XIV. Balahó uram tempója

A második betörésnél Ausztriába Ocskay a Duna jobb partját választotta küzdtérül.

Mikor már Fischamendig felhatolt, utoléri egy gyorsfutár a fővezértől, hogy forduljon azonnal vissza, Heister, a császári fővezér, egész derékhadával megindult Pozsonyból, s Rákóczi ellen siet, aki seregével Lipótvárát vívja. Siessen, ha lehet, a fejedelemmel egyesülni; ha nem lehet, fogja oldalba Heister seregének balszárnyát, s igyekezzék azt apró csatározásokkal feltartóztatni.

Nehéz volt Ocskaynak az engedelmeskedés: eddigi útja csupa gyors diadalból állt; hanem a jó sors segített azt neki könnyűvé tenni. Még jól ki sem áldotta magát, amidőn betoppan sátorába Cinka Panna. Ő már megjárta Bécset.

– Nincs a feleséged a kolostorban.

– Hát hová tették?

– Bevitték a belsővárosba, s ott bezárták. Strázsa áll a kapuja előtt.

Ezzel aztán porba esett az egész szép kicsinált terv.

Balahó uramnak sem volt miért fölevezni csónakjával a Dunán.

Lehetett visszamenni.

Az egész eredménye a regényes vállalkozásnak egynehány ezer darab vágómarha volt; azokat Ocskay, minthogy az útját nem késleltethette velük, eladta a pozsonyi mészárosoknak készpénzért. A pénz jó volt az ő hadainak zsoldra, az olcsón vett ausztriai marhákat pedig a pozsonyiak levágták az osztrák hadsereg számára: mindenki nyert benne.

Íme, a „közös hadügyi büdzsé”! Semmi sem új a nap alatt!

Ocskay a maga dandárából a bocskoros hadakat hazaküldé a Fehér-hegyek közé, hogy ott alkalmatlankodjanak Heisternek, ha arrafelé akarna átkelni, a lovasságával és a hajdúival pedig átment a Csallóközbe, úgy került el a császári derékhad háta mögött. – Híd volt akkor mindenütt a Dunán: be volt fagyva keményen. December vége felé járt az idő. Az ágyúkat ott kellett hagynia, mert ha a csallóközi sár megfagy, azon hat ökör se vontat keresztül egy ágyút.

A Csallóközben aztán megtudta, hogy Heister a Fehér-hegyek keleti oldalán vonul előre, elkerülve a nyugoti szorosokat. Sajnálta most már, hogy a „talpas”-ainak az ezreit oda küldte strázsálni.

A hajdúságát most már előre akarta küldeni a fejedelem derékhadához: az ő feladatában gyalognépre nem volt szükség. Mielőtt útnak indította volna őket, összegyűjté valamennyit. Sok mindenféle vidékből származott népek voltak azok. Félő volt, nehogy útközben megint elszéledjenek. Azért az egész gyalogcsapatnak nagy ünnepélyességgel egy pompás, veres selyemzászlót adott át, amit háromféle pap szentelt fel, kálvinista, pápista és görög. Annak dobszó mellett a hadirendbe felállított fegyveres nép katonai módon hűséget esküdött. Még azonfelül Ocskay László maga lóhátról tartott nekik egy szép, lelkesítő orációt, amiben sok drága igazságot elmondott a haza szenvedéseiről, az ősök dicső példájáról s a szent szabadságról. Remek előadása lévén, párosulva a legcsengőbb orgánummal, beszéde bizonyára nagy hatást keltett a harcosok szívében. Siettek is neki az alvezérei gratulálni hozzá; a közkatonaság pedig háromszor kiálta rá harsány vivátokat.

Csak Balahó uram nem volt kielégítve egészen.

– Nem tökéletes munka ez! – mondá Ocskaynak. – Majd én hadd beszélek az én nemzetségemnek!

Azzal előkereste a rongyosabbik dolmányát a szeredásából, még jobban begyűrte a kalapját, fogott magának, hol, hol nem, egy olyan hosszú kardot, hogy hatalmas termete mellett is az állával támaszkodhatott a markolatjára, ha maga elé állította, s azzal felkapaszkodott a Cinka Panna kordéjának a kasába, s onnan kezdte meg a szónoklatot.

– Én édes véreim! Drága nemzetségem. Ismertek engem bizonyára, de ismer az egész ország! Én vagyok az a hírhedett Balahó Mátyás, aki egész életében a nemzetet szolgálta, és semmi veszélytől soha meg nem rettent. De sok ezernyi ezer embert segíték hajdan a kívánt révpartra! (Igaz is volt, mert révészmester volt.) Jóltevője voltam az egész országnak, volt is módom benne, mert nekem adózott egész két vármegye. Kastélyaim voltak Tiszán innen és Tiszán túl (nádgunyhó, tudniillik), s mindennap száz meg száz jó ember pihent meg azokban. Most mindennek vége! A gonosz labancok gazdag vetéseimet mind elpusztították, lábon meggyújtották; erdőim kivágták, kastélyaim a fekete földig leégették. Így szabadultam meg, ahogy itten láttok, a gúnyám csupa rongy, testemen annyi seb, ahány lyuk a köntösömön: megfogtak, megkínoztak, börtönbe vetettek, körmeim alá töviseket vertek, parázson sütöttek, hogy a hazámat eláruljam; de mégsem tettem meg. – De mit panaszkodom én a magam bajáról? Ezt mind elviselném. Csak azt ne láttam volna, amit házam népével gonoszul elkövettek. Volt jó feleségem: derék, hűséges asszony, azt két fára kötve kettéhasították, kis csecsemő fiam felszúrták dárda hegyére, szép gyönyörű hajadon leányom, hogy meg ne gyalázzák, a szemem láttára a kútba ugrott: öreg nagyanyámat szurokba mártották, és úgy gyújtották meg! (Már akkor általános volt az elszörnyedés hangja az egész hajdúság közt.) És ki tette mind ezt? Maga a „nagyfejű”, az a gonosz Heister. Az ő parancsára, az ő intésére gyilkolták le ilyen kegyetlenül az én cselédimet, s velük együtt ezernyi ezer ártatlan véreinket! (Átok reá! – ordítá a fegyveres had.) Nem maradt egyebem, mint ez az ősi kardom. (E szónál felemelte erős öklében azt a hosszú pallost.) De fogadom igaz hitemre, hogy addig nem nyugszom, amíg ennek az élét csorbára nem verem a gyilkos koponyáján! Mindnyájunknak ő a gyilkosa, hóhéra. Mindnyájatoknak volt valaha otthon ősi háza, anyja, felesége, kisgyermeke. Azt mind ő égette, ő gyilkoltatta le. Nincs otthon mit keresnünk; hanem a gyilkost, a gyújtogatót kell keresnünk a csatatéren; s ahogy ő fizetett nekünk, úgy fizetni neki vissza tízszeresen. Itt ez az én kardom, ahol ezt látjátok villogni, ott villogjon a tietek is, ottan ordítsátok: „Halál a nagyfejűre!”

Balahó uram rikácsoló hangja túlrecsegte még azt a riadalt is, amit a hajdúságnál keltett. Ez aztán nem az a taktusra adott vivátszó vala már, amivel a vezér szónoklatára feleltek, hanem egy folytonos kitörő ordítás, kísérve kivont kardok csörömpölésétől; alig bírt ez a vihar lassankint elcsendesülni, akkor is csak az elszörnyedés morajává csillapult alá, mint mikor a Balaton szélvész múlta után még soká elháborog.

Balahó uram pedig – megtéve a tempót – megelégült szívvel szálla le a kordéról, s rágyújtott a makrapipára.

– Mi a tatár, Balahó uram! – monda neki Ocskay. – Hogyan égethették le a labancok a kelmed vetését? Hisz a kelmed egész domíniuma a Tisza háta volt.

– Hát biz azt sehogy sem.

– Talán hát a feleségét sem hasították kelmednek kétfelé?

– Soh’ se volt nekem feleségem.

– Hát a kisfia, akit lándzsára szúrtak, meg a kútba ugrott leánya, hol vette azokat?

– Bizony sehol sem én, ha csak a fáról nem szedtem volna őket.

– Hát az öreganyja?

– Húsz esztendeje, hogy meghalt, Isten nyugtassa meg!

– Eszerint hát azt sem égették meg?

– Mindegy az. Ha nem tették velem, megtették mással. Így kell a sokaságnak beszélni, vitéz ezredeskapitány uram, nem úgy, ahogy kegyelmed cselekedte. Ha az ember a hazáról beszél a hadinépnek, elbúsulja magát, elszomorodik rajta. A búsulástól pedig az embernek csak az ivókedve jön meg. Nem kell a katonát a hazával szomorítani, mert megszomjazik rá, s azt várja, hogy áldomást ihassék. Ha itt nem kap bort, hazamegy, ott iszik. Hanem így kell neki beszélni, ahogy én kiraktam. Ettől aztán nem bort szomjazik, hanem vért. Majd meg kell őket nézni, hogyan rohannak ezek csoportostól a nagyfejűre, csak egyszer megkaphassák. Így kell azokat felpaprikázni!

Azzal benyomta az égő taplót a pipájába, s a nagy bolond kardot a vállára vetve, visszaballagott a maga csapatjához, otthagyva a tanult uraságokat, hogy csinálják utána ezt a tempót, ha értenek hozzá!

Ocskay pedig rögtön szekerekre ülteté a hajdúságát, s a Duna jegén keresztül megindítá őket a fejedelem táborhelye felé.

Maga pedig sietett felkeresni Heister táborát, s attól fogva mindennap volt vele csatározása; rendetlen csikóscsapatjai minden oldalról körülcsiripelték, s ahol nagy erőre találtak, szépen visszatértek a vezérükhöz. Ezektől megtudá, hogy ezúttal nem egy szokott labanc sereg indult meg a hadjáratra, amit kétharmadában kénytelen-kelletlen felültetett magyar bandériumok s fegyelmezetlen rác hordák képeznek: könnyű ellenfél a kuruc lovasságnak; hanem egy egész, rendezett, valóságos osztrák hadsereg vonul előre, taktikai hadirendben; a színe-java a hős Eugén herceg seregének, a zentai diadal veteránjai, kiknek trombitaharsogása előtt a hatalmas szultán seregei a Dunába rohantak. Itt most hatvanhárom kompánia nehézlovasság van együtt, a legkitűnőbb ezredekből; s azonkívül csak három század magyar labanc huszárság, azt csak szénázásra használják. Gyalogságuk csupa muskétás, új szerkezetű lőfegyverekkel és hosszú dárdákkal ellátva: huszonnégy ágyút visznek magukkal.

Mindezekről jó eleve értesítette Ocskay a fejedelmet, s Rákóczi úgy készült, hogy maga is hasonló erejű hadsereget vigyen ellenfelére. Ha ennek erősebb volt a gyalogsága, őnála a lovasság volt számosabb. Tizenhárom-ezerre teszik a számát. Hanem ágyút csak hatot hozott magával, ami megfoghatatlan: hisz volt neki elég lövege. Tán Lipótvár ostrománál volt azokra nagyobb szükség, vagy a régi magyar harci szokás dívott még, hogy egyszer kilőjük az ágyút, s aztán rajta-rajta! Ez csak jeladásra való, azt pedig hat ágyú is úgy megteszi, mint huszonnégy. Majd csinál elég lármát a maga ágyúival az ellenség!

Gyalogsága igen szép és rendezett volt a kuruc seregnek. A hajdúság jól felfegyverkezve, puskával és karddal. A kurucok nem hordtak már a háborúba dárdát, hanem kardot. Kiment a használatból az a híres jelszó, amivel Kinizsi buzdítá a kenyérmezei ütközetben a maga seregét: „Előre, dárdások! Utána, kopjások! Ne féljetek, szászok! Ahol fáj, szúrjátok!” – A magyar most karddal harcolt. Az osztrák még dárdát hozott magával. Első próbatét volt, hogy melyik a jobb kézbeli szerszám. Bizonyos, hogy el fog válni, mert mind a két félen olyan legénység jő szemközt, amelyiknek a kezében szikrát szokott adni a vas.

Egészen francia mintára voltak felszerelve Rákóczi palotásai, a testőr muskétások, sáfránszín dolmányban, kék paszománttal; s a francia granátos zászlóalj hatalmas medvebőr kalpagjaival, a szálas legénységből válogatva, betanítva, hogyan kell a tarsolyban hordott granát kanócát meggyújtani, s az ellenségre hajigálni, mikor az négyszögöt formál, vagy erősített sáncot védelmez. Ami pedig a szabályos hadmozdulatokat illeti, azokban legkitűnőbb volt a fejedelem seregében Sárody ezredes német zászlóalja. Dobszóra lépni, kanyarulatokat csinálni, puskával sortüzet adni egyik csapat sem tudott oly pontossággal, mint az övé. Amellett szigorú fegyelemtartásáról is híres volt: vezére nem tűrt el semmi kihágást, s amilyen tréfás cimbora volt a jó társaságban, olyan jó katonának ismerte mindenki a táborban. Néha egyesítve produkálta mind a kettőt: a jó katonát meg a víg cimborát. Mikor Lipótvárát elkezdték ostromolni, s az ilyen mesterséges munkához még nem szokott kurucság húzódozott a víárkok ásásától, a várbeliek bombáitól rettegve, Sárody oda vitetett ki magának egy hordót, tele borral a két sánc közé, s a hordó fenekére ülve áldomásozott, s gitárral a kezében dalolta a várbeliek bosszantására azt a víg nótát, hogy: „Als die Schneider Hochzeit hatten, da waren alle froh!” A kurucság kedvet kapott tőle, lassankint odagyülekeztek melléje, mind megitták a hordó bort, s aztán együtt énekelték vele, hogy: „Da schliefen alle Schneider, auf einem halben Stroh!” (pedig nem is értették, hogy mit tesz), a várbeliek nagy bosszúságára, akik hasztalan röpítgették feléjük a „pumáikat”, egy sem talált oda.

Az ilyen tréfákért még a magyarok is nagyon szerették ezt a renegátot. Volt ott több ilyen német tiszt is. Átaljában az a jó regula volt, hogy hadifogoly senki sem szeretett lenni; hanem ha az ellenség el nem eresztette, beállt hozzá katonának.

De különösen kedvence volt Sárody a kuruc sereg francia táborkari főnökének, vicomte de Feirville-nek, kit XIV. Lajos azért küldött Rákóczi táborába, hogy hadvezéri tudományával pótolja ki azt, ami a magyar tapasztalatlan főúri hadvezéreknél hiányzik, akiknél a személyes vitézségből állt az egész stratégia.

Sárodyval lehetett a franciának magasabb hadműveletekről is beszélni. S egyátaljában lehetett vele beszélni, mert tudott franciául; míg a magyar urak csak diákul értettek. Cicero nyelve pedig mindenre jó, csak hadászati értekezésre nem; a nagy Róma idejében nem lőttek pisztollyal; annálfogva ha az ilyen eseményt valaki latinul akarja elmondani, ekképpen rakja ki: „kézbeli cső makkjával áthajíttatott” (sclopi manuriai glaude trajectus est).

Még egyébre is jó volt Sárody. Mint régi osztrák seregbeli főtiszt, minden ezrednek ismerte az erejét, létszámát, vezetőit, s aszerint, ahogy a kémek és portyázók hírül hozták a kuruc táborba, mely csapatok milyen hadirendben vonulnak fel Heister parancsnoksága alatt, Sárody előre meg tudta mondani, hogy minő erőt kell azzal szembeállítani. Úgyhogy az ő jelenléte a haditanácsban, mikor az ütközet tervét elkészítették, valóban kívánatos volt.

Karácsony éjszakája volt.

Mulatságos babonákkal teljes este. Játszanak ilyenkor minden házban éjfélig, akkor misére mennek; imádkoznak meg tréfálóznak, ropogtatják a kártyán nyert diót.

„De mi most nem diót ropogtatni jöttünk ide!”

Ezt izené Rákóczi Bercsényinek, aki szerette volna Heisternek engedni át a támadást, s a nagyszombati halmokon védelmi állást foglalni.

Elhatározták a haditanácsban, hogy leszállnak a síkra, ahol előnyösebb a harc a túlnyomó magyar lovasságra nézve. Igaz, hogy a sík tért két patak szeli keresztül, a Tirna és Parna, de azok most be vannak fagyva, nem akadályozzák a lovasságot.

A fejedelem, derékhadával a Tirna partján fekvő Nagyszombatnak támasztva a hátát, elfogadja az ütközetet Heisterrel, míg a két portyázó dandárvezér, Ebeczky a jobb, Ocskay a bal oldalon fogja azt közre, s a hátába kerülve, négy tűz közé szorítja.

Nagyon szép terv volt ez! Csalhatatlan a sikerülése. A csapatok égtek a harcvágytól. A csapatvezérek együtt maradtak egy karácsonyi víg lakomára a tirnai hétkerekű malomban, s igen kedélyesen mulatoztak. Sárody megint ezermesterkedett. Ólmot öntött, s abból jövendőt mondott. Gombócokat főzött, amiben az a tréfa, hogy a forró víz melyik gombócot dobja fel legelébb. Minden gombócban cédula van valami névvel. Mikor a leánykák csinálják ezt a karácsonyi tréfát, akkor az a jelszó, hogy amely nevet a legelső gombóc felhoz a víz színére, az megy férjhez a jövő farsangon. Sárody gombócaiba egy-egy csapatvezérnek a neve volt elrejtve, s az volt a tréfa jelszava, hogy akinek a gombóca legelébb felvetődik: az hal meg a holnapi ütközetben. A fejedelem nevét azonban nem engedték a tréfába belekevertetni. A tréfa azonban annál tökéletesebb lett, mivelhogy a hebehurgyán előre felbuggyanó gombóc ezt a nevet rejté: „Balahó kapitány!”

Mindenki hahotával nevetett a tréfán. Mivelhogy Balahó uramat szerte úgy ismerték, mint egy szörnyű nagyszájú embert, aki rettenetes a fenyegetőzésben, utolérhetetlen a mások felbuzdításában; ellenben mindig ő az első az ütközetben, aki, mikor lőnek, rögtön hasra fekszik.

Balahó uram azonban szörnyen megrestellte azt az ő rovására feltámadt vigasságot, s ökleivel ütve az asztalt és a mellét, fogadkozott, hogy meg is halok én, ha kell, az én hazámért és fejedelmemért! De minden dibdáb labancnak nem adom bitangra az életemet. De kaphassam csak egyszer azt a gyilkos Heistert magát a kezem ügyére, aki a feleségemet kettéhasíttatta, aki porontyomat dárdára szúratta: tudom, hogy egyikünk elmegy izenetet vinni Belzebubnak!

– Hát hisz azt most legkönnyebben megkaphatod, bruder – mondta neki Sárody. – Itt fogják mutogatni holnap a vásáron dobszó mellett. Minden markos legényt meginvitálnak rá, hogy ki birkózik meg vele.

– Magam leszek az a legény! – monda Balahó uram. – Csak ráismernék az istentelenre!

– Óh, azon könnyen segítünk, Balahó uram; mindjárt lepingálom én kegyelmednek az egész Heistert, ahogy áll és él: hol van egy darab papiros?

Sárody fránya ügyes torzkép-rajzoló volt. Nehány vonással hirtelen úgy odaveté a papírra Heisternek a karikatúráját, hogy aki egyszer látta, rögtön ráismert róla: ott volt az idomtalan nagy feje, amit hosszú paróka fedez, fekete szemöldökei, félrehúzódó szája, ami fölött az egyik bajusz makacsul fölfelé, a másik éppoly megátalkodottan lefelé irányul, a homlokon, három egyenközű „s” betű alakú barázda; a nagy előrerúgó, dupla áll, hozzá a kurta nyak, a köpcös váll, ez a szakasztott Heister tábornok!

Mindenki kacagott rajta, s magasztalá a majszter remeklését. A sok magasztalástól elvégre Sárody annyira elkapatta magát, hogy még alá is firkantotta a képnek, hogy „pinxit Sárody”.

– No, Balahó uram, hát itt van, ráismerhet erről – monda Sárody. – Ha már akkor meg nem nézte jól, amikor a feleségét kettéhasíttatta, s a kastélyát felgyújtatta Heister.

– Bomolj meg, német! Sötét volt akkor! – Hadd látom azt a képet! No iszen, nagyfejű! Mármost hát búcsúzz el a fejedtől, mert elhozom én azt; amilyen igaz, hogy az én jó öreganyámat szurokba mártattad, úgy gyújtattad meg a szemem láttára.

– S annál se látta meg a képét Balahó uram?

– Vakapád németje! Hát ’sz a szurok fekete! De most már elteszem ezt a képet, ide a keblembe! S esküszöm a szent herkópáterre, hogy a holnapi szent keserves napon, ezt az én kardomat belemártogatom a gonosz vérébe!

S azzal végigfekteté a kihúzott kardját az asztalon, hogy az a táblának az egyik végétől majd a másikig ért, a vezér uraknak általános nagy nevetése közben. Balahó uram pedig mindehhez igen komoly képet csinált.

Mikor a vezérek szétoszlának, az ezredeikhez visszasietve, azt dörmögé Tormássy László, a nyárádi hajdúk kapitánya Esze Tamás fülébe:

– Hallod-e, bajtárs, sehogy sem tetszik az nekem, hogy ennek a Sárodynak mindenüvé oda szabad ütni az orrát. Kár volt ezt Ocskaynak idehozni közénk. Nem hiszek én ennek, ha százszor kikeresztelkedik is magyarnak; mert mindig mosolyog. Az ilyen ember csak befelé haragszik.

– De hát már arról ő nem tehet, hogy olyannak teremtette az Isten a képét, hogy mindig mosolyogjon. Nem lehet minden ember Balahó uram, aki mindig káromkodik.

– És én mégis inkább hiszek Balahó uramnak, mikor legjobban hazudik, mint Sárody uramnak, mikor legjobban igazat mond.

– No, majd meglássuk holnap, melyik az igaz ember.

Meg is látták, mert másnap a hadirendben akként lettek felállítva, hogy a hadsereg zöménél Sárody német zászlóalja képezte az ágyúfedezetet, ezt tartotta a legfegyelmezettebb csapatnak Feirville, azért állította első sorba: mindjárt mellette volt Tormássy uram hajdúsága, a háta mögött, a második vonalban pedig Esze Tamás tiszántúli hajdúi, jobbról Tormássy mellett pedig a Tiszán inneni borsodi hajdúk, azok között Ocskay gyalogcsapatjának az élén jó Balahó uram a hosszú pallosával. Tehát nagyon közelről tapasztalhatták egymásnak a viselt dolgait.

Fehér karácsonra virradt az éjszaka. – Egész addig a szent napig megbecsülte magát az időjárás, akkor egyszerre a holdújsággal megfordult, s már hajnalban olyan sűrűen elkezdett havazni, hogy a fejedelem seregei nem láttak a förmetegtől húsz lépésnyire, s csak úgy találomra foglalták el az előre meghatározott helyeiket a Tirna nyugoti partján. Kémeik hírül hozták, hogy Heister tábora is átkelt a Parna patakon, s hadirendben áll a síkon. De a két tábor még nem láthatta egymást a nagy hóeséstől. De azt már mind a két fél tudta, hogy a másik is itt van. A vezényszó áthallatszott egyik táborból a másikba.

A fejedelem, kísérete élén, maga járta sorba a hadcsapatokat, buzdító szavakat intézve hozzájuk.

Egyszerre megszólaltak Nagyszombat valamennyi tornyában a harangok, szent karácson ünnepére. Talán a nagy harangszó tette: a hófelhők felszakadoztak, a havazás elmúlt, s a két tábor meglátta egymást, szemközt felállítva ágyúlövésnyi távolban. A magyar tábor mint egy nagy E betű látszott körülölelni a császári tábor négysoros hadirendben felállított tömegét.

Abban a pillanatban megkezdődött az ütközet. A kuruc tüzérek, nem várva a parancsszóra, kisüték az ágyúikat az ellenfélre. Arra az is megkezdte az ágyúzást. Különösen a fejedelem és kísérete volt az ágyútekék céljául kiválasztva. Egy ágyúgolyó Rákóczi közelében terítette le a kíséret egyik tagját: erre Feirville odanyargalt a fejedelemhez, s indulatosan követelte, hogy vonuljon vissza az ágyúk lőtávolából, ha az ő személyét valami baj éri, veszve az ütközet s az egész magyar ügy. Rákóczi rá hagyta magát venni, hogy a tartalékul felállított testőrkarabélyosokhoz vonuljon vissza, akik egy dombtetőn tanyáztak: onnan nézte az ütközetet.

A kuruc hadsereg kezdte a támadást a kicsinált csataterv szerint. A jobbszárnyon Ebeczky, a balon Ocskay lovasezredei vágtak be a császári sereg oldalába, mind a kettő nagy remekeléssel.

A Heister tábora balszárnyán csakhamar összevissza volt keverve lovasság, gyalogság, s egy tömegben gomolyodott a felállított ágyúüteg felé, aminek emiatt nem lehetett hasznát venni. Ebeczky sikere magával ragadta Ilosvayt, Deák Ferencet, Srétert, azok is bevágtak parancsszó nélkül a császáriak közé; a vakmerőség jól ütött ki; áttörték az első hadsort, megrohanták az ágyúüteget, annak a fedezetét is elverték. Nem tartóztatta fel az ádáz rohamot se vasba öltözött lovasság, se puskázó nép, se dárdasövény, még az ágyútűz sem: mindenen áttörtek. Hanem ekkor következett egy fegyvernem, amely megállította diadalmas előrohanásukat. A legveszedelmesebb fegyvernem. A poggyászszekerek. Amint a kuruc lovasság a császári poggyászszekér-vonatig eljutott, ez veszedelmesebb lett ránézve minden sáncároknál és tűzaknánál; ez megállította, szétrobbantotta, összekuszálta a győzelmes dandárt. Nem hallatszott többé se vezényszó, se „rajta, magyar!”, hanem csak az, hogy „cape! rape!” Dugd el, vedd el! A fejedelem seregének ez a szárnya abban az ütközetben nem tett többé emberszámot.

Héj, nem így volt Ocskaynál! Ahol ő bevágott, nem néztek ott másra, csak a győzelemre. Ötezer lovas harcolt a nyomában. Maga Rákóczi azt írja felőle, hogy csodáit mívelte a vitézségnek ebben az ütközetben. Nemsokára a császári sereg jobb oldalán is elhallgattak az ágyúk, a kuruc lovasság azokat is elfoglalta.

Heistert unszolták az alvezérei, hogy hozza elő a tartalékját, verje vissza vele Ocskay rohamát. A tábornok mérgesen utasítá vissza a sürgetőket, ne avatkozzanak az ő dolgába! Tiszta munka, amit ő csinál, semmi baj sincsen még. Még vár valamire. Majd ha az bekövetkezik, akkor kezdődik el az ő cselekvése! Addig hadd ugrálja ki magát a kuruc!

Most Feirville eljöttnek látta az időt, hogy a derékhaddal általános rohamot intézzen a császári sereg zöme ellen. Bercsényi a jobb-, Eszterházy a balszárnyon, ő maga a középen riadót fúvattak.

Példás rendben indult meg az egész hajdúság, hat ezred egy sorban. Szembe az ellenség ágyúütegével haladt éppen a borsodi hajdúezred. Annak kellett a keserűjét kiállni. Mikor kilőtték az ágyúkat: „Bukj le!” kiálta Balahó uram, s már akkor hason feküdt, mellette a kardja; de amint az ágyúgolyó elbúgott felettük, megint talpra ugrott mindenki, s futott nagy zsivajjal; mintha csak laptást játszanának. Olyan közel érték már az ágyúkat, hogy azok nem tehettek bennük kárt. Hanem ott maguk előtt találták a Wobezer, Trisler és Firmont kompániáit. (Ostromsisakos, páncélos gyalogság, muskétával és hosszú dárdával ellátva. – Itt lett először kipróbálva, hogy melyik a jobb szerszám, a kard-e vagy a dárda. – A kard volt a jobbik. A borsodi hajdúk széttörték kardjaikkal az ellenük meredő dárdaerdőt, s a három legvitézebb kompánia veterán hanyatt-homlok meghátrált.

A hajdúezred parancsnoka ekkor észrevette, hogy az ő csapatja nagyon is gyorsan rohant előre, s „megállj”-t parancsolt, nehogy az ellenség hirtelen körülfogja: időt akart engedni a mellette felvonuló Tormássy Lászlónak, meg a még hátrább jövő Sárody német zászlóaljának, hogy egy vonalba jöjjenek, s aztán egyszerre folytassák a rohamot.

A három veterán kompánia meghátrálása már Heistert is kihozta a hadvezéri nyugalmából. Odavágtatott maga, csak néhány segédjétől kísérve, a megfutamodókhoz, s elkezdte őket hangosan szidni, s kergette kivont karddal vissza a harcvonalba. Az arca egész veres volt a dühtől. Sem látott, sem hallott.

Csak ez teszi felfoghatóvá, ami ezután történt.

– No, Balahó kapitány uram! – szól egy tréfás hajdú hadnagy a nagyszájú kérkedőhöz. – Hát ihol van a nagyfejű, la! Ott van maga Heister.

– A biz ő maga, a gyilkos.

– Aki a kegyelmed feleségét, gyerekeit, öreganyját megölette.

– Bizony azt tette az! (Annyiszor elmesélte ő ezt, hogy már maga is egészen elhitte.)

– No hát most, hadd lássuk, mit tud kegyelmed azzal a hosszú pallossal? Mindig azt mondta kelmed, hogy csorbára veri azt a gyilkosnak a koponyáján, csak egyszer közelre kaphassa. – Hát most elég közel van.

– Hát azt gondoljátok, nem teszem meg?

– Elhiszem, ha látom.

– No hát lásd meg!

Azzal Balahó uram kiugrott a sorból, megköpte a tenyerét, marokra fogta a kardját, s elkezdett loholni arrafelé, ahol Heister szedtevettézve kardlapozta a muskétásait.

A hajdútársak azt hitték, hogy csak bolondozik az öreg kuruc, majd visszajön fele útjáról, ha megsokallja.

De az csak dobogott előre, s mondogatta egyre magában: „Szegény feleségemet két fához köttetted, kettéhasíttattad –, kis porontyocskáimat dárdára szúrattad – öreganyámat szurokba mártattad, úgy megégettetted. – Itt vagy gyilkos, itt vagy a kezem közt!”

Azok amoda át észre sem is vették; ha látták, mit törődtek vele? Egy öregember, rongyos parasztgúnyában, egymaga, mit akarhat? Amellett a tért ellepő sűrű rekettye is takarta a bujkáló alakot.

És ezalatt egészen közel ért a császári fővezérhez.

Csak egy ugrás kellett, odaszökni hozzá, megkapni bal kézzel a lova zabláját, jobbjával felemelni azt a hosszú kardot, és rákiáltani: „Egész famíliám kiirtattad, gyilkos! Nesze nagy fejednek!”

Jó szerencséje Heisternek, hogy a tollas kalapja acélsipkával volt bélelve, meg hogy az a széles kard a lapjával érte a fejét; mert így csak egy kegyetlen ütést kapott rá, amitől hátra lódult. Hanem akkor aztán Balahó uram két kézre kapta a pallost, s megsuhintva azt kegyetlenül a feje fölött, egy olyan csapást mért a fővezérre, hogy az, ha megéri a nyeregkápáig hasítja kétfelé. – De hát nem érhette. – A sors harmadperceken fordul meg. Egy fiatal magyar főúr, a császári fővezér labanc hadsegéde, Czobor Márk, hirtelen kirántotta a pisztolyát, s szíven lőtte Balahót, mielőtt az a kardjával másodszor is lecsaphatott volna.

Szegény jó Balahó! Nem mondta hiába: megtette a tempót.

Ez volt az igazi kuructempó. Csinálja utána, aki tudja!