|
Scharodi szerencsésen
eljutott Beckóba a csapatjával. Babocsay labanc huszárjainak ugyan kétharmadát
elfújta odáig a szél; hanem a német gyalogság együtt maradt. Senki sem háborította.
A kuruc csapatok is úgy szét voltak zilálva, hogy egy-egy zászló alatt csak
két-háromszáz ember maradt meg, a többi hazament kipihenni a harc fáradalmait.
Ocskay csak akkor tudta meg Csajághy portyázóitól, hogy Scharodi csapatja
lement a Vág mellé, mikor már késő volt útját állni; de különben is
szüksége volt jó időhaladékra, amíg a saját ezrede megint összegyülekezik.
Mert az volt ám ez idő szerint a hadiszokás. A kurucság könnyen
megszaladt, szétbomlott, eloszlott a világ minden szelei irányában: hanem aztán
rövid időn éppen olyan könnyen összegyülekezett megint, s mintha semmi baj
sem történt volna, újra kezdte a „nemulasst”.
Elég volt annyit tudni,
hogy Scharodi Beckóban van. Nem mehet onnan el. Ott majd megnyomják!
Dejsz a nagyszombati
„tűzkeresztelőért” megkapja a „stólát!” Hátra van még a számára egy
sakramentum, az „utolsó kenet”.
Senkire nem fájt úgy a
foga Ocskay Lászlónak, mint őrá. „No, majd az én késem nyeld el, ha
ezermester vagy!” Heister jónak látta a nagyszombati ütközet után nem
erőltetni a háborút Rákóczival: a hadait szétosztá a Fehér-hegy alatti
városokba téli szállásokra. (Azoknak ott sorban igen víg életük volt; minden
esztendőben kétszer tarthattak Te Deum laudamust, egyszer a
kurucokkal, másszor a labancokkal.)
Egyszer csak megdördült
megint az ágyú.
A beckóvári őrség
arra ébredt fel, hogy a sáncait löveti valaki.
Már megint föltámadt a
porba gázolt féreg: ott, ahol nem várták.
Beckó vára akkor pompás
erősség volt! Még a mostani romjaiban is fel lehet ismerni hajdani hatalmas
voltát. Egy meredek sziklatömeg homlokán emelkednek még most is a
„Bolondóc”-nak hítt fellegvár falai; a gót stílban épült, toronymagas kápolna
belsejében még láthatók a freskófestés maradványai, a pilléreken a szárnyas
angyalfő-faragványok. Ez volt Stibor vajda palotája. Ott van a természet
alkotta erkély, ahonnan a vajda, a viperacsípéstől megdühödve, vakon
alárohant; ott a kapu nagyságú ablak, ahonnan Beckót, a bolondot aláhajították.
A vérét lemosta a zápor, de a nevét nem moshatta le a várról: az megmaradt
Beckónak, Bolondócnak. Három oldalról maga a meredek szikla tiltja az ostromot,
a negyediket, a meneteles oldalt két magas rovátkozott kőbástya védi,
melyek közül az egyik a külvárost kanyarogja körül, a másik a belvárost és a
várat keríti el, boltozatos kapukkal elzárva. Alatta a Vág vize folyik.
Azonkívül, hogy
természet és erődítmény védi, még az az oltalma is van, hogy három
hatalmas vár között fekszik, mintegy a háromszög közepén; e három vár Trencsén,
Vágújhely és Temetvény. Mind a háromban erős császári dandárok feküsznek
közelben.
Aki Beckót be akarja
venni, úgy igyekezzék vele, hogy elkészüljön, amíg azok ott feküsznek;
mert, ha megvárja, amíg felkelnek, úgy ott szorítják, mint az
egérfogóban.
Ocskay el tudott
készülni.
Este indult meg a hirtelen
összegyűjtött dandárával a báni hegyek közül; lovasezredeit a Vág
gázlóihoz küldé, hogy a segélyül siető vágújhelyi császári seregnek útját
állják, s maga a hajdúságával megrohantatá a külváros bástyáit. Az első
ágyúlövésekre, nem várva a réstörést, lábtókat vetettek a talpasok a falnak,
úgy másztak fel a bástyákra; a külvárosban rác őrség volt; azzal hamar
elkészültek; hanem a belvárost Scharodi német muskétásai védték. Itt nagy vérbe
került az ostrom. A külváros házait valaki meggyújtotta; ez aztán elég
világossá tette az éjszakát, támadók és védők jól láthatták egymást.
Elkeseredett volt mind a támadás, mind a védelem. Az a csapat, mely a
nagyszombati csatában zászlót változtatott, jól tudhatta, hogy nem számíthat
irgalomra, s védte magát a kétségbeesés erejével. Az is kevés volt. A hajdúság
bosszút ordítva rohanta meg a várkaput. – Elöl ment Csajághy, fejszével a
kezében. – Hogy még nagyobbnak lássák, granatéros medvebőr süveget nyomott
a fejébe, úgy rohant neki a puskatűznek. Nyolc golyó találta el a testét;
de egy sem ütött rajta valami nevezetes sebet, csak köpölynek járta meg: számba
se vette valamennyit. – Hatalmas fejszecsapásai alatt döngött, recsegett,
bedőlt a várkapu, s omlott be rajta a vérszomjas hajdúsereg.
Emberevő kedvükben
voltak!
De az ellenfél sem igen
könyörögte a kegyelmet. A várfalakról elűzetve, az utcákon végig
védelmezték magukat a labancok. Kard és dákos harcolt egymás ellen. Egyes
házakból lövöldöztek a kurucokra; ami a viadalt még elkeseredettebbé tette. A
nagytemplom előtt megújult a tusa. A labancok bevették magukat egy
templomba, s onnan puskáztak az átvonulókra. Nem a mostani templom volt az, nem
a Ferenc-rendiek kolostora. Ez a templom és kolostor a vörös barátoké
volt. Ennek a szerzetnek különben is veszett híre volt a nép előtt.
Bálványimádással vádolták őket. A külföldről elűzött
templáriusok maradványai voltak. Ők is belekeveredtek a tusakodásba,
aminek az lett a vége, hogy akiket a templomban találtak, mind leölték:
katonát, papot, vegyest. A templomot pedig kirabolták, föl is égették.
Maga Scharodi;
ötvenedmagával, keresztülvágta magát a mészárláson, s felmenekült Bolondócba, a
fellegvárba. A bosszúittas hajdúság oda is utána.
Ocskay László a Vág
partjáról intézte az ostromot; oda hozták neki az izeneteket a nyargoncai a
bástyákon belül történtekről. Neki hadvezetői feladata volt nemcsak
az egész várvívást vezényelni, hanem egyúttal a Vág túlsó partján
gyülekező császári seregekre is ügyelni. Vágújhely ott van a szomszédban,
s ott áll Viard tábornok egy egész dandárral. Az égő Beckó lángja hirdeti
neki, hogy mi történik ideát, Bolondóc falai csak úgy ragyognak tőle az
éjszakában. Ott is terem a tábornok egész lovasságával a túlparton, csakhogy a
Vág most meg van áradva, zajlik, nem jöhet át rajta: kénytelen felkerülni Trencsénnek,
ahol állóhíd van, de azalatt Beckóval végeznek.
Egy hírnök, aki a
varosból jön, jelenti Ocskaynak, hogy a belváros is be van véve: a hajdúság
dühös amiatt, hogy a házakból és a templomból lövöldöztek, s megtorlásra
készül. Ocskay visszaizen, hogy az ártatlan lakosság életét kímélni kell;
különösen asszonyembert meg ne bántson senki, mert aki egy fehérszemélynek csak
a ruháját is megtépi, az halálfia.
Nem felejthette Ritschán
mondását: „Ahogy ti bántok a mi asszonyainkkal, akként bánunk mi is a tieitekkel.”
Virradatkor látta
Ocskay, hogy az ellenségnek csekély maradványa a meredek úton a fellegvárba
menekül futvást, s hogy a hajdúság lábtókkal készül a sziklákat megmászni.
Gyorsan odafuttatá egy segédét azzal a paranccsal, hogy hagyjanak fel ezzel a
vakmerőséggel. Azok odafenn, akármilyen kevesen vannak is, de
gránátjaikkal az ostromlókban nagy pusztítást tehetnek; bombavetők nélkül
a fellegvárat nem lehet bevenni.
Egész reggel lett, mire
ez a küldönce visszatért. Azalatt Ocskaynak a figyelmét mind a túlparton
levő ellentábor sürgés-forgása foglalta el. Kiszámítható, hogy Viard
tábornok ma, akárhogyan igyekszik is, a trencséni hídnak kerülve, ide nem
érhet; a gázlónál pedig várják.
– Nos, mi hír a
városban? – kérdé a visszatérő küldönctől.
– A hajdúság nagy
nehezen elállt a bolondóci ostromtól; hanem aztán bosszújában nekiesett a
rablásnak városszerte.
– Csak védtelen embert
meg ne öljenek! – mondá Ocskay.
– Azt nem is teszik. Ki
van adva a parancsolat.
– Meg a fehérnéphez ne
nyúljanak!
– Már azt pedig aligha
meg nem teszik, akárhogy ki van adva a parancsolat. Mikor végigjöttem az utcán,
éppen akkor hurcoltak a városházához egy asszonyt, akin semmi öltözet sem volt.
– Mit szólsz! – kiálta
haraggal Ocskay. – Te láttad?
– Biz a két szememmel láttam
én azt, s a gyönge selyembőréről ítélve, alighanem úri asszonyság
volt: mégpedig fiatal.
– De ez már
istentelenség! – kiálta indulatosan Ocskay, s sarkantyúba kapva paripáját, azt
mondá a segédének: „Kísérj oda!”, s azzal vágtatott be a városba.
A városház előtt
csoportosan álltak a hajdúk, s hevesen beszéltek egymás közt.
– Ide hozták azt a
nőt? – kérdezé haragtól fojtott hangon Ocskay.
– Odabenn van! Dejszen
ott van őkeeme! – felelgetének a hajdúk, mint akik valami nagyon bölcs
dologban érzik magukat tudósoknak.
Ocskay leugrott a
lováról, s fölrohant a lépcsőkön.
– Hol van Csajághy? –
kérdezé az őrtállótól, aki a tanácsterem ajtaja előtt kivont karddal
strázsált.
– Odabenn lesz a
főstrázsamester úr.
Ocskay betaszítá az
ajtót, s arra a látványra, ami legelőször szemébe ötlött, az egész lelke
felháborodott.
Két hajdú között, akik
kivont karddal voltak odaplántálva a terem közepére, állt egy nőalak:
egészen úgy, ahogy Phrynét mutatta be a védőügyvédje az araeopág bíráinak.
Csupáncsak a térdeig leomló, dióbarnaszín dús haja takarta rosszul
rejtve profanált szépségét. Arcát nem lehetett látni, mert azt a két felemelt
karjával eltakarva tartá.
A tanácsasztalnál pedig
Csajághy állt, s egy dézsa hidegvízzel meg egy szivaccsal mosogatta a kapott
sebeit. Egy volt a bal karján, kettő a jobb karján, ami vérzett; a
homlokán is volt egy, de azt nem látta, azután meg az arcán, de azt fel sem
vette: annálfogva az arca véres is volt. Úgy látszott, hogy a sebeivel jobban
el van foglalva, mint a terem közepén álló leplezetlen Vénusz-alak bámulásával.
– Csajághy! – ordíta
Ocskay, megtaszítva öklével a nagy tanácsasztalt. – Becsület ez?
A marcona hadfi ránézett
féloldalvást.
– Csak nyolc sebet
kaptam ebben a hajcécúban: azt hiszem, hogy ez elég becsület.
– De hát ez a nő
ott?
Csajághy vállat vont.
– Hát annak még eddig
semmi baja sem történt.
– Mikor „így” áll
előttünk!
– Hát hiszen fűtött
szobában van, nem hűti meg magát.
– Ördög és pokol!
Felejted, hogy vezéred vagyok! Szigorú parancsot adtam ki: aki egy nő
öltözetét megtépi, agyonlövetem.
– Senkit sem fog
kegyelmed agyonlövetni, ezredeskapitány uram. Senki sem nyúlt semmiféle asszonyi
gúnyához. Ez az alak itten a bolondóci vár rejtekajtóján osont ki férfiruhában.
Hajdúim közül, akik észrevették s üldözőbe fogták, kettőt pisztolylövésekkel,
férfi módon megsebesített. Ez a nő legveszedelmesebb kéme az ellenségnek.
Amit letéptek róla, férfiöltöny volt. Letépték róla azért, hogy a várparancsnok
titkos izeneteit megtalálják közte.
– Az meglehet – szólt
Ocskay László. – De én azért mégsem engedem, hogy a női szemérem az én
harcosaim által megsértessék. Ha kém volt, főbe lőhetitek, de
meggyaláznotok nem szabad. Hozzatok számára női öltözetet!
– Nem tudnám, hol
vegyük. Mi asszonygardróbot nem hordunk magunkkal. Ha csak egy veresbarát-soutane-t
nem adunk rá: azt húztunk le egynehányat a gazdájáról: kéznél van.
– Hozzatok egyet! –
parancsolá Ocskay a két őrt álló hajdúnak, akik aztán lódultak kifelé, míg
Ocskay maga úgy állt a nőalak elé, hogy háttal fordulva felé, kifordított bundás
termetével azt egészen takarva tartotta. Csajághy magában nevetett; a vizes
spongyával a sebeit áztatva.
Ocskayban még mindig
felülállt a lovagiassági érzet a hadvezéri hivatalon. Dorgálni szerette volna
Csajághyt.
– Akárhogyan van is a
dolog! Az mégsem illett! Elvenni tőle az utolsó leplét is! Még Attila
hunnusairól is azt jegyezték föl a történetírók, hogy ha kegyetlenek voltak is
a harcban, égettek, gyilkoltak, de a női szemérmet meg nem sértették. És
most ti, kurucok, a szabadság harcosai, megbélyegzitek a nemzeti zászlót azzal,
hogy egy nőtől elraboljátok a testét fedő utolsó lepelt.
Szégyen! Gyalázat! Inkább öltétek volna meg.
Csajághy letette a
szivacsot, s bekötötte a karját valami ronggyal. Azután egész csendes vérrel
felelt Ocskay Lászlónak.
– Mondám már, édes
vezérem, hogy itt most egy rendkívüli esettel van dolgunk, amit, ha valaki
egészen meg nem ért, sehogy sem ért meg. – Bizony nagy szégyen, gyalázat volna,
ha csak úgy mondanák el egyszerűen, hogy a kurucok egy asszonyról,
méghozzá egy úri dámáról, még az ingét is letépték! Azt mondaná mindenki:
„Barbárok ezek!”, rosszabbak a barbároknal: „szibariták”. – De hallgassa csak
meg valaki a magyarázatot. – Az elfogott kémnél semmi írást nem találtak,
minden rejtekét az öltözetnek összekutatták, nem volt közte semmi írás. Ekkor
egy tapasztalt svéd cimbora azt mondja: „Szoktak ám titkosírással is
izeneteket küldeni: megvan annak a módja. Az izenetvivőnek az ingére
írnak édes tejjel, amit akarnak, s ha ezt a vászonneműt aztán forró
vaskályhára teszik rá, az írásjegyek egyszerre megbarnulnak, s olvashatókká
lesznek. Jó lesz megkísérteni!” – A fogolynő erre felsikoltott. Azzal
elárulta, hogy a titka ki van találva, és mármost nézd meg és ítéld meg, hogy
istentelenség volt-e, szégyen, gyalázat volt-e a hajdúktól, hogy még az inget
is lehúzták róla!
Ezzel egy finom patyolat
öltönydarabot vett elő a tarsolyából Csajághy, s azt kibontva, odanyújtá a
vezérnek.
A finom lenszöveten
rőtbarna betűkkel írottan ez volt olvasható.
– Én körül vagyok fogva
kurucoktól, s nem menekülhetek meg. Titkaimat, miket excellenciáddal közölnöm
kelle, nem adhattam eddig át Heister ügyetlensége miatt, ki ide lekötött.
Soraim általadója tudatni fogja mindazt excellenciáddal, benne megbízhatik.
Neki elmondtam mindazt, hogy a kuruchad legnevezetesebb vezérei közül ki
hajlandó áttérni a császári sereghez, mi áron és mi módon. Kinek mi a gyönge
oldala, mivel megvásárolható? Név és személy szerint. Én ezt mind
kitanultam. Ha itt elveszek, tudassa excellenciáddal e fontos felfedezéseket az,
aki ezt magával viendli. (Scharodi.)
Ocskayval csak úgy
keringett a világ e soroknak az olvastára.
– No ugye, hogy ennél
átkozottabb titok még nem volt ilyen vászondarabra fölírva? – monda
felülkerekedett önérzettel Csajághy. – Hát ugye, hogy nem barbarizmusból, nem
luxuries-ből szakította le a testéről ennek az alaknak az utolsó
takaróját a kuruc goromba kéz? Ez itten nem asszonyember, nem fehérszemély,
hanem az ördög ivadéka! Ez Beliál leánya maga!
Ocskay maga újra meg
újra elolvasta a finom vászonra írott sorokat. Hogy lehet ezt az öltönydarabot,
ami a saisi lepellel rokon, ilyen visszaélésre felhasználni? Lehet-e ebben
valami igaz? Árulás, hitszegés, eskürontás egy ilyen patyolatra felírva, amit
nem szabad szemnek meglátni, kéznek megilletni, ha idegen nőé.
Hanem azért Beliál
leánya, ha ördög leánya is, mégiscsak hölgy, s a lovag lovag marad még a
nőnemű sátán iránt is. Ocskay a belépő hajdú kezéből
kikapta hevesen az elhozott bíborveres selyempalástot, ami egy agyonütött
templáriusé lehetett, s a hajdút kikergetve, odafordult a nőalakhoz, s azt
dörmögé hozzá:
– Itt van, madame, vegye
fel ezt magára!
A hölgyalak, amint e
szóra leereszté két felemelt karját az arca elől, hogy előrehulló
haját hirtelen hátravesse, s aztán a nyújtott selyempalástot magára borítsa,
odanézett teljes nyílt tekintetével Ocskay szeme közé.
Ocskay
visszatántorodott. Az asztal tartotta fenn, ahogy megtámaszkodott benne.
Elszédíté ez a szempillantás.
A következő
pillanatban már be volt takarva a hölgyalak, tetőtől talpig; a
bő selyemsoutane festői ráncokban fogta körül szoborszerű,
gyönyörű termetét, két kezével összeszorítá azt keble fölött, s úgy nézett
föl Ocskay arcára.
Ocskay lihegett, mint a
vízbe fúló. Közelebb tántorgott Csajághyhoz, mintha önkénytelen annak a
védelmét keresné e megverő tekintet ellen.
– Ráismertél?… Pedig
ezúttal dióbarnára van a szőke haja befestve – dörmögé Csajághy.
Az a hölgy volt Szunyoghy
Ozmonda.
Ocskay hosszasan bámult
maga elé, mint az álmodó.
Évek előtt… mennyit
álmodott ő erről az alakról! – Milyen rossz álmok voltak!… Milyen
mámorittas álmok!
Talán több is volt, mint
álom? Talán rettenetes valóság volt: összekeverve istenítő
gyönyörökből és ördöggé aljasító gonosz indulatokból… Ha ugyan valóságnak
lehet nevezni a csókot, az ölelést, a szerelmi őrjöngéseket, s nem inkább
a hallucinációk ábrándbirodalmába kell mindent sorozni? Bizonyos-e valaki
arról, hogy élő alak volt, nem fántom, akit keblén tartott? Igazi gyönyör
volt-e és nem mámorital káprázata, amitől idvezült, amitől elkárhozott?…
Ejh, ki tudja azt, mikor fölébredt belőle?
Mikor újra maga
előtt látta, azzal a skarlát palásttal a testén, mely csodaszép idomaihoz
odatapadt, e kárhozatra hívogató csábtekintettel minden vonásában, ezekkel a
szemekkel, amikből a delej úgy sugárzik, mint a holdtányérból az igézet,
csakugyan a Faust-regék mesetündérei jutottak eszébe.
Pedig azt hitte már,
hogy ez a halottja olyan jól el van temetve! Miként egy egész világa az özönvíz
előtti eocénének, ami fölött az új allúvium zöldül már.
– Mit akarsz vele tenni?
– kérdé Ocskay rekedtes hangon Csajághytól.
– Az könnyen
kitalálható. Ki kell vallania azokat a titkokat, amiket Scharodi rábízott
azért, hogy mondja el annak a hatalmas államférfinak Bécsben vagy Vörösvárott,
aki ezen az úton akar bennünket megrontani.
– Nem fogja az igazat
megvallani.
– Azt csak bízd énreám.
Majd kiveszem én belőle.
– Hogyan?
– Tortúrázni fogom.
– Ezt az alakot itt?
– Ezt. – Mindig utáltam
a hóhérmesterséget; de ennél az egynél egész gyönyörűséggel fogom azt végezni.
Torquemada maga oda jöhet tanulni hozzám.
Ocskay a fejét rázta.
Csajághy ebből a
néma jelből is értett. Azzal a megszokott csendes, lassú hangjával
dörmögé:
– Vezér! Itt semmi hamis
érzékenykedésnek nincsen helye. Itt ezen a patyolaton írva van a pokol
evangéliuma. A testünkben van a rákfene, az árulás. Meg kell tudnunk, melyik
ízünk fertőzött. Amelyikre a tíz ujjam közül kisül, hogy fenés, azt
levágom. Aki áruló, az haljon meg, míg másokat meg nem rontott. Nekem meg kell
tudnom mindazt, amit ez a némber a lelke sötétségében tartogat; ha mindjárt
kannibálnak fognak is nevezni azután. S te nem fogsz ennek ellentmondhatni.
– Más módja is lehet
annak – szólt Ocskay. – Vannak erősebb hatalmak is, mint a durva
erőszak.
– Meglehet, hogy te
ismered azokat. Kísértsd meg. Talán tetőled a szép szó, a rábeszélés, a
megfélemlítés is célhoz vezet. Magadra hagylak vele. Beszélj vele egyedül.
Ámbár én jobb szeretném, ha sohase néztél volna többé ezekbe a szép szemekbe. –
De hát – tedd próbára magadat. – Hanem – eszedbe jusson az a
kézszorítás, amit egymással váltottunk, meg az a két szó, amit egymással
kicseréltünk, mikor azon a nagy napon egymástól búcsút vettünk! Tudom!
Emlékezel rá. Jól van. Beszélj hát vele!
Mikor Csajághy nehéz
léptei elhangzottak a folyosón, Ocskay odafordult Ozmondához; karjai össze
voltak fonva, szemöldei összehúzva. Ozmonda a szemébe nézett, aztán felkacagott
hangosan – mint egy pajkos gyermek, aki meghunyászkodik addig, amíg a
csínytevésért szidják, de amint kihúzza a lábát a szobából az iskolamester,
nyelvet ölt rá, kikacagja, s folytatja a csintalankodást.
– Hahaha! Ez szép
viszontlátás volt! Rám ismertél? Te bolondom! – Azzal odasimult Ocskayhoz,
szétvonta annak a keresztbe font karjait kezeinél fogva. – Hát téged meg
lehet-e még ismerni, amióta nem láttalak? Tegnap volt, régen volt, talán hat
esztendeje is van már, amióta nem láttalak. De bizony most is az vagy: csak ez
a haragos homlok ne volna.
S a szép fehér
bársonykezével félresimította a hajat Ocskay homlokáról: a ráncokat is elsimította
vele együtt, s megint nevetett.
– Asszonyom – monda
Ocskay hidegen. – Önnek semmi oka sincsen most a nevetésre.
– Dehogy nincs,
félistenem; mikor ezt az ostoba vas embert olyan szépen el tudtad innen
küldeni.
– Ön félreérti az én
szándékomat, grófnő.
– Dehogy értem félre,
drága hősöm. Tudom én jól, hogy ez a perc, ez az alkalom nem a megfagyott
örömök felolvasztására való. Nekem sem volna az semmi vigasztalás, hogy a
sakálok helyett maga az oroszlán esz meg. – De maga az a titok, amit belőlem
vagy szép szóval, vagy kínzással ki kell venni: nem meghallani való más
füleknek, mint a tieidnek. (Azazhogy csak az egyiknek, mert a másikat én
őrzöm otthon ereklyeszekrénybe zárva, mint egy szent relikviáját.)
Ocskay arca elveresedett
ez emlékeztetésre. Még egy ember van, aki tudja ezt a titkot!
– Óh igen. Együtt
őrzöm azt azzal a levéllel, amit menekülésed órájában írtál hozzám – monda
könnyű sóhajjal Ozmonda. – De hát ez elmúlt. Most nehezebb tête-à-tête-re
kerültünk össze. Beszéljünk csak suttogva, hogy meg ne hallják a
leskelődők, ki ne beszéljék a világnak. – Sejtetted te azt jól, mikor
ezt az alkalmatlan tanút kiküldted innen. Mikor Ozmonda és Ocskay László
suttognak egymással, azt ne hallja meg senki. Előérzeted súgta ezt meg
neked. Azt kacagtam. Te sejtetted azt, hogy ami titkot ez a Bramarbas
tőlem nehéz tortúrákkal akar kicsikarni, mi történik azzal. Én nem vagyok
Quintilia, aki elharapja a nyelvét, hogy a kínpadon ki ne beszélhesse az
összeesküvők titkait! Nem, énnekem meg sem kell mutatnotok a tüzes harapófogót.
Elmondok mindent ingyen: az első kérdezésre. Mindent, amit Scharodi rám
bízott: a rejtelmes tapasztalatokat. Hallja meg, akinek tetszik. Te érezted azt
előre, sejtelmed megsúgta, hogy nem jó lesz azokat másnak is meghallani,
mint neked magadnak, s ha te megtudod, úgy el fogod azokat titkolni, hogy
álmodban sem mondod el senkinek; mert ha hírré lesznek, jobban szétverik azok a
kuruc tábort, mint a császári hadvezérek. (Ezzel ugyan nem sok van mondva.) Az
én titkaim megsemmisítik a kuruc tábort.
– Nem hiszem.
– No, hát képzeld, hogy
most a kínpadra vagyok feszítve, s ez a veres selyemköntös rajtam egy lánggal
égő palást, és aztán kérdezd, ahogy inkvizítori hivatalod tartja: kik azok
a kuruc táborban, akik hajlandók a császár hűségére áttérni?
– A vallatott nem az
igazi neveket fogja mondani.
– Hozzá lesz téve
mindenik névhez, hogy mi annak az ára. Mivel lehet megejteni? Milyen a
gyöngéje? Az inkvizítor megítélheti belőle, hogy a kínvallatott igazat
mond-e.
– Az első nevet?
– Kezdjük az apraján.
Legelőször is „Blaskovics István”.
– Hogyan? Az én tulajdon
zászlóaljparancsnokom?
– Nem is olyan nagy az
ára. Bárói cím: aranylánc. Csecsebecsékkel is beéri.
– A második?
– Rakovszky.
– A túrócziak
kiskirálya? Ez egy tiszta, becsületes jellem. Hát ennek mi a kulcsa?
– Ezt nem lehet se
kincsekkel, se fényes ígéretekkel megvesztegetni; de lehet szép szóval. A
hercegprímás nagyon tud a lelkére beszélni. Ez leghamarább ott lesz a
megtérők között.
– Azután?
– Most már még nagyobb
ember jön. Forgách tábornok.
Ezt a nevet jólesett
hallani Ocskaynak: mindig neheztelt amiatt, hogy az az áttért labanc generális
itt is hadvezéri rangot foglal el, míg ő csak dandárvezető: arra nagy
dolgokat bíznak, őt magára hagyják.
– No, erről
fölteszem. Mindig gyanakodtam benne. Csak azért jött közénk, hogy az
összeköttetés Bécs között meglegyen.
– Hát nem hazudok,
ugyebár? Nincs már szükség a spanyolcsizmákra? Talán le is ülhetnénk, mert még
hosszú sor van hátra. Egymás mellé, hogy halkabban beszélhessünk? Vagy szembe
inkább, hogy szemmel is beszélhessünk. Következik Thuróczy, Ebergényi. Az
egyiknek a felesége német grófkisasszony. Ez a szívéhez való titkos kulcs. A
másik veszekedő természetű: nem fér össze vezértársaival: mindenkivel
összekocódott már; ha többen lesznek, akik hívják, barátságot fog keresni az
ellenségnél.
Ocskay csak
fejbólintással inte, hogy ezt is lehetőnek tartja.
– Van még több?
– Csak most jön a java.
Következik Bezerédy.
– Ah! Ez képtelenség.
Ő, a fejedelem legjobb tanácsadója, a hazáját rajongva szerető, igaz
magyar! Mivel lehetne ezt megvesztegetni?
– Éppen azzal, ami
nagyon is sok van nála, a bölcsességgel, a hazaszeretettel. Aki nagyon okos
ember, az nem lehet jó rebellis. Aki nagyon aggódik a hazája sorsa felett, az
már félig renegát. A jó forradalmárnak ne legyen se esze, se szíve; mert az
árulásra viszi. Bezerédy áruló lesz – meggyőződésből.
Ocskay mereven bámult
maga elé. Ozmonda felfedezései oly közel jártak a valóhoz, hogy nem bírta
azokat megcáfolni.
– Ki van még? – kérdé
kedvetlenül.
– Mindig följebb megyek.
Lubomirszky Tivadar.
– A szepesi gróf! A XIII
város hűbérnöke. A lengyel jóbarát! Ez lehetetlen!
– Kimondám. Az van róla
mondva, hogy a „szerencse fia”. Amerre a szélvitorla fordul. Ő is, meg a
testvére, György herceg, a szandeci sztaroszta, csak arra várnak, hogy egy
döntő csapás érje Rákóczi táborát, s a császáriak mellé fognak állni.
Minden szó, mint a
méreg, úgy ette be magát Ocskay szívébe. Jól mondta ez az asszony: veszedelem
volna, ha ezt egy törvényszék előtt mondaná el végig valaki. Ahány név,
annyi sebet üt, s ezeken a sebeken át elvérzik – a hit!
– És még mindig van
folytatása – mondá a nő. – Fáj, ugye, amit mondok? Az inkvizítor ül most a
tüzes kínpadon! Nem könyörögsz még, hogy hagyjam abba! Nem sikoltasz fel:
„Irgalom, kegyelem!” No, hát folytassuk, ha kiállod. Következik a sorban
Károlyi Sándor.
– Ah, ez rágalom! Ez
őrült beszéd! – kiálta felugorva üléséből Ocskay. – Ezt a nevet csak
a vak bosszú diktálta Scharodinak. Károlyi Sándor tábornok a fejedelem jobb
keze! A hős, aki annyiszor döngette öklével Bécs város kapuit. Hogy az
elhagyhassa a fejedelem zászlóit! Ez nevetséges.
– Aha! A kínpadon
nevetni is szoktak. Mikor a fájdalom tűrhetetlen, akkor beáll a hahotázás
stádiuma. Csak nevess rajta, kínzottam! Nevetni való is az! Hogy még annak is
ára legyen, aki megfizethetetlen. Utolsó lesz, aki eldől, de akkor olyan
nagyot fog esni, hogy mindenkit magával dönt le.
Ocskay elkábultan ült
vissza elhagyott helyére, Ozmondával szemközt: de már nem volt bátorsága a
démoni kisugárzású szemek közé nézni: csak lehajtá a fejét, az asztalra
könyökölve.
Ozmonda pedig fölkelt a
helyéről, s odalépve hozzá, a vállára tette a kezét, s úgy suttogott
hozzá:
– Nos? Van még ereje a
vallatónak egy fokkal nagyobb tortúrát kiállani? Mondjak még többet?
– Mi volna még több?
– dörmögé Ocskay. – Ki van még feljebb? Ki lehet még magasabb? Csak a
fejedelem maga van még hátra.
– Te mondád! – szólt
diadalmasan Ozmonda. – Akaratlanul kitaláltad. Igenis. Aki a „pro libertate”
zászlót kész letenni, az maga Rákóczi Ferenc, a fejedelem. Az ára: a lengyel
királyság. Ezért odaadja cserébe a magyar fejedelemséget.
– Ez cudar rágalom! –
kiálta fel, indulatba hozva, Ocskay.
– Én csak a hallottakat
mondtam el – rebegé Ozmonda, alázatos térdet-fejet hajtással visszavonulva. –
Vallomásom szóról szóra az, amit Scharodi velem közölt. Semmit hozzá nem
tettem, semmit ki nem hagytam. Ezt kész vagyok esküvel megerősíteni. – De
még van egy, akinek nevét nem Scharodi közölte velem, akit csak én tudok, aki a
folyton feljebb emelkedők sorában előttem legfelül áll, a
megtérők legbecsesebbike: megsúgjam a nevét?
– Igen.
– A neve: „Ocskay
László!”
Ocskay összerezzent. Hát
már nemcsak ketten vannak, akik ezt az ő homlokára látják írva? Még ez is?
Büszkén fölegyenesedett.
– És ennek az embernek mi
az ára? – kérdezé gúnyosan.
– Az az én feladatom.
– Az ön feladata? –
szólt Ocskay csodálkozva. – S ön ebben a percben még arra gondol, hogy
feladatai vannak?
– Hát hiszed-e – szólt a
hölgy –, hogy én csendesen pihenni fogok? Hogy én ezt a meggyaláztatást, amit
velem ma elkövettek, valaha el fogom felejteni? Hogy mindazokon, akik engem ily
módon, halálnál keserűbben megsértettek, olyan bosszút nem fogok állni,
hogy azt még az ivadékaik is sírva emlegessék?
Az a szép eszményi arc e
szavak alatt egy fúria lárváját vette föl – és akkor még igézőbb volt.
Ocskay nyugalmat
mutatott arcán.
– Figyelmeztetem önt,
asszonyom, hogy önnek nagyon kevés ideje maradhat bosszúja kitöltésére. Önt,
mint kémet, a haditörvényszék elé fogják állítani, s annak az ajtaja a másvilágra
nyílik.
Ozmonda dévajul
felkacagott e fenyegetésre.
– Hahhaha! – Ő
engem azzal akar fenyegetni, hogy megölet! Az én bolondom! Hogy engem főbe
lövet. Ocskay László odaállíttatja Ozmondát a puska végére, s azt mondja:
„Tüzelj!” Nevess hát, kis bolondom.
– Asszonyom! Ez
rémségesen komoly pillanat! – szólt Ocskay, eltolva magától a hozzásimuló
nőt.
– Tedd még komolyabbá!
Hozasd ide az ítéletet, írd alá hollótollal! Vedd kezedbe a
topolyfavesszőt! Kiáltsd el: „Istennél a kegyelem!” Majd mielőtt a
vesszőt kettétörnéd, valaki azt fogja a füledbe súgni: „Ne törd el: add
nekem, én elültetem, szájamban hordott vízzel öntözöm, míg megéled, fa lesz
belőle!” Hahaha!
Ocskay bosszúsan
toppantott, s odasietett az ajtóhoz, felnyitá azt, és kikiáltott:
– Csajághy főstrázsamester
uram!
Ott volt a szólított,
várt a hívásra, belépett; megállt az ajtóban.
Ocskay odatámaszkodott
háttal az asztalhoz: a hölgy közelsimult hozzá, s kíváncsi figyelemmel
vizsgálta az arckifejezését.
Ocskay László sokáig
hallgatott, kereste a kezdetét az eszméi fonalának. Nagyon össze volt az
gubancolva.
Csajághy kénytelen volt
kérdést intézni hozzá.
– Ezredes úr! –
Kivallotta a kém a veszélyes titkokat?
– Egy szó sem igaz
azokból, amiket mondott.
Ez volt rá Ocskaynak a
válasza. S ez nem volt apodycticus hazugság. Ő magában tagadta, hogy azok
igazak.
– Jól van – mondá
Csajághy. – Hát akkor majd én veszem a kémet vallatás alá, s én jótállok róla,
hogy kiveszem belőle azt, ami tiszta igazság.
– Nem lehet – mondá
Ocskay szárazan.
– Miért nem?
– Mert én nem engedem.
Ozmonda szemei elárulták
a diadalmas érzést felragyogásukkal.
– Ezredes úr – szólt
Csajághy szigorú tekintettel. – Ez hadi regula. Az elfogott kémet addig kell
tortúrázni, míg a rábízott titkokat kivallja. S ezúttal oly titkokról van szó,
amik mindnyájunkat végveszélybe vihetnek, ha lappangva maradnak. Árulás van
soraink között! Annak ki kell derülni! Hadd hulljon a férges! A kémmel a
haditörvényszék rendelkezik.
– De a fogolynővel
én!
– Ah! A nővel! A
nővel? Ezt el is felejtettem, hogy hiszen ez az alak itten asszonyféle.
Ezt nem szabad tortúrázni, mert ez asszony, ezt nem szabad agyonlőni, mert
ez asszony – ennek szabad bennünket elárulni, megrontani, mert ez asszony.
– Úgy van.
– S mit akar vele
kegyelmed?
– Szabadon fogom őt
bocsátani.
Ozmonda minden tagját
mintha a villanyosság hatotta volna át e szavakra, kezét az indulat hevében
Ocskay vállára tevé, s forró lélegzettel lihegé e kitörő vallomást:
– Ah, mon idole, comme
je t’adore! (Ah, én bálványom, mint imádlak!)
De Csajághy e szavaknál
kardmarkolatára csapott.
– Tudtam! Már
megrontotta őt! Egy fél óra elég volt rá! Nem úgy van, uram. – Ebben a
pillanatban nem a dandárvezér és alvezére állnak egymással szemközt, hanem
Ocskay László és Csajághy Márton. Két férfi, akiknek egymással számadása van. –
Mit akarsz ezzel az asszonnyal itten?
S odalépett egy
kardtávolnyira Ocskay elé, és jobbját folyvást a kardmarkolaton tartá.
Ocskay pedig meg sem
mozdult. Még az összefont karjait sem vette széjjel. De szemei bátran kiállták
Csajághy haragos tekintetét.
Ozmonda egymáshoz
ütögeté az ökleit diadalmas örömében.
Ah, milyen
gyönyörűség, ilyen két nemes fenevadat egymásra uszítva látni; egy
oroszlán meg egy szarvorrú! Most összeverekednek! A két vezér! A két hírhedett
hős. Az ő két szép szeme miatt!
Csajághy még egy
lépéssel közelebb dobbant Ocskayhoz, s most már kirántá hüvelyéből a
kardot, úgy kérdezé felcsattanó hangon:
– Mit akarsz ezzel az
asszonnyal itten?
Ocskay erre gyorsan,
mint a gondolat, megragadta baljával Csajághy fegyveres jobbját, s akkor mell
mellhez érve álltak egymással szemben.
Ozmonda odaugrott mellé,
s megfogta két kézzel Ocskay jobb öklét, mintha a kard markolatához akarná azt
vezetni.
Ez pedig csendes,
szilárd hangon dörmögé e szókat:
– Kicserélem őt a
fogoly feleségemért.
– Chien! Comme je crache
sur toi! (Kutya, hogy leköplek!) – hörgé fogcsikorgatva a hölgy, s eltaszítva
magától a forrón szorongatott kezet.
A vas ember arca pedig e
szóra ellágyult: a kezéből kiejtette a kardot, s nyakába borult Ocskaynak.
– Vezérem vagy, bálványom
vagy! Lásd, én erre nem gondoltam!
– Fölér a cserével? –
kérdezé Ocskay.
– Nagy ár, de megéri.
Egy ördögöt egy angyalért.
– S hogy addig, amíg
nőmet elküldik a cserére, jól gondját viseljék a méltóságos
grófnőnek: terád bízom a gondviselését.
A hosszú, csontos
termet, fölvéve a földről elejtett kardját, azzal egész lovagtempóra
szalutált a hölgy előtt, az arca még akkor is véres volt a mai csatában
kapott sebektől, s csikorgó nyájassággal mondá:
– Grófnő! Most már
cavalier servant-ja vagyok – egész a kicserélésig!
Ozmonda olyan
ijesztő szép volt; még az a lángszínű selyempalást is segített hozzá.
|