XIII. Cinka Panna

Ha Achillesnek volt Briseise, a mi Ocskaynknak is volt Cinka Pannája. – Hogy el ne maradjunk valahogy az Iliásztól.

Cinka Panna cigányleány volt.

Ocskay hozta el Sopronból, mikor azon a tájon táborozott.

Emiatt is nagy belháború folyt a vezérek között.

Eszterházy tábornok azt allegálta, hogy Cinka Panna az ő nagybátyjának a jobbágya, az is tartotta az udvaránál: az tehát az ő tulajdona.

Ezzel szemben Ocskay azt vitatta, hogy Cinka Panna nem jobbágya senkinek, mert a cigány nincs a hanthoz kötve, az szabadon viheti a sátorát odább.

Bercsényi, a fővezér apprehendálta, hogy minek egy alvezérnek az ilyen nagy fastus? Cinka Pannának ott kellene lenni a fejedelem főhadiszállásán: ott már egészen helyén volna. Nem is illik az, hogy egy ezredeskapitány egy cigányleányt hordozzon magával egész táborozásában, aki vele egy sátorban alszik. Mit szól rá a világ?

Erre Ocskay megint azt felelte, hogy van a fejedelemnek úgyis elég sok léhűtője a főhadiszálláson; neki pedig csak az egy Cinka Pannája van; azt ő nem adja oda a Herkópáternek sem. Egyébiránt söpörjön ki-ki a maga sátora előtt.

Utoljára is magára Cinka Pannára lett bízva, hogy válasszon: ott akar-e maradni Ocskaynál, vagy a régi patrónusához, Eszterházyhoz akar visszamenni, vagy a fejedelem udvarába van vágyódása? Cinka Panna aztán azt felelte maga jószántából, hogy már ő csak Ocskay Lászlónál marad meg örökre; mert ő azt az urat kimondhatatlanul szereti.

De még Ocskay is nagyon szerette Cinka Pannát.

A cigányleány remeke volt az asszonyi rútságnak.

Az arcáról nem lehetett megtudni, hogy a harminc esztendőt gázolja-e már, vagy a negyvenet, az olyan ráncos, ripacsos volt és fekete. A szája széles volt, s az egyik szeme oldalt kancsalított. A termete sovány volt, a karjain ráncot vetett a bőr. A haja sűrű volt, és annálfogva gubancos: jaj volt annak a fésűnek, aki abba rendet csinálni beletévedt, mert beletörtek a fogai; annálfogva csak ünnepnapra tartogatták az ilyen hivalkodást. Hanem az öltözete annál választékosabb volt. Az új ruhát nem szívelhette magán: addig nem is tűrhette azt a testén, amíg rongyos nem volt. Az a rongy olyan a gúnyán, mint az ablak a házon: hogy szabadon járhassa a lég. Aztán a piros szoknyát kifoldozni világoskék folttal valami fejedelemi luxus! Az üveggyöngynek azonban nagy barátnéja volt, amiből az a drágább, ami nagyobb (karátszámra megy). Abból volt a nyakában hét sor, a szivárvány hét színeivel. Volt neki piros csizmája is; de azt többnyire a hátára akasztva viselte, s amikor tehette, mezítláb járt; nem ártott az ő talpának sem a tarló, sem az élesre fagyott sár.

Ez volt Ocskaynak az a kedvence, akit a másik két vezér mindenféle praktikával el akart tőle rabolni.

Volt pedig ennek a csúf kis szörnyeteg cigányleánynak egy hegedűje, aminek a húrjaiból azok az ő sovány kezei oly csodaszép dalokat tudtak előcsalogatni a nyirettyűvel, hogy azokon megesett a szíve annak, aki hallgatta. Ő maga szerezte azokat. Lángész volt.

Csak a neveiket ismerjük már a legtöbb dalának. A „halott-tánc”, a „háromszáz özvegy nótája”, „ősapáink dala”. De sok sarkantyú összezengett, de sok pohár összecsengett; de még több kard összepengett ezeknek a hallatára!

Hosszú, unalmas tábori pihenés alatt ezeket a nótákat húzta Cinka Panna Ocskaynak, s húzta addig, míg a vezér leborult a fekhelyére zokogni, s majd megint felugrott, s a lábaival tombolt, és a karjaival hadonázott a levegőben. Jaj, de érti az a cigány: kicsalni a lelket a magyar ember szívéből! Ez a cigányleány jobban értette, mint valamennyi. – Emlegette azt az egész ország, mert aki egyszer meghallotta hegedülni, soha el nem felejtette. Arannyal fizette volna, tejbe-vajba fürösztötte volna akárhány nagyúr, csak nála maradjon; de nem hagyta magát megfogni; olyan volt, mint a vadmadár. Erdő, szabad erdő kell neki, hogy daloljon. Aztán olyan a cigány: pénzedet adod neki, húzza a hegedűből – de ha a lelkedet adod neki, akkor húzza ő is az egész lelkéből! És az egészen más! Valami más!

Cinka Panna azért ragaszkodott olyan nagyon Ocskayhoz, mert tudta, hogy amint ő a hegedűjét megszólaltatja, annak a lelke már ott rezeg az ő húrjain, s azt viszi ő magával a maga ábrándos pusztájába kóborolni, s mikor az ő csúf pofája átszellemül, akkor még az angyaloknál is szebbnek látja azt az, akit zenéjével elbűvölt-bájolt; hogy ezt az embert ő meg tudja kínozni, meg tudja vigasztalni, beteggé tenni és meggyógyítani az ő hegedűjével. Az ilyent szereti a cigány!

Aztán meg tetszett neki az az élet, ami Ocskay táborában dívik. Ma itt, holnap ott, sátor alatt mindig, ahogy a cigányok. Egyszer „hopp”, másszor „kopp”! – Egy nap úsznak a jó borban, másnap a pocsóta víz is drága. Senki se gondol a holnapra. Mindennap új vidéken ütnek tanyát, sehol sem ragadnak meg. Ő mindenütt a tábor közepén, kétkerekű laptikájával, amibe kis tatár lova van fogva. A laptikán tokaji boros átalagok, lengyel pálinkás csobolyók. Egy nap kiürülnek, másnap megint teli vannak. Cinka Panna el-eltűnik, ha üresek a hordók; nem kell őt félteni: megint visszakerül, s teli vannak a hordók. El nem maradna az Ocskaytól! – El sem lehet fogni, mert hiszen boszorkány. Láthatlanná tudja tenni magát: farkassötétjét bocsát az üldözői szemére, ha rájuk olvassa a varázsmondatot.

… A szomolyáni diadalnap után Ocskay is lakomára hítta magához az alvezéreit az elfoglalt jabloncai kastélyba.

– No, Cinka Panna, most mutasd meg hát, hogy mit tudsz!

Aki legelsőnek megjelent a kapitányok közül, Csajághy volt.

Ocskay eléje sietett, s a nyakába borult.

– Cimborám! – kiálta, indulattól reszkető szóval – megtudtam, hogy hol van a feleségem!

Abból a melegségből, amivel az mondva volt, megtudhatta Csajághy, mennyire szereti Ocskay az Ilonkáját! – Meg volt vele elégedve.

– Most már elhozom őt onnan, fogadom az egekre.

(„Most már az egekre fogadja, nem a poklokra”, gondolá a puritán alvezér, s azt hitte, hogy így már jobban fog sikerülni.)

A többi alvezérek is egymás sarkában érkeztek ezalatt, Borbély Balázs, Móricz István, Balahó Mátyás.

– Halljátok csak a tervemet! – sietett kirukkolni Ocskay.

Csajághy egy titkos szemvágással inte neki, hogy ne beszéljen, mikor a cigányleány is itt van.

– Dejsz afelől beszélhetünk. Lassú tűzön pirítanák, sem vallana az ki semmit. Különben is része leend a tervünkben, s neki kell azt leginkább előmozdítani. Jöjj ide közénk, s hallgass rám, Cinka Panna.

A cigányleány, megtudva, hogy tanácskozásban lesz része, előhúzta a tarsolyából a kurta szárú cseréppipáját, kicsiholt, rágyújtott, s a pipát az agyarára vágva, odaguggolt a többi uraságokkal egy körbe, csak a földre; nem szokott ő széken ülni.

– Cinka Panna, neked itt kell engem hagynod.

– Nehéz lesz az.

– De még a hegedűdet is.

– Az még nehezebb lesz.

– Izenetet kell vinned tőlem a feleségemhez.

– Már akkor minden könnyű lesz.

– Nem olyan könnyű, mint gondolnád. Tudnál-e nyavalyatörős lenni?

– Hogyne tudnék? Láttam elég kórságost életemben.

– Csakhogy a tettető nyavalyatörősre ráismernek könnyen.

– Tudom. Hogyha a markába beszorított hüvelykujját embererővel ki lehet feszíteni, akkor az csalfa koldus, korbáccsal gyógyítják meg; de ha semmi erőhatalommal ki nem lehet feszíteni a hüvelyket a markából, akkor igazi kórságos, beveszik az ispotályba. Próbáljátok meg rajtam!

Cinka Panna a borzalomig híven tudta az epilepszis rohamait utánozni, s az erős férfiak ketten sem bírták a hüvelykujját kifeszíteni.

– Ez hát megvolna. Mondjad, uram, tovább!

– Te innen most felballagsz Bécsbe. Jártál ottan többször.

– Jobban otthon vagyok, mint a pusztán. A vén herceg idejében mindig ottan farsangoltam.

– Ismered a Krisztus töviséről nevezett apácák kolostorát?

– Hogyne? Ott akartak egyszer megseprűzni, amiért kártyát vetettem a kapusnénak.

– Annak a háznak a kapuja előtt kell összerogynod, és a nyavalyatörőst mutatnod. Ott azután majd fölvesznek, és bevisznek az apácákhoz. Azok közt van az én feleségem.

– S miről ismerek én rá a te feleségedre?

– Bolond! Hogyne ismernél rá? Hát hisz az a legszebb asszony a világon.

– Vagy úgy? Hát nem én vagyok az? De hátha a szemem megcsal?

– Akkor a füled majd eligazít. Te nem tudsz másként, csak cigányul meg magyarul. A bécsi apácák között pedig senki sem tud magyarul, csak az én feleségem. Azt fogják odaküldeni hozzád, hogy kikérdezzen, ki vagy, mi vagy, honnan kerültél ide.

– Mit hazudjak?

– Fennhangon akármi bolondot; de súgva csak a nevemet mondd neki. Akkor ő azután majd szerét ejti, hogy egyszer úgy beszélhessen veled, amikor más nem hallja.

– Madárnyelven fogok vele beszélni. Hát aztán mit mondjak neki?

– Most várj sorodra. Elébb vezéreimmel szólok. Nekünk most egész dandárunk van együtt. Bercsényi nekem engedte át a Ritschántól elfoglalt ágyúkat, fegyvereket és lovakat. Csapataink most már fegyverzet dolgában is összemérkőzhetnek a császári hadakkal. Ágyúinkkal, haubicainkkal zárt városokat is megostromolhatunk. Carnuntum diadalkapujára a minap felírtuk: „Morgen komm ich wieder.” Beváltjuk az ígéretet.

Tetszett a vállalat mindenkinek.

Csajághy azonban észrevételt tett rá.

– Én elhiszem, hogy nagyobb és rendezettebb erővel másodszor is el lehet hatolnunk Bécs külvárosáig, s ott megint összeverekedhetünk a helyőrséggel; hanem azt is hiszem, hogy amire mi a Favorita-vonalt felverjük, akkorra a te nődet rég elvitették a kolostorból, s biztosabb zárt helyre rekesztették el.

– Még nem mondtam el végig a tervemet. Most Balahó uramhoz fordulok.

Balahó uram a csendes idők alatt révészmester volt a Tiszán. A harci idők őt is elszólították az evező mellől. Felcsapott kurucnak. Itt is sok hasznát vették. Halászokból, hajós-, révészlegényekből egy csapatot alakított, mely az ő vezénylete alatt nevezetes szolgálatokat tett a vizeken átkelésnél, meg mikor tüzes dereglyékkel az ellenség hajóhídját kellett elrontani. S még azonkívül az a rendkívüli jó tulajdona is megvolt, hogy nagyon tudott a közönséges emberek nyelvén beszélni: megszokta révész korában, mikor az átkelésnél térítgette a régi hiten levőket az új magyar hitre. S mindenekfelett egy semmi lehetetlenséget el nem ismerő perversus ember volt őkegyelme. Másforma öltözetet most sem viselt, mint révész korában: parasztgúnyában járt, begyűrt tetejű süveggel a fején, hájjal kenve a hosszú haja, borostás az arca, szélfúvástól, napsütéstől barnapiros a bőre, a szemei kicsinyre összehúzva, mint azoké szoktak lenni, akik mindig a vizet nézik.

– Hallom a szép szót – monda Balahó uram Ocskay megszólítására.

– Az én tervem az, hogy mi fegyveres erővel előhaladunk Schwechatig. Átkelünk Hainburg alatt a szigeteknél tombácokon, s másnapra ott vagyunk. Aki odáig utunkat állja, magára vessen érte, amit kap; de fel nem tartóztat. Komoly ellentállást csak Schwechatnál fogunk találni. Ott most az elhagyott török sáncokat megszállva tartják a császáriak, s ágyúkkal megrakták. Meglássuk, hány zsákkal telik. Meglehet, hogy nagyobb lesz a füstje, mint a lángja, de hűbelebalázs módjára nem megyünk neki fejjel a falnak. A megérkezés napjának az éjszakáján azonban Balahó hadnagy uram harmadmagával egy csónakra ül, s víz ellenében felevez a Duna keskenyebbik ágán egész odáig, ahol a császári vadaskert és az apácakolostor kőfalai között a szigetekre átjáró rév van. Mennyi idő alatt történik ez meg?

– Ott leszek másnap éjfél után két órakor, ha a magam ladikjával mehetek.

– Kegyelmed akkor ott marad és vár sorára. A révnél van egy márványrondella, amit kétoldalt roppant nagy szomorúfűzfák takarnak. Ezeknek a közelében fog maradni. – Most hallgasd te tovább a magadét, Cinka Panna. Amint ti meghalljátok az ágyúdörgést kelet felől; de még az égő házak füstjét is fogjátok láthatni, az lesz a jeladás, hogy én megérkeztem Schwechat alá. Aznap te egyszerre csoda módra meggyógyulsz, s kikéred a bizonyítványodat, hogy felépülve odébb mehess. Az éjszakát azonban még ottan töltöd; mert éjjel a kolostor ajtaját nem nyitják fel se ki-, se bemenőnek. Azon az éjszakán az ápolónőd a feleségem, arcát (magaddal vitt szerekkel) befested olyanra, mint a magadé.

– Hogy még szebb legyen! – szólt közbe Cinka Panna.

– Mit bánom én, akármilyen lesz; csak visszajöjjön! Ő felveszi a te gúnyádat, s reggel, korán hajnalban, mikor kinyitják a kaput, a te bizonyítványoddal kibocsáttatja magát. Terajtad ismét kitör a nehézkórság: semminek tudója, részese nem vagy – a nőm pedig siet a Duna-parton megtalálni Balahó hadnagy uram csónakját, s azzal illa berek, nádak, erek! Mire észreveszik a szökését, azt sem tudják, merre üssék bottal nyomát? – Hát híveim, hogy tetszik nektek ez a terv?

– Veled megyünk, ahová vezetsz! – monda Csajághy, s a többi kapitányok, hadnagyok is rázúdultak: „Még az Operenciás-tengerig is!”

– Oda megyek, ahová küldesz – mondá Cinka Panna. – De úgy gondját viseld ám a hegedűmnek, mint én a te asszonyodnak!

– Hát Balahó uram, mit szól hozzá?

– Kordéval kápsáló, facipős barát legyen belőlem, ha el nem hozom a kegyelmed asszonyát! Megteszem ezt a tempót!

És azután az egész lakoma alatt egyébre sem ittak áldomást, mint ennek a tervnek a sikerültére.

Cinka Panna sohasem húzta még olyan szépen a búsméla magyar dalokat, amikben annyi titok van elmesélve: századok panasza egymáshoz; laktalan puszták éjféli szózata; örökbe hagyott keserűség; álmok ábrándozása, amikből soha nincsen fölébredés; a fél világot kihívó kérkedés; vigasztaló reményadás; és annyi név nélküli érzésnek harmóniává alakult káosza; jókedv és szomorúság – együtt; vagy ki tudja, mi? Egyik sem! Vágy, gyönyör, kín, a szem kicsordul a könnytől. – Mi az?

És még ezt is odaadja Ocskay, azért hogy a feleségét visszaszerezze!

Bizony nagyon szeretheti azt az asszonyt!