez borulni törekvőn. De a hercegnő odaölelte őt a keblére, s arcát és homlokát csókolgatá meg.

– Te egyetlen védőm, bizalmam, őrangyalom! Ha őbenne is úgy lehet bízni, mint tebenned, úgy ti meg fogjátok szabadítani az én árváimat.

– Esküszöm az égre, hercegnő, hogy úgy lesz! Ez a férfi – én ismerem őt jól – csodákat fog elkövetni, s amit egyszer elkezd, azt bevégzi.

– Adja Isten, hogy úgy legyen, ahogy te gondolod! Csókolj meg, ha hívem vagy.

Ozmonda áhítatteljesen csókolá meg Eleonóra hófehér orcáját.

Ah! A női Judás!

Nem igaz semmi benne! A körme hegyétől, ami festve van, egész a szíve közepéig, minden csalfaság rajta.

Csalfaság az arcszíne, a mosolygás bűbája, az áhítat, az ártatlanság fohászkodásai!

Ez a nő – kém Eleonóra mellett.

Ez az a nő, akinek a két átkozott szép szeme miatt Ocskay László párbajban agyonlőtte Tisza Gábort.

E miatt az átkozott két szép szem miatt még sok könny fog kifolyni – és még talán sok nemes szív vére.

A neve Szunyoghy Ozmonda grófnő.