XVII. Két karácsonfa

A kis Krisztus a bécsi Küszdenpfennig-palotába is meghozta a maga drágalátos ajándékait. A gyermekek örömestéje ez. Ha a puritanizmus minden ceremóniát ki tudott is küszöbölni a vallásgyakorlatból, a karácsonfát nem bírta ledönteni. Az minden évben kizöldül. Pedig gyökere sincs. Ott gyökerezik a gyermekek emlékezetében. „Tavaly is volt, az idén is lesz?” „Tavaly is hozott valamit a Krisztuska, vajon mit hoz az idén?” Akármit higgyenek a pogányok, a szkeptikusok, a szociniánusok, a bafometimádók, a gnosztikusok Krisztus idvözítő voltáról: hogy a születése napján sok millió embert idvezít, az bizonyos. Azokat, akik legméltóbbak rá: a gyermekeket.

Micsoda leskelődő várakozás ez! Micsoda áloműző kíváncsiság! Micsoda kölcsönös egymást jónaklennimuszájintés, amíg az „angyalka” azt mondja, hogy szabad, megnyílik az ajtó; s feltárul az a látvány, amihez fogható gyönyörűségeset az ember soha többet e világi életében nem lát. Az a szép zöld fa, aminek minden ágán virág helyett egy tarka viaszgyertyácska ég; a pompás repülő angyalkák cukorból, a lefüggő déligyümölcsök, amikkel az angyalka parancsára a meddő fenyőfa megrakodott: aztán az a sok megbecsülhetetlen drágaság, amit az a tündöklő fa fényes árnyékával betakar: találja ki minden ember, melyiket hozta a számára a kis Krisztus? Hát még aztán azok a ragyogó arcok, amik ebben gyönyörködnek.

A legkisebbiké az elsőség joga. Ő válogatja ki, hogy melyik drága ajándék kinek szól a kincshalmazból.

Legelső, ami az „enyim.” – A gyermek nem tud tettetni. Nem takargatja, hogy a világban az első ember az „én”. Az aranyos pálcaló meg a cifra ostor, aztán a négylovas szekér, ez az enyim.

Aztán következik a „bátya”. Az a második ember a világon. Az a bámulat tárgya, a tekintély. Ha a kicsiny kap valami jót, azt mondja: „A bátyámnak is!”, addig a magáéhoz nem nyúl, bátyjának kiszemeli a rézágyúcskákat meg az aranyos szablyát, a nyíllövő puskát. Ez az övé.

Az anyja kapja a bogláros fejkötő-tűzőt, az Ozmonda néni a homlokszorító ferronière-t, s a gyóntatóatya a hímzett oltárvánkost. A cselédség is sorban megkapja a magáét.

– Hát az apának nem választasz ki semmit? – kérdi pater Renatus, nyájasan megcirógatva a gyermek piros orcáját.

– Apa nincs itt: messze van.

– De az angyalka elviheti neki oda is, amit idehozott a számára.

A gyermek durcásan vállat von, s pityeredésre görbülő szájjal mondja:

– Angyalka nem hozott apának valót.

– Dehogynem, nézz csak széjjel! Mit találsz még?

Csakugyan volt valami karácsonyi ajándék ottan maga Rákóczi Ferenc számára is. Pater Renatus maga hozta azt. (Azazhogy – pater Renatus által küldte az angyalka.) Egy remekművű sakktábla, elefántcsontból, achát- és kalcedonfigurákkal. A kicsike nem reflektált rá.

– Nincs itt az, amit apának kell kapni.

– Hát mi volna az, fiacskám?

– Egy korona.

Eleonóra hercegnő ijedten szisszent fel, Ozmonda szája elé kapta a kezét, pater Renatus elmereszté a szemeit.

– De kisfiacskám! Mit gondolsz? A korona drága kincs.

– De az angyalka elég gazdag: azt is hozhat az apának.

Pater Renatus szelídíteni akarta a kérdést.

– Nem, kisfiacskám. A korona nem játékszer; a Jézuska mást hozott az apának. Nézd, ezt a csecse játszótáblát.

A kis fejedelmi poronty megrázta a fejét, s megvetésre pittyesztve az ajkát, azt mondá:

– Az én apám igazi háborúst játszik! – s azzal durcásan ment ki a szobából, otthagyva az ajándékait. – Tartsa meg magának az angyalka a drága kincseit, ha azt nem tudta elhozni, ami az apának volt szánva.

– Én meg nem foghatom, honnan veszi ez a gyermek ezeket a gondolatokat – mentegeté lelkét Eleonóra hercegnő a gyóntatóatya előtt. – Itt ennél a háznál senkitől nem hall ő erről egy szót sem.

– Imádkozzék érte kegyelmességed minden reggel és minden este tizenkét Úr imáját és tizenkét üdvözletet, hogy az Úr fordítsa el a gyönge gyermeki szívről e veszedelmes gondolatokat, amiket a gonosz csepegtet az ő ártatlan szívébe!

A két hölgy pedig alig várta, hogy az éjféli misének, ami a házi kápolnában tartatott meg, vége legyen, s a gyóntató eltávoztával magukra maradjanak.

Hogy Rákóczi döntő ütközetre készül e napokban, azt egész Bécs városa tudta. Lesték naponkint Heister stafétáját.

A karácsonyéj a babonák éjszakája.

– Egy török „nimetullahita” dervistől tanultam én egyszer valami bűvészetet – mondta a szőke hölgy Eleonóra hercegnőnek –, amiből jövendőt lehet mondani. Azt kérdezzük meg.

Egy nagy velencei kristálypalackba tiszta vizet töltöttek, s abba Ozmonda egy kis fiolából valami zöld nedvet öntött belé. Az, a vízbe vegyülve, ezt egyszerre felháborította, az egész palack tartalma zavaros barna színt öltött, amiben mintha felhők gomolyogtak volna. Lassankint a felhők alakot öltöttek, zöld és veres mozgóképek kezdtek egymástól szétválni, kígyózó, tekergő, foszlányos szörnyalakok. Mintha egymással küzdenének előre-hátra dulakodva, szétterjengve, csoportosulva.

– Ez a kuruc tábor, ez a labanc tábor!

– Ott harcolnak egymással… Ni, hogy dulakodnak!

– Látod azt az erős, piros alakot ottan? Mintha egy lovas vitéz volna.

– Az bizonnyal a fejedelem.

– Mik azok a piros csíkok, amik utána úsznak?

– Azok a zászlók.

– Most a zöldek kerülnek felül.

– Nem, nem, a veresek áttörnek rajtuk.

– Hát azok a gömbök, amik a fenékre leszállnak?

– Azok a halottak.

– Mikor a fenékre leszállnak, a veres és zöld együtt megint barna színűvé lesz.

– Utoljára a zöldek felemelkednek mind a felszínre, a veresek szintén, a zöldek középen maradnak, a veresek az üveg szélén körös-körül.

– Mit jelent ez?

– Azt, hogy a kurucok körülfogták a labanc tábort.

– Vagy talán azt, hogy a labancok szétverték mind a kurucokat.

A két nő úgy elbölcselkedett a török bűvészet horoszkópja felett, hogy egészen megfeledkezett a karácsonyfáról; aminek a viaszgyertyái egyenkint elaludtak, csak a cukorangyalkák, a fehér galambok himbálóztak még az ágain…

…És éppen ebben az órában II. Rákóczi Ferenc is ott állt a maga karácsonyfája alatt, a Nagyszombat fölötti erdős halmon: előtte az őrtűz, kezében az emlékkönyve, amibe az elvesztett ütközet nehéz tapasztalatait jegyezgeté, a nagy karácsonyfáról odahullanak reája, amiket az angyal hozott, a jégcsapok, a száraz levelek, a széttört nagy tervek, a porrá lett remények. A karácsonyfa ágain megrebbennek a károgó hollók…

Újesztendő napján már megtudta Eleonóra hercegnő, hogy mit jövendölt a török nimetullahita dervis horoszkópja. Egész Bécs megtelt a diadalhírrel.

Az utcán trombitaszó mellett hirdették a heroldok a császári fővezér roppant diadalát, a kuruc hadak végső veszedelmét. Nyomtatott lapokat adtak ki, amikben el lettek számlálva a kurucok veszteségei: a számtalan halott, a tömérdek fogoly, hadizsákmány. Maga a fővezér is foglyul esett. Eleinte azt hitték, hogy maga a fejedelem; később bevallották, hogy nem az; Rákóczi csak veszélyes sebet kapott, futva elmenekült; de elfogatott a francia király hadvezére a kuruc seregnél.

Eleonóra hercegnőnek is ki kellett világítani a maga ablakait ennek a diadalnak az örömére, s ott kellett lennie a Te Deum laudamuson a Szent István-templomában.

Az ablakából láthatta a triumfális menetet, mikor a diadaljeleket meghozták: egész szekereket megrakva a kurucok rézdobjaival, feltűzködött zászlóival, s egy nyitott hintóban a fogoly Feirville-t, akit közcsúfondárosságul körülhordoztak a város utcáin.

Eleonóra hercegnőnek hallania kellett azt a gúnyordítását a népnek, látnia kellett, hogy dobálják utcahosszant sárral az ő férjének a zászlóit.

– És én mégsem hiszem, hogy mindennek vége – suttogá Ozmondának. – Hogy lehetne ezt megtudni?

– Én tudnám, hogyan.

– Szólj!

– Egy bizalmas embert kellene odaküldeni a fejedelemhez.

– Olyan nincs.

– Hát én?

– Te? Arra nem is gondoltam. Hogy mehetne oda egy nő?

– Ahogy én szoktam innen kijárni: férfiruhában.

– S ha útközben elfognának? Gondold meg, hogy két táboron kellene keresztülvergődnöd, a császáriakén meg a magyarokén.

– Mind a kettőhöz találnék módot. A császári seregben is van egy tábornok nagybátyám, a fejedelmi seregben is. Tudnám a módját, menedéklevelet kapni egyiktől is, másiktól is.

– Meggondoljuk nagyon ezt a dolgot…

– Énnekem van egy jó tervem.

– Mondd el!

– De senkivel sem szabad azt tudatni.

– Hát beszélek én valakivel a világon? – monda a fejedelemné szomorúan.

– Még pater Renatusnak sem, gyónás alakban.

– Gyónás alakban? Hát hiszen az ember csak a bűneit szokta meggyónni. Kér valaki absolutiót a jótetteiért, amik titokban lettek elkövetve? Bűnöm nekem az, hogy az én férjemet szeretem, hogy vele együtt lenni akarok? Nem esküdtem-e meg az oltár előtt arra, hogy „véle tűrök, véle szenvedek; se jó, se rossz dolgában soha el nem hagyom”? Bűnöm nekem az, hogy a férjemnek vissza akarom adni a gyermekeit? Bűnöm nekem az, ha az Istenhez imádkozom, hogy adjon diadalt az én szerelmesemnek? Óh bizonyára, én nem fogok ezekért penitenciát tartani.

– Pedig mégis megtudták valahonnan, hogy a Türkenhausból én a nagy hársfa segélyével éjjelenkint leszöktem hírt hozni és vinni; holott csak ketten tudtuk azt, s Ocskay vakmerő kísérlete után rögtön ide szállították a hercegnőt a Küszdenpfennig-házba, ahonnan a Favoritára nem lehet ellátni.

– Te! Igaz, hogy azóta megint közel járt Ocskay?

– Igaz. Egész Fischamendig nyomult előre, s azt fel is gyújtotta.

– Egy szó sem volt róla sem a Diariumban, sem a Mercurban.

– A nyomtatott lapok, amiket hozzánk küldenek, elhallgatták az egészet, hanem az írott lap, a „Scandalia”, amiket a „Burzen”-ekben készítenek, elmondta: abban olvastam. – Azóta még jobban őrzik a fejedelemnő lakását. Ez a Küszdenpfennig-ház egy valóságos kis erősség.

– S hogyan akarsz innen észrevétlenül kijutni?

– Elmondom. Itt jön a vízkereszt ünnepe. Ez a diákság szabadalmas napja. Ekkor járják be a „currendfiúk” az egész várost, zsolozsmákat énekelve, s beszedik érte a „litániagarast”. Néhol a termekbe is behívják őket; másutt csak az udvaron hagyják énekelni, aztán az ablakból hajítják le a pénzt, amit nekik szántak, papírhüvelybe téve; a papírt meggyújtják, hogy a diák a sötétben rátaláljon a pénzdarabra. – Este én is felöltözöm diáknak, a tornácon és lépcsőgádoron lelopózom az udvarra, s rákezdem a gajdolást. Erre a kapus ki fog jönni nagy mérgesen, azt hiszi, kívülről osontam be, míg ő bóbiskolt, s kikerget az udvarból. Azután mint éneklő „baccalár” bejárhatom egész Magyarországot; ott szívesen látják mindenütt a peregrináló diákot, s nem gyanakodnak benne. Így eljutok a fejedelemhez. Ő pedig már tudja, hogy ki vagyok.

Eleonórának tetszett ez a kalandos terv. Gyanútalan szíve nem is sejté, hogy amit Ozmonda előtte elmondott, az csak szemfényvesztés. Nincs annak semmi szüksége erre a kockáztatott alakoskodásra, s ha mégis megteszi azt, valami más oka van rá, hogy megtegye.

Majd megtudjuk azt is.