|
Heistert ez a
vakmerőség egészen dühbe hozta. Különben is haragos egy úr volt. Alvezérei
mind azt hitték, hogy már el van veszve az ütközet, s visszavonulásról
kezdettek beszélni. A tábornok főbelövetéssel fenyegetett mindenkit, aki a
visszavonulás szót ki meri mondani. Hisz ez az ütközet meg van nyerve.
Két sakkhúzás, és azzal
„matt”!
Az egyik sakkhúzás az
volt, hogy két tartalék lovasezred rohanjon előre, s ahol a kuruc tábor
jobbszárnya a deréktól elvált, s kedvére fosztogatja a poggyászszekér-vonalt,
oda ékelje be magát. Ezzel a kuruc sereg kétfelé van vágva. Ez az egyik
sakkhúzás.
– Hát az a pernahájder
ugyan hol késik még? – dörmögé haragosan a tábornok.
Az a „Bärenhäuter” nem
késett már. Sárodyt értették alatta.
Sárody tervét még azon
éjjel előre megküldé Heisternek egy szökevény tiszt által. Arra alapítá
Heister a magáét.
Sárody szépen maga
mellett engedé előrehaladni Tormássy hajdú ezredét, s akkor egyszerre az
egész zászlóaljával közvetlen közelből sortüzet adott rá.
– No Tormássy uram, hát
hogy tetszik a keresztelő? – kiálta át Sárody a hajdú ezredesre
nagy csúfondárosan, s azzal még egyszer megtöltetve a puskákat, felrántatta a
fehér lobogót a kuruc zászló helyébe, s szemközt fordulva a kuruc sereggel,
hátráló léptekben rukkoltatta a zászlóalját a császári sereg felé.
Ez az árulás egy perc
alatt megfordította az ütközet sorsát.
Tormássy hajdúi, saját
szomszédaiktól hátban összepuskáztatva, rémülten rohantak hanyatt-homlok
vissza, s vészkiáltásukkal, véres fejeikkel elrémíték a hátuk mögött álló
tiszai hajdúságot, még magukat a fejedelem palotásait is, a kuruc sereg
legderekabb csapatját; a futásnak indult négy gyalogezred magával sodort két
lovasezredet is, a harmadikat, egy dragonyosezredet, ami németekből állt,
nehogy Sárody példája ráragadjon, maga az ezredes vont vissza; s ezzel a
második sakkhúzás is megtörtént a kuruc tábor három darabra volt szétvágva. A
zöme előretört, a tartalékja megfutott, a jobbszárnya el volt szakítva.
Rákóczi, a vész láttára,
sarkantyúba kapta a lovát, s a muskétás ezredével be akart vágni a csatatérre,
hogy a diadalt visszacsikarja ellenfele kezéből. Személyes megjelenése még
talán megfordította volna az ütközet sorsát. Bizonyosan megfordította volna.
Túlbuzgó hívei megakadályozták benne. Megragadták a lova kantárát, s nem
eresztették a küzdelembe. Fátum volt az! … Aki fel akar törni az égbe, annak
hinnie kell a saját csillagában… Vagy ott van az a csillag a feje fölött, vagy
nincs – ha ott van, akkor mit félnek, ha nincs ott, akkor mit remélnek?
A zűrzavar
tökéletes lett.
Mind a két táborban vége
volt az összefüggő hadműködésnek.
A fejedelem táborának
egy része sietve, futvást kelt át a Tirnán, s a halmokra vonult fel a másik
rész, a jobbszárny lovassága, zsákmányát nyerge mögé akasztva, mint aki dolgát
legjobban végezé, rúgtatott el a Fehér-hegyek felé; a harmadik rész, a gyalog
hajdúezredek, amik a borsodiakkal nagyon mélyen behatoltak a császári sereg
derekába, s három hadvonalat keresztültörtek már, vissza már nem vonulhattak,
kapták magukat, „előre hátráltak”; keresztültörték magukat még a tartalékon
is, s az ellenség hátából kerültek elő a Parna patakon át, a futó
zömmel éppen ellenkező irányban. A negyedik része pedig a kuruc tábornak,
az az ötezer lovas a balszárnyon, még egyre harcolt, s nem akarta elhinni, hogy
vége van az ütközetnek, s mikor már a túlsó oldalon Heister bevonult az üresen
hagyott Nagyszombatba, Ocskay László még akkor is ott nyargalászott a
csatatéren, nagy angol paripája hátán, s ahol egy futó kuruc csapatot
megpillantott, azt megfordította, vitte vissza az ellenségre.
Hová futtok? Hiszen
mienk a győzelem! Hiszen le van gázolva a labanc!
Az igaz, hogy ott, ahol
ő száguldozott, csak temetője volt már a császári hadaknak. Mint a
kévék keresztjei gazdag aratás után, úgy hevertek a hullák halomban; lovasai
csak futó ellenség visszafordított ijedt képével találkoztak mindenfelé. Dobok,
zászlók, fegyverek elszórva hevertek a mezőn, gazdátlan paripák, a magas
német nyergekkel a hátukon, száguldoztak rémülten nyerítve, s az ágyúk ott
álltak mind a két táborhelyen, magukra hagyva, kurucé, labancé, mint valami
bitang jószág. Olyan ütközet volt ez, melyben mind a két fél úgy szerteszéjjel
verte egymást, hogy egyiknek a hada sem volt többé sereg.
És Ocskay László még
mindig azt hitte, hogy meg lehetne azt a fátumot fordítani. Égett az arca attól
a vágytól, hogy amit a híres nagy hadvezetők, a francia haditanácsosok
elvesztettek, azt ő, a lenézett, kicsúfolt portyázó vezér újra kivívhassa!
Csak egy akkora dandárt verhessen össze, amekkorát Bécs alá vezetett, most ezt
a szétzilált ellenséget kiveri vele a helyéből.
Nem vette észre, hogy
sziszifuszi munkát folytat. A futó csapatok, amiket visszafordított az
ellenségre, csak addig állnak helyt, amíg ő velük van; de amint egy másik
rajt állít meg, hogy azt rendbe szedje, rögtön felbomlanak.
E megátalkodott makacs
munkájában legjobb alvezéreit itt-ott elhagyogatja, a toborzott csapatokat
rájuk bízva, s maga egyedül száguldoz, keresve, hol találna még kuruc csapatot?
Egyszer csak megpillant
a császári sereg poggyászszekerei mögött valami háromszáz lovast. Magyar
huszárok voltak, világoskék dolmányban, farkasbőr kacagánnyal, piros
leffentyűs csákókkal. Azt hitte, hogy valamelyik kuruc ezred kompániai
vannak ott, s a poggyászt zsákmányolják.
Rögtön arra fordítá a
lovát, s odavágtatva, elkezdé őket szidni keményen, hogy mit lebzselnek
itt, mikor harcolni kellene?
– Indulj! Fordulj!
Előre!
Azok csak bámultak rá
egy ideig, s aztán nézegettek egymás szeme közé.
– Nos? Hát? Nem értitek
a magyar szót? – rivallt rájuk Ocskay. – Nem halljátok, hogy mit mondok?
Kifúrjam a fületeket? Ki népei vagytok?
Azok csak nem feleltek
neki semmit. Csak egyre bámulták.
Nem kurucok voltak azok,
hanem a császári sereghez tartozó labancok, akiket Bagocsay hozott el magával
Dunántúlról. Heister nem bízott ezekhez úgy, mint Feirville a maga labancból
lett zászlóaljához, s otthagyta őket poggyászfedezetnek.
Ocskayt bosszantá ez a
néma, rábámuló engedetlenség.
– Előre, legények!
Utánam, aki magyar! Én vagyok Ocskay László!
– Hahhó! – kiálta fel
erre a kapitány, Bagocsay Náci. – Ez a mi emberünk. Csípd meg, fogd meg,
legény! Ezer arany van ennek a fején.
Az ezer arany szóra
egyszerre megelevenedett az egész csapat, s nekirugtatott a magányos lovagnak,
kardot rántva.
Ocskay most vette észre,
hogy kikkel van dolga.
– Céda zsebrákhad! –
dörmögé fogcsikorgatva, s egyet jobbra, másikat balra vágva, kiugratott a
csoport közül, azok hasztalan keresték őt a kardjaikkal a bő
mentéjében, a páncélingét nem járta a kardjuk; keresztülvágta magát rajtuk.
Azután könnyedén elszáguldott előlük jó telivér paripáján.
Hanem az a háromszáz
labanc csak a nyomában maradt; s mind szélesebb karéjt alakítva, elkezdte
megkeríteni. Ocskay csak szidta őket, hisz utol nem érik. Egyszer aztán
megtudta, hogy mi jó szándékkal vannak iránta. Nekiszorították a Parna pataknak.
A Parna vize pedig azok
közé tartozik, amik télen is melegek maradnak, nem fagynak be soha, sőt a
körülöttük levő sömlyéket sem engedik befagyni. Ezért választotta ezt a
patakot Heister hátvédül: ez hiúsította meg a kuruc portyázó csapatok minden
törekvését őt hátulról megtámadhatni.
Ocskay belejutott a
sömlyékbe; lova csülökig kezdett süppedni az ingoványba: a friss hótól nem
vehette azt elébb észre. Lehetetlen volt innen kiszabadulnia.
Ezer arany szép pénz.
A labanc az édesapját is
levágja ezer aranyért.
Saját csapatja
szerteszét csatangolt, s ha látta is valaki közülök ezt a kergetőzést,
éppen úgy kurucnak nézhette a labancot, mint ahogy ő elnézte.
Csak egyre gondolhatott
még, hogy élve el ne hagyja fogatni magát.
Kiszemelt a sömlyékben
egy emelkedettebb helyecskét, amennyi éppen egy lovasnak elég; oda kikaptatott.
S akkor aztán egyik kezébe fogta a csákányát, másikba a kardját, s úgy várta be
az üldözőit.
Körül nem foghatták,
mert mögötte volt a patak, csak szembe támadhatták meg. De azok mégis háromszázan
voltak, ő pedig egyedül; ha minden kardcsapásra egy emberhalál volna is,
mégis neki kell abba belefáradnia.
E keserves
szorongattatásban egyszerre csak rivalgó tárogatóhang szólal meg a mezőn,
s Ocskay László egy csapat kuruc lovast lát vágtatva jönni a patak mentében az
innenső oldalon. Az már igazi kuruc volt: mást mutat annak az arca!
Milyen „rajta, rajta!”
rivallással jöttek! Egyszeribe elment attól a labancnak a verekedő kedve;
pedig azok csak kétszázan voltak, másfél labanc jutott egyre-egyre.
De amin legjobban
elbámult Ocskay, az a varázslatos tünemény volt, hogy annak a kétszáz kuruc
lovasnak az élén ő saját magát látta lovagolni. Ugyanazon arc, az a
tekintet; a büszke fejhordozás, a fenyegető nevetés, még ahogy a
kardcsapásokat osztogatja is, villámsebesen, kacagva, az ellenséget
kérkedő tekintetével megbénítva: maga Ocskay! Így szokta az ember
magamagát látni álmában.
Bagocsay, a labanc
kapitány, onnan hátulról kommandéroz a csapatjának, tele torokból ordítva:
– Ti csak verjétek le
Ocskayt azalatt! – s maga a most jövő ellen fordul.
S arra ez, szakasztott
azon a csengő hangon, ami Ocskay Lászlóé, ezt kiáltja:
– Mi kell teneked
Ocskaytól? Labanc! Gyere csak! Itt jövök! Én vagyok Ocskay!
S azzal visszakézzel
olyat vág Bagocsaynak a karjára, hogy az kardostól együtt a porba esik.
– Ez az én vágásom! –
motyogja magában Ocskay László. – De hát hogy vagyok én most ottan? Ott is, meg
itt is?
A labanc szétfutott.
A felmentő csapat
siet üdvözölni Ocskay Lászlót. Ráismer a kapitányra, Pongrácz Gáspár az, a
szabadcsapatvezér; vele jött Csajághy Márton. Az vezette őt elzüllött
ezredese nyomába.
De Ocskay egyre csak
arra a saját képmására bámul, aki még akkor is, mikor már a kuruc csapat zöme
megszűnt üldözni a labancokat, egymagában vágtat utánuk, s üti, püföli a
hátukat egyedül, akit ér a csordából. – Éppen úgy, ahogy ő szokta.
S még azután, amint
visszatér a nagy verekedésből ez a rejtélyes alak, mintha nem lett volna
testének-lelkének elég, a levegőbe is csapásokat osztogat a karddal.
Akárcsak saját magát látná Ocskay László.
– De hát ki az az ember
itten? – kérdi ámuldozva Csajághytól.
– Hát nem ismertél rá? –
Ez a te öcséd, Ocskay Sándor.
Olyan nagyon
hasonlítottak egymáshoz, csak két év korkülönbség volt közöttük. Ocskay Sándor
nem volt ugyan olyan szép férfi, mint a bátyja, a mindennapi életben; de a harc
hevében szakasztott hasonmása volt Lászlónak.
A két testvér átölelte
egymást forrón. Gyermekkoruk óta nem látták egymást színről színre. Mind a
kettő bámult azon, hogy olyan nagyon hasonlít a másik hozzá.
– Éppen ugyan jókor
jöttünk – monda Csajághy.
– Hátha nem jókor –
dörmögé Ocskay László.
– Siessünk innen, vezér
uram – szorgolá Pongrácz –, a napnak vége van már.
Igaz volt. Az éj
alászállt. Abba kellett itt már hagyni minden munkát. A takarodó bús hangja
üvöltött a síkságon és a hegyek közt egyformán: a tárogató oly messze elhallik!
Mikor Ocskay László,
öccsét és Pongráczot előre bocsátva, maga Csajághyval a csapat hátulján
lovagolt, azt mondá neki:
– Tudod, mért mondtam
neked az imént azt, hogy „hátha nem jókor”? Másodperceken fordul meg a fátum.
Ha ti még egy másodpercet késtek, én már azon gondolkoztam, hogy élve nem
hagyom magam labanc kézre kerülni: egy pisztolylövés a homlok közepére megszabadít
közülök. És akkor milyen derék dolog lett volna. Én itt maradok; eltemetnek.
Ilonka özvegy lesz, szabadon bocsátják; helyettem feltámad az én alter egóm,
aki őt szereti. Milyen jól jártunk volna mind a hárman.
És Csajághy nem mondta
neki erre azt, hogy „nem”.
*
Az éj alászállt, a
harcnak vége volt már, egyes elzüllött csapatok loholtak még erre-arra az
esthomályban, nem keresve, hanem kerülgetve egymást. Nem kellett már senkinek
ellenség. Kuruc igyekezett a kuruchoz, labanc a labanchoz találni valahová –
erre-arra. – Az ágyúk ottmaradtak a síkon, egymással szemközt ásítozva,
őrizet nélkül, lovak nélkül, mintha ők akarnák még maguk szakállára
folytatni a nagy bajvívást. A véres hómezőn nyögnek, kiáltoznak a világ
minden nyelvén az otthagyott sebesültek, akiket senki sem jő felszedni; a
csatatér hiénái, a fosztogató marodeurök még elég dolgot találnak az elhagyott
poggyászszekerekben, csak azután kerül a holtak, sebesültek kifosztására a sor;
az eltemetés a jezsuiták dolga! S ezen az elpusztult csatamezőn barangol
alá s fel, gyalog, fedetlen fővel egy magányos ember – Feirville, a kuruc
had francia táborvezére. Bámul és bolyong. A maga rendes eszével és stratégiai
ismereteivel ki nem bírja okoskodni, hová lett a háta mögül a kuruc
tartaléksereg. Hová tűnt el a fejedelem? A hatalmas
testőr-muskétások, a harcedzett palotásezred: Esze Tamás hajdúi, az igazi
hajdúk, a legelső felkelő sereg? Föld nyelte el őket? Nem is
látták az ellenséget! Merre mentek? Ki mondja meg?
Találkozik erre-arra
bandukoló csapatokkal. Kérdéseket intéz hozzájuk. Azok nem értik a kérdést,
ő meg a választ. Annyit már ért, hogy egy elveszett csatatér közepén
maradt magára, ahol az ellenség az úr, meg kell adnia magát hadifogolynak.
Kínálgatja a kardját mindenkinek, akit útban talál. Senki sem érti, mit akar?
Vállat vonnak, odább mennek. Utoljára rábukkan egy csapatra, mely egy
fűzfa-rekettyésben húzta meg magát, s onnan nem akaródzik előjönni.
Nem ismer rájuk, mert azok minden jelvényt letéptek magukról; de a
megszontyolodásukból sejti, hogy kicsodák. A második német zászlóalj maradványa
az, mely a kuruc táborban küzdött, és nem szökött át, csak meglapult, mikor a
vastaga következett a bajnak. Ezek közé vegyül a tábornok, s ott töri rajta a
fejét a tengeréjszakán át, hogy miként lett ez az ütközet elvesztve.
|